Bevezetés
A tudományos minősítés, illetve egy-egy tudományos cím elnyerése a
tudományos teljesítmény egyfajta fokmérője. A minél pontosabb
tudományos teljesítménymérés elősegíti a „helyes” döntést a
tudományos minősítés során. Részben ezért is, az utóbbi időben egyre
nagyobb jelentőségre tesznek szert a tudományos teljesítmény
elvi-módszertani kérdéseivel foglalkozó írások (Bencze, 2006; Bencze
et al., 1996; Braun, 2010; Csaba et al., 2014; Vinkler, 2008).
Tulajdonképpen ezekhez nyújt további adalékot ez a cikk is, amely
egy tudományterületen, a földrajzon belül a társadalomföldrajz
aspektusából mutatja be egy külföldi kollégák körében, közelmúltban
végzett kérdőíves felmérésre alapozva, hogy a különböző országokban
milyen követelmények, feltételek szükségesek az egyes tudományos
fokozatok, címek megszerzéséhez.
A rövid, tizenhat országba (Csehország, Egyesült
Királyság, Észtország, Finnország, Franciaország, India, Kína,
Lengyelország, Németország, Oroszország, Spanyolország, Svédország,
Szlovákia, Törökország, Ukrajna, USA) kiküldött kérdőívre csak négy
országból (Finnország, Kína, Norvégia, Spanyolország) nem érkezett
érdemben használható válasz. Így a továbbiakban ennek az empirikus
kutatásnak a fontosabb tapasztalatait foglalom össze. S bár a
válaszok a társadalomföldrajz területéről érkeztek, a szerzett
információk nemcsak a földrajz egésze, hanem más tudományterületek
számára is érdekesek lehetnek. Hiszen a földrajz belső tagolódásából
adódóan a természet- és társadalomtudományok sajátosságait is
hordozza bizonyos fokig.
Tudományos fokozatok, tudományos címek
A tudományos pályára készülők és a felsőoktatásban részt vevők
számára a PhD az első, és mondhatni elkerülhetetlen tudományos
fokozat, amellyel a tudományos pálya elején találkozunk a
leggyakrabban. A megszerzésének feltételeiben és az eljárás
menetében sok a hasonlóság a különböző országokban, annak ellenére,
hogy intézményenként, doktori iskolánként többnyire (kisebb)
különbségek is felfedhetők.
Ahhoz, hogy valaki bekerüljön valamelyik doktori
iskola programjába, különböző felvételi feltételeknek kell
megfelelnie. Ezek általában véve a következők: MA-fokozat, felvételi
elbeszélgetés (például Csehországban ez angolul zajlik), korábbi, jó
tanulmányi eredmény, esetleg két-három ajánlás onnan, ahol
dolgozott, tanult a jelentkező a pályázást megelőzően. Például
Oroszországban és az USA-ban kérhetnek ilyen ajánlásokat, ami azzal
is összefügg, hogy nagy az ország, vagy, hogy külföldiek is
jelentkeznek a doktori iskolájukba. Külföldi pályázók esetében
(például ha valaki az USA egyik doktori iskolájába kíván bejutni)
angol nyelvvizsgát (TOEFL) is kell tennie. A sikeres felvételizőnek,
aki bejutott a doktori programba a legfőbb teljesítendő feladatai
rendszerint az alábbiak:
• kötelező és választható kurzusokon való részvétel
(Az USA-ban az úgynevezett magkurzusokat a módszertannal, elmélettel
és kutatással összefüggő kurzusok adják, melyek nem választhatók,
úgymond kötelezőek mindenki számára.);
• vizsgák szóban és írásban (Az, hogy milyen
tárgyakból és hányból kell vizsgázni változó, a legtöbbször
három-négy tárgy jöhet szóba: például Lengyelországban a földrajz,
az idegen nyelv, ami lényegében az angol és a filozófia vagy a
közgazdaságtan képezi a vizsgatárgyakat, ellenben Oroszországban a
földrajz, a filozófia, az idegen nyelv és az informatika.);
• kutatási terv készítése és elfogadtatása (például
az USA-ban a tanszék hagyja jóvá azt);
• a PhD-értekezés megírása (Nem angol anyanyelvű
országokban, például Németországban, előfordul, hogy angolul írják
meg. A terjedelme változó: maximum 150 oldal lehet például
Szlovákiában vagy maximum 100 ezer szavas például az Egyesült
Királyságban. Az is előfordulhat – például Lengyelországban és
Észtországban –, hogy nem tézist ír a doktorandusz, hanem
cikkgyűjteményes formában mutatja be a főbb kutatási eredményeit. Ez
utóbbi csak akkor lehetséges, ha jelentős publikációs
teljesítménnyel, neves folyóiratokban írt cikkekkel rendelkezik.);
• az oktatásba való bekapcsolódás (Ez ritkán
szerepel a feladatok között, mivel a PhD-hallgatók alapvető feladata
a képzés teljes időtartama alatt a főállásban végzendő tudományos
kutatás. Kivétel pl. Csehország, ahol a doktoranduszokat az egyetemi
oktatásba is igyekeznek bevonni.);
• a publikációs tevékenység (Ezen a téren nagyon
eltérőek az elvárások mind a publikációk mennyiségében, mind a
minőségében. Lengyelországban legalább egy lektorált cikk,
Csehországban egy IF-es cikk és egyéb publikációk, Szlovákiában két
cikk WOS- vagy Scopus-folyóiratban, Ukrajnában öt publikáció
szükséges, amiből egy lehet elektronikusan és egy külföldi
folyóiratban megjelent is, míg Oroszországban összesen hét lektorált
cikket várnak el a doktorandusztól.).
Az előbbi felsorolásból is jól látható, hogy a
fejlett nyugati országokban a doktoranduszoktól nem várnak el IF-es
publikációt. Sőt, meghatározott publikációs teljesítmény sincs
előírva számukra, mint Európa keleti felében. Sokkal inkább az a
jellemző a fejlett országokban, hogy a doktorandusz a témavezetővel
közösen publikál egy-három cikket a doktori képzés ideje alatt, vagy
a vége felé már önállóan is ír.
A PhD-képzés általános időtartama három-négy év
(például az Egyesült Királyságban, Franciaországban három év,
Csehországban és az USA-ban négy év), de meg is lehet hosszabbítani
egy-két esztendővel. Mindebből az is következik, hogy többnyire
harmincöt éves kor alatt megszerezhető.
A PhD fokozatszerzési eljárás menete hasonló a
hazaihoz, mely a munkahelyi vitából, majd a nyilvános védésből áll,
ahol két vagy három hivatalos bíráló értékeli a dolgozatot, s a
jelölt pedig igyekszik megvédeni a kutatási eredményeit. A védés
időtartama másfél-két és fél óra. Az Egyesült Királyságban a
PhD-értekezés elfogadásának a legfontosabb szempontja, hogy az
mennyire eredeti hozzájárulás a tudományos ismeretekhez. Az
opponenseket az egyetem jelöli ki szinte mindenhol, akik néha
külföldiek is lehetnek (például Észtországban, Indiában). Bár
doktori fokozat adományozási joguk az egyetemeknek van, de a
tevékenységüket rendszerint magasabb szintről (például
minisztériumok, speciális tudományos tanácsok) felügyelik.
Franciaországban különösen nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a
PhD-t megítélő bizottság tagjai különböző egyetemekhez,
intézményekhez tartozzanak, hogy elkerüljék a helyi szintű
összefonódásokat.
Oroszországban sokkal komolyabb és szigorúbb a
doktori értekezés munkahelyi vitája, mint a hivatalos védés. Ott a
PhD-értekezést egy huszonegy tagú, az adott szakterületnek megfelelő
bizottság véleményezi, mindamellett, hogy a maximum 40 ezer
karakteres tézist meg kell küldeni az összes szakterületi
intézménynek, legalább egy hónappal a nyilvános védés időpontja
előtt. A posta által lebélyegzett postázási lista, hogy kinek
küldték el a tézist, fontos dokumentuma a védésnek. Így (elvileg)
mindenki, az összes érintett intézmény részt vehet a
véleményezésben. A tézisfüzetek széles körben való terjesztése
részben azt a célt is szolgálja, hogy minél kisebb legyen a
korrupció lehetősége, ami különösen a jogtudomány és a
közgazdaságtan területén gyakori még ma is. Ilyenkor úgymond előre
megszervezett a védés. Az ország különböző intézményeiből érkező
észrevételeket, kritikai megjegyzéseket szintén figyelembe veszi a
huszonegy tagú bizottság. Sőt, nemcsak egyének írhatják meg
véleményüket, hanem egy intézménynek, szervezetnek is el kell
küldenie a hivatalos álláspontját az adott dolgozatról, amit az
intézmény vezetője (rektor, igazgató) ír alá. Ezek tükrében szavaz
titkosan, majd nyíltan a huszonegy tagú bizottság, és dönt a védés
elfogadásáról vagy elutasításáról. Legalább kétharmados többség
kell, hogy elfogadott és eredményes legyen a védés. A hozott döntést
az összes dokumentummal együtt megküldik egy még magasabb szintű
bizottságnak, és a végső határozat, ami lényegében a korábbi
döntések jóváhagyása, négy-hat hónapon belül történik meg.
A doktori fokozat szerzésével összefüggésben azt is
meg kell említeni, hogy Németországban a PhD-nek két típusa van. Az
egyik, a tradicionális módon szerzett doktori cím, ami átlagosan
négy évet igényel, és még napjainkban is gyakoribb. A lényege, hogy
ez a típus sokkal több rugalmasságot kínál a doktorandusznak, mivel
nincsen kötelező órára járás, kötelező tanterv és határidők, még az
egyetemre, illetve a doktori iskolába sem kell beiratkozni néhol. Ez
esetben először a potenciális doktorandusz keres magának egy
témavezetőt valamelyik német egyetemen. Ha ez megvan, akkor
következik a formális felvételi eljárás az adott, pontosabban
választott intézménynél, egyetemnél, amelyhez szükség van a
témavezető ajánlására és az egyetemi végzettséget igazoló
dokumentumok másolatára. A felvételt követően a doktorandusz az
általa választott témavezető irányításával készíti el a dolgozatot,
ami előfeltétele a doktori eljárás megkezdésének.
A másik a strukturált PhD-program, ami nemzetközi
orientációjú, általában hároméves, rendszerint angol nyelvű és
nagymértékben kompatibilis az angol doktori programokkal. Ilyenkor
az egyetemet kell előzetesen megkeresni, és jelezni a részvételi
szándékot a képzésben, azután kitölteni a jelentkezési lapot, és
sikeresen felvételizni. Az egyetemekre doktoranduszként való
beiratkozásnak számos előnye van (például a jogi státusza az
illetőnek kedvezőbb, főleg ha külföldi), ezért célszerű azt
megtenni. Mindkét doktori programban releváns követelmény, hogy a
PhD-értekezés magas színvonalú legyen, és egyértelműen bizonyítsa a
jelöltnek a mélyreható, független tudományos kutatásra való
alkalmasságát, továbbá meg kell alapoznia a tudományos ismeretekben
való előmenetelét. Az is említést érdemel még, hogy Németországban
nem egyformán adnak mindenkinek PhD-címet, hanem a doktorátust a
kutatási terület megjelölésével adományozzák, miáltal egyértelművé
válik az is, hogy ki, milyen tudományterület doktora. Például a Dr.
phil cím a humán és a társadalomtudományok terén szerzett doktori
fokozatra utal.
Az is általános tapasztalat, hogy a PhD-fokozat
megszerzéséhez szükséges idő a társadalomtudományokban hosszabb
(Németországban 2001-ben 7,3 év kellett hozzá), míg a matematika,
biológia terén jóval rövidebb (Németországban 4,3–4,5 év).
A habilitált doktori cím több vizsgált országban
(Egyesült Királyság, Észtország, Csehország, Svédország, USA) nem
létezik. Ahol pedig van (például Franciaországban, Németországban,
Oroszországban), ott a docensi, illetve később a professzori cím
megszerzésének a feltétele. Ez a tudományos cím a posztszocialista
országokban elterjedtebb, és a követelmények is jól körülhatároltak.
A cím elnyerésének a legáltalánosabb feltételei a tézis (vagy
cikkgyűjtemény), az oktatási tapasztalat (amelynek az időtartama
változó, de öt-hét év legalább), publikációs tevékenység és külföldi
tapasztalat. Néhány konkrét példa a habilitációra vonatkozóan:
• Szlovákiában a habilitációs tézis mellett ötéves
felsőfokú oktatási gyakorlat, tankönyv, tizenkét referált cikk,
harminc hivatkozás (amiből öt Scopusos), konferenciarészvétel és
külföldi tanulmányút szükséges a sikeres pályázás érdekében.
|
|
• Lengyelországban 2013. október 1-től új rendszer
került bevezetésre, melynek értelmében disszertációt vagy
cikkgyűjteményt lehet beadni. Ezen kívül még jelentős tudományos
teljesítmény, oktatási tevékenység és egyéb érdemek a szakmai
közéletben szükségesek az eljárás megindulásához. A pályázó anyagát
négy bíráló értékeli.
• Oroszországban úgy vélik, azért van szükség egy
újabb magasabb szintű minősítésre, mert „túltermelés” van PhD-vel
rendelkezőkből. Ott nem értekezést kell írni, hanem egy
ötven-nyolcvan oldalas összefoglalót a főbb kutatási eredményekről,
ami bizonyítja, hogy a jelölt megérdemli a címet. A korrupció
elkerülése érdekében az jelenthetne megoldást a megkérdezettek
szerint, ha egy nemzetközi zsűri döntene a megítéléséről, ami
azonban pénzügyi okok miatt nem kivitelezhető. Mivel túl nehéz a cím
megszerzése, és a fizetésben sincs elismerve, relatíve kevesen
vállalkoznak arra, hogy megszerezzék.
• Franciaországban bár sokan pályáznak erre a
címre, a pályázók 30–40%-át elutasítják, többek között azért, mert
például nincs elegendő számú és színvonalú publikációjuk, hiányzik
az oktatási gyakorlatuk.
• Németországban, csakúgy, mint máshol, a
habilitációs eljárás feladata elsősorban annak kiderítése, hogy az
illető alkalmas-e, illetve képes-e tudományos ismeretek oktatására.
A címre pályázók származhatnak „belülről” (például egyetemen dolgozó
adjunktusok) és „kívülről” (például gyakorlati szakemberek,
ügyvédek). A habilitációra csak azok jelentkezhetnek, akik jó
eredménnyel védték meg a PhD-értekezésüket. Az új szabályozás
szerint 2006-tól már csak azok indulhatnak a habilitált doktori
címért néhány szövetségi államban, akik kitűnő eredménnyel védték
meg a doktori értekezésüket. A sikeres habilitáció után akár élete
végéig taníthat docensként a cím birtokosa, hisz hivatalosan
megkapta a venia legendit, de idővel akár professzor is lehet
belőle.
A DSc-fokozat a legtöbb fejlett nyugati országból
(például Franciaország, Svédország, USA) hiányzik. Németországban az
újraegyesítés után szűnt meg. Angliában viszont mint tiszteleti
címet adományozzák egyes egyetemeken egy-két kiváló idős tudósnak. A
posztszocialista országok egy részében (például Észtországban,
Csehországban, Lengyelországban) is eltűnt már a DSc-fokozat. Ahol
még van, például Szlovákiában a professzori címhez hasonlóként
kezelik, azzal a különbséggel, hogy a DSc-cím birtokosa, akinek ezen
cím megszerzéséhez a professzori cím követelményeit kellett
teljesíteni, nélkülözi az oktatási tevékenységet. Ukrajnában
1937-től létezik ez a tudományos cím, amire csak legalább öt évvel a
kandidátusi védés után lehet pályázni. Továbbá szükséges még minimum
húsz publikáció, amelyből legalább négy külföldi kell, hogy legyen,
és öt elektronikus is lehet. Az eljárás menete hasonló a
PhD-fokozatéhoz Oroszországban is.
A PhD mellett a másik tudományos cím, ami mindenhol
elterjedt, az a professzori. Ez a fejlett országokban általában
fiatalabb (harmincöt-negyvenöt éves korban) elérhető, mint Európa
keleti felében, ahol ötven éves kor alatt rendszerint kevés a
magasabb tudományos fokozattal rendelkező tudós.
Az elnyerésének feltételeiben sok a hasonlóság a
fejlett nyugati és a posztszocialista országok között. Abban teljes
az egyetértés, hogy magas minőségi követelményeket kell teljesíteni,
ami lényegében három fő területen (tudományos tevékenység, oktatás,
részvétel a tudományos közéletben) értendő. A professzori cím
feltételrendszere kevésbé körülhatárolt, pontosabban nem annyira
mérhető, számokban kifejezhető tényezőkre épül a legtöbb fejlett
országban (például UK, USA), hanem sokkal inkább az egyén egész
tudományos tevékenységét értékelik. Azt vizsgálják, hogy mennyire
jelentős a pályázó tudományos tevékenysége az adott országon belül
és külföldön, illetve, hogy mekkora ismertségre és elismertségre
tett szert vagy, hogy milyen mértékben járult hozzá az adott
tudományterület ismereteihez.
A professzori kinevezésnél általában a következő
tényezőket veszik figyelembe: docensi cím (vagy DSc, habilitáció),
több éves oktatási tevékenység, jelentős hazai és nemzetközi
tudományos tevékenység, hírnév szakmai körökben és a doktoranduszok
száma). Az egyes országokban ettől némi eltérés tapasztalható:
• Az USA-ban a docensek hat-nyolc év docensi munka
után pályázhatnak a professzori címre. Az elbírálásnál a
legfontosabb szempontok: jelentős tudományos teljesítmény, az
intézményben való aktív közéleti szerep, magas színvonalú oktatási
tevékenység.
• Franciaországban a habilitált doktori címmel
rendelkezők pályázhatnak a professzori címre, közülük is azok, aki
megfelelnek a professzori cím általános követelményeinek. A végső
döntést egy magas szintű testület (Egyetemek Nemzeti Tanácsa) hozza
meg.
• Svédországban nehéz pontosan megmondani a
követelményeket. Általában hat-tíz évig kell PhD-ként dolgozni, és
ez idő alatt legalább négy PhD-vel egyenértékű munkát kell
elvégezni, s akkor van reális esély a kinevezésre. Ritkán
kormányzati előléptetés is vezethet professzori kinevezéshez.
• Oroszországban a fő kritérium, hogy legyen
bizonyos számú, sikeresen védett PhD-hallgatója a pályázónak.
• Ukrajnában a DSc-fokozat mellett nyolc év
oktatási gyakorlat (ebből öt év docensként) és a DSc után tíz
tudományos publikáció szükséges. Az egyetem tudományos tanácsa dönt
a jelöltről, legalább a szavazatok 75%-a kell a sikeres pályázathoz.
Ha a pályázó nem egyetemi alkalmazott (például kutatóintézeti
dolgozó), akkor minimum tíz éves oktatási tevékenység az előírás.
Azontúl monográfiája vagy tankönyve is kell, hogy legyen az
illetőnek és legalább három doktorandusza.
• Lengyelországban jelentős tudományos tevékenység
(lehetőleg monográfia), három PhD-hallgató, publikációk jó hírű
folyóiratokban és aktív részvétel a tudományos közéletben szükséges
a kinevezéshez.
• Szlovákiában a docensi címen kívül ötéves
oktatási tevékenység, egy monográfia, három tankönyv, huszonnégy
referált cikk, száz hivatkozás (ebből húsz WOS-, Scopus-) kell a
professzori címhez.
A legtöbbször a pályázók anyagát, tudományos
teljesítményét különböző számú hazai vagy külföldi bíráló (például
Lengyelországban négy fő, Észtországban három fő), majd különböző
bizottságok értékelik, s a végső döntést a rektor (például:
Csehország, UK, USA) vagy egy központi tanács, illetve testület
(például Lengyelország, Franciaország) hozza meg.
Németországban 2006-tól már nemcsak a habilitált
doktorok pályázhatnak a professzori címre, hanem azok is, akik
junior professzori címet kaptak korábban. A junior professzori címet
azok a fiatal, magasan kvalifikált kutatók kaphatják meg maximum hat
évre, akik kiemelkedő tudományos munkát végeztek addig, és a PhD-jük
is kiválónak bizonyult. Ők rögtön a PhD-védés után elkezdhetnek
oktatni és kutatni is. Három év eltelte után felülvizsgálják a
teljesítményüket, s ha kedvező az elbírálás eredménye, akkor a
hatodik év után jelentkezhet a junior professzor a végleges
professzori címre.
A professzori cím nem vonható vissza, egész életre
szól mindegyik országban. Bár a professzorok tevékenységének
ellenőrzése nem jellemző, mégis a tudományos teljesítményük
megítélésének nagyon fontos kihatásai lehetnek egyrészt a
fizetésükre, másrészt az adott tanszék finanszírozására, például
részesedésére az egyetemi büdzséből.
Az egyes tudományos címek birtokosai között
releváns különbségek vannak a nemek szerinti tagolódásból adódóan
mindegyik országban. Tény, hogy a professzorok között, illetve
általában a magasabb tudományos fokozattal rendelkezők körében
kevesebb a nő, ami elsősorban a családon belüli markánsabb
szerepvállalásuknak tulajdonítható.
A tudományos minősítés eltérő gyakorlatát
áttekintve két sajátosság állapítható meg. Az egyik, hogy a fejlett
országokban a publikációk száma nem lényeges, a hangsúly a
publikációk minőségén van. A legfontosabbnak a folyóiratcikkeket
tartják, közülük is azok érnek a legtöbbet, amelyek neves, jobbára
impaktfaktoros, angolszász folyóiratokban jelentek meg. Bár
eredetileg az IF vagy másképp a GF nem a szerzőt, hanem a
folyóiratot minősíti, de, mert a magas IF-es folyóiratok erősen
szelektálnak a kéziratok között, ezért feltételezhető, hogy közvetve
mégiscsak jelzik a tudományos teljesítményt (Csaba et al., 2014;
Szabó – Mezősi, 2013). Rendszerint az egyszerzős írások az
értékesebbek, míg a társszerzős írások közül az első szerző az
elismertebb. A publikációk minősége számottevően befolyásolhatja az
előléptetést és a fizetésemelést.
A másik fontos következtetés, hogy a fejlett
nyugati országokban, kivéve a nagynevű kutatóegyetemeket (például az
USA-ban és az Egyesült Királyságban) a hivatkozásoknak nem
tulajdonítanak nagy jelentőséget, sem a mennyiségük, sem a minőségük
nem fontos. Ez pedig olyan okoknak is betudható (például kutatási
téma népszerűsége, szerző munkahelyi pozíciója, tudományos fokozata
stb.), amelyek nagymértékben befolyásolhatják az objektív
megítélést, és amelyekre már többen felhívták a figyelmet (Braun,
2008; Csaba et al., 2014; Török, 2007).
Összefoglalás
A tudományos minősítés feltételeiben, a különböző tudományos
fokozatok követelményeiben sok a hasonlóság a különbségek ellenére.
A fejlett országokban a kvantitatív mutatók helyett jóval nagyobb
figyelmet kapnak a kvalitatív szempontok. A kérdőívekre alapozott
helyzetelemzés arra enged következtetni, hogy az elmúlt évtizedekben
a fejlett nyugati és a posztszocialista országok közötti különbségek
a tudományos minősítésben, a tudományos teljesítményértékelésben
mérséklődtek: az utóbbiak mintha konvergálnának az előbbiekéhez.
Kulcsszavak: tudományos minősítés, tudományos teljesítménymérés,
társadalomföldrajz, Európa, USA
IRODALOM
Bencze Gyula (2006): H-index: egy új
javaslat az egyéni tudományos teljesítmény értékelésére. Magyar
Tudomány. 166, 1, 88–92. •
WEBCÍM
Bencze Gyula – Berényi D. – Tolnai M.
(1996): Az egyéni tudományos teljesítmény értékelésének általános
szempontjai. Magyar Tudomány. 156, 7, 862–870.
Braun Tibor (2008): Szellem a palackból,
tudománymetriai értékelések. Magyar Tudomány. 169, 11, 1366–1371. •
WEBCÍM
Braun Tibor (2010): Új mutatószámok
tudományos folyóiratok értékelésére: valóban indokolt-e az
impaktfaktor egyeduralma? Magyar Tudomány.171, 2, 215–220. •
WEBCÍM
Csaba László – Szentes T. – Zalai E.
(2014): Tudományos-e a tudománymérés? Magyar Tudomány. 175, 4,
442–466. •
WEBCÍM
Szabó Szilárd – Mezősi Gábor (2013): Élet
az impakt faktor két oldalán. In. Kozma Gábor (szerk.):
Emberközpontú társadalomföldrajz. Didakt, Debrecen
Török István (2007): Van-e haszna az
idézetgyűjtésnek? Természet Világa. 138, 4, 172–174.
Vinkler Péter (2008): Tudománymetriai
kutatások Magyarországon. Magyar Tudomány. 169, 11, 1372–1381. •
WEBCÍM
|
|