emlékiratában. Aligha csodálható, ha Zuber
szkepszissel tekint minden olyan szerzőre és műre, aki vagy amely az
említett emlékiratot haditervként tekinti. Elutasító álláspontjának
alátámasztására többféle bizonyítékot is megnevez. A
legfontosabbakat Gerhard P. Groß egyik vitacikkében pontokba szedve
sorolja fel:
1. Az emlékiratot nem a vezérkar páncélszekrényében
őrizték; az Schlieffen tulajdonában maradt, s halála után a
lányaihoz került. (A Schlieffen-tervet tartalmazó dosszién gyönyörű
női kézírással szerepel, hogy a terv „Elisabeth von Hahnke,
született Schlieffen grófnő, valamint Maria Schlieffen grófnő
tulajdona.”) Zuber szerint, ha ez a dokumentum tényleg a franciák
legyőzésének bombabiztos receptje, úgy nyilván szupertitkosnak
számít, és aligha „a családi fotók között” lett volna a helye.
2. Schlieffen egyáltalán nem készült nagyszabású
megsemmisítő csatára: terve az volt, hogy bevárja a franciák
támadását, majd közel a határhoz ellentámadást indít ellenük. Erre a
megállapításra Zuber annak alapján jutott, hogy megvizsgálta
Schlieffen vezérkari főnöksége alatt tartott hadgyakorlatainak és
hadijátékainak forgatókönyveit. Úgy találta, hogy Schlieffen
egyetlen esetben sem gyakoroltatta azt a fajta stratégiát, amely az
emlékiratban megjelenik. Tisztában lévén azzal, hogy a német
hadsereget ellenségei számbelileg felülmúlják, az egyedüli hatékony
stratégiának kétfrontos háború esetére a defenzív-offenzív módszert
tekintette.
3. Schlieffen sohasem gyakoroltatta a Párizst
nyugatról megkerülő átkarolást, sem bármely francia földön
megvívandó csatát. Gyakorlatain a döntő hadműveletekre mindig
Elzászban vagy Lotaringiában (azaz német földön) került sor.
4. Az emlékirat megírásának célja, hogy rábírja az
illetékeseket a német hadsereg létszámának jelentős növelésére. Ez a
pont a „fantomhadosztályok” szerepeltetésére vonatkozik. Schlieffen
ugyanis az emlékiratban a franciák elleni hadjárathoz összesen 96
hadosztály alkalmazását tartja szükségesnek, holott a német hadsereg
1905-ben legfeljebb 72 hadosztályt tud felvonultatni. Zuber szerint
a nemlétező hadosztályok felhasználása a hadműveleti tervezés során
kizárólag azzal indokolható, hogy Schlieffen ily módon ráirányítsa
az illetékesek figyelmét a szerinte legfontosabb biztonsági
problémára: hogy a német hadsereg számbelileg alulmarad potenciális
ellenfeleivel szemben. Mivel Németország népessége felülmúlja a
franciákét, a tény, hogy hadserege mégis kisebb, mint nyugati
szomszédjáé, csupán a hadkiegészítés tökéletlen működésének a
következménye. A franciák tudvalévőleg az egészségileg alkalmas
férfinépesség 85%-át, a németek ellenben csupán 50%-át képezik ki.
5. Fantomhadosztályokat szerepeltető „haditerv” nem
lehet alapja semmiféle operatív tervezésnek.
6. Az emlékirat egyáltalán nem Schlieffen
hadművészetének csúcspontja: inkább elszigetelt aberrációként
tekintendő.
7. Schlieffen az emlékiratban egyáltalán nincs
tekintettel az aktuális külpolitikai környezetre. Ez alatt az
egyfrontos, kizárólag Franciaország elleni háborúra vonatkozó
tervezés értendő. Az emlékirat ugyanis a Háború Franciaország ellen
címet viseli. Zuber szerint feltűnő, hogy Schlieffen a teljes német
haderőt Franciaország ellen használja fel: a keleti határok
védelmére semmit sem szán. Ellenfelei szerint ezt magyarázhatja
Oroszország Japán elleni háborús veresége a távol-keleti háborúban.
Zuber ellenben korabeli hírszerzési jelentések alapján (melyeket
Schlieffennek mint vezérkari főnöknek feltétlenül ismernie kellett)
bizonyítja, hogy az orosz hadsereg 1905-ben is komoly erőt
képviselt: európai területein lévő gyalogzászlóaljainak száma
16%-kal, tüzérütegeinek száma pedig 20%-kal volt csak alacsonyabb,
mint a japán háború előtt, lovasszázadainak száma pedig 24%-kal
magasabb lett. Ráadásul az orosz–japán háborút lezáró portsmuth-i
béke (1905. szeptember 5.) aláírását követően azonnal megkezdődött a
mandzsúriai csapatok visszaszállítása nyugatra. Oroszország tehát
változatlanul komoly katonai fenyegetést jelentett Németországra
nézve. Nincs ésszerű magyarázat arra, miért hagyta ezt a fenyegetést
Schlieffen teljességgel figyelmen kívül.
Összességében Groß szerint Zuber a „Schlieffen-terv
mítoszának” megalkotásával és fenntartásával azokat a német
tábornokokat és vezérkari tiszteket gyanúsítja, akik az 1914-es
franciaországi német hadjárat kudarcáért viselendő saját
felelősségüket Moltkéra (továbbá néhány más alárendeltjére) kívánták
hárítani. Ezért alakították ki a sohasem létezett Schlieffen-tervet,
és ezért vádolták annak „elrontásával” Moltkét, aki már 1916-ban
elhunyt, azaz nem védekezhetett a vádak ellen.
A Zuber állításairól folyó vita legutolsó
hozzászólását publikáló Terence Holmes sajátos megoldást kínál annak
az ellentmondásnak a feloldására, amely Schlieffen stratégiai
elgondolásai és az emlékiratban kifejtett álláspontja között feszül.
Schlieffen – korábbi stratégiai krédójának megfelelően – 1905.
december 23-án az utolsó általa vezetett hadijáték értékelésekor
újólag megismételte, hogy Németország egy eljövendő kétfrontos
háború esetén számbelileg jelentősen alulmarad, ennélfogva egyik
irányban sem lesz képes támadni, mivel bármelyik ellenfelének
megtámadása túl sok erőt és túl sok időt venne igénybe a másikkal
szembeni védekezés rovására. Ilyen körülmények között tehát a
németeknek be kell várniuk ellenségeik támadását, majd megpróbálni
ellentámadással gyors egymásutánban elbánni velük. Nyolc nappal
később, december utolsó napján pedig papírra vetette a Franciaország
Belgiumon keresztül történő megtámadására vonatkozó terv első
változatát. Holmes szerint azonban nem valamiféle skizofréniáról van
szó: Schlieffen egyfrontos (csak Franciaország elleni) háború
esetére a támadó, kétfrontos (Francia- és Oroszország elleni) háború
esetére viszont az ellentámadó stratégiát tartotta üdvözítőnek.
Holmes szerint Moltke csakugyan „elrontotta” Schlieffen stratégiai
elgondolásait, mivel olyan feltételek között próbálta azokat
megvalósítani, amelyek között nem működhettek: kétfrontos háború
körülményei között akarta alkalmazni az egyfrontos háború esetére
kidolgozott tervet. Ráadásul azt is tudnia kellett, hogy eleve nem
áll rendelkezésére annyi hadosztály, amennyit Schlieffen eredetileg
szükségesnek tartott egyedül Franciaország legyőzéséhez. Vajon miért
kockáztatta meg mégis a kudarcra ítélt vállalkozás végrehajtását?
Holmes szerint ebben Moltke és Schlieffen eltérő stratégiai
filozófiájának különbsége játszott döntő szerepet. Schlieffen Karl
von Clausewitzhez hasonlóan azt tartotta, hogy a harcnak a védekezés
az erősebbik fajtája. Moltke viszont éppen ellenkezőleg, a támadást
nevezte az erősebnek, mivel csak az reprezentálja a pozitív célok
iránti törekvést. Hitt abban, hogy a támadásban rejlő morális fölény
képes kiegyenlíteni a puszta számbeli fölényt. A marne-i csatában a
németek balszerencséjére Schlieffen clausewitz-i szemlélete
győzedelmeskedett.
Zuber talán legkitartóbb ellenfele, Annika Mombauer
számára mindaz, amit az amerikai hadtörténész a Schlieffen-tervvel
kapcsolatos vitában állít, voltaképpen leginkább a német háborús
felelősség kérdésével összefüggésben bír igazi relevanciával. Ebben
aligha téved: a Schlieffen-terv létezéséről, illetve belső
szerkezetéről folyó vita voltaképpen megmaradhatna a
hadtörténetíráson belül, ha nem kötődne szorosan a háború
kirobbantásáért viselendő felelősség problémájához. Mombauer szerint
az 1914-es német haditerv (amelyet ő – többek közt a vita hatására –
már nem Schlieffen-tervnek, hanem Moltke-tervnek nevez)
vitathatatlanul agresszív, támadó terv volt, ami bizonyítja
Németország háborús szándékát. Zuber ugyanakkor joggal emlékeztet
rá, hogy amennyiben az offenzív haditerv a háborús felelősség
megítélése szempontjából perdöntő jelentőségű, úgy Franciaországot
és Oroszországot legalább akkora felelősség terheli, mint a
németeket, mivel 1914-es felvonulási terveik egyidejű támadást
irányoztak elő Németország ellen. Ráadásul nem csupán tervezték
mindezt: Zuber fontosnak tartja kiemelni, hogy a világháború első
ütközeteit, illetve csatáit mind a keleti, mind a nyugati fronton,
német területen vívták. Ez szerinte bizonyítja, hogy a franciák és
az oroszok megelőzték a németeket, és a német hadműveletek
kibontakozására csak később került sor.
Természetesen Zuber szándékosan figyelmen kívül
hagyja, hogy a nyugati fronton a németek a hadműveleteket luxemburgi
és belga területeken kezdték: Franciaországig ezen területek
megszállása után juthattak csupán el. Ugyanakkor teljesen igaza van
abban, amikor így ír: „Az, hogy a franciák és az oroszok offenzív
haditervvel rendelkeztek, semmivel sem bizonyítja jobban háborús
felelősségüket, mint az offenzív német haditerv Németországét. A
hadba lépésre vonatkozó döntés politikai, nem pedig katonai. Hogy a
politika 1914-ben morális volt-e avagy immorális, egyáltalán, hogy a
politika lehet-e etikus, azt nem a hadtörténészek dolga eldönteni.
Az [1914-ben] aktuális háborús tervezés csupán annyit mutat, hogy a
franciák és az oroszok úgy gondolták: számukra katonailag előnyös a
támadás, a németek pedig úgy, hogy számukra inkább az ellentámadás.
Egyik stratégia sem lényegileg »morális« vagy »immorális«. A
hadtörténetírás célja annak megállapítása, mi is történt valójában,
nem pedig valamiféle morális bűnösség és ártatlanság méricskélésére
alkalmas mozgó skála kidolgozása.”
Ezen a ponton válik világossá, hogy a vita
voltaképpeni témája a hadtörténetírás egyik örökzöld problémája:
hadsereg és politika mindenkori viszonya. Zuber és Mombauer eltérő
álláspontja ennek leképezése. Amennyiben elfogadjuk a clausewitz-i
tétel igazát, miszerint a háború csupán a politika folytatása más –
erőszakos – eszközökkel, úgy Zubernek kétségkívül igaza van: a
bármennyire is agresszív haditervek létezése pusztán katonai-szakmai
kérdés. Felhasználásukról mindenkor a politika dönt. Mombauer
szerint ugyanakkor az agresszív katonai tervek nem azért születnek,
mert a katonák szívesen törik a fejüket egy elképzelt háború
megnyerhetőségének problémáján. Számára, úgy tűnik, elfogadhatatlan
az, amit a katonák „támadólagos védelemnek” neveznek. Pedig 1914
nyara az offenzíva kultuszának virágkora. (Még az olyan kis
országok, mint Szerbia katonai vezetői sem gondolkodtak másképp: a
szerb vezérkari főnök, Radomir Putnik már 1911-ben úgy vélte, hogy
tisztán passzív védelem sohasem lehet sikeres.) A „Schlieffen-terv
mítoszának” lerombolása az egyoldalú német háborús felelősség
tézisét valóban tarthatatlanná teszi.
Kulcsszavak: Schlieffen, Zuber, Holmes, Mombauer, Clausewitz,
Schlieffen-terv, Ritter, stratégia, kétfrontos háború
IRODALOM
Clausewitz, Karl von (1961): A háborúról.
I. kötet 3. rész. (Ford. Réczey Ferenc) Zrínyi, Budapest
Der Weltkrieg 1914-1918. Bearbeitet im
Reichsarchiv. Bd. I. E.S. Mittler, Berlin, 1925
Evera, Stephen Van (1984): The Cult of the
Offensive and the Origins of the First World War. International
Security. 9, 1, (Summer) 58–107.
Groß, Gerhard P. (2008): There Was a
Schlieffen Plan. War in History. 15, 4, 389–431. DOI: 10.1177/096834
4508095447
Holmes, Terence (2014): Absolute Numbers:
The Schlieffen Plan as a Critique of German Strategy in 1914. War in
History. 21, 2, 193–213. DOI:10.1177/0968 344513505499
Mombauer, Annika: Of War Plans and War
Guilt: The Debate Surrounding the Schlieffen Plan. Journal of
Strategic Studies. 28, 5, 857–885. DOI: 10.1080/0140 2390500394009
O’Neill, Willam D. (2014): The Plan That
Broke the World. Kindle Edition (Nyomtatott kiadás) •
WEBCÍM
Ritter, Gerhard (1956): Der
Schlieffenplan. Kritik eines Mythos.Oldenbourg, München
Rothenberg, Gunther E. (1989): The
Austro-Hungarian Campaign Against Serbia in 1914. The Journal of
Military History. 53, 2, (Apr.)
Schlieffen, Alfred, Graf von (1905):
Denkschrift „Krieg gegen Frankreich” [Schlieffen-Plan], Dezember. •
WEBCÍM
Zuber, Terence (1999): The Schlieffen Plan
Reconsidered. War in History. July, 6, 262–305. DOI:10.1177/
096834459900600302
Zuber, Terence (2003): Inventing the
Schlieffen Plan. German War Planning, 1871–1914. OUP, Oxford
Zuber, Terence (2005): A Schlieffen-terv,
újragondolva. In: Veszprémy László (szerk.): A korai stratégiai
gondolkodás. Tanulmányok. Zrínyi, Budapest. 307–347.
Zuber, Terence (2006): Der Mythos vom
Schlieffenplan. In: Ehlert, Hans – Epkenhans M. – Groß, G. P.
(Hrsg.): Der Schlieffenplan: Analysen und Dokumente. Schoeningh,
Paderborn, 45–78.
Zuber, Terence (2008): Everybody Knows
There Was a ‘Schlieffen Plan’: A Reply to Annika Mombauer. War in
History. 15, 1, 92–101. DOI: 10.1177/0968344 507085764
Zuber, Terence (2013): The Real German War
Plan 1904–14. The History Press, Kindle Edition
|