A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A TUDOMÁNYOS MINŐSÍTÉS NEMZETKÖZI GYAKORLATA

    EGY KÉRDŐÍVES FELMÉRÉS TÜKRÉBEN

X

Kiss Éva

az MTA doktora, tudományos tanácsadó, egyetemi tanár,
MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézet, Budapest,
Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Kar, Sopron
kiss.eva(kukac)csfk.mta.hu

 

 

Bevezetés


A tudományos minősítés, illetve egy-egy tudományos cím elnyerése a tudományos teljesítmény egyfajta fokmérője. A minél pontosabb tudományos teljesítménymérés elősegíti a „helyes” döntést a tudományos minősítés során. Részben ezért is, az utóbbi időben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a tudományos teljesítmény elvi-módszertani kérdéseivel foglalkozó írások (Bencze, 2006; Bencze et al., 1996; Braun, 2010; Csaba et al., 2014; Vinkler, 2008). Tulajdonképpen ezekhez nyújt további adalékot ez a cikk is, amely egy tudományterületen, a földrajzon belül a társadalomföldrajz aspektusából mutatja be egy külföldi kollégák körében, közelmúltban végzett kérdőíves felmérésre alapozva, hogy a különböző országokban milyen követelmények, feltételek szükségesek az egyes tudományos fokozatok, címek megszerzéséhez.

A rövid, tizenhat országba (Csehország, Egyesült Királyság, Észtország, Finnország, Franciaország, India, Kína, Lengyelország, Németország, Oroszország, Spanyolország, Svédország, Szlovákia, Törökország, Ukrajna, USA) kiküldött kérdőívre csak négy országból (Finnország, Kína, Norvégia, Spanyolország) nem érkezett érdemben használható válasz. Így a továbbiakban ennek az empirikus kutatásnak a fontosabb tapasztalatait foglalom össze. S bár a válaszok a társadalomföldrajz területéről érkeztek, a szerzett információk nemcsak a földrajz egésze, hanem más tudományterületek számára is érdekesek lehetnek. Hiszen a földrajz belső tagolódásából adódóan a természet- és társadalomtudományok sajátosságait is hordozza bizonyos fokig.


Tudományos fokozatok, tudományos címek


A tudományos pályára készülők és a felsőoktatásban részt vevők számára a PhD az első, és mondhatni elkerülhetetlen tudományos fokozat, amellyel a tudományos pálya elején találkozunk a leggyakrabban. A megszerzésének feltételeiben és az eljárás menetében sok a hasonlóság a különböző országokban, annak ellenére, hogy intézményenként, doktori iskolánként többnyire (kisebb) különbségek is felfedhetők.

Ahhoz, hogy valaki bekerüljön valamelyik doktori iskola programjába, különböző felvételi feltételeknek kell megfelelnie. Ezek általában véve a következők: MA-fokozat, felvételi elbeszélgetés (például Csehországban ez angolul zajlik), korábbi, jó tanulmányi eredmény, esetleg két-három ajánlás onnan, ahol dolgozott, tanult a jelentkező a pályázást megelőzően. Például Oroszországban és az USA-ban kérhetnek ilyen ajánlásokat, ami azzal is összefügg, hogy nagy az ország, vagy, hogy külföldiek is jelentkeznek a doktori iskolájukba. Külföldi pályázók esetében (például ha valaki az USA egyik doktori iskolájába kíván bejutni) angol nyelvvizsgát (TOEFL) is kell tennie. A sikeres felvételizőnek, aki bejutott a doktori programba a legfőbb teljesítendő feladatai rendszerint az alábbiak:

• kötelező és választható kurzusokon való részvétel (Az USA-ban az úgynevezett magkurzusokat a módszertannal, elmélettel és kutatással összefüggő kurzusok adják, melyek nem választhatók, úgymond kötelezőek mindenki számára.);

• vizsgák szóban és írásban (Az, hogy milyen tárgyakból és hányból kell vizsgázni változó, a legtöbbször három-négy tárgy jöhet szóba: például Lengyelországban a földrajz, az idegen nyelv, ami lényegében az angol és a filozófia vagy a közgazdaságtan képezi a vizsgatárgyakat, ellenben Oroszországban a földrajz, a filozófia, az idegen nyelv és az informatika.);

• kutatási terv készítése és elfogadtatása (például az USA-ban a tanszék hagyja jóvá azt);

• a PhD-értekezés megírása (Nem angol anyanyelvű országokban, például Németországban, előfordul, hogy angolul írják meg. A terjedelme változó: maximum 150 oldal lehet például Szlovákiában vagy maximum 100 ezer szavas például az Egyesült Királyságban. Az is előfordulhat – például Lengyelországban és Észtországban –, hogy nem tézist ír a doktorandusz, hanem cikkgyűjteményes formában mutatja be a főbb kutatási eredményeit. Ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha jelentős publikációs teljesítménnyel, neves folyóiratokban írt cikkekkel rendelkezik.);

• az oktatásba való bekapcsolódás (Ez ritkán szerepel a feladatok között, mivel a PhD-hallgatók alapvető feladata a képzés teljes időtartama alatt a főállásban végzendő tudományos kutatás. Kivétel pl. Csehország, ahol a doktoranduszokat az egyetemi oktatásba is igyekeznek bevonni.);

• a publikációs tevékenység (Ezen a téren nagyon eltérőek az elvárások mind a publikációk mennyiségében, mind a minőségében. Lengyelországban legalább egy lektorált cikk, Csehországban egy IF-es cikk és egyéb publikációk, Szlovákiában két cikk WOS- vagy Scopus-folyóiratban, Ukrajnában öt publikáció szükséges, amiből egy lehet elektronikusan és egy külföldi folyóiratban megjelent is, míg Oroszországban összesen hét lektorált cikket várnak el a doktorandusztól.).

Az előbbi felsorolásból is jól látható, hogy a fejlett nyugati országokban a doktoranduszoktól nem várnak el IF-es publikációt. Sőt, meghatározott publikációs teljesítmény sincs előírva számukra, mint Európa keleti felében. Sokkal inkább az a jellemző a fejlett országokban, hogy a doktorandusz a témavezetővel közösen publikál egy-három cikket a doktori képzés ideje alatt, vagy a vége felé már önállóan is ír.

A PhD-képzés általános időtartama három-négy év (például az Egyesült Királyságban, Franciaországban három év, Csehországban és az USA-ban négy év), de meg is lehet hosszabbítani egy-két esztendővel. Mindebből az is következik, hogy többnyire harmincöt éves kor alatt megszerezhető.

A PhD fokozatszerzési eljárás menete hasonló a hazaihoz, mely a munkahelyi vitából, majd a nyilvános védésből áll, ahol két vagy három hivatalos bíráló értékeli a dolgozatot, s a jelölt pedig igyekszik megvédeni a kutatási eredményeit. A védés időtartama másfél-két és fél óra. Az Egyesült Királyságban a PhD-értekezés elfogadásának a legfontosabb szempontja, hogy az mennyire eredeti hozzájárulás a tudományos ismeretekhez. Az opponenseket az egyetem jelöli ki szinte mindenhol, akik néha külföldiek is lehetnek (például Észtországban, Indiában). Bár doktori fokozat adományozási joguk az egyetemeknek van, de a tevékenységüket rendszerint magasabb szintről (például minisztériumok, speciális tudományos tanácsok) felügyelik. Franciaországban különösen nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a PhD-t megítélő bizottság tagjai különböző egyetemekhez, intézményekhez tartozzanak, hogy elkerüljék a helyi szintű összefonódásokat.

Oroszországban sokkal komolyabb és szigorúbb a doktori értekezés munkahelyi vitája, mint a hivatalos védés. Ott a PhD-értekezést egy huszonegy tagú, az adott szakterületnek megfelelő bizottság véleményezi, mindamellett, hogy a maximum 40 ezer karakteres tézist meg kell küldeni az összes szakterületi intézménynek, legalább egy hónappal a nyilvános védés időpontja előtt. A posta által lebélyegzett postázási lista, hogy kinek küldték el a tézist, fontos dokumentuma a védésnek. Így (elvileg) mindenki, az összes érintett intézmény részt vehet a véleményezésben. A tézisfüzetek széles körben való terjesztése részben azt a célt is szolgálja, hogy minél kisebb legyen a korrupció lehetősége, ami különösen a jogtudomány és a közgazdaságtan területén gyakori még ma is. Ilyenkor úgymond előre megszervezett a védés. Az ország különböző intézményeiből érkező észrevételeket, kritikai megjegyzéseket szintén figyelembe veszi a huszonegy tagú bizottság. Sőt, nemcsak egyének írhatják meg véleményüket, hanem egy intézménynek, szervezetnek is el kell küldenie a hivatalos álláspontját az adott dolgozatról, amit az intézmény vezetője (rektor, igazgató) ír alá. Ezek tükrében szavaz titkosan, majd nyíltan a huszonegy tagú bizottság, és dönt a védés elfogadásáról vagy elutasításáról. Legalább kétharmados többség kell, hogy elfogadott és eredményes legyen a védés. A hozott döntést az összes dokumentummal együtt megküldik egy még magasabb szintű bizottságnak, és a végső határozat, ami lényegében a korábbi döntések jóváhagyása, négy-hat hónapon belül történik meg.

A doktori fokozat szerzésével összefüggésben azt is meg kell említeni, hogy Németországban a PhD-nek két típusa van. Az egyik, a tradicionális módon szerzett doktori cím, ami átlagosan négy évet igényel, és még napjainkban is gyakoribb. A lényege, hogy ez a típus sokkal több rugalmasságot kínál a doktorandusznak, mivel nincsen kötelező órára járás, kötelező tanterv és határidők, még az egyetemre, illetve a doktori iskolába sem kell beiratkozni néhol. Ez esetben először a potenciális doktorandusz keres magának egy témavezetőt valamelyik német egyetemen. Ha ez megvan, akkor következik a formális felvételi eljárás az adott, pontosabban választott intézménynél, egyetemnél, amelyhez szükség van a témavezető ajánlására és az egyetemi végzettséget igazoló dokumentumok másolatára. A felvételt követően a doktorandusz az általa választott témavezető irányításával készíti el a dolgozatot, ami előfeltétele a doktori eljárás megkezdésének.

A másik a strukturált PhD-program, ami nemzetközi orientációjú, általában hároméves, rendszerint angol nyelvű és nagymértékben kompatibilis az angol doktori programokkal. Ilyenkor az egyetemet kell előzetesen megkeresni, és jelezni a részvételi szándékot a képzésben, azután kitölteni a jelentkezési lapot, és sikeresen felvételizni. Az egyetemekre doktoranduszként való beiratkozásnak számos előnye van (például a jogi státusza az illetőnek kedvezőbb, főleg ha külföldi), ezért célszerű azt megtenni. Mindkét doktori programban releváns követelmény, hogy a PhD-értekezés magas színvonalú legyen, és egyértelműen bizonyítsa a jelöltnek a mélyreható, független tudományos kutatásra való alkalmasságát, továbbá meg kell alapoznia a tudományos ismeretekben való előmenetelét. Az is említést érdemel még, hogy Németországban nem egyformán adnak mindenkinek PhD-címet, hanem a doktorátust a kutatási terület megjelölésével adományozzák, miáltal egyértelművé válik az is, hogy ki, milyen tudományterület doktora. Például a Dr. phil cím a humán és a társadalomtudományok terén szerzett doktori fokozatra utal.

Az is általános tapasztalat, hogy a PhD-fokozat megszerzéséhez szükséges idő a társadalomtudományokban hosszabb (Németországban 2001-ben 7,3 év kellett hozzá), míg a matematika, biológia terén jóval rövidebb (Németországban 4,3–4,5 év).

A habilitált doktori cím több vizsgált országban (Egyesült Királyság, Észtország, Csehország, Svédország, USA) nem létezik. Ahol pedig van (például Franciaországban, Németországban, Oroszországban), ott a docensi, illetve később a professzori cím megszerzésének a feltétele. Ez a tudományos cím a posztszocialista országokban elterjedtebb, és a követelmények is jól körülhatároltak. A cím elnyerésének a legáltalánosabb feltételei a tézis (vagy cikkgyűjtemény), az oktatási tapasztalat (amelynek az időtartama változó, de öt-hét év legalább), publikációs tevékenység és külföldi tapasztalat. Néhány konkrét példa a habilitációra vonatkozóan:

• Szlovákiában a habilitációs tézis mellett ötéves felsőfokú oktatási gyakorlat, tankönyv, tizenkét referált cikk, harminc hivatkozás (amiből öt Scopusos), konferenciarészvétel és külföldi tanulmányút szükséges a sikeres pályázás érdekében.

 

 

• Lengyelországban 2013. október 1-től új rendszer került bevezetésre, melynek értelmében disszertációt vagy cikkgyűjteményt lehet beadni. Ezen kívül még jelentős tudományos teljesítmény, oktatási tevékenység és egyéb érdemek a szakmai közéletben szükségesek az eljárás megindulásához. A pályázó anyagát négy bíráló értékeli.

• Oroszországban úgy vélik, azért van szükség egy újabb magasabb szintű minősítésre, mert „túltermelés” van PhD-vel rendelkezőkből. Ott nem értekezést kell írni, hanem egy ötven-nyolcvan oldalas összefoglalót a főbb kutatási eredményekről, ami bizonyítja, hogy a jelölt megérdemli a címet. A korrupció elkerülése érdekében az jelenthetne megoldást a megkérdezettek szerint, ha egy nemzetközi zsűri döntene a megítéléséről, ami azonban pénzügyi okok miatt nem kivitelezhető. Mivel túl nehéz a cím megszerzése, és a fizetésben sincs elismerve, relatíve kevesen vállalkoznak arra, hogy megszerezzék.

• Franciaországban bár sokan pályáznak erre a címre, a pályázók 30–40%-át elutasítják, többek között azért, mert például nincs elegendő számú és színvonalú publikációjuk, hiányzik az oktatási gyakorlatuk.

• Németországban, csakúgy, mint máshol, a habilitációs eljárás feladata elsősorban annak kiderítése, hogy az illető alkalmas-e, illetve képes-e tudományos ismeretek oktatására. A címre pályázók származhatnak „belülről” (például egyetemen dolgozó adjunktusok) és „kívülről” (például gyakorlati szakemberek, ügyvédek). A habilitációra csak azok jelentkezhetnek, akik jó eredménnyel védték meg a PhD-értekezésüket. Az új szabályozás szerint 2006-tól már csak azok indulhatnak a habilitált doktori címért néhány szövetségi államban, akik kitűnő eredménnyel védték meg a doktori értekezésüket. A sikeres habilitáció után akár élete végéig taníthat docensként a cím birtokosa, hisz hivatalosan megkapta a venia legendit, de idővel akár professzor is lehet belőle.

A DSc-fokozat a legtöbb fejlett nyugati országból (például Franciaország, Svédország, USA) hiányzik. Németországban az újraegyesítés után szűnt meg. Angliában viszont mint tiszteleti címet adományozzák egyes egyetemeken egy-két kiváló idős tudósnak. A posztszocialista országok egy részében (például Észtországban, Csehországban, Lengyelországban) is eltűnt már a DSc-fokozat. Ahol még van, például Szlovákiában a professzori címhez hasonlóként kezelik, azzal a különbséggel, hogy a DSc-cím birtokosa, akinek ezen cím megszerzéséhez a professzori cím követelményeit kellett teljesíteni, nélkülözi az oktatási tevékenységet. Ukrajnában 1937-től létezik ez a tudományos cím, amire csak legalább öt évvel a kandidátusi védés után lehet pályázni. Továbbá szükséges még minimum húsz publikáció, amelyből legalább négy külföldi kell, hogy legyen, és öt elektronikus is lehet. Az eljárás menete hasonló a PhD-fokozatéhoz Oroszországban is.

A PhD mellett a másik tudományos cím, ami mindenhol elterjedt, az a professzori. Ez a fejlett országokban általában fiatalabb (harmincöt-negyvenöt éves korban) elérhető, mint Európa keleti felében, ahol ötven éves kor alatt rendszerint kevés a magasabb tudományos fokozattal rendelkező tudós.

Az elnyerésének feltételeiben sok a hasonlóság a fejlett nyugati és a posztszocialista országok között. Abban teljes az egyetértés, hogy magas minőségi követelményeket kell teljesíteni, ami lényegében három fő területen (tudományos tevékenység, oktatás, részvétel a tudományos közéletben) értendő. A professzori cím feltételrendszere kevésbé körülhatárolt, pontosabban nem annyira mérhető, számokban kifejezhető tényezőkre épül a legtöbb fejlett országban (például UK, USA), hanem sokkal inkább az egyén egész tudományos tevékenységét értékelik. Azt vizsgálják, hogy mennyire jelentős a pályázó tudományos tevékenysége az adott országon belül és külföldön, illetve, hogy mekkora ismertségre és elismertségre tett szert vagy, hogy milyen mértékben járult hozzá az adott tudományterület ismereteihez.

A professzori kinevezésnél általában a következő tényezőket veszik figyelembe: docensi cím (vagy DSc, habilitáció), több éves oktatási tevékenység, jelentős hazai és nemzetközi tudományos tevékenység, hírnév szakmai körökben és a doktoranduszok száma). Az egyes országokban ettől némi eltérés tapasztalható:

• Az USA-ban a docensek hat-nyolc év docensi munka után pályázhatnak a professzori címre. Az elbírálásnál a legfontosabb szempontok: jelentős tudományos teljesítmény, az intézményben való aktív közéleti szerep, magas színvonalú oktatási tevékenység.

• Franciaországban a habilitált doktori címmel rendelkezők pályázhatnak a professzori címre, közülük is azok, aki megfelelnek a professzori cím általános követelményeinek. A végső döntést egy magas szintű testület (Egyetemek Nemzeti Tanácsa) hozza meg.

• Svédországban nehéz pontosan megmondani a követelményeket. Általában hat-tíz évig kell PhD-ként dolgozni, és ez idő alatt legalább négy PhD-vel egyenértékű munkát kell elvégezni, s akkor van reális esély a kinevezésre. Ritkán kormányzati előléptetés is vezethet professzori kinevezéshez.

• Oroszországban a fő kritérium, hogy legyen bizonyos számú, sikeresen védett PhD-hallgatója a pályázónak.

• Ukrajnában a DSc-fokozat mellett nyolc év oktatási gyakorlat (ebből öt év docensként) és a DSc után tíz tudományos publikáció szükséges. Az egyetem tudományos tanácsa dönt a jelöltről, legalább a szavazatok 75%-a kell a sikeres pályázathoz. Ha a pályázó nem egyetemi alkalmazott (például kutatóintézeti dolgozó), akkor minimum tíz éves oktatási tevékenység az előírás. Azontúl monográfiája vagy tankönyve is kell, hogy legyen az illetőnek és legalább három doktorandusza.

• Lengyelországban jelentős tudományos tevékenység (lehetőleg monográfia), három PhD-hallgató, publikációk jó hírű folyóiratokban és aktív részvétel a tudományos közéletben szükséges a kinevezéshez.

• Szlovákiában a docensi címen kívül ötéves oktatási tevékenység, egy monográfia, három tankönyv, huszonnégy referált cikk, száz hivatkozás (ebből húsz WOS-, Scopus-) kell a professzori címhez.

A legtöbbször a pályázók anyagát, tudományos teljesítményét különböző számú hazai vagy külföldi bíráló (például Lengyelországban négy fő, Észtországban három fő), majd különböző bizottságok értékelik, s a végső döntést a rektor (például: Csehország, UK, USA) vagy egy központi tanács, illetve testület (például Lengyelország, Franciaország) hozza meg.

Németországban 2006-tól már nemcsak a habilitált doktorok pályázhatnak a professzori címre, hanem azok is, akik junior professzori címet kaptak korábban. A junior professzori címet azok a fiatal, magasan kvalifikált kutatók kaphatják meg maximum hat évre, akik kiemelkedő tudományos munkát végeztek addig, és a PhD-jük is kiválónak bizonyult. Ők rögtön a PhD-védés után elkezdhetnek oktatni és kutatni is. Három év eltelte után felülvizsgálják a teljesítményüket, s ha kedvező az elbírálás eredménye, akkor a hatodik év után jelentkezhet a junior professzor a végleges professzori címre.

A professzori cím nem vonható vissza, egész életre szól mindegyik országban. Bár a professzorok tevékenységének ellenőrzése nem jellemző, mégis a tudományos teljesítményük megítélésének nagyon fontos kihatásai lehetnek egyrészt a fizetésükre, másrészt az adott tanszék finanszírozására, például részesedésére az egyetemi büdzséből.

Az egyes tudományos címek birtokosai között releváns különbségek vannak a nemek szerinti tagolódásból adódóan mindegyik országban. Tény, hogy a professzorok között, illetve általában a magasabb tudományos fokozattal rendelkezők körében kevesebb a nő, ami elsősorban a családon belüli markánsabb szerepvállalásuknak tulajdonítható.

A tudományos minősítés eltérő gyakorlatát áttekintve két sajátosság állapítható meg. Az egyik, hogy a fejlett országokban a publikációk száma nem lényeges, a hangsúly a publikációk minőségén van. A legfontosabbnak a folyóiratcikkeket tartják, közülük is azok érnek a legtöbbet, amelyek neves, jobbára impaktfaktoros, angolszász folyóiratokban jelentek meg. Bár eredetileg az IF vagy másképp a GF nem a szerzőt, hanem a folyóiratot minősíti, de, mert a magas IF-es folyóiratok erősen szelektálnak a kéziratok között, ezért feltételezhető, hogy közvetve mégiscsak jelzik a tudományos teljesítményt (Csaba et al., 2014; Szabó – Mezősi, 2013). Rendszerint az egyszerzős írások az értékesebbek, míg a társszerzős írások közül az első szerző az elismertebb. A publikációk minősége számottevően befolyásolhatja az előléptetést és a fizetésemelést.

A másik fontos következtetés, hogy a fejlett nyugati országokban, kivéve a nagynevű kutatóegyetemeket (például az USA-ban és az Egyesült Királyságban) a hivatkozásoknak nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, sem a mennyiségük, sem a minőségük nem fontos. Ez pedig olyan okoknak is betudható (például kutatási téma népszerűsége, szerző munkahelyi pozíciója, tudományos fokozata stb.), amelyek nagymértékben befolyásolhatják az objektív megítélést, és amelyekre már többen felhívták a figyelmet (Braun, 2008; Csaba et al., 2014; Török, 2007).


Összefoglalás


A tudományos minősítés feltételeiben, a különböző tudományos fokozatok követelményeiben sok a hasonlóság a különbségek ellenére. A fejlett országokban a kvantitatív mutatók helyett jóval nagyobb figyelmet kapnak a kvalitatív szempontok. A kérdőívekre alapozott helyzetelemzés arra enged következtetni, hogy az elmúlt évtizedekben a fejlett nyugati és a posztszocialista országok közötti különbségek a tudományos minősítésben, a tudományos teljesítményértékelésben mérséklődtek: az utóbbiak mintha konvergálnának az előbbiekéhez.
 



Kulcsszavak: tudományos minősítés, tudományos teljesítménymérés, társadalomföldrajz, Európa, USA
 


 

IRODALOM

Bencze Gyula (2006): H-index: egy új javaslat az egyéni tudományos teljesítmény értékelésére. Magyar Tudomány. 166, 1, 88–92. • WEBCÍM

Bencze Gyula – Berényi D. – Tolnai M. (1996): Az egyéni tudományos teljesítmény értékelésének általános szempontjai. Magyar Tudomány. 156, 7, 862–870.

Braun Tibor (2008): Szellem a palackból, tudománymetriai értékelések. Magyar Tudomány. 169, 11, 1366–1371. • WEBCÍM

Braun Tibor (2010): Új mutatószámok tudományos folyóiratok értékelésére: valóban indokolt-e az impaktfaktor egyeduralma? Magyar Tudomány.171, 2, 215–220. • WEBCÍM

Csaba László – Szentes T. – Zalai E. (2014): Tudományos-e a tudománymérés? Magyar Tudomány. 175, 4, 442–466. • WEBCÍM

Szabó Szilárd – Mezősi Gábor (2013): Élet az impakt faktor két oldalán. In. Kozma Gábor (szerk.): Emberközpontú társadalomföldrajz. Didakt, Debrecen

Török István (2007): Van-e haszna az idézetgyűjtésnek? Természet Világa. 138, 4, 172–174.

Vinkler Péter (2008): Tudománymetriai kutatások Magyarországon. Magyar Tudomány. 169, 11, 1372–1381. • WEBCÍM