Háttér előtt

Noha olyan szereplők is látóterünkbe kerülnek Perecz László tanulmánygyűjteménye révén, mint Böhm Károly, Hamvas Béla, Babits Mihály, Fülep Lajos vagy épp Nádas Péter, de elsősorban a magyar filozófia történetének két fontos alakjára fókuszálnak a könyvben szereplő írások: Lukács Györgyre és Bibó Istvánra. Lukácsra, akiről – különösen, ha a nemzetközi ismertséget is figyelembe vesszük – történetileg tekintve talán azt is mondhatjuk, hogy „a” magyar filozófus; és Bibóra, aki sem önértelmezése alapján, sem akadémikus szempontból nem sorolható a filozófusok közé, de a (szak)filozófiával kapcsolatos erős fenntartásai mellett is rajtahagyta nyomát írásain a filozófiai tájékozottság; sőt mi több, idegenkedését akár értelmezhetjük mint filozófiai jellegű álláspontot, azaz egy bizonyos fajta – jelesül: a realitástól elrugaszkodó, a meddő spekulációban elvesző – filozófiával szembeni averzióként.

Az első tanulmány Lukácsnak és Böhmnek – illetve tanítványaiknak – a XX. század elején lejátszódó fordulatban – a szinte egyöntetű elfogadottságnak örvendő pozitivizmus uralmának megtörésében játszott szerepét ismerteti. Böhm szemléletmódjának változása – pozitivista, antimetafizikus indulása, majd az ettől való eltávolodása és idealista, axiológiai irányba történő orientálódása – majdhogynem leképezi a korszak általános filozófiai irányultságának módosulását. Lukács esetében ilyen párhuzamról nincs szó, ő a pozitivizmussal eleve nem szimpatizál. A korszellemmel való szembenállásából, az institucionális kereteken kívüliségből és a publikációi számára alkalmas szellemiségű szaksajtó hiányából fakadó nehézségek – ezeket a következő tanulmány taglalja – csak lassan enyhülnek. Összességében Böhm és Lukács nézetei – és filozófiai (tanítványi) körei – között nincs kimutatható egymásra hatás, a rokonságot a filozófiatörténeti vizsgálódás teremti meg, ami az újidealista/szellemtörténeti szemléletmód megerősödésében mindkét gondolkodó erőfeszítéseit jelentősnek látja.

Az írások többségére jellemző, hogy a tárgyalt témákat, problémákat Perecz, mondhatjuk, speciális szakterülete szempontjából, a nemzet-problematika valamelyik aspektusából vizsgálja. Fülep Lajos művészetfilozófiája is alkalmas tárgya az ún. „nemzeti filozófia” (miben)létét vizsgáló megközelítésnek. Mint a szerző megállapítja, Fülep gondolkodásának nemzeti jellege nem azonosítható a nemzetkarakterológiai alapú, öncélú, bezárkózó – adott esetben nacionalizmusba, rasszizmusba hajló – felfogásokkal.

A szellemtörténeti megközelítést és a marxizmust egyaránt elutasító Bibó – noha explicite nem foglalkozik a „nemzeti filozófia” specifikus kérdéskörével, de – gondolkodásmódjából, elméleti munkásságából a szerző érvelése szerint kiolvasható, hogy a nemzet és a filozófia fogalmait Bibó nem tartja egy egységes fogalomban összekapcsolhatónak.

A már többször, többek által elemzett Bibó és Lukács közötti vita egyik – eddig nem elég hangsúlyosan kidomborított – aspektusát, s a szerző érvelése szerint a két gondolkodó közti egyet nem értés lényeges gócpontját, a bibói demokráciafelfogás szociálpszichológiai komponensét teszi vizsgálat tárgyává a következő cikk. A társadalomlélektannak komoly szerepet

szánó bibói módszertan Lukács számára – aki a pszichológiai tényezőt visszavezetendőnek tartja az annak alapjául szolgáló gazdasági/politikai bázisra – nem elfogadható. Az elemző érvelése szerint elsősorban Lukácsnak a pszichológiai magyarázatokkal szembeni idegenkedése következtében nem képes a kettejük közötti eszmecsere elméleti szinten elmélyülni, termékeny teoretikus diskurzussá válni, s így Lukács Bibó-kritikájának az adekvátsága is megkérdőjelezhető.

Noha Perecz a Lukács György és Babits Mihály között lezajlott polémiának is elsősorban a vitázó felek nemzetről, illetve nemzet és filozófia(i kultúra) viszonyáról vallott elképzeléseinek különbségét állítja előtérbe, a lukácsi filozófiának „németes” homályosságát felrovó babitsi kritika és az erre adott – elutasító, a homályos/világos distinkciót relativizáló és kontextualizáló, és egyfajta, a gondolkodásnak a hétköznapi és a filozófiai módjának lényegileg különböző mivoltából fakadó homályosságot a filozófia tulajdonképpeni sajátságának tekintő – válasz a filozófiában sokféleképpen lehetséges oppozíciók egyikét – az adekvát filozófiai stílus mindig aktuális, és a különböző szembenállások, „-izmusok” harcának hátterében is gyakran ott álló alapproblémáját – is szemlélteti.

Természetesen akár a nemzetfogalom valamelyik aspektusát középpontba állító, akár a nem ehhez kapcsolódó írásokat nézzük, a tárgyalt témák lehetőséget adnak további vizsgálódásra, további kérdések felvetésére. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy Böhm és Lukács (szellemi holdudvara) hozzájárult a pozitivizmus dominanciájának megtöréséhez, de kérdéses marad ennek a hozzájárulásnak a mértéke, melyhez azt is kellene tudnunk, kik – és mennyire – játszottak ebben további szerepet. (Sőt, az is, hogy ebben a folyamatban hogyan és mennyire hatottak teoretikus és azon kívüli – mondjuk úgy, internális és externális – tényezők.)

Ami a könyv tematikája kapcsán az olvasónak mindenképp feltűnik, és ami a szerzőnek a szemére vethető lenne, az már eleve, bevallottan közölve van a könyv előszavában: egyrészt az írások közötti alkalmankénti ismétlődések és átfedések, másrészt az írások műfaji különbözősége. Az elsővel kapcsolatos, az előszóban szereplő kérésnek – „[m]egkérem az olvasót, ezt nagyvonalúan nézze el nekem” – minden további nélkül eleget is tehetünk. A recenzens számára viszont zavaró, hogy nagyon is igaz: a könyv „elegyes írások válogatása”. A tudományos igényű filozófiatörténeti elemzéseket tartalmazó tanulmányok mellett a szerző a kötetbe könyvrecenziót, akadémiai doktori értekezése opponenseinek adott választ, illetve napilapban megjelent írást is beválogatott. Mindez persze nem példa nélküli, de kissé szokatlan. A két utolsó „ciklusba” tartozó ilyen jellegű írásokat akár ki is lehetett volna hagyni a könyvből. Hogy ezek az írások is bekerültek, azt talán az magyarázhatja, hogy olyan szerzővel van dolgunk, aki egyrészt – némiképp könyvének két főhőséhez hasonlatosan – a közéleti-gyakorlati kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalást az értelmiségi lét részének gondolja, másrészt a szorosabban vett filozófiatörténészi szakmunka mellett a filozófia hazai társadalmi beágyazottságának – nem túl rózsás – helyzetét is szem előtt tartja. (Perecz László: Háttér előtt: Írások a magyar filozófia múltjáról és jelenéről. Bratislava–Pozsony: Kalligram, 2013)

Holovicz Attila

doktorandusz, BMGE