The Hungarian Historical Review

Egy tudományág működésének legfontosabb intézményi feltételei közé tartoznak – a tanszékek és kutatóintézetek, s a szakmai társaságok mellett – a szakfolyóiratok. Ezek köre, irányultsága és szakmai színvonala jelentős mértékben meghatározza az adott tudományterület nívóját és fejlődését. Ezért is érdemel kitüntetett figyelmet minden ilyen kezdeményezés. A tudományos hatás még inkább jelentős lehet, s az érdeklődés különösen indokolt, ha angol nyelvű folyóiratról van szó, mint a nemrég útjára indított Hungarian Historical Review (HHR) esetében. A lapról írott e rövid beszámoló célja nem lehet az egész, s különösen nem a már megjelent vagy tervezett számok írásainak részletes bemutatása, ehelyett négy szempontot emelünk ki. Először a folyóirat működésével kapcsolatos néhány alapvető információ számbavételére kerül sor, mint például a kiadó intézmény és a szerkesztőség összetétele. Másodszor a kiadvány elődeit ismertetjük, hiszen az új kezdeményezés csak az előzmények tudatában érthető meg, tekintve a Magyarországon korábban megjelent angol nyelvű történelmi folyóiratokkal kapcsolatos meglehetősen fájó tapasztalatokat. Harmadszor, a lap céljairól és betöltendő funkcióiról lesz szó, valamint azokról a veszélyekről és buktatókról, melyeket egy ilyen vállalkozás magában rejt. Végül pedig az eddig megjelent két duplaszám alapján röviden a szerkesztők mindennapi munkája során felmerülő néhány fontos problémára világítunk rá.

Ami a folyóirattal kapcsolatos alapvető információkat illeti, a HHR-t a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete indította útjára 2012-ben, és negyedévenként jelenik meg. Eddig két duplaszám került kiadásra, egy a várostörténetről, egy pedig a migrációtörténetről. Idén a tervek szerint négy lapszám fog napvilágot látni, melyek tematikái sorrendben a következők: a reformáció, az Anjou-ház a középkori Közép-Európában, etnikumok és határok, valamint az Erdélyi Fejedelemség története a 17. században. A későbbi tervek között szerepel a családtörténet, továbbá egy, a történelemgyártás (fabricating history) nevet viselő téma. A folyóiratnak van könyvkritikai rovata is, ami egyébként elhanyagolt műfaj a magyar történetírásban. A főszerkesztő Fodor Pál, a Történettudományi Intézet igazgatója, és az Oszmán Birodalom történetének neves szakértője. A szerkesztők Erdélyi Gabriella, Horváth Sándor, Klement Judit, Novák Veronika és Pálosfalvi Tamás, akik mind a történészek fiatalabb generációjához tartoznak. A szerkesztőség munkáját nemzetközi tanácsadó testület és szerkesztőbizottság is segíti. A kiadvány az interneten is elérhető (URL). Két rövid megjegyzés kívánkozik ide: a magyar történészek körében régóta elterjedt nézet, hogy a Történettudományi Intézet nem tölti be megfelelően a neki szánt szerepet. Több tekintetben kiemelt helyzetben van: például rendelkezik a kutatók kritikus tömegével, akiknek nem kell akkora óraszámmal megbirkózniuk, mint az egyetemi oktatóknak, s ennélfogva alkalmasak arra, hogy akár nagyobb projekteket is véghezvigyenek, mint például kézikönyvek szerkesztését vagy éppen egy angol nyelvű folyóirat kiadását. Ennek ellenére az elmúlt néhány évtizedben elért eredmények meglehetősen szerények voltak az ilyen átfogó, közös munkák tekintetében. E kiadvány elindítása ígéretes jele annak, hogy az intézet új vezetősége kész felvállalni az ilyen jellegű feladatokat. Egy másik reménykeltő fejlemény, hogy a lap szerkesztőbizottsága üdítően sokszínű, ami a tagok kiválasztását és munkahelyeit illeti, különösen a magyar történettudomány vezető fórumai esetében korábban kialakult szokásokhoz képest.

Nagyon fontos, hogy szó essék a kiadvány elődeiről, hiszen a korábbi próbálkozások még mindig kísértenek, ha új, angol nyelvű történelmi folyóirat létrehozására történik kísérlet Magyarországon. Ahogyan azt korábban jeleztük, a magyarországi angol nyelvű történelmi lapok története kudarcokkal teli. A Magyar Tudományos Akadémia Acta Historicá-ját 1951 és 1989 között adták ki, részben angol nyelven (a többi tanulmány németül és franciául íródott). Összesen harmincöt évfolyam jelent meg, ami első pillantásra figyelemre méltó teljesítménynek tűnik, ámde a folyóiratnak voltak olyan jellemzői, melyek megakadályozták, hogy neves, nagy tekintélyű kiadvánnyá váljon. Tulajdonképpen olyan tanulmányok gyűjteménye volt, melyek korábban már magyarul megjelentek más tudományos folyóiratokban. Ezenkívül az MTA hierarchiája nagyban befolyásolta, hogy ki jelentetheti meg írását az Acta Historicá-ban, vagyis nem létezett független szerkesztési politika. Rendszertelenül került kiadásra, nagy csúszásokkal, és – hosszas vergődés után – 1989-ben meg is szűnt.

A két másik előd, a Danubian Historical Studies és a History and Society in Central Europe már sokkal igényesebb szerkesztési gyakorlatot követett, de egyaránt fájóan rövid élettartamú volt. Előbbi 1987 és 1988 között, míg utóbbi 1991 és 1994 között jelent meg – tulajdonképpen mindkét folyóirat esetében csak néhány lapszám került

kiadásra. Ezek a sikertelen kísérletek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt két évtizedben egyetlen történésznek, történészcsoportnak vagy kiadónak sem volt bátorsága új kezdeményezés megindításához. Ebből kifolyóan a szerkesztők a HHR esetében nem támaszkodhatnak nagy múltú, nagy tekintélyű elődökre, úgyszólván a semmiből kell megteremteniük a kiadványt.

Miért van szükség erre az új folyóiratra? Sokaknak egyértelmű lehet a válasz: azért, hogy a magyar történetírás eredményei elérhetővé váljanak a szélesebb nemzetközi közönség számára. Valószínűleg ez az, amire a HHR-t pénzügyileg támogatók elsősorban gondolnak, és ez a célkitűzés megjelenik a kiadvány – szerkesztősége által összeállított – ismertetőjében is. Ez teljességgel helyénvaló törekvés, ám nem lehet elég ahhoz, hogy olyan lap jöjjön létre, melyet érdemes rendszeresen forgatni. Sőt ennél tovább is mehetünk: ha döntően ez a cél lebegne a szerkesztők szeme előtt, az még akár káros is lehetne a magyar történetírás nemzetközi beágyazódására nézve. Kissé nyersen fogalmazva: azok a kollégák, akiknek nem sikerül neves nemzetközi folyóiratoknál megjelentetni írásaikat, megpróbálhatják a hazai tudományos életben elfoglalt pozíciójukat kihasználva a HHR-ben kiadatni azokat, ahogyan az az Acta Hungarica esetében is történt évtizedekkel ezelőtt. Így a HHR tulajdonképpen az igazi nemzetközi beágyazódás pótlékává válna. Erre a veszélyre már Kontler László, a tanácsadói testület tagja is felhívta a figyelmet a lap első szakmai bemutatóján.

Hogyan lehet ezt a veszélyt elkerülni? A legjobb módja ennek az, ha a magyar határokon túl élő szerzők felé is nyit a folyóirat. Ezt szélesebb körű, regionális vagy akár globális relevanciájú viták és lapszámok kezdeményezésével lehetne elérni, melyek Magyarországon kívüli kutatók érdeklődését is felkelthetik. A különböző célok közötti helyes egyensúly megteremtéséről van szó: a kiemelkedő magyarországi tudományos eredmények egyszerű közlése mellett a szerkesztőknek túl kell lépniük az országhatárokon, új témákat kell kezdeményezniük, saját tudományos agendát kell teremteniük, és ezáltal mércét kell kínálniuk a hazai közönségnek is. Ígéretes, hogy a két eddig megjelent lapszám egyértelműen ebbe az irányba mozog, és a szerkesztőkkel való személyes beszélgetésekből is kiderült, hogy a nemzetközi tudományos élet még több képviselőjének figyelmét szeretnék felhívni a kiadványra.

A tanulmányok és bírálatok szerzőinek keresése, valamint a folyóirat sikeres marketingje és hatékony szerkesztőbizottság létesítése mellett két további olyan fontos kérdés van, melyben véleményünk szerint a szerkesztői stratégia további átgondolása szükséges. Először is, a szerkesztők szigorúan tematikus lapszámok kiadása mellett döntöttek. Ennek az irányvonalnak számos előnye van, mint például az, hogy ily módon a szerkesztőségi munka jelentős részét átvállalják a konferenciák szervezői, ahonnan a tematikus számok gyakran kiindulnak. Ugyanakkor a folyóirat így kevésbé lesz élő és lendületes, a szerkesztőket pedig megakadályozza abban, hogy – a fent jelzett módon – reagáljanak az aktuális tudományos vitákra, és állandó fórumot létesítsenek a kritikus gondolkodású történészeknek. Mindezeket figyelembe véve véleményünk szerint komoly érvek szólnak a tematikus és a nem tematikus kiadások kombinációja mellett. Másodszor, a szerkesztők, úgy tűnik, tisztán előfizetéses alapon kívánják terjeszteni a folyóiratot. Véleményünk szerint egy korlátozott nyílt hozzáférésű (limited open access) lap életképesebb megoldás lehetne. Ez nem zárná ki a könyvtárak előfizetését, melyek – realisztikusan szemlélve – az egyedüli számottevő előfizetői bázisát jelenthetik a lapnak; ugyanakkor online módon szélesebb közönség is tudná olvasni a folyóiratot – illetve annak egyes részeit, meghatározott ideig tartó embargó után –, ami hosszú távon több intézményi előfizetőt is hozna.

Az utóbbi megjegyzések szerény javaslatnak tekintendők, és nem vonják kétségbe azt a hatalmas és kitűnő munkát, amelyet a szerkesztők eddig véghezvittek. Inkább arra próbálják felhívni a figyelmet, hogy a jó folyóiratok mindig fejlesztés alatt állnak. A szerkesztők munkája nyomán, s persze elsősorban a szerzők közreműködése által alakulnak. A HHR jövőbeni sorsa nagyban függ az innovatív történészek abbéli hajlandóságától, hogy írásaikkal hozzájáruljanak a kiadvány megjelentetéséhez. Egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy a szerkesztők számítanak az ilyen típusú, Kelet-Közép-Európával foglalkozó szerzőkre, sőt, erőfeszítéseket tesznek az ő megnyerésükre (The Hungarian Historical Review. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae. New Series. Kiadja negyedévente az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, Budapest. Főszerkesztő: Fodor Pál. Szerkesztők: Erdélyi Gabriella, Horváth Sándor, Klement Judit, Novák Veronika, Pálosfalvi Tamás. ISSN 2063-8647, ISSN 2063-9961 [Online]).

Tomka Béla

DSc, egyetemi tanár
Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézet