Mindig velünk

„Összerezzenek, ha egy-egy beszélgetésben szóba kerül. Nem tudom eldönteni, hogy védjem vagy figyeljem, hogyan állja ki a próbát” – írja már-már anyainak hangzó féltéssel szavaiban Aczél Petra nyelvész, kommunikációkutató a retorikáról, Médiaretorika című kötetének ajánlójában. A féltést enyhítve azonban menten hozzáteszi: e könyv nem védőbeszéd, hiszen „nincs ok arra, hogy karddal, szóval, könyvvel védjük a védhetetlent”. Elvégre „csak” retorikáról van szó, de éppen ezzel a „csakkal” indulunk a jelenség mélységesen mély megismerése felé.

A hazai közép- és felsőfokú oktatásban méltatlanul mellőzött tudományról és praktikáról – azaz a retorikáról – tengernyi szakirodalom áll rendelkezésre, hiszen egykor az antik műveltség középpontjában állva kiérdemelte a társtudományok, főként a nyelvészet, a logika, a teológia és a filozófia figyelmét, egyenrangú partnerükké vált. Az elmúlt századokban azonban a retorika „a szónoki ékesszólás gyakorlatává” degradálódott, s mint ilyen, egy időre elveszítette eredeti karakterét, amelynek középpontjában az ethosz, a pathosz és a logosz hármas egysége állt: a jó rétor tudja, mit mondjon, birtokában van a megfelelő kommunikációs technikáknak, s legfőképpen és mindenekelőtt tisztában van mondása következményeivel. Hiába a megannyi tanulmány, e hármas egység a legutóbbi időkig sajnos ritkán bukkant fel bennük.

A 20. század örvendetes fejleménye, hogy a retorika és a róla való gondolkodás – kezdetben Amerikában, s lassanként Európában is – elkezdte visszanyerni eredeti karakterét. Jól fejezi ki ezt a szemléletváltást J. W. Corder gondolata, amely szerint we are always in a rhetoric: folyamatosan és elkerülhetetlenül kerülünk retorikus szituációkból retorikus szituációkba, miközben embertársainkkal kommunikálunk. E nézőpontból szemlélve válik a retorika a nyelvészek „prédájából” a kommunikációkutatók, sőt az egész társadalomtudomány terepévé: a retorika hasonló értelmezési keretként szolgál kultúránk megértéséhez, mint maga a kommunikáció.

Aczél Petra e könyvben arra vállalkozik, hogy Corder felfogását magáénak vallva megvizsgálja, hogyan működik a retorika a médiában, beleértve a hagyományos tömegkommunikációt és az újmédia kiterjedt jelenségkörét. Az első nagy egység a működés nyelvén szól, miközben a médiaretorikát taglalja, a második pedig vélekedéseket tartalmaz a médiakultúráról, finom kritikai észrevételeket fogalmazva meg a mediatizált társadalom főbb problémáiról. E gondolatmenet méltó és alapos folytatása a szerző korábbi, Új retorika című, 2009-

es kötetének, amelyben az olvasók megismerhették a retorikáról folytatott gondolkodás változásait, s betekintést nyerhettek a retorika gyakorlatába. A Médiaretorika is ad némi áttekintőt a legfontosabb retorikai paradigmákról, többek közt az épített környezet, az emberi és időbeli folyamatok, valamint a vizuális kultúra retorikájáról, de legfőképpen a média retorikájára koncentrál, amikor a meggyőzés, a manipuláció, az invenció és a szelekció fogalmai mentén vizsgálja a médiahatást, és felépíti az „on-lények” értelmezési keretét.

Ismerős elemként köszön vissza a kötetben Aczél Petra egykori habilitációs előadásának témája, a „netorika”, az internet retorikájának médiakommunikációs sajátosságait összefoglaló fogalom, amely egyúttal a klasszikus retorika tükrében vizsgálja a posztmodern médiaszíntér változásait. Izgalmas összefoglalót olvashatunk arról, miként veszi ki észlelésünk szervezésének feladatait a saját fejünkből egy „külső agy”, amikor a számítógép előtt ülünk, s hogy eleve korlátos, közvetett, érzékszerveink tökéletlenségétől szenvedő virtuális valóságészlelésünkön hogyan csavar még egyet az úgynevezett „virtuális valóság”, amelyben az ember végeredményben – Jean Baudrillard gondolatát követve – önmaga szimulációjává válik. Ugyancsak égető kérdést feszeget a szerző a kötet utolsó nagy fejezetében, ahol az újmédia szerepét vizsgálja a gyermeki kultúra átalakulásában.

A Médiaretorika talán leginkább innovatív gondolata a 77–79. oldalon található ajánlás, amely a médiaüzenetek és -szövegek médiaretorikai elemzésének összefoglaló táblázatát közli. A funkcionális retorikai leírás és a kritikai-retorikai értelmezés egysége olyan komplex analízist tud adni a kutatók kezébe, amellyel az üzenet felépítésén vagy a felhasznált retorikai eszközökön túlmenően jóval mélyebb rétegekig juthatnak.

A keret vázlatos ismertetése egészséges hiányérzetet hagy maga után: egyfelől önállóságra serkenti az olvasót, hogy egy-két leírt példa megismerését követően ő maga is elemezzen médiaszövegeket, másfelől mélyebb és alaposabb leírásért kiált, amely – remélhetőleg – a könyv szerzőjét serkenti majd újabb mű megírására. Így válik a retorika „önjáróvá”: a klasszikus enthüméma retorikai technikáját felhasználva bír rá laikust és médiakutatót, hogy továbbgondolkodjunk, sőt magunk is komoly szellemi erőfeszítést végezzünk. Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy válaszokat találunk a könyvben felvetett égető kulturális és generációs kérdésekre – mert úgy tűnik, a retorika és következményei elkerülhetetlenek, még a médiaretorika szintjén is. (Aczél Petra: Médiaretorika. Budapest: Magyar Mercurius, 2012)

Bokor Tamás

adjunktus, Budapesti Corvinus Egyetem