Csokoládé-gyilkosság.
Egy filozófus másik élete

Amikor Bándy Sándor – vagy másfél évtizede – elmondta, hogy a „Lakatos-ügy” foglalkoztatja, nem hozott izgalomba a történet. A zsenigyanús gazfickók egyvelege – már csak a zsenik kvantuma okán is – minden generációban törpe minoritás. Az ilyenek veszélyesség-potenciája abban rejlik, hogy nem csupán a vásári sokaság balgáit képesek bűvkörükbe vonni, hanem a pallérozott intellektusúakat vagy akár a hozzá hasonló briliáns szürkeállományúakat is. Másik arcuk csak akkor kezd derengeni, amikor Hans Castorpként vagy Rubasovként zuhanunk/taszíttatunk az abnormális végzet felé. Mennyiben hasonló és mitől más mégis Lakatos Imre – végső soron e brancsba illő – figurája? Attól, hogy nem kitalált szereplő, hanem közöttünk élő hús-vér zseniként volt gazfickó, Savonarola balkézről való ükunokája, Kim Philby unokatestvére. Bándy Sándor Lakatos (Lipsitz) Imréről szóló korábbi tanulmányait olvasva csöppet sem gyarapodott szimpátiám a zegzugos-forgatagos életutat bejáró kalandorzseni iránt. Felidézett személyiségében mégis volt valami, ami ébren tartotta az érdeklődést. John Le Carré jól megformált hőseit – erudícióban, sejtelmességben, cselvetésben – lepipáló „több mint krimi” fenomén. A könyvben többen is úgy emlékeznek rá, hogy mefisztói jelenség volt. „Magyar Mefisztó” – ha nem is találjuk nevét a hungaricumok egyre bővülő lajstromában. Talán azért, mert a morbus hungaricust – a tudományfilozófia, az elméleti matematika helyett – inkább a latint őrző medicina tartja számon.

A múlt század első harmadában tehetséges polgárcsemetének marxistává szegődni nem volt egyedi extravagancia. Inkább tömeges korkaland, mely sokaknál életútformáló maradt (Szalai Sándor, 1912.; Donáth Ferenc, Zöld Sándor 1913.; Nagy Tamás 1914.; Losonczy Géza, 1917.; Vitányi Iván, 1925.). A háború utolsó évében már „hatodik érzék” se nagyon kellett a felismeréshez: a kommunista meggyőződés mellett „származásbűn” okán is ajánlatos köddé válni, alámerülni. 1944-ben a lét volt a tét. A debreceni szülői ház nagyváradi illegalitással való felcserélésében a hangsúly az illegalitáson van, mert innét éppúgy elhurcolták a zsidókat, mint a cívis városból. A Lipsitz család nagyobbik része is Auschwitzban végezte, miközben ő – fanatikus küldetéstudat és személyes félelem hagymázas egyvelegétől vezéreltetve – öngyilkosságba parancsolja (!) egyik hitsorsosát.

Az előzmények, a személyes túlélés és a háború utáni fordulat milyensége okán majdhogynem determinált volt számára (is) az immár legálisan teret foglaló Magyar Kommunista Párt (MKP) holdudvarában folytatni a felnőtté válást. A manapság iróniával emlegetett „világmegforgatás” akkoriban szerves része volt a szekularizált-materialista messiásvárásnak. (Sokan és sokat „dolgoztak” azért, hogy az – idővel – történelmi délibábbá váljon.) Az 1945-ös magyarországi fordulat annyiban tért el a kommunisták számára a társadalom többségétől, hogy különösebb túlzás nélkül mondható: szinte kezdettől „Mici néni két életét” kezdték élni. A hivatalos-nyilvános közélet mellett meglehetős módszerességgel építettek ki egy mindenhova beszivárgó információs rendszert. A többi pártba való beépüléstől az újraformálódóban lévő állami és nem állami intézményrendszeren át a legtradicionálisabbnak tekinthető egyházi fórumokig terjedően formálódott a kommunista penetráció, nekik bedolgozó „fedett legátusok” hálózata révén. Ez sokfélesége miatt nehezen definiálható, inkább csak metakommunikációs szürke zónaként írható körül, az illegalitás és a nyilvánosság közötti köztes mezőben.

Ennek egyik (értelmiségi) szárnyvonalán került Lakatos Imre – valóban tehetséges – ifjú titánként a polgári elitképzés fellegvárába, a budai Eötvös Collegiumba. Életkora szerint szenior a diákok között. Alighanem fenntartással fogadható Keresztury Dezső visszavetített summázata, mely szerint Lakatost az MKP eleve a nagyhírű alma mater tönkretételére delegálta volna oda. Érkezésekor még nem ez lehetett megbízatása. Az már inkább, hogy szervezzen „kommunista frakciót” a tudóspalánta nobilitások között. Lakatos úgy hívta meg korának kulturális tótumfaktumait – Lukács Györgyöt, Révai Józsefet – kollégiumi vendégelőadásokra, tereferékre, hogy tanárok-diákok legalábbis sejtsék: nevezettekkel ő közvetlen (párt)kapcsolatban áll. A sarkos ítéletek számos árnyalatát fedik el egy-egy életút sokféleségének és egy jellem összetettségének, ám az akkoriban szintén ott tanító Kosáry Domokos diagnózisa nyersesége ellenére is informatív Lakatos Imre szenior-diákról: „kétségtelen intelligenciája mellett moral insanity.” (155.) Kérdés, hogy az utóbbi ezredvégen szépkorúvá lett professzor emlékezés-konglomerátumában mekkora hányad a korabeli „vesébe látás”, és mennyi a fél évszázad során szerzett további információk egymásra rétegződése, illetve annak – ezúttal éppen Lakatos Imrét érintő – mikroszkópi metszete.

Az életút felidézett fordulataiból azért választottam ezt a „szelídebb” közjátékot, hogy a szerző meseszövését, rekonstrukciós módszerét érzékeltessem. Bándy Sándor nem hagyományos, értekező prózában elbeszélt életrajzot ír. A curriculum vitae egy-egy pontján szóhoz jutó források információi esetenként valós idejűen eltérő műfajúak. Máskor különböző státusú figurák – barátok, ellenlábasok, tettestársak, áldozatok, pártinspektorok, ávéhás vizsgálótisztek – memóriája retrospektíve oszlat homályt, vagy éppenséggel ködösít. Fél évszázadnál is hosszabb intervallumból kerülnek egymás mellé primer és szekunder hírmorzsák, közvetlenül Lakatost érintő, vagy a kormiliőt felvillantó szöveghelyek. Alkalmasint hol pontosan, hol nehezen autorizálható iratszemelvények, levél- és naplórészletek adalékai hitelesítenek vagy cáfolnak korábban megfejtettnek hitt mozzanatokat. Az emlékfoszlányok a memória önkéntelen/szándékolt szelekciója ellenére is kínálhatnak adalékot. A szerző a lehetőség határain belül szinte mindennek utánajárt. Ám az információ-fragmentumokat nem gyúrja valamifajta leginkább valószínűsíthető verzióvá, – úgymond – „egyetlen igaz történetté”. Ő maga inkább „kalauz”. Elkalauzol bennünket abba a labirintusba, melynek különböző szegleteiben egy Lakatos Imre nevű halandó jelet ejtett, nyomot hagyott maga után. Bándy egy „totális biográfia” forrásmunícióját gyűjti össze, hősét és mindenkori környezetét illetően mikrotörténeti mélységig hatolva. Márai Sándor bon-mot-ját kölcsönvéve, a butaság organizált terrorja mellett türemkedik elő visszatérően Lakatos – alig ismert – „másik énje”, pszichopata machinátor mivolta.

Küldetéstudatos messianizmusával Lakatos szinte ki sem maradhatott az indításakor eleve félrevezető módon „koalíciósnak” beállított, ultrabaloldali Tovább című hetilap köréből az ún. „fordulat évében”. Ennek radikális-jakobinus hangütése – képletesen szólva – előreszaladt, „gyorsabban lapozott” a sztalinizálás magyarországi forgatókönyvében. Ha a szükség úgy hozta, kommunista oldalról mondhatták, hogy az ott leírtak nem az MKP – Szabad Népben, Társadalmi Szemlében közvetített – „hivatalos” álláspontja, felfogása. Itt Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, Pálóczy-Horváth György mellett tűnik fel a kötet főhőse, egészen addig, amíg be nem fut Révai József kétszavas telefonüzenete: „Ne tovább!” (Kövér, 1998. 164.) A beszüntetés nem radikalizmusukért kirótt fegyelmi volt. 1947–48 fordulóján az addigi balos túllihegés lett főcsapás az MKP számára: a kizárólagos hatalom megszerzésének erőltetett menetben történő realizálása – és az addig „kiszervezett” sajtónyelvi fordulatnak a párt szavává interiorizálása.

A kommunista pártban kezdettől meglévő – éberségnek nevezett – belső bizalmatlanság hiszterizálódása közepette kapja feladatul Lakatos, hogy gyűjtsön terhelő információkat Révai Józsefről – Révai Józsefre. A Rajk-pert azonban nem követi

Révai-per. Szorgalma okafogyott, s jobb, ha eltűnik – eltüntetik – szem elől. A szovjet ösztöndíjasok kontingensében – hozzájuk képest pár évvel idősebb – instruktorként delegálják Moszkvába, úgymond rendet tenni a kommunizmus Mekkájának meghökkentően más világában nehezen eligazodó magyar diákok között. Sokak ellenséglistává összeálló módszeres pellengérre állítása, feljelentése lesz kvázi-párttitkári ügyködésének hozadéka. Hazarendelik.

Ott is kelletlenül fogadták, itthon is útban van. Túl sokat tud ahhoz, hogy szabadlábon maradjon, de mivel kútba esett, hogy koronatanúból tettestárssá átminősítve ültessék le a Révai-perben, más módon hibernálják. Recskre internálják – eltüntetni és továbbszolgálni. Rabtársait figyeli meg, róluk szolgáltat információkat a táborparancsnokságnak. Nyersgyémánt intellektus – pártüdvöske – agent provocateur – rabtábori vamzer. Nem éppen felívelő karrier a Rákosi Mátyás uralta Magyarországon. Úgy tűnik, ennek ellenére megmarad „hívőnek”. Vagy szabadulása után csupán a maga igazát keresve, személyes elégtételt igényelve harcol „rehabilitálásáért”? S miközben ez zajlik, újfent azokba mar, akik segítő kezet nyújtanak neki. Génhiba? Jellemhiba? A sebzett ösztönreakciója, aki csak a rajta esett sérelmekről akar tudni, az általa okozottakról nem? Az istenadta tehetségből, szocializációs pallérozottságból egyáltalán nem következik gáncs nélküli lovag karakter.

Az életút kronológiája mentén araszolva időzhetnénk még Lakatos későbbi karrierstációinál, ám a konklúzión az sem módosítana. A „bűne a koré, mely szülte őt” újbarbarizmus mennyit von le a zseni önnön felelősségéből, úgy élve meg egy halandóknak adatott földi pályát, hogy akivel kapcsolatba került, annak a vele való ismeretség miatt legkevesebb zaklatást, rosszabb esetben tevőleges meghurcoltatást – egy konkrét esetben általa generált halált – kelljen elszenvednie.

Ha korábban azt mondottam volt, hogy nem volt extravagancia a múlt század első harmadában marxistává vedleni, később – Európa napkeleti felén – még kevésbé volt delikátum kommunistaként börtöntöltelékké lenni az államszocializmus kiépülésének éveiben. Ezzel a munka egy másik rétegére utalok. Fentebb érintettem már Bándy Sándor minuciózus forráskollekcióját, amely – szövegbe vagy kiterjedt jegyzetapparátusba történő funkcionális illesztésével – az immár Magyar Dolgozók Pártra átkeresztelt kommunista „élcsapat” belső működésébe kalauzol. Nem „bepillantást enged” – ahogy udvariasan mondani szokták –, hanem magunk is ott járunk a pártközpont folyosóin, a központi ellenőrző bizottság irodáiban, a különböző osztályok, bizottságok munkaszobáiban, s alkalmasint „a párt ökle” titkosszolgálat kihallgatótermeiben. Pontosítva, ott téblábolunk, mert többnyire alig ismert, illetve elfeledett – feledhető – arcnélküli nevek sokasága tűnik fel, akik működtetik, üzemben tartják a horrorisztikussá váló rendszer mindennapjait. Egyik nap még „pozícionáltan”, pártmunkás-ítészként, hogy másnap már tegnapi elvtársaik taszítsák őket az exkommunikáltaknak kijáró párialétbe.

A terroruralom képzelőerőt, beleérzőképességet egyaránt próbára tevő általánosító fogalom: szinte metafora. Itt, a könyv lapjain pőrére vetkezve tűnik elő a hisztérikus ellenségkeresés/találás. Az ideológiai-politikai determináltság okszerűen kutatja és esetlegesen lel rá soros köznapi bűnbakjaira, amiből a tervutasításos üzemszerűség és a centralizálni próbált káosz sajátos egyvelege tárul fel. A pártdiktatúra cefréjéből – a valahai marxizmus helyett – a sztálinizmus desztillátuma párlódik harmadgenerációs eszmedeformálódásként. Rettegve szolgáló mamelukjainak szorgalma révén alakul át tevőleges rendszerszintű embertelenség-mechanizmussá. A teoretikus vízió helyére lépve ez lesz a „létező szocializmus” praxisa. Alkalmasint magas intellektusú erkölcsi beszámíthatatlanok hűséges – netalán cinikus? – közreműködése, statisztálása közepette. Ez Lakatos Imre „másik élete.” Pontosítva: Lakatos sorsának aprólékos utánajárás nyomán feltáruló, reveláció értékű rekonstruálása közepette az olvasó is – virtuális – társasutazást tehet a korabeli pártdiktatúra szövevényes bugyraiban. Kiszámíthatatlan rapszodikussággal lehet párthű hitből kárhozat, eszmeszentélyből vallatószoba, meditációs kápolnából büntető magánzárka, munkafétisből rabtábor, kenetteljes „elvtársi jó tanácsból” utolsó kenet nélküli egzekúció. Csak a kiszámíthatatlanság kalkulálható, a bizonytalanság bizonyos, az ideiglenesség állandósul. Ez még a legbriliánsabb elmén is képes kifogni, pláne, ha a ráció mentén keres magyarázatot a – közreműködésével teremtett – irracionalitásra. A rendszerré erőszakolt fatalitás hétköznapjaiban csődöt mond a kauzalitás – ez is, az is a Homo sapiens produktuma.

Bándy nem igazodik történetírói iskolákhoz. Fittyet hány arra, hogy éppen avíttnak tartott hagyományos politikatörténet mentén araszol, new social history nézőpontot érvényesít, oral history alanyainak elbeszélését bogozza „filologizálja”, töredékesen fennmaradt vagy „kitakartan” hiányos textusok kínálnak-e számára információt. Mindegyiket rögzíti. „Makó–Jeruzsálem” messzeségnyi félmondatok, utalások, sejtetések vagy éppen „kiáltó elhallgatások” között szlalomozik, alkalmasint meditál felettük, de nem zárja rövidre a különböző töltetű információszálakat. Mintegy ezzel vonja be az olvasót a rejtvényfejtésbe – ami részben igaz –, de más oka is van a szövegnyalábok elvarratlanságának. Kutatásai során kiderült, hogy ha Magyarországon szinte mindent összegereblyézett is, brit és posztszovjet archívumok tudhatóan őriznek még – egyelőre hozzáférhetetlen – forrásokat Lakatos Imréről, elsősorban nevezett 1956 utáni emigrációs pályaszakaszáról. Az említett helyeken nem volt „levéltári forradalom”, s még ha a konvenciók különböznek is Londonban és Moszkvában, egyöntetűen más a „birodalmi léptékű” megfontolás a közelmúlt történelemmé patinásodásáról.

Lakatos Imrét a maga korában – zsurnaliszta közhellyel élve – „mindenki ismerte, aki számított a klubban”. A korábban említett – elsüllyedt, elfeledett – pártbürokratákon túl a szerző száznál több olyan, különböző szakmákban nevet szerzett kortársat talált és szólaltatott meg, akik első kézből szállítottak újabb adalékot Lakatosról. Emellett kiderül, hogy nevezettnek azok között is híre volt, számoltak vele – a közélet tágabb holdudvarában –, akik (esetenként szerencséjükre) nem érintkeztek vele közvetlenül. S úgy tűnik, erre vezethető vissza az is, hogy az angolszász „szabad világ” tudástemplomaiban kecsegtető előmenetele ellenére kellett lassacskán ráébrednie: otthona ugyan lehet másutt is, respektust is szerezhet magának „jobbik énjével”, ám kommunista eltévelyedése – összes aposztata bizonykodása ellenére – élethosszig stigma marad „kóbor zseni” káderlapján. Akkor is, ha Karl Popper, és hasonló respektusú tudósok vállaltak kezességet érte. Bármennyivel civilizáltabban működött is a Csatornán túli Intelligence Service, az állampolgári kérelem „vizsgáján” rendre elbukott. Úgy halt meg a hetvenes évek derekán, hogy „állampolgári hűségét” Albionban nem találták kielégítőnek.

Ami pedig a történelmi víziót illeti, álljon itt zárásként a létező szocializmus magyarországi válfajait itthon végigélő, végigcsináló, nem kevésbé pallérozott – s a könyvben is szereplő – kor- és eszmetárs, Nagy Tamás közgazda végső távozása előtti utolsó mondata: „Az egész életem hiábavaló volt.” A huszadik század Magyarországán ezt – több generációból – sokan elmondhatják magukról. Ám a kudarc ellenére, aligha mindegy a tálentumon túli karakterjegyek milyensége. Ez a korba helyezett kortalan feszültség pulzál a hatszáz oldalas könyv majd minden lapján. (Alex Bandy: A Csokoládé-gyilkosság. Egy filozófus másik élete. Budapest: Akadémiai, 2014)

Gyarmati György
történész

Hivatkozás: Kövér György (1998): Losonczy Géza, 1917– 1957. 1956-os Intézet, Budapest