Makkai László történetírásunk polihisztora. És ha valakiről elmondható, hogy szikrázó egyéniség volt, őróla mindenképpen. Olyan nemzetségből származott, amelynek tagjai nemzedékről nemzedékre két pólus vonzásában élték világukat, ahogy azt Makkai Sándor református püspök, az apa a Mi Ernyeiek nagy családregényében megírta, persze más néven szerepeltetve a „tudós” és a „táncos” Makkaiakat. Makkai László a tudósok közé tartozott, de élete hajszálon függött, a torokgyík már majdnem elragadta a beszélni még nem tudó kisgyermeket, amikor az elszánt anya – a környezet aggodalmaskodása ellenére – egy fakanálra csavart petróleumos ronggyal elpucolta a gennyes daganatot. Makkai László a könyvek világában nőtt fel, ha játszani küldték, inkább elbújt – ha kellett, az asztal alá – és olvasott, méghozzá Tolsztojt is, tízévesen az Anna Kareninát, amelynek egyes részleteire még hatvanévesen is kísérteties pontossággal emlékezett. De nemcsak az irodalomban élt, hanem az irodalmi világban is. Szülővárosa, Kolozsvár évszázadok óta a magyar szellemi élet egyik nagy színtere, 1920 után is felszabadító légkör jellemezte, a külső nyomás összetartotta, sokáig nem alakulhatott ki az a torz, politikai szenvedélyekből felfakadó szerencsétlen gyűlölködés, amely az úgynevezett anyaországot jellemezte. Hunyady Sándor 1925-ben így írt Hatvany Lajosnak: „Egy egészen új kis ország, a romániai magyar nemzet egyéni léte van kialakulóban, a maga egyéni kultúrájával. Még minden embrióban van itt, de az annál jobb, mennél erőteljesebben lehet befolyni a dolgok alakulásába.” 1943-ban pedig Csécsy Imre – aki kora valóságát nagyon sötét színekkel jelenítette meg – Kolozsvárott fellélegzett, amikor látnia kellett: „Ezek az írók nemzetet teremtettek itt Erdélyben, a szó értelmes értelmében: erkölcsi közösséget munkás és polgár, paraszt és gróf között.” Ennek a közösségnek lett a tagja, és ebben kereste a helyét Makkai László is. Amikor már idősebb lett, nem igazán szerette az ifjú titánokat, de hajdan ő maga is az volt, és mindig is nagyokat nevetgélt azon, hogy huszonévesen egyik első írásában az Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig (Jancsó, 1935) című munkát lyukas mogyoróhoz hasonlította. Márpedig ez a bírált tanulmány a legnagyobb elismeréssel írt az apáról, Makkai Sándorról, akinek önfegyelmét fia élete végéig csodálta, azt, ahogy regényeit diktálta, kéziratain pedig csak a legritkább esetben javított, míg ő általában egy-egy papírkosarat töltött meg, ha tanulmányt írt – egyébként felülmúlhatatlan gyorsasággal. De ne felejtsük, talán sehol sem voltak olyan élesek a nemzedéki ellentétek, mint Romániában, és ez átsugárzott a magyar szellemi életre is. Ifjúkori lázadás megnyilvánulása lehetett az is, hogy a sportújságírást művelte, és olyan beszámolókat írt a meccsekről, hogy az olvasóinak több izgalmat okozott az olvasás, mint a nézőtéri szurkolás. A sport lazította a román nemzeti elnyomás szorítását, a többségi véresszájúakat irritálta a magyarok (és zsidók) számarányuknál magasabb részvétele, a fasiszták pedig még az urbánus romlás tünetének is tartották a futballt, mert ebben az összjáték és a teljesítmény – mint az individualizmus és együttműködés megnyilvánulása – tagadta a képzelt hierarchiát. Makkai László játék iránti szenvedélye a múlt megismerésének szenvedélyével párosult. Jellemző, hogy bár előítéletektől mentesen viszonyult a román történelemhez, akadtak, akik tettek arról, hogy ne lehessen régész, márpedig nem véletlen, hogy éppen ez vonzotta. Az őshonosság képzete valami kvázi-hivatalos valláspótlék is lett, magyart nem akartak e kényes területre engedni. 1938-ban Roska Mártonnak, a kiváló régésznek el is kellett hagynia Romániát, miután egyik magyarországi tanulmányában megkérdőjelezte a dák–római kontinuitást. A sors úgy hozta, hogy Makkai Sándornak már néhány évvel korábban távoznia kellett, a családi hagyomány szerint azért, mert magyarországi támogatások rajta keresztül jutottak célba, és amikor a román hatóságok felelősségre vonták, tagadott, mire eléje tették a magyar dokumentumokról készített fotókat. Ez után írta meg a Nem lehet című cikkét, amely mindenkit sokkolt, őt viszont az a világ, amelynek szorítását nem tudta elviselni.

Makkai László életében is törést jelentett az áttelepülés. Transzszilvanista volt, mint minden magyar polgár. Abban bíztak valamennyien, hogy a közös anyaföld, a természet a három erdélyi népet – egymást kiegészítő kultúrájukkal – megbékélésre ösztönzi. Makkai László, aki majdnem megbukott a román nyelvvel szigorított érettségin, mert a mókust nem tudta románul, ezen a nyelven irodalmi szinten írt, németül pedig Wolf von Aichelburgtól, a kitűnő írótól tanult. 1935-ben Venczel Józseffel együtt indították útjára a Hitelt, amelyhez aztán csak 1940-ben térhetett vissza. A folyóirat nemzetnevelő vállalkozás volt az osztályharcos szemlélet ellenében. Önkritika és az integráció igénye jellemezte. Makkai Lászlót minden erre a feladatra predesztinálta, hiszen tizenhét évesen, amikor előadást tartott az erdélyi magyar ifjúság helyzetéről, külön hangsúlyozta az önimádattal és az (ön)illuzionizmussal való szakítás követelményét, a szembefordulást azzal a közvéleménnyel, „amely nem akarja belátni, hogy a nagy összeomlásban mi is hibásak voltunk s nem vagyunk csupán a nemzetek lovagiatlanságának az áldozata”.

Budapesten már csak egy évet járt egyetemre, és kissé értetlenül, de belső derűvel szemlélte a magyar professzorok világszemléleti és vallási hovatartozástól is motivált marakodását; kissé kiábrándító lehetett, hogy a szabadon beszélő, szónokias román professzorok után, fülelnie kellett arra, ahogy a magyar professzorok német mintát követve papírról mormogták fel előadásaikat. Hajnal Istvánnak viszont a társadalomszerveződésről és a technika szerepéről vallott nézetei maradandó hatást gyakoroltak rá, szemben Szekfű Gyula szellemtörténetinek nevezett – felekezeties – szemléletével. Egy időre Németh László szellemi vonzásába került, amit mint rossz emléket, igyekezett aztán elfelejteni. Később vezekelt is, a világ felé viccelve, barátainak mélyen és komolyan.

Az 1930-as évek az előkészület évei. Várostörténetből doktorált. Város címmel folyóiratot is tervezett. A romániai táji sokszínűség kihívása hatott még, és az, hogy a várost éppen román nacionalista irányzatok tartották lélekidegen terméknek, miközben a hivatalos politika a városok románosításán dolgozott. Az etnikai sokszínűség megjelenítése iránti fogékonyság terméke A milkói kun püspökség és népei című 1936-os kis kötet. Díjtalan gyakornokként könyvtároskodott, a Révai Kiadónál lektorkodott. 1937-ben lelkészi vizsgát tett Sárospatakon. A Miniszterelnökség nemzetiségi osztályának referense lett, és a második bécsi döntés nyomán Teleki Pálnak segédkezett az észak-erdélyi határok pontosításában. Munkássága 1940 után teljesedhetett ki. Most már az Erdélyi Tudományos Intézet intézeti tanáraként, majd 1942-től a Ferenc József Tudományegyetem magántanáraként is a történetírásnak élhetett. Rekordidő alatt születtek hiánypótló munkák. A Móricz Zsigmond Bethlen-regényéhez gyűjtött anyag adta az ötletet az Erdély öröksége – akkor szenzációszámba menő tízkötetes, az erdélyi emlékirodalmat előtáró – vállalkozáshoz. Úgy dolgozott, hogy háromból egy éjszakát munkával töltött. 1941-ben Gáldi Lászlóval szerkesztette A románok története című immár korszerű összefoglalást; ő volt az, aki gyorsan papírra vetette azokat a fejezeteket, amelyekhez nem akadt olyan szerző, aki röviden elkészíthette volna azokat, így a kora középkori fejezet mellett a jelenkorit. A munka természetesen kemény román reakciót váltott ki, de igazságra való törekvésére éppen az vall, hogy Teleki Pál miniszterelnök a kéziratot túl kedvezőnek tartotta a románok számára. Viszont jellemző a kor légkörére, hogy a románokat említő középkori oklevelek regesztáit közlő – Fekete Nagy Antallal közösen kiadott – Documenta Valachorum in Hungaria…(ugyancsak 1941-es) kötetet a román állam igyekezett felvásárolni. Történészháború volt ez a javából, de a hadakozó felek azért tisztelték egymást, egyik nagy résztvevő, David Prodan nem színlelt, amikor Makkai László tehetségét fel-felemlegette. Márpedig olyan munkák kerültek ki a keze alól, amelyek csak ellenérzést válthattak ki a másik táborban. Ilyen a Szolnok-Doboka megyei magyarság 17. századi pusztulásáról szóló tanulmány (1942) vagy A honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben (Századok, 1944), és a kismonográfiának beillő könyvrészlet az Erdély népei a középkorban (1943). A román ellenérzés oka annak bizonygatása, hogy a románságot a magyar államszervezet kapcsolta be a nyugati fejlődésbe, amit nem egyszerűen csak valamiféle magyar kultúrfölényben való tetszelgés sugallt, vagy a politikai helyezkedés, hanem a magyar barbárság másik oldalról felhozott vádjának elhárítása. Ugyanakkor a magyar történetírást (természetesen hordozói empatikus képességeitől és szakmai tudásától függően eltérő mértékben) áthatja a román történelem megértésének igyekezete, sőt a román történetírással szembeni fölényét objektivitásra törekvésével akarta kifejezésre juttatni, azzal, hogy míg a román történeti munkákban a magyarok csak negatív szerepet játszanak, a magyarokban a románok maguk is a történelem alanyai. Ebben a szellemben írta meg az Erdély történeté-t, mely még 1944 előtt jelenhetett meg, azokban az években, amikor vezetőink – egyazon szövetségben – azon törték a fejüket, miként számoljanak le egymással. Az Erdély története francia változata, amelyet valami humánusabb béke előkészítése érdekében 1946-ban adtak ki Párizsban már – ma nyugodtan mondhatjuk – európai szemléletű mű, az ökológiailag is meghatározott társadalom-, a gazdaságtörténetet ötvözi a politikatörténettel. Megváltozott a korszellem. 1948-ra készült el – sokak szerint – legjobb könyvével, ez a Magyar–román közös múlt. Minden eddigi tudását összegezte. Korszaknyitónak szánta, hiszen a határok légiesítése már nemcsak szólamnak ígérkezett, és megvolt a remény arra, hogy két nép, amely – Európában egyedülálló módon – etnikailag is oly mélyen egymásba ékelve élte világát, megtalálja az együttélés új formáit. A metafora: a románokat és magyarokat évszázadokon keresztül elválasztó „vérző határ” véres valóságot takart, olyat, amellyel szakítani kellett. De csak a historiográfiai helyzet kedvezett. Az erdélyi fejlődés megítélésének kérdésében a magyar és román történészek között valamiféle spontán konszenzus kezdett kialakulni. Gheorghe I. Brătianu – mint politikus a német orientáció híve – klasszikus érvénnyel fejtette ki, hogy az erdélyi rendiség a dunai vajdaságok román bojársága számára is modell volt, követendő példa, miként kell ellensúlyozni a vajdai despotizmust, és meg is ragadtak minden alkalmat, hogy a rendiség elemeit az erdélyi fejedelmekkel szövetkezve saját hazájukba is átültessék. Erről is szól a Magyar–román közös múlt. És mindenekelőtt az előítéletekre épülő képzetek, a másikról kialakított kép konfliktusokat gerjesztő hatásáról. A mű élő dokumentuma a nagy historiográfiai lelkiismeretvizsgálatnak, amelyre az általa is mélyen tisztelt Márton Áron körleveleiben is felszólított. Ha a két – a magyar és román – közvéleményben élő képzetek ellenében kényelmetlen igazságokat mondott ki, mindenki találhatott okot a fanyalgásra, még szakmai körökben is. Az a pályatárs (Elekes Lajos) például, aki éppen a már említett Románok történetében a Magyar bástya román kapui metaforával élt, és méltatlankodott a közös történelem kifejezés ellen, beállt abba a táborba, amely Makkai László könyvét nem egyszerűen reakciósnak, hanem fasisztának tartotta. A tudósok spontán konszenzusát elnyomta a kommunista kényszerkonszenzus. Az új vulgáta szerint a nép jó, vezetői gonoszak, a nemzetiségi konfliktusok az elvakult és önös érdekeiket hajhászó uralkodó osztályok gaztettei. Ezzel a történelmet sikerült olyan mechanikára egyszerűsíteni, hogy már minden egyéni és kollektív cselekedetnek megvolt a bírói ítélete – tárgyalás nélkül. És mindez párhuzamosan a koncepciós perekkel.

Makkai még jól járt, a könyvért több milliót kapott, de mire a sarki boltba ért, már csak fél kiló túróra futotta a honorárium. De aztán elborult a látóhatár. A román kulturális attasét a könyvbemutatón elhangzott pozitív értékelése miatt hazahívták. Románia háborús bűnösként kérte ki Makkai Lászlót. Molnár Erik nem adta, szüksége volt a szakértelmére. Az új történeti intézetből sem rúgták ki, és nem a hivatalos önkritika miatt, hanem azért, mert Révai József megígérte az ellenállásban (és aztán a békemozgalomban is) szerepet játszó Bereczky Albert püspöknek, hogy nem bántják. Így az intézet dokumentációs osztályán katalóguscédulákat rakhatott ábécérendbe, de a szoros ábécében való elhelyezést már nem bízták rá, végül is megbízhatatlan volt. Ugyanakkor Svájcban, Genfben, 1946 és 1949 között még teológiai tanulmányokat folytatott, többek között korunk legnagyobb teológusánál, Karl Barthnál is. Innen származik a tény, Makkai László lett a történészek között az, aki a legotthonosabban mozgott a filozófiában, tisztában volt a filozófiai rendszerépítés logikájával és a rendszerek heurisztikus értékének viszonylagosságával. Gyanakodtak is rá az éppen aktuális igazság birtokosai. 1956-ban napfényre került káderlapja szerint ezért is volt veszélyes, miközben gyorsan megtanulta a marxizmust –, valóban az volt, önveszélyes is. Sárospatakon teológiát tanított. Niederhauser Emil, aki katolikus teológián kezdte tanulmányait, felkereste egyik óráját, és homlokát törölgetve közölte: borotvaélen táncolsz, elviselhetetlen. De úgy látszik, a könyvtári munka mellé kellett az izgalom. És humor! Ő marxizálta Győrffy György könyvét Árpád vezér uralmáról, és szegény szerző hálás is volt, mondogatva: nem tudta, hogy ilyen egyszerű a marxizmus. Győry János szerint a műnek semmi köze sem volt a marxizmushoz, a Rákosi-önkényről szólt. Állítólag Győry is – akárcsak Litván György – felszólította Rákosit a távozásra. Ha ma kézbe vesszük az 50-es évek műveit, és elpucoljuk a vonalas frázisokat, láthatjuk, milyen volt és lehetett volna a magyar történetírás.

Makkai László a puritánokról szóló munkájával tört be újra a történetírásba. A Kelemen Lajos-emlékkönyvben visszatért a várostörténethez, amit később a Műszaki Egyetem előadójaként is művelt. És egyik főszereplője lett a magyar gazdaságtörténet virágkorának. Ezt a lehetőséget a marxista történelemszemlélet nyitotta meg a gazdaság meghatározó szerepének dogmatikus hangsúlyozásával. Miközben tombolt a verbális sematizmus, Makkai László I. Rákóczi György uradalmainak anyagából készített nagyszabású dokumentumkötetet, amelyben sok, 1956-ban elégett forrás olvasható. (A szovjet tüzérek ugyanis a Hadtörténeti Múzeum előtti muzeális ágyúkat valóságosnak nézték, és kicsit körbelődözték azokat, és akkor már az Országos Levéltár szimbolikus épületének is adtak egy kicsit, némi mementóként.)

Az 1956-os megtorlás utáni olvadás sajátos magyar revizionizmust hozott magával. Molnár Erik a nacionalizmusban, Révai József nacionálkommunista kurzusában látta a forradalom egyik kiváltó okát, és az ideológiai tisztázás jegyében a nemzet és az osztályharc történetiségének feltárása érdekében kezdeményezett – érzelmileg és tudományosan is – felszabadító hatású vitákat. Makkai László a nemzetvita jelentős szereplője. Közben azonban látása veszélyesen romlásnak indult, majdnem Szántó György sorsára jutott, de Ránki György nem ismert kegyelmet, autóba ültette és orvoshoz vitte, még az utolsó előtti pillanatokban. Közben Makkai László elmélyülten kutatta a kuruc küzdelmekhez kapcsolódó parasztfelkelések történetét, azok ideológiáját és mechanizmusait. A viták tapasztalatainak kamatoztatására a tízkötetes Magyarország történeté-ben került sor. Mély teológiai műveltséggel és a politikum lényegének felismerésével írta meg a 17. század első felének történetét, kálvinista empátiával állítva elénk Bocskait mint a magyar Cromwellt, és Bethlen Gábort mint a magyar Machiavellit. Az olvadással együtt járt a magyar–francia történészkapcsolatok addig soha nem tapasztalt fellendülése. Amikor a 60-as évek elején Fernand Braudel, a francia történetírás vezéralakja, akinek de Gaulle-hoz szabad bejárása volt, Budapesten járt, Makkai László azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy éppen Marc Bloch munkásságának megítélésében vitába szállt vele. Ne felejtsük, korábban éppen Hajnal István volt az, aki Bloch-nak korszaknyitó könyvét a feudális társadalomról a Századok-ban ismertette. A vita nyomán mély szakmai barátság alakult ki Makkai és Braudel között. A francia történésznek a magyar történész szerezte be A tőke német kiadását, és miután a pratói gazdaságtörténeti konferenciák rendszeres meghívottja volt, Braudel nagy trilógiájának – Vekerdi László találó kifejezésével – „Tőkéjének” magyar utalásai is tőle származnak. A mű ismertetésére is őt kérte fel az amerikai Braudel Intézet. Az ismertetésnek csak annyi volt a tétje, hogy az 1980-ban megjelent mű a prágai tavasz mellett tett hitet, és olyan világrendről álmodott, amelynek csúcsa a kapitalizmus, alapja a spontaneitás, tehát ma azt mondanánk a szociális piacgazdaság, ha a valóságban nem volna aszociális. A 80-as évek történetírásának a nemzetközi munkamegosztás került a napirendjére, a kérdés: miért a Nyugat lett a világgazdaság központja, és miként került Kelet- és Közép-Európa a perifériára; mit jelentett a perifériális lét, miként alakult ki az az uradalmi gazdálkodás, amelynek alapja a függőségbe szorított paraszt kényszermunkája volt. Így alakult ki valamiféle eszmei közösség olyan román történészekkel, mint David Prodan, vagy a román történetírás félresiklása miatt a történész nevet elvető szociológus, Henri H. Stahl. Az aprómunka termésének betakarítása a feudális modellről szóló vitákhoz vezetett. Immanuel Wallerstein ugyanis azzal vált ismertté, hogy kimutatta a 16–17. századi világgazdasági polarizációt, viszont a korábbi századok Európáját nagyjából azonos fejlettségű homogén zónának tartotta. Ezzel persze provokálta azokat a francia történészeket, akik Bloch szellemében a modelltől elütő eredeti sajátosságokat vizsgálták. Makkai a maga weberiánus műveltségével új színt hozott a vitába, amely végül is a modellalkotás hasznosságának megközelítéséhez vezetett. Párhuzamosan gondolkodva Perry Andersonnal azt mutatta ki, hogy térségünkben az antikvitás és a törzsi társadalmak szintézise eleve nem alakulhatott úgy, mint Nyugaton, ezért olyan eredeti jellegzetességek tartósodtak, amelyek a személyi függés nyersebb formáival jártak, az örökös jobbágysággal és nagy szabadparaszti tömegek fennmaradásával. Mindez összefonódott az árutermelés korlátozott mivoltával, alacsony színvonalával, egyszóval az elmaradottsággal. És aztán immár a nyugati történetírás eredményeinek birtokában is tért vissza oda, ahonnan elindult: Erdély középkori történetéhez. És talán habitusát mi sem világítja meg jobban, mint az, hogy amikor az Erdély története című gyűjteményes munkához előzetes szinopszist kellett készíteni, a kérdésre, hogy ha majd egy év múlva elkészítjük, amit el kell készíteni, akkor tartanunk kell magunkat a szinopszishoz, a válasz: „Ha egy év alatt nem fejlődünk, akkor megérdemeljük, hogy elcsapjanak.” Ami elkészült, az lett Erdély-kutatásának hattyúdala, és egész idevágó életműve azt példázza, hogy ha valaki nem ismeri a három erdélyi nép problémáit, és azokat nem tudja egy elbeszélésbe integrálni, ahogy azok magában a történeti valóságban is összefonódnak, akkor csak primitív liturgia lehet az eredmény.

Makkai történetírói pályáját valamiféle történeti riporttal kezdte, amikor 1935-ben Kolozsvárt kiadta a havasalföldi városok és kolostorok életéről beszámoló első könyvét, amelynek a címe pontosan jelzi az alapkoncepciót: Két világ határán. Egy év múlva Rónay György a katolikus Új kor-ban így vallott az olvasói élményről: „Hálásak lehetünk Makkai Lászlónak, hogy figyelmünket ráirányította a Havasalföld történelmi román kolostoraira, épp ma, amikor annyit s olyan zavarosan és ellentmondóan beszélnek kultúrközeledésről, s amikor a politika naponta hazudtolja meg a szellem jó szándékait. […] Egymás objektív »lényegi« megismerése, egymás történetének, alkotó megnyilatkozásainak vizsgálata feltétlenül el fog vezetni a megértés útjára. Utópia? Ragaszkodnunk kell hozzá, a magunk, a szellemünk méltóságáért is. Makkai könyvében köszöntjük a méltóságot és köszönjük az előkelő hitet.” Kár, hogy a politika viszont éppen eme „objektív »lényegi« megismerés” ellensége. Ami 1949-ben történt, az tragédia volt, ami az 1980-as évek derekán az Erdély történeté-nek megjelenését követő hivatalos romániai gyűlöletkampány – benne a Makkai és bandája című cikk – már komédia, amelyre aztán 1989-ban forradalomnak nevezett véres fordulat következett…

Történelmünk az elmaradottság és az onnan való kitörési kísérletek története is. És különös játéka a sorsnak, miközben a technika a fejlődés legfontosabb eszköze, a történetírásban csak egy-egy magányos gondolkodó mélyült el a technika történetében. A nagy Braudel-születésnapi konferencián is kiderült, hogy milyen előnyt jelent, ha valaki a történészek közül a technikatörténetben is jártas, sőt annak hazai megújítója, mint Makkai László, aki abba a vitába is új színt vitt. Tézise: a technika lényege az erőátvitel, az eszköz az emberi test mozgásait utánozza, de a kreativitás utánozhatatlan és mechanizálhatatlan. A szerszám fejlődésének megvan a maga önmozgása, „a technika megszabadítja az embert az állati szerv- és ösztönspecializáló kényszerétől, és ezzel az emberi szabadság legfőbb záloga”. A prágai tavasz lefagyasztásával elfogyott a levegő az új utakat kereső technikatörténet körül, és odalett Makkai László álma a futurológiai intézetről. Vigasznak maradt a futball – lassan egyre szomorúbb látványa – és a bélyeggyűjtés. Amikor egy történészkongresszus alkalmával New Yorkban járt, filatelista társai nagy megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy történelemmel is foglalkozik a filatélián kívül. Közben megkísértette a szépirodalom; antológiát állított össze, amelynek előszavában éppen a költői megismerés lehetőségeit vázolta úgy fel, hogy arról Vas István az emlékirataiban is megemlékezett. De ő, – Tamási Áron jellemzésével – a „mandruc” nem az irodalom, hanem a történetírás dzsungelébe lépett be. Történetírásunk kemény, nyílt és rejtett viták terepe, viszont akkor a munka összekötött, és átnemesítette a rivalizálást. Példa erre mély barátsága Pach Zsigmond Pállal, aki prédikátorokat felülmúló veretes gyászbeszédben búcsúztatta. Paradox módon, úgynevezett történetírásunkban ők ketten voltak azok, akik igazán értettek a marxizmushoz; a református teológus, aki Genfben Karl Bartnál is tanult, elsősorban a módszert látta benne, és amikor Pach Zsigmond Pál a koporsónál azt a londoni beszélgetésüket idézte fel, amelyet Marxról folytattak, akkor kimondatlanul is éreztette – a lélektől lélekig ívelő rejtett üzenettel –, hogy mégiscsak Isten a világ ura, ha övé a lélek.

Különös, hogy ami egy-egy ember életében a legfelemelőbb, azt titkolja a leginkább.
 

A dolgozat a K78051. sz. OTKA pályázat keretében készült.
 

Kulcsszavak: polihisztor, torokgyík, futball, filatélia, technikatörténet, teológia, mandruc, tragédia, komédia
 

IRODALOM

Jancsó Elemér (1935): Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat. 4 • WEBCÍM