Képzelet és hasonlóság
Zrínyi költészetében

A modern magyar irodalomkritika és -történet-írás hajnalán (18. sz. vége–19. sz. eleje) az addig Csipkerózsika-álmát alvó Zrínyi-költészet értelmezése egy csapásra megkerülhetetlen kérdés lett. Hamarosan e diskurzus egyik kulcsfogalma lett az eredetiség versus utánzás megítélése Zrínyi Miklós műveiben. Kiss Farkas Gábor szerint Zrínyi esetében az eredetiséget Kazinczy Ferenc hiányolta; Arany János megengedőbb volt, pedig már inkább benne élt a zsenikultuszos korban. „Ha Tasso, Virgil és Homér mellett mutatod ki a publicumnak [a Szigeti veszedelmet], szégyenszéket fogsz vele kiállatni” – írta Kazinczy 1815. február 9-én Döbrentei Gábornak. Igaz, később árnyalta az imitációról tett kijelentéseit.

A mérvadó Aranyig talán nem is annyira Kazinczy, mint inkább Kölcsey Ferenc ítélete maradt. Eszerint Zrínyi szinte minden eredetiséget nélkülöző egyszerű Tasso-epigon, aki „az Itáliai poesis’ tüzénél gyújtá meg lámpását”. E vita persze nem vetett volna egészen napjainkig fodrozó hullámokat, ha az imitációról és az eredetiségről folyó diskurzus pusztán irodalomelméleti kérdés maradt volna. Nem csupán egy költő (Zrínyi) alkotói módszeréről volt ugyanis szó, hanem az egész magyar kultúra nemzeti jellegéről, és a nagy nyugat-európai kultúrákhoz való viszonyáról. Ha megtaláljuk ugyanis azt, ami eredeti a magyar kultúrában, akkor képesek vagyunk meghatározni a magyar kultúra lényegét, és így végső soron a magyar nemzeti karakter mibenlétét.

Kiss Farkas Gábor műve tisztelgés a nagy elődök (Arany János, Klaniczay Tibor, Szörényi László, Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván) előtt, habár a szerző, saját bevallása szerint, nem szerette volna e Herkulesek kezéből kicsavarni a dorongot. Ennek ellenére sikerült számos eredeti meglátással gazdagítani és árnyalni ezen ősök interpretációit. Kiss Farkas Gáboré az érdem, hogy világosan rámutatott arra, hogy a 19–20. századi viták Zrínyi eredetiségéről valójában a 19–20. századi, és nem a 17. századi irodalom problémái voltak. Az eredetiség „nem volt elengedhetetlen következménye, értékképző eleme a képzelet önálló használatának, az újszerű invenciónak a 17. században” – állapítja meg találóan a szerző (12.). Az originalitas fogalma a klasszikus poétikában-retorikában nem is létezett, az originalis szót pedig először (a kései keresztény szerzők) az eredendő bűn jelzőjeként használták. Az originalité szó a francia nyelvben csak 1699-ben bukkant fel először. Jelentése: különös, bizarr, és ekkor még inkább pejoratív, semmint pozitív mellékzöngéje volt.

Az eredetiség előtti korok szövegei par exellence megfelelnek az autopoetikus irodalom kritériumainak. Az irodalom önmagába zárt világ. A szerzők egymás szövegeit olvassák és írják újra. Ekkor még senkit nem érdekel, milyen lehetett egy harctéri összecsapás, egy konkrét ostrom, egy kivételes hős a valóságban, hanem csak az, hogy miként ábrázolta azt egy adott költő. Igazi intertextuális paradicsom. Nem csoda hát, ha a posztmodern irodalomelmélet-írók is előszeretettel foglalkoztak az imitáció elméletével. Kiss Farkas Gábor üdítően röviden és világosan (breviter et clariter) foglalja össze ezen elméleteket, melyek közül számomra Thomas M. Green koncepciója bizonyult a legrokonszenvesebbnek és a leghasználhatóbbnak. Green szerint az imitáció 16–17. századi sikere a történeti tudat megjelenésével és annak a félelemnek az előretörésével magyarázható, hogy teljes egészében lehetetlen visszahozni a régi szövegek hajdanvolt értelmét/jelentését. Bevallom, a többi elmélet néha túlírt szőrszálhasogatásnak és a szavakkal való öncélú bűvészkedésnek tűnt számomra, de Kiss Farkas Gábor tekintettel volt olvasójára, és sikerült frappáns rövidséggel összefoglalnia ezen írások lényegét.

A könyv két első fejezetében a szerző a reneszánsz és a barokk imitáció elméletéről szóló, nagyon is hiányzó magyar tanulmányt írta meg Bán Imre programadó tanulmányának több mint negyedszázados visszhangjaként (Az imitatio mint a reneszánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája, [Bán, 1975]). A következő két fejezetben (Az imitáció elmélete és gyakorlata a Szigeti veszedelemben, Imitáció és petrarkizmus Balassi költészetében) immár az imitáció gyakorlatáról olvashatunk. Ha Aranytól azt tanulhattuk meg, hogy Zrínyi mit imitált, akkor Kiss Farkas Gábortól azt, hogy miként. Külön érdeme a szerzőnek, hogy az imitált helyek puszta felsorolásán túl, általában értelmezést is társít a párhuzam felmutatásához. (Lásd például a Cumilla–Dido vagy a Juranics és Radivoj–Nisus és Euryalus párhuzam elemzését: 42–43., 77–81.). A párhuzamos locusok bravúros bemutatásait olvasva azért ott motoszkált bennem a kérdés, hogy a hasonlóságok és ellentétek keresése vajon meddig tágítható? Vajon ez a végtelen szemiózis (à la Kristeva et Derrida) nem csapda-e (Umberto Eco)? Hisz fennáll a veszélye annak, hogy a hasonlósági elven működő interpretációs módszer magával ragadja az értelmezőt, és mindent mindennel összehasonlít, annak ellenére, hogy nem biztos, hogy minden, ami hasonlít valamire (vagy épp annak ellentéte), kapcsolatban is van azzal a valamivel. Vajon Cumilla azért száraz, mint fű-fa télen, mert az Adoniszért síró Vénusz vénái is kiszáradnak? (47.) Vajon nem csak mi látunk összefüggést ott is, ahol nem kellene? Persze a hasonlóságok megállapítása mindig az értelmező rátermettségén és erudícióján múlik, de vajon meddig tart az értelmezés, és hol kezdődik a túlértelmezés? Meddig értelmezésre váró textus a szöveg, és honnan már csak pretextus? Azaz, meddig hagyom, hogy a szöveg beszéljen, és honnan beszélek már csak én, az előregyártott elképzeléseimhez erőszakosan odahajlított szöveget ürügyként használva saját megszólalásomhoz?

Nos, Kiss Farkas Gábor könyvét olvasva, a korábbi olvasmányélményeimből táplálkozó rosszkedvem tele tündöklő nyárrá változott át. Az általa bemutatott imitációs párhuzamok nem erőltetettek, és egyéb meggyőző érveket is hoz annak bizonyítására, hogy Zrínyi valóban olvasta is azoknak a műveknek, azoknak a helyeit, melyeknek nyomai kimutathatók a Szigeti veszedelem-ben, vagy Zrínyi más műveiben. Legkézenfekvőbb természetesen ez ügyben Zrínyi könyvtárát megvizsgálni. Kiss Farkas Gábor számos esetben meg is találta azokat a Zrínyi-aláhúzásokat tartalmazó köteteket, melyekből Zrínyi imitált. Végtelen türelemmel végzett barkácsolás ez mind Zrínyi, mind Kiss Farkas Gábor részéről, de az eredmény annál látványosabb és főleg hasznosabb a jövő kutatógenerációi számára. E fejezet egyik nagy érdeme, hogy sikerül a szerzőnek kimutatni azt, hogy Zrínyinél a korban használt és az iskolában is oktatott imitációs technikák egész tárháza fellelhető. Bevallom, jómagam is meglepődtem, hogy a temérdek katonai és közszolgálati feladat végzése közben mikor volt Zrínyinek ideje ilyen mennyiséget, ilyen figyelmesen elolvasni és kijegyzetelni.

Végezetül néhány technikai és szövegszerkesztői megjegyzés. Az már az első laptól nyilvánvaló, hogy Kiss Farkas Gábor könyve írása közben az eruditus Zrínyi-kutatót képzelte maga elé mintaolvasóként. A nyilvános könyvpiacra kerülő könyv esetében azonban számolni kell (szakkönyv esetében, ha nem is tömegekkel, de) a művelt közönség olyan szakembereivel is, mint a történész vagy hadtörténész Zrínyi kutatókkal, és nem utolsósorban egyetemi hallgatókkal. Nos, ezek számára nem biztos, hogy minden rövidítési és jegyzetelési technika egyértelmű lesz majd. A 186. lapon a 3. jegyzetben a következő áll: ZK n. 278 (BZ, 226). A szerző itt A Bibliotheca Zriniana története és állománya, írták és összeállították Hausner Gábor, Klaniczay Tibor, Kovács Sándor Iván, Monok István, Orlovszky Géza, szerk. Klaniczay Tibor, Argumentum Kiadó–Zrínyi Kiadó, Budapest, 1991 (Zrínyi-Könyvtár IV) című kiadvány 278-es tételére hivatkozik, mely Lucanus De bello civili 1539. évi lyoni kiadásának leírását tartalmazza. A BZ 226 rövidítés pedig a Zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár (Nacionalna i Sveučilišna Biblioteka) Zrínyi-gyűjteményének a jelzete. Igaz, a rövidítésjegyzékből megtudjuk, hogy a ZK a Bibliotheca Zriniana című kötetre vonatkozik (jóllehet a magyar szakirodalomban ezt a sorozat, a Zrínyi-könyvtár rövidítésére is szokták használni), de a 209. lapon a BZ rövidítés, már a ZK rövidítés helyett áll, azaz, nem a zágrábi Zrínyi-különgyűjteményre, hanem a kötetre vonatkozik. Egy tapasztalt Zrínyi-kutató, ha fellapozza a Bibliotheca Zriniana című kötetet, nyomban rájön a zavar okára, de az egyszeri olvasó nem biztos, hogy tudni fogja, miről van szó. A 139. lap 14. jegyzetében ismét ZK áll a kötet rövidítéseként, de a 112. lap 8. jegyzetében immár BZ, melynek feloldását hiába keressük a rövidítésjegyzékben. A 113. lap 10. jegyzetében már csak annyi áll, hogy a „Zrínyi-könyvtár katalógusa,” azt már az olvasónak kell kideríteni, hogy melyik katalógusról van szó. Természetesen a Bibliotheca Zrinianá-ról, annak is a 284. lapjáról, ahol Gabriel Rollenhagen Nucleus Emblematum című könyvét ismertetik a szerzők.

A 188. lap 14. jegyzetében találkozunk a ZL rövidítéssel. A rövidítésjegyzékből megtudhatjuk, hogy Zrínyi Miklós Válogatott levelei, kiad. Bene Sándor és Hausner Gábor, Balassi, Budapest, 1997 (Régi Magyar Könyvtár, Források 6) című kiadványról van szó. Csakhogy a 139. lap 17. jegyzetében nem a rövidítést találjuk, hanem az egész címleírást, a 182. lap 71. jegyzetében meg ugyanaz a könyv már más címmel szerepel: Zrínyi Miklós Levelei [nem válogatott], kiad. Bene Sándor és Hausner Gábor, Bp., 1997. A 23. lap 1. jegyzetében a FilK rövidítés található, mely azonban a rövidítésjegyzékben nincs feloldva. Ki lehet találni természetesen, hogy a Filológai Közlönyről van szó, de ennek az irodalmárok közt a bevett rövidítése: FK.

Ezeket az apró zavarokat természetesen nem az ünneprontás kedvéért soroltam fel. Csupán a jövendő olvasót szerettem volna figyelmeztetni, hisz számomra is csupán annyi bosszúságot okoztak, hogy néha megakasztották lelkes olvasásomat. A kötet utolsó fejezete, amolyan függelékként, a Szigeti veszedelem epikus párhuzamairól készült lista. Valószínűleg a legteljesebb és legrészletesebb, ami eddig készült. A szerző ezzel kitűnőre teljesítette azt a szemináriumi feladatot, amit még másodéves egyetemi hallgató korában kapott Kovács Sándor Ivántól: gyűjtse össze „Zrínyi költői műveinek – azóta is – készülő kritikai kiadása számára” a latin nyelvű forrásokat. Zrínyi prózai munkái már több kritikai kiadásban is megjelentek, de költői műveinek (és leveleinek) mostoha sors jutott ezen a téren. Egy kritikai kiadás megjelentetéséhez természetesen komoly előmunkálatokra van szükség. Nos, úgy vélem, hogy ezeket az előmunkálatokat Kovács Sándor Iván A lírikus Zrínyi című könyvével, valamint Kiss Farkas Gábor jelen munkájával kimerítően elvégezték. Szakmailag, szerintem, minden készen áll arra, hogy végre Zrínyi költői művei is megjelenhessenek egy komoly kritikai kiadásban. 2014 Zrínyi-emlékév. Kitűnő alkalom arra, hogy e kritikai kiadás munkálatai elkezdődjenek, talán épp Kiss Farkas Gábor vezetésével. (Kiss Farkas Gábor: Imagináció és imitáció Zrínyi eposzában. Budapest: L’Harmattan, 2012,. 298 p.)

Nagy Levente

irodalomtörténész
Eötvös Loránd Tudományegyetem
 

HIVATKOZÁS: Bán Imre (1975): Az imitatio mint a rene-szánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája. Filológai Közlöny. 21, 374–386.