|
|
Bevezetés
2008. szeptember 15-én az amerikai Lehman Brothers befektetési bank
csődvédelembe menekült, kirobbantva ezzel a II. világháborút követő
időszak legnagyobb gazdasági válságát, amelyet sokan egyenesen az
1930-as évek gazdasági világégéséhez hasonlítottak. A Lehman
Brothers összeomlása ikonikus jelképévé vált az egész világra
átterjedő pénzügyi és gazdasági krízisnek, egyúttal felhívta a
figyelmet a jelentős gazdasági potenciállal rendelkező országok
fiskális és monetáris politikáinak elégtelen működésére, és a
szabályozáson ütött rések kihasználhatóságára. A válság
következményeit természetesen minden tudományterület máshogyan
értelmezi, tapasztalatait máshogyan használja fel, így többek között
a geográfiai is. A városokkal foglalkozó társadalomkutatók
(geográfusok, szociológusok, közgazdászok) számára maga a válság
mintegy mellékes eseménynek minősül, amely végső soron annak a
teóriának szolgál újabb bizonyítékául, hogy napjaink világgazdasága
egy olyan küzdőtér, amelyben világvárosok feszülnek egymásnak. A
globalizálódó világgazdaság csomópontjaiban városok állnak (Hall,
1966; Friedmann, 1986; Sassen, 1991; Taylor, 2004), az egész világot
átszövő hatalmas multinacionális vállalatokat és bankokat néhány
világvárosból irányítják, tevékenységüket ellenőrzik (Vitali et al.
, 2011), a tőkekoncentráció egyes városokban minden képzeletet
felülmúl. A világvárosokban született gazdasági döntések közvetlenül
vagy közvetve befolyásolhatják egész nemzetgazdaságok működését,
amelyre a legkurrensebb példát éppen a már említett gazdasági válság
szolgáltatja: bár 2008-ban a krízis New Yorkból indult ki,
következményeit az Európai Unió mind a mai napig szenvedi. A
világvárosok a posztindusztriális társadalom sarokkövei, a
fogyasztás legfontosabb színterei, a pénzpiacok működtetői. A
világváros státusz persze korántsem konstans, nem szerzett előjog,
mégis létezik egy olyan zárt kör, amelynek résztvevőit nem érintheti
semmiféle fluktuáció. Saskia Sassen (1991) szerint ez utóbbiak az
ún. globális városok.
A tanulmányban bemutatom a világvárosokkal és
globális városokkal kapcsolatos kutatások történetét és jelen
állását, felhívom a figyelmet néhány jellemző paradigmaváltásra,
illetve egy rövid empirikus elemzés segítésével jellemzem a
világgazdaság irányító és ellenőrző központjait.
A világváros-hipotézis
Napjainkban roppant divatos világvárosokként aposztrofálni városokat
mindössze azért, mert valamely egyedi vagy egyedinek vélt
tulajdonságuk miatt kiemelkednek társaik köréből. Ennek oka részben
arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évtizedekben a világváros
fogalma elveszítette eredeti tartalmát, a terminológiához a
szakterület szinte minden jelentősebb kutatója hozzátett egy-egy
újabb jellemzőt, vagy éppen a korábbi definíciót fosztotta meg az
elavultnak véltektől. Így mára a világváros fogalom roppant
kaotikussá, nehezen értelmezhetővé vált, nem is meglepő, hogy az
eredetileg világvárosként leírt metropoliszok mellett – mint például
New York, London vagy éppen Tokió – regionális szinten sem
meghatározó, közepes méretű városokat is gyakran világvárosnak
neveznek. De miről is szól az eredeti gondolat?
A világváros terminológiát 1915-ben Patrik Geddes
(1915) skót geográfus (szociológus, biológus, filozófus) alkotta meg
Cities in Evolution című könyvében, bár egyetlen fejezetcímtől
eltekintve egyszer sem fejtette ki világosan, hogy mit is ért a
definíció alatt. A kifejezést Peter Hall (1966) ruházta fel
tartalommal az 1966-ban megjelent The World Cities című könyvében: a
világvárosok olyan városok, amelyek képesek befolyásolni a
világgazdaság működését. Amennyiben pusztán ezt a roppantul
leegyszerűsített definíciót nézzük, egyértelművé válik, hogy
világvárosok a történelem során mindig is léteztek, Richard G. Smith
(2014) szerint elég csak Rómára, Konstantinápolyra, Velencére,
Amszterdamra, Londonra vagy New Yorkra gondolni. Hall (1966) azonban
roppant részletes felsorolást is nyújt arról, hogy tulajdonképpen
milyen jellemzőket kell figyelembe venni: azok a városok nevezhetők
világvárosnak, amelyek a globális politikai hatalom központjai, a
legerősebb nemzeti kormányok és legbefolyásosabb nemzetközi
szervezetek székhelyei; amelyek helyet adnak a kereskedelmi
szervezeteknek, munkaadói szövetségeknek; amelyek koncentrálják a
világ meghatározó iparkonszernjeit. Azok a városok, amelyek
forgalmas vasútállomásokkal, kikötőkkel, de legfőképpen
repülőterekkel rendelkeznek; amelyek nemcsak a kereskedelemnek, de a
pénzügyi életnek is a legfontosabb színterei, otthont adnak
tőzsdéknek, központi bankoknak, nagy kereskedelmi bankoknak és
biztosítóknak; csakúgy, mint hatalmas kórházaknak, világhírű
egyetemeknek és múzeumoknak, a legmodernebb tudományos- és
kutatóintézeteknek, amelyek központjai a médiának, jelentős újság-
és könyvkiadóknak. Hall ráadásként még egy érdekességet megemlít: a
világvárosok nem egyszerűen lakosságszámukkal emelkednek ki a
városok sokaságából – elég csak arra gondolni, hogy sok fejlődő
világbeli ország is hatalmas megavárosokkal rendelkezik –, hanem
azzal is, hogy integrálják a nemzeti elitet, a társadalom
leggazdagabb rétegeit. Hall szerint az 1960-as évek közepén ezeknek
a kritériumoknak összességében meglehetősen kevés város (vagy inkább
konurbáció) tudott megfelelni, amelyek közül hat – London, Párizs, a
Randstad,1 a Rajna-Ruhr, New
York, Tokió – a nyugati világból került ki, míg egyet – Moszkva – az
akkori szocialista blokk adott.
Az elkövetkező évtizedek releváns kutatásainak
alapvető tájékozódási pontot jelentett a fentebb vázolt
kritériumrendszer, ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a
világvárosok köre meglehetősen rugalmasan értelmezhető. Ennek
alapvetően két oka volt, amelyek közül az egyik objektívnek, a másik
viszont szubjektívnek tekinthető. Egyrészt, időben előrehaladva a
világgazdaság mint rendszer folyamatosan változik, hullámokban
cserélődnek le az innovációt hordozó iparágak, különböző mértékű és
fajtájú gazdasági, pénzügyi válságok követik egymást, a növekvő
gazdasági potenciállal rendelkező fejlődő világbeli országok
hatalmas metropoliszai pedig egyre nagyobb globális szerepet
követelnek. Ennek a folyamatnak a földrajzi vetületeként a
világgazdaság fókuszpontjaiban újabb és újabb városok jelennek meg,
illetve váltanak le más városokat. Másrészt, a diszciplínával
foglalkozó kutatók a Hall (1966) által felállított – egyébként is
meglehetősen nagyvonalúan kezelt – kritériumrendszert saját
elképzeléseik szerint formálták át, hozzátettek vagy elvettek belőle
jellemzőket, amelynek végeredményeként újabb és újabb
világváros-csoportok jöttek létre. Mindenestre a kutatások –
függetlenül attól, hogy kinek a nevéhez kötődtek – egészen az
1990-es évek elejéig egy viszonylag közösnek tekinthető elv mentén
rendeződtek: világvárosoknak azokat a városokat tekintették,
amelyekben jelentős mértékben koncentrálódtak – mintegy a
globalizáció legfontosabb megtestesítőiként – a legnagyobb
multinacionális vállalatok, bankok központjai. Az ismertebb kutatók
közül ezt az elvet követte többek között Stephen Hymer (1972), David
A. Heenan (1977), Robert B. Cohen (1981), John Friedmann és Goetz
Wolff (1982), Norman J. Glickman (1987). Heenan (1977) szerint
például a multinacionális vállalatok irányításának központosítása
végső soron a nemzetközi gazdaság központosítását is eredményezi,
hiszen a világvárosok a globális gazdaság legmagasabb szintű
döntéshozatali centrumai.
A Hall (1966) által elindított kutatás újabb
mérföldkövét John Friedmann 1986-ban megjelent The World City
Hypothesis című munkája jelentette, amely a városokkal foglalkozó
kutatási terület egyik legtöbbet idézett művének számít. Friedmann –
hasonlóan, mint Hall – szintén felállított egy sajátos
kritériumrendszert, és részletesen felsorolta azokat a tényezőket,
amelyeket a világvárosnak teljesítenie kell. Ezek a következők
voltak: kiemelkedő pénzügyi központ; transznacionális vállalatok és
leányvállalatok székhelye; nemzetközi szervezetek központja; az
üzleti szolgáltatások gyorsan növekvő központja; a termelés fontos
színtere; kiemelkedő közlekedési csomópont; jelentős
népességtömörülés. Persze nemcsak a városokra vonatkoztak
kritériumok, hanem az anyaországoknak is meg kellett felelniük
bizonyos elvárásoknak. Ebben a relációban Friedmann a Világbank
tizenkilenc szintű centrum–periféria klasszifikációját vette
figyelembe. Véleménye szerint tehát azok a városok tekinthetők
világvárosnak, amelyek minél több kritériumot teljesítenek az
említettekből, anyaországuk pedig a világgazdaság centrumához
tartozik. A hipotézis a kritériumok szempontjából talán csak
annyiban jelentett újat, hogy érezhetően a gazdasági jellemzők felé
mozdult el, azonban abban a tekintetben mindenképpen innovatívnak és
előremutatónak számított, hogy nem egyszerűen megnevezte a
világvárosokat – mint ahogyan azt Hall tette –, hanem bevezetett egy
jól követhető taxonómiát is. Ugyanakkor a korszaknak megfelelő
centrum–periféria–félperiféria klasszifikáció eleve leszűkítette a
szereplők körét, hiszen az akkori szocialista blokkból (a
Szovjetunióból, a kelet-európai országokból és Kínából), illetve
Indiából, és a Dél-afrikai Köztársaság kivételével Afrikából
egyetlen város sem került a világvárosok közé. Ahogyan az
1. táblázatban látható, a
klasszifikáció így is harminc várost tartalmazott, amelyek közül a
világvárosok legfontosabb csoportjába csak London, New York, Los
Angeles és Tokió került.
A Friedmann-féle taxonómia tehát a
világváros-kutatások szempontjából azért vált igazán elfogadottá,
népszerűvé és követendővé, mert egyrészt a konkrétabb
kritériumrendszerével mintegy definiálta (vagy inkább
újradefiniálta) a világváros fogalmát, másrészt világossá tette,
hogy relatíve mérhető jellemzők birtokában nemcsak egyszerű
felsorolás lehetséges, hanem egzaktnak tekinthető rangsorolás és
klasszifikáció is.
Gazdaságpolitikai paradigmaváltás
az 1980-as években
A kutatások az 1990-es években szinte teljesen új dimenzióba
kerültek, amelynek az okai elsősorban a globális gazdaságpolitikai
változásokban keresendők. Smith (2014) kifejti, hogy az 1980-as
években az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban gyökeres
fordulat történt a követendő gazdaságelméletek területén: a II.
világháború utáni demokratikus fundamentumokra épülő keynesianizmust
felváltotta a Reagan és Thatcher nevével fémjelzett neoliberalizmus
(thatcherizmus, reaganomics), amely végső soron a Milton
Friedman-féle szabadpiaci fundamentalizmus elvein alapult. Mindez
nem jelentett mást, mint a globális kapitalizmus legitimációját
olyan ideológiákon keresztül, mint vagyonteremtés, önző
hiper-individualizmus, privatizáció, financializáció,
komputerizáció, liberalizáció, denacionalizáció, dereguláció, szabad
kereskedelem és a piaci erők láthatatlan keze. Smith (2014) szerint
ennek következménye, hogy a pénzpiacokat leginkább kontrolláló – és
a persze a szabadpiaci kapitalizmusban egyébként is nagy
gyakorlattal rendelkező – Egyesült Államok és Egyesült Királyság
vezető pénzügyi központjai, New York és London kerültek a
városhierarchia csúcsára. Ezen a téren melléjük csak a sajátos
helyzetű Tokió volt képes felzárkózni, hiszen az exportvezérelt
japán gazdaság építőköveinek számító hatalmas iparkonglomerátumok
(keiretsuk) belső finanszírozásában tőkeerős óriásbankok töltöttek
be kulcsszerepet. A fejlett világ gazdaságirányítása így lényegében
háromosztatúvá zsugorodott, amelyben London, New York és Tokió
domináns pozíciója megkérdőjelezhetetlenné vált.
A globális város teória
Saskia Sassen amerikai–holland szociológus 1991-ben jelentette meg
The Global City című könyvét, amely a város-gazdaság nexusra
fókuszáló kutatások leghíresebb és legismertebb művévé vált. Sassen
(2001, 3–4) rávilágított arra, hogy a vezető városokkal szemben az
új gazdasági világrend új elvárásokat támaszt, amelyeket így
fogalmazott meg:
„A vezető városok hosszú ideje központjai a
nemzetközi kereskedelemnek és pénzügyeknek, azonban mostantól
funkciójuk négy új területre is kiterjed: egyrészt, a világgazdaság
irányításának szervezésében nagyfokú koncentráltságot mutatnak,
másrészt, elsődleges célterületei a pénzügyi szervezeteknek és a
vezető gazdasági szektorok között a hagyományos gyáripari termelést
felváltó speciális szolgáltatásoknak, harmadrészt, a termelés,
különösen az innovatív termelés legfontosabb színterei, és végül
piacai is a termelésnek és innovációnak. Így egy új típusú város
tűnt fel: a globális város. Napjainkban vezető példái: New York,
London, Tokió, Frankfurt és Párizs. ”
Sassen úgy látja, hogy a globális irányítás
képessége nem magyarázható egyszerűen a nagyvállalatok erejével.
Peter J. Taylor (2004) szerint Sassen célja nem más, mint átformálni
azt az elavult képzetet, hogy a globális kontrollt önmagukban a
nagyvállalatok testesítik meg. Az új posztindusztriális gazdasági
rendben a globális városok ugyanis nem pusztán az irányítás és
ellenőrzés központjai, hanem a szolgáltatások globális központjai
is. Másrészt Sassen arra is felhívja a figyelmet, hogy a termelésnek
nem kell feltétlenül materiális terméket eredményeznie, a bankok és
szolgáltató cégek szintén termelést valósítanak meg, amelynek a
végeredménye bár nem kézzelfogható, de kifejezhető. Sassen globális
város teóriájának központi elemét az ún. APS- (advanced producer
services) cégek jelentik, amelyek tevékenységükkel többek között a
fizikai termelést végző cégeket támogatják. Ezek a tevékenységek a
következők: jogi szolgáltatások, általános
menedzsment-szolgáltatások, innováció, fejlesztés, design,
adminisztráció, humánerőforrás-szolgáltatások, termeléstechnológiai
szolgáltatások, karbantartás, szállítás, kommunikáció,
nagykereskedelem, reklám, takarítás, biztonsági szolgálat,
raktározás. Ahogyan arra Sassen is felhívja a figyelmet, az
APS-szektor azokat a tevékenységeket öleli fel, amelyeket a termelő
cégek nem, vagy csak kevéssé hatékonyan képesek ellátni, ezért
azokat az arra specializálódott APS-cégeknek szervezik ki. Az
APS-cégek koncentrációja tehát egyértelmű ismertetőjele a
posztindusztriális globális városnak.
Az 1970-es, 1980-as évekre jellemző
világváros-megközelítés és az 1990-es évektől datálható
globálisváros-megközelítés alapvető eltéréseit Ben Derudder (2006) a
következőkben foglalta össze (2.
táblázat):
Látható, hogy mindkét megközelítésnek sarkalatos
pontja maga a város mint alapvető elemzési egység értelmezése. A
kutatások kezdeti stádiumában – lényegében az 1960-as évek közepétől
egészen az 1980-as évek végéig – döntő fontossággal esett latba a
multinacionális vállalatok központjának területi allokációja. Mint
említésre került, a kutatók elsősorban azokat a városokat
tekintették világvárosnak, amelyekben a globális gazdaságot átszövő
multinacionális vállalatok döntéshozó központjai mind nagyobb
számban koncentrálódtak. Ez viszont felveti azt a roppant összetett
kérdést, hogy mit is kell érteni a város alatt: a közigazgatási
értelemben vett várost, a központi várost az agglomerációjával
együtt, vagy esetleg egy teljes városrégiót? A Hall (1966) által
képviselt nézet szerint a világváros tulajdonképpen az utóbbi
definíciót fedi le, elég csak arra gondolni, hogy az általa
világvárosnak nevezett hollandiai Randstad konurbáció 8300 km2-t
ölel fel, lakosságszáma meghaladja a 7,1 millió főt, és magában
foglalja a legnagyobb holland városokat: Amszterdamot, Rotterdamot,
Utrechtet és Hágát. Hasonló a helyzet New Yorkkal (New York
Metropolitan Area), Tokióval (Tokyo Major Metropolitan Area), vagy
Londonnal (Greater London), hiszen valamennyi „város” tulajdonképpen
egy-egy hatalmas kiterjedésű városrégiót fed le. Kérdés
természetesen, hogy mi indokolta ezt a megközelítést? Az Egyesült
Államokban és több nyugat-európai országban már az 1970-es évektől
megfigyelhető volt, hogy a legnagyobb multinacionális vállalatok –
többek között a közlekedés, a távközlés, majd az informatika
fejlődésének köszönhetően – a döntéshozó központjaikat a hatalmas,
zsúfolt metropoliszok helyett kisebb városokba költöztetik át, vagy
már eleve oda is helyezik (Lyons – Salmon, 1995). Az új központok
azonban döntően a globális gazdaság vérkeringésébe szorosan
integrálódott metropoliszok agglomerációs települései közül kerültek
ki, a vállalatok tehát kihasználták a kisvárossal járó kellemes
környezet minden pozitívumát, miközben működésükhöz igénybe vették a
metropoliszok által nyújtott előnyös funkciókat (például: repülőtér
közelsége, szinte korlátlan munkaerő, kereskedelmi és szállítási
lehetőségek, bankok és tőzsdék).
Ugyanakkor a pénzpiacokat favorizáló
gazdaságpolitikai paradigmaváltás következtében mind nagyobb
hangsúly helyeződött a bankok, biztosítók, különböző pénzügyi
szervezetek, illetve az APS-cégek területi elhelyezkedésére.
Márpedig ezek a szervezetek, cégek korántsem az agglomeráció
kisvárosait részesítik előnyben, hanem a metropoliszok központi
üzleti negyedeit, az ún. CBD-ket (central business district). Sassen
(2001) szerint például megfigyelhető, hogy Sao Paulo (Brazília)
központi üzleti negyede sokkal szorosabb kapcsolatban áll New York
Cityvel, mint São Paulo a saját agglomerációjának perifériájával. Ez
a gondolatmenet végső soron új megvilágításba helyezte, és egyben
letisztította a város fogalmát, amennyiben város alatt azt a
közigazgatási egységet nevezte meg, amely ténylegesen kapcsolatot
tart fenn a globális pénzpiacokkal.
Függetlenül a Sassen-féle globálisváros-elmélettől
(amely leginkább a szemléletében hozott újat) a világgazdaság
egyfajta alapvető tehetetlenségére hívták fel a figyelmet Jonathan
V. Beaverstock és munkatársai 1999-ben megjelent A Roster of World
Cities című tanulmányukban. Az általuk elvégzett gyűjtésben a
szakterület három évtizedének huszonhét legmeghatározóbb munkáját
elemezték, és arra a következtetésre jutottak, hogy a szerzők
huszonegy esetben – vagy kizárólag vagy elsősorban – a New York,
London, Tokió triádot nevezték meg a világgazdaság vezető
városaiként. Még egy jellemző sajátossága a forrásoknak, hogy a
szerzők a világvárosok szűk csoportjában szinte kizárólag egyesült
államokbeli, európai és japán városokat említettek meg, a fejlődő
világból azonban egyet sem.
Politikai és gazdasági változások
a 20. század végén: az új világrend születése
Miközben az 1990-es évek elejére a fejlett világ folyamatosan
elmozdult a posztindusztriális gazdaság és társadalom irányába, a
világpolitikában és világgazdaságban jelentős változások történtek.
Ezeket – a teljesség igénye nélkül – a következő pontokban lehet
összefoglalni:
• A szocialista világrendszer és a Szovjetunió
felbomlása után újabb országok kapcsolódtak be a globális gazdaság
vérkeringésébe, többek között a regionális erőviszonyok alakulását
befolyásolni igyekvő kelet-európai országok, és a hamarosan a
világgazdaságban is meghatározó tényezőnek számító Oroszország.
|
|
|
• Az 1970-es évek végén elindított gazdasági
reformokkal, a különleges gazdasági övezetek (SEZ) létrehozásával,
Hongkong 1997-es visszacsatolásával, majd legújabb lépésként
2011-ben a WTO (World Trade Organization – Kereskedelmi
Világszervezet) tagság elnyerésével fokozatosan erősödtek Kína
világgazdasági pozíciói. A GDP-t figyelembe véve 2010-ben Kína
megelőzte Japánt, és felzárkózott az Egyesült Államok mögé, vagyis a
világ második legnagyobb gazdasági hatalmává vált, sőt a Világbank
előrejelzése szerint 2030-ra Kína a globális gazdaságban a vezető
szerepet is átveheti.
• A fejlődő országok egészen az 1980-as évekig
elsősorban a hagyományos termelés területén tűntek ki, köszönhetően
többek között a hatalmas mennyiségű, képzett, de olcsó munkaerőnek,
a környezetvédelmi, munkajogi, egészségügyi szabályozás alacsony
színvonalának. Ez részben éppen a fejlett világban tapasztalható
posztindusztrializmus egyik következménye, hiszen az Egyesült
Államok, a nyugat-európai országok, Japán és később Dél-Korea
multinacionális vállalatai előszeretettel telepítették termelő
egységeiket olyan fejlődő országokba, mint pl. Kína, India, Mexikó,
Brazília. Mindez a fejlődő országok GDP-jének rohamos emelkedését
eredményezte, amelynek mintegy lenyomataként ezekben az országokban
is folyamatosan növekedett a fogyasztók száma, a fogyasztás
volumene. A hatalmas belső piacok robbanása viszont saját jogon is
kitermelte a fejlődő világ óriásvállalatait, amelyek ma már egyre
komolyabb kihívást jelentenek a fejlett világnak. A Forbes gazdasági
magazin évente közzéteszi a világ kétezer legnagyobb tőzsdei
vállalatának rangsorát, amelyet a vállalatok pénzügyi
instrumentumaiból generált kompozit index alapján készít el. Jól
illusztrálja a fejlődő országok előretörését, hogy míg 2006-ban 1377
vállalatot a G7-csoport2
adott, addig 2013-ban már csak 1105-öt, ezzel szemben a BRICS-
csoport3 vállalatainak a
száma 2013-ban 320-ra emelkedett, szemben a 2006-os 149-es értékkel.
Továbbá a rangsor elkészítésének történetében 2013-ban fordult elő
először, hogy az élen nem egy egyesült államokbeli vállalat állt,
hanem a Kínai Ipari és Kereskedelmi Bank (sőt a második helyen is
egy kínai bank szerepelt, illetve az első tizenegyben további öt).
Az 1973-as, majd az 1979-es olajárrobbanást
követően a Perzsa-öböl menti országok egyre fontosabb világgazdasági
szerepre tettek szert, ám nemcsak az olajtermelés, a
nyersanyagellátás és az alapanyagipar területén. Szaúd-Arábia, az
Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Katar egyre komoly pozíciókat
szereznek meg a nemzetközi pénzügyi életben, amit az is jól mutat,
hogy Abu-Dzabit és különösen Dubajt mára sok kutató a vezető
világvárosok közé sorolja.
• A 2007/8-as pénzügyi és gazdasági világválság
elsősorban azoknak az országoknak a gazdaságát rengette meg, amelyek
elkötelezettek voltak a neoliberalizmus eszméi mellett. Amíg az
Egyesült Államok, de különösen Európa és Japán kormányai azzal
szembesültek, hogy a válságba sodródott kereskedelmi bankok
zavartalan működésének biztosítása, illetve a pénzügyi rendszer
stabilitásának fenntartása igen komoly kormányzati anyagi
szerepvállalást igényel (amely tovább fokozta ezeknek az államoknak
az eladósodását), addig egyes fejlődőnek ítélt országok – például
Oroszország, Brazília és különösen Kína – a hiteleket finanszírozó
nemzetek közé kerültek. Ennek következtében a gazdaságilag
legerősebb fejlődő országok pénzügyi központjai már nemcsak a
hatalmas belső piacok feletti kontrollt tudhatták magukénak, de
egyre erősebb pozíciókat szereztek a nemzetközi pénzügyi életben is.
Ezen gazdasági és politikai okok miatt a
hagyományos világváros/globális város irányzatot is át kellett
értékelni, hiszen a negyedszázadon keresztül tripolárisnak (centrum,
félperiféria, periféria) értelmezett világgazdasági rendszerben
folyamatosan eltolódtak az erőviszonyok, a vezető városok között
pedig új, igen jelentős szereplők tűntek fel.
A globális irányítás és ellenőrzés:
visszatérés a gyökerekhez
A multinacionális vállalatok területi koncentrációja tehát fontos
összetevőjét jelentette a világváros-elmélet kritériumrendszerének.
Hall (1966) és Friedmann (1986), illetve az 1970-es években számos
kutató hangsúlyozta, hogy a világot behálózó hatalmas vállalatok
gazdasági ereje döntő fontossággal bír a világváros-definíció
szempontjából. Az 1990-es évektől – részben a korábban említett
gazdaságpolitikai paradigmaváltásnak köszönhetően – Sassen (1991,
2001), Beaverstock és munkatársai (1999), Taylor (2004)
újradefiniálták a világvárosok fogalmát. Munkáikban a hagyományos
értelemben vett multinacionális vállalatokkal szemben sokkal nagyobb
jelentőséget tulajdonítottak a posztindusztriális gazdaságot
reprezentáló APS-cégeknek, amelyek fő területeként olyan
tevékenységeket jelöltek meg, mint például a jogi szolgáltatások, a
könyvelés, a banki és pénzpiaci szolgáltatások, a reklámozás és a
média. Sassen (2006) például fel is veti a multinacionális
vállalatokkal kapcsolatos azon alapvető problémákat, amelyek
összességében kérdésessé teszik a világvárosok azonosításának
lehetőségét pusztán a cégközpont-funkciók alapján. Véleménye
szerint, egyrészt, a termelést végző multinacionális vállalatok
regisztrált központjai gyakran abban a városban találhatók,
amelyekben alapították őket, miközben a tényleges döntéshozó
központjaikat (amelyeket sokszor csak másodlagos központ néven
szerepeltetnek) már valamely világváros üzleti negyedébe helyezik,
másrészt sok vállalat kizárólag vagy döntően a belföldi piacon
érdekelt, miközben gazdasági teljesítményük vetekedhet sok
nemzetközi nagyvállalatéval. Végül az is nehezen megfogható, hogy a
világvárosok azonosításának érdekében a vállalatok mely jellemzőjét
kell vagy legalábbis érdemes figyelembe venni: a globális erővel
rendelkező (például a Fortune 500, vagy a Forbes 2000 rangsorok
által feltüntetett) vállalatok koncentrációját, esetleg az
alkalmazottak összlétszámát, vagy a gazdasági adataik valamely
kiemelt paraméterét (például a piaci értéket vagy a forgalmát).
Az 1990-es évek végétől azonban – mintegy a kezdeti
elméletek reneszánszaként – újra a figyelem középpontjába kerültek a
multinacionális vállaltok, regionális nagyvállatok. A kutatók immár
kevésbé ragaszkodtak teóriaalkotáshoz, helyette sokkal inkább a
világgazdaság működését kívánták ábrázolni és megérteni a vállatok
működésén keresztül (Godfrey – Zhou, 1999; Alderson – Beckfield,
2004; Taylor et al. , 2011). Mindez azt jelentette, hogy a
világváros-definíció részének tekintett irányítás és ellenőrzés
funkció (command and control function) saját jogon is a kutatások
fókuszába került. Magyarázattal erre az szolgál, hogy a nemzetközi
pénzpiacokat uraló globális városok köre – a New York, London,
Tokió, Párizs, Frankfurt-csoport – zártnak tekinthető, a pénzpiacok
kontrollja szempontjából a világgazdaság változásai roppant kevéssé
érintik ezt a halmazt. Ugyanakkor az irányítás és ellenőrzés
funkciók mértékének roppant dinamikus ingadozása egyértelműen
tükrözi a világgazdaságban bekövetkezett változásokat. Ennek a
funkciónak a mérésére több módszer is született, amelyeknek az egyik
alternatívája a globális irányítás és ellenőrzés index (IEI). Az IEI
a tőzsdén jegyzett multinacionális vállalatok, regionális
nagyvállalatok, bankok pénzügyi mutatói alapján képzett kompozit
index (a metodikát lásd bővebben Csomós, 2013a; Csomós, 2013b).
A korábban elhangzottak alapján nem okoz különösebb
meglepetést, hogy 2006-ban a globális városok álltak az IEI-rangsor
élén, sorrendben New York, Tokió és London. Mint a
3. táblázatban látható,
2006-ban a vezető városok döntően a fejlett országokból kerültek ki,
kivételt csak két kínai város, Peking és Hongkong jelentett (bár
utóbbit, mint de facto önálló városállamot, sokan a fejlett államok
csoportjába helyeznek). Sassen (2001) azonban úgy látta, hogy a
rohamosan fejlődő és erősödő Kína az 1990-es években Hongkongon
keresztül csatlakozott a világgazdasághoz, és Hongkong mint a
hatalmas kínai gazdaság „kapuvárosa” a jövőben könnyen felzárkózhat
a globális városok csoportjához. Az IEI viszont arra hívja fel a
figyelmet, hogy Hongkong világgazdasági pozíciójának erősödését
egyértelműen beárnyékolja Peking erősödése. A kínai főváros ugyanis
nemcsak nemzetközi relációban vált befolyásos gazdaságirányító
központtá (ez ugyanis elsősorban Hongkongra jellemző), hanem a
hatalmas kínai piacon is, és nemcsak Hongkong, hanem ugyanúgy
Sanghaj rovására (Lai, 2012; Taylor et al., 2013). Ezt világosan
tükrözi, hogy míg Peking 2006-ban a 19. helyen állt a rangsorban,
addig 2013-ban már harmadik volt, megelőzve a globális városnak
nevezett Londont és Párizst. Ennek oka alapvetően abban keresendő,
hogy a kínai kormányzat kontrollja alatt álló stratégiai jelentőségű
óriásvállalatok központjai szinte kivétel nélkül Pekingben
találhatók. Ezzel szemben Sanghaj és különösen Hongkong sokkal
tágabb teret biztosít a privát szférának, ám a kisebb-nagyobb
mértékben magán-, illetve külföldi tulajdonban álló vállalatok
mérete – legalábbis Kínában – nem vetekedhet az állam fennhatósága
alatt álló óriásokéval. A 2013-as rangsorban persze nem csak kínai
városok képviselik a fejlődő világot. Már a vezető városok között is
feltűnik Mumbai, amely az indiai gazdaság legfontosabb pénzügyi
központja: huszonkét vállalata közül tíz a pénzügyek területén
működött. Oroszország fővárosa, Moszkva, mintegy átmenetet mutatott
a fejlett és fejlődő világ között: az IEI-értékét döntően huszonegy
energiaszolgáltató, energia- és bányaipari vállalat határozta meg,
amelyek közül a Gazprom 2013-ban a világ harmadik legnagyobb
profitjával rendelkezett.
A fejlett világ vezető városainak többsége
ugyanakkor folyamatosan veszített IEI-érté-kéből, a 2013-ban is élen
álló New York például többet, mint a hetedik helyen álló Szöul
teljes IEI-értéke. Ez elsősorban a pénzügyi szektorának igen komoly
meggyengülésére vezethető vissza. Ugyanakkor New York az egyik
legösszetettebb gazdasági szerkezettel rendelkező város (amelyhez
csak Tokió, Párizs és London gazdasági struktúrája mérhető),
pozícióját döntően befolyásolja világviszonylatban is kiemelkedő
méretű médiaszektora és gyógyszeripara. Komoly csökkenést mutat
London és Párizs is, mindkét város pozíciójának változását – nem
meglepő módon – döntően a pénzügyi szektor veszteségei okozzák. A
két vezető európai gazdaságirányító központ között azonban
megfigyelhető egy markáns különbség, amely a közös elemnek
tekinthető erős pénzügyi szektorok jelenlététől radikálisan eltér.
London ugyanis – mintegy lenyomataként a gyarmati időknek – több
kettősbejegyzésű vállalattal rendelkezik, amelyek alapvetően a
nyersanyag-kitermelésben érdekeltek. Mivel London a bányaipari cégek
finanszírozásában egyébként is nagy gyakorlattal rendelkezik – a
világ legnagyobb nyersanyagtőzsdéje is a brit fővárosban található
–, ezért számos fejlődő világbeli hatalmas bányaipari, illetve vas-
és acélipari vállalat helyezte ide központját. Ezzel szemben Párizs
elsősorban a francia nemzeti nagyvállalatok fókuszterülete, s ezek
szinte kivétel nélkül a fővárost preferálták
cégközpontválasztásukkor.
Összefoglalás
Az 1960-as évek közepétől a geográfia egy speciális irányzata
bontakozott ki, amely azt vizsgálta, hogy a városok milyen szerepet
töltenek be a világgazdasági rendszerben, illetve kimutathatók-e
olyan csomópontok, amelyekben a globális gazdaság irányításával
kapcsolatos funkciók összesűrűsödnek. A kezdeti kutatásokban – bár
számos kritériumot támasztottak a városokkal szemben – elsősorban az
aktuális gazdasági globalizációt leginkább megtestesítő
multinacionális vállalatok koncentrációjára és a termelés volumenére
helyezték a hangsúlyt. A kutatók által felállított
kritériumrendszernek leginkább megfelelő ún. világvárosokat az
uralkodónak tekintett tripoláris világrend centrumterületeire
pozicionálták, míg a félperifériának számító fejlődő országok
hatalmas metropoliszainak meglehetősen elenyésző szerepet
tulajdonítottak. Az 1980-as éveket radikális gazdaságpolitikai
paradigmaváltás kísérte, amely az Egyesült Államokban és az Egyesült
Királyságban a neoliberális eszmék megszilárdulásához vezetett. Az
újonnan formálódó posztindusztriális gazdaságban mind tágabb teret
kapott a pénzügyi szektor és a bankszféra. Ennek következményeként a
világvárosok viszonylag széles csoportjából kiemelkedtek az ún.
globális városok, amelyek a posztindusztriális világgazdaság élén
álltak: New York, London, Tokió, Párizs és Frankfurt. Az 1990-es
években viszont olyan radikális politikai és gazdasági változások
történtek, amelyek a korábbi hierarchiát alapjaiban forgatták fel.
Többek között a szocialista világrendszer felbomlásának, a
félperiféria fejlődő országainak látványos gazdasági
felemelkedésének és a fejlett világot sújtó pénzügyi és gazdasági
válságoknak köszönhetően új városok jelentek meg a nemzetközi
gazdaság vérkeringésében. A posztindusztriális gazdaság
sebezhetősége és a pénzpiacok válsága újra felhívta a kutatók
figyelmét a multinacionális vállalatok által képviselt hagyományos
gazdaságirányítás jelentőségére. Épp ezért a 21. század elején ismét
a kutatások fókuszába kerültek azok a városok, amelyek globális
irányítási és ellenőrzési funkciókkal rendelkeznek, leginkább azért,
mert szemben a globális városok konstans csoportjával, a funkciók
dinamikus mennyiségi és minőségi változása világosan reflektál az
aktuális világgazdasági folyamatokra.
A jelen tanulmányban egy komplex mutatón, a
multinacionális vállalatok négy jellemző pénzügyi paraméterének
integrálásával képzett irányítás- és ellenőrzésindexen keresztül
mutattam be a gazdaságirányítás nemzetközi központjainak globális
pozícióváltozását. Az elemzés eredménye arra hívja fel a figyelmet,
hogy míg 2006-ban a rangsor élén a fejlett világ nagyvárosai álltak,
addig 2013-ra a fejlődő világ metropoliszai is előkelő pozícióba
kerültek. Mindez azt is mutatja, hogy nemcsak a termelés mozdult el
a fejlődő világ felé, hanem az irányítás, a gazdasági kontroll is.
Külön ki kell emelni Pekinget, a kínai főváros ugyanis nem
egyszerűen megközelítette a vezető gazdaságirányító központokat,
hanem többet meg is előzött. Az elemzés egyértelműen tükrözi
Észak-Amerika, Európa és Japán gyengülését, szemben Kelet-Ázsia –
különösen Kína – rohamos erősödésével.
A tanulmány elkészítését a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János
Kutatási Ösztöndíja támogatta.
Kulcsszavak: világváros, globális város, irányítás és ellenőrzés,
neoliberalizmus, posztindusztriális gazdaság
IRODALOM
Alderson, Arthur S. – Beckfield, Jason
(2004): Power and Position in the World City System. American
Journal of Sociology. 109, 4, 811–851. DOI: 10.1086/ 378930 •
WEBCÍM
Beaverstock, Jonathan V. – Taylor, P. J. –
Smith, R. G. (1999): A Roster of World Cities. Cities. 16, 6,
445–458. DOI: 10.1016/S0264-2751(99)00042-6 •
WEBCÍM
Cohen, Robert B. (1981): The New
International Division of Labour, Multinational Corporations and
Urban Hierarchy. In: Dear, Michael – Scott, Allen John (eds.):
Urbanization and Urban Planning in Capitalist Societies. Methuen,
London–New York, 287–314.
Csomós György (2013a): A világgazdaság
irányító és ellenőrző központjai 2012-ben. Tér ésTársadalom. 27, 3,
93–108. •
WEBCÍM
Csomós György (2013b): The Command and
Control Centers of the United States (2006/2012): An Analysis of
Industry Sectors Influencing the Position of Cities. Geoforum, 50,
241–251. DOI: 10.1016/j.geoforum.2013.09.015 •
WEBCÍM
Derudder, Ben (2006): On Conceptual
Confusion in Empirical Analyses of a Transnational Urban Network.
Urban Studies, 43, 11, 2027–2046. DOI: 10.1080/ 00420980600897842
Friedmann, John (1986): The World City
Hypothesis. Development and Change. 7, 1, 69–83.
DOI: 10.1111/j.1467-7660.1986.tb00231.x
Friedmann, John – Wolff, Goetz (1982):
World City Formation: An Agenda for Research and Action
(Urbanization Process). International Journal of Urban and Regional
Research. 6, 3, 309–344. DOI: 10.1111/j.1468-2427.1982.tb00384.x •
WEBCÍM
Geddes, Patrick (1915): Cities in
Evolution. Williams & Norgate, London
Glickman, Norman J. (1987): Cities and the
International Division of Labour. In: Smith, Michael P. – Feagin,
Joe R. (eds.): The Capitalist City. Blackwell, Oxford, 66–86.
Godfrey, Brian J. – Zhou, Yu (1999):
Ranking World Cities: Multinational Corporations and the Global
Urban Hierarchy. Urban Geography. 20, 3, 268–281. DOI:
10.2747/0272-3638.20.3.268
Hall, Peter Geoffrey (1966): The World
Cities. Heinemann, London.
Heenan, David A. (1977): Global Cities of
Tomorrow. Harvard Business Review. 55, May/June, 79–92.
DOI: 10.1002/tie.5060190313
Hymer, Stephen (1972): The Multinational
Corporation and the Law of Uneven Development. In: Bhagwati, J.
(ed.) Economics and World Order from the 1970s to the 1990s.
Collier-MacMillan, New York, 113–140.
Lai, Karen (2012): Differentiated Markets:
Shanghai, Beijing and Hong Kong in China’s Financial Centre Network.
Urban Studies. 49, 6, 1275–1296. DOI: 10.1177/0042098011408143
Lyons, Donald – Salmon, Scott (1995):
World Cities, Multinational Corporations, and Urban Hierarchy: The
Case of the United States. In: Knox, Paul L. – Taylor, Peter J.
(eds.): World Cities in a World-system. Cambridge University Press,
Cambridge, 98–114.
Sassen, Saskia (1991): The Global City.
Princeton University Press, Princeton
Sassen, Saskia (2001): The Global City:
New York, London, Tokyo. 2nd Edition. Princeton University Press,
Princeton •
WEBCÍM
Sassen, Saskia (2006): Cities in a World
Economy. 3rd Edition. Pine Forge Press, Thousand Oaks
Smith, Richard G. (2014): Beyond the
Global City Concept and the Myth of ‘Command and Control’.
International Journal of Urban and Regional Research, 38, 1, 98–115.
DOI:10.1111/1468-2427.12024 •
WEBCÍM
Taylor, Peter J. (2004): World City
Network: A Global Urban Analysis. Routledge, London-New York
Taylor, Peter J. – Ni, P. – Derudder, B. –
Hoyler, M. – Huang, J. – Witlox, F. (eds. ) (2011): Global Urban
Analysis: A Survey of Cities in Globalization. Earthscan, London •
WEBCÍM
Taylor, Peter J. – Derudder, B. – Hoyler,
M. – Ni, P. – Witlox, F. (2013): City-Dyad Analyses of China’s
Integration into the World City Network. Urban Studies. OnLineFirst,
DOI: 10.1177/00420980 13494419 •
WEBCÍM
Vitali, Stefania – Glattfelder, J. B. –
Battiston, S. (2011): The Network of Global Corporate Control. PLoS
ONE. 6, 10, e25995. 10.1371/journal.pone.0025995 •
WEBCÍM
LÁBJEGYZET
1 Randstad (Patkóváros):
az Amszterdam, Utrecht, Rotterdam, Hága nagyvárosokat, illetve a
közöttük fekvő településeket átfogó agglomeráció.
<
2 G7 csoport: USA, Kanada,
Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Olaszország, Japán
<
3 BRICS-csoport: Brazília,
Oroszország, India, Kína, Dél-afrikai Köztársaság
<
|
|
