Hazánk legalább százötven éve (vagy talán még
régebben) vajúdik egy tudományterület létrehozásával, de az csak nem
tud világra jönni. Az elmúlt évtizedekben, így legutóbb is
mozgolódás keletkezett egy akadémiai Afrika Bizottság létrehozása
érdekében. De a próbálkozások, úgy tudom, ezúttal sem vezettek
eredményre. Jóllehet, ismert érdeklődésükből vagy munkásságukból
kiindulva, szerény számításaink szerint a különféle szakterületekről
legalább tíz-tizenöt akadémikus, tizenöt-húsz akadémiai doktor,
negyvenöt-ötven kandidátus, PhD-vel rendelkező vagy habilitált
doktor (nem említve öt-hat magas minősítésű külföldre szakadt
hazánkfiát) venne részt szívesen ebben a diszciplínateremtő
tevékenységben, ha egy ilyen testület létrejönne.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy Afrika nem volt
képes az akadémiailag elfogadott hazai diszciplínák körébe lépni,
miközben mondjuk a londoni egyetem keleti intézete már a múlt század
elején Keleti és Afrikai Tanulmányok Intézetévé (School of Oriental
and African Studies) alakult át.
Berényi Dénes egy tanulságos írásában azt írja,
hogy „A tudomány… különböző kultúrák (társadalmak, országok)
esetében nem egyformán vert gyökeret. Ez természetesen függ a
gazdasági helyzettől, a pénzügyi lehetőségektől, de a szóban forgó
kultúrától, annak szellemiségétől is.” (Berényi, 2010, 703.)
Ha a magyar művelődéstörténetet nyomozván a Berényi
által megjelölt kulturális, illetve szellemi eltéréseket szemügyre
vesszük, elsőként nyilván az merül fel, hogy Magyarország nem volt
gyarmatosító ország, így természetesen tengerentúli érdeklődéssel
(érdekekkel) sem rendelkezett soha.
De a hazai tudományos tájékozódás irányát nyilván
erőteljesen befolyásolta és befolyásolja ma is a magyarság ázsiai
származásának tudata. Így, lényegében érthetően, az Európán túli
világot érintő figyelem elsősorban a keleti őshaza felé terelődött.
A Magyar utazók lexikonában (Balázs, 1993) könnyen
nyomon követhető, hogy jelentősebb földrajzi felfedezőink
nagyobbrészt kelet felé vették útjukat. Még a világ teljes
földrajzával oly magas szinten foglalkozó Cholnoky Jenő is, bár két
hatalmas Afrika-monográfiája meghatározó szerepet tölt be
területünkön, nagyjelentőségű terepmunkát természetesen nem
Afrikában, hanem Kínában végzett.
Vagyis vélhetően a keleti érdeklődés az egyik oka
annak, hogy a vajúdás, már ami az afrikanisztikát illeti,
végtelenítődött, és tart a 19 századtól mindmáig.
Megítélésünk szerint van azonban egy sajátos
diszciplináris oka is, hogy az afrikai tanulmányok hazai önálló,
kutatóintézeti vagy tanszéki szintű intézményesedése mindmáig nem
következett be. Hiszen a mi nehézkes, mondhatnánk németes
tudományterületi felépítettségünkben vélhetően megfoghatatlannak
tűnik egy olyan szak(ma), amely egy kontinens kapcsán egy sor ismert
diszciplínát érint. Kétségkívül, ha széttekintünk a világban, ahány
Afrika-intézet, annyiféle közelítésmód, szakmai irányultság,
mozgásba hozott diszciplína, legtöbbnyire persze az
interdiszciplinaritás jegyében.
A hazai helyzetet jól jellemzi az a kétarcúság,
amely abból következik, hogy számos szakterülethez (néprajz,
történelem, politológia, közgazdaságtudomány, agrár-, orvos- és
természettudományok, illetve angol, francia vagy portugál
irodalomfilológiák) kapcsolódva tucatszámra keletkeznek, mondhatni
spontán módon (vagyis ismét csak falakon kívül), egyetemi BA-, MA-
és PhD-dolgozatok szakterületünkön.
De a helyzetet még áttekinthetetlenebbé teszi az,
hogy két területen lényegében mégiscsak létezik nálunk is
hivatalosult afrikanisztika. Hiszen nagy hagyományú intézményünk az
óegyiptomi kultúrákkal foglalkozó Eötvös Loránd Tudományegyetem
Egyiptomi Tanszék. Másrészt az egyetemi arab tanszékek (Eötvös
Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar – ELTE BTK, Pázmány
Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar – PPKE BTK)
nemzetközi hírű elődök hagyományait ápolva jelentős mértékben
foglalkoznak az afrikai arab és iszlám kultúrákkal is. Azonban ez a
két szakterület bizonyos izoláltságban működik, kevéssé koncentrálva
arra a tényre, hogy az afrikanisztika részei volnának.
Ami az afrikai tanulmányok hazai művelését illeti,
napjainkra persze jó néhányan igyekszünk különféle intézetekhez
kötődve oktatói és kutatói munkát végezni, bár mindig annak a
sarkalatos megállapításnak a jegyében, hogy Afrikához közeledni
egyetlen diszciplína felől aligha lehetséges.
Az elmondottak jegyében nem különösebben kívánunk
itt hivatkozni azokra a köztudott világjelenségekre, illetve
világösszefüggésekre, amelyek Afrikát napjainkban előtérbe helyezik.
Azonban az eddigiekben ismertetett, országunkra jellemző kulturális
és szellemi sajátosságokat szemügyre véve is azt kell állítanunk,
eljött az ideje az Afrikai Tanulmányok magyarországi
intézményesítésének, a tudományterület akadémiai befogadásának.
Írásunk további részében évtizedes feltáró munka
alapján inkább arra törekszünk, hogy a hazai tudományos közfigyelem
centrumába állítsuk mindazt, ami megszületett és rendelkezésre áll.
Így Márki Sándor (1884), illetve Jankó János (1888)
óta azt hisszük: Pécsváradi János (1460–1530) az, aki szentföldi
zarándoklatáról írott könyvében (1520), hallomásból, néhány lapot
Kairónak szentelve az első a konkrét afrikai–magyar kapcsolatok
történetében. Lázár Imre felfedezése: az a Lázói János, akiről Tardy
Lajos mint Mátyás király egyiptomi követéről szól (1488), már
évekkel korábban (1483), Lázár szerint Lászai Jánosként, részt vesz
egy szentföldi zarándoklaton. Ő viszont, más papi társakkal együtt,
több hetet el is tölt Egyiptomban. Minderről pedig nem saját
feljegyzései alapján, hanem egy német paptársa monumentális
terjedelmű leírásából kapunk értesüléseket.
Mindezek persze csak művelődéstörténeti értékkel
bíró adalékok, még nem produkciók, bár mutatják azt, hogy történelmi
okok (török hódoltság) folytán a magyarok hosszú időn át csak
Egyiptomig jutottak el Afrika vonatkozásában. Az afrikai tudományok
megjelenése hazánkban a 18. századra tehető. S nem Benyovszkyt kell
említenünk, akinek szereplése, írása(i) kérdőjelek sokaságát veti(k)
fel. Fontosabb nála François baron de Tott (azaz: Tóth Ferenc,
1733–1793) emlékirata, amelyben mintegy huszonöt-harminc oldalon
megemlékezik egyiptomi útjáról, első kézből való, máig idézett
leírásokkal. De említhetnénk a francia diplomáciát szolgáló Geramb
Ferdinand (1772–1848) nevét is, akit Tardy Lajos jellemez könyvében.
A 18. század (pontosabban a századvég) legnagyobb
figyelmet érdemlő magyar teljesítménye azonban Dombay Ferenc
(1758–1810) nevéhez kötődik. Ő II. József hozzájárulásával hat évet
töltött Marokkóban (1783–1789), utóbb a Monarchia spanyol követségén
tevékenykedve az Escorial anyagában kutathatott. Rendkívüli
nyelvtudása tette lehetővé, hogy műveit németül vagy latinul
megalkotva nemcsak arab (1800), hanem perzsa nyelvkönyvet (1804) is
írjon. Tevékenységének jelentőségét azonban elsősorban az adja, hogy
olyan német nyelven írott művei vagy fordításai, mint a Marokkói
királyok története (arab szerző művének fordítása, 1794) vagy a
Marokkói kormányzók (serifek!) avagy királyok története (1801)
alapján a marokkói történelem korai kútfői között említik a
nemzetközi tudományosságban.
Ha átlépünk a 19. századba, azt kell látnunk, hogy
az afrikai érdeklődés hazai horizontja jelentősen kitágul. Márki
Sándor vagy Jankó János már említett dolgozatai után nyolcvan-száz
évvel egy sor újabb tudománytörténeti kísérlet igyekszik felderíteni
szakterületünk 19. és 20. századi múltját. Ennek ellenére
megoldatlan kutatási feladatok, felderítetlenségek halmazai
meredeznek előttünk. Ugyanis az összefoglalási kísérletekre nem az
új adatok keresésének szándéka, hanem általában a legismertebb
tények újra és újra előadása a jellemző, amelyhez aztán az utolsó
évtizedek eredményei kapcsolódnak, kinek-kinek a saját szakterülete
szemszögéből.
E kritikai megjegyzésünk, illetve a tanulmányunkban
színre hozott nagyszámú új név és produkció viszont e tájékoztató
munka szerzője azon búvárlásainak az eredménye, amelyre, mondhatni,
szinte kikerülhetetlenül rákényszerült az általa alapított Magyar
Afrika-Tudás Tár elektronikus könyvtár előkészítése és megindítása
kapcsán.
Az így nyert ismeretek birtokában tehát immár
gazdagon dokumentálható a 18. és 19. századi magyarországi „létező”
afrikai érdeklődés.
*
De fogjunk bele végre a tények felsorolásába (figyelembe véve azt a
körülményt, hogy ezúttal csak a tények felvillantására van módunk).
A történelmi Károlyi család egyik leszármazottja, György (1802–1877)
politikusként utazza be Egyiptomot és Núbiát. Szentessy Dániel
(1805–1895) világjáró kardcsiszárlegény elvetődik Algírba, Tuniszba
és Kairóba is (unokája jegyzi le és teszi közzé emlékezéseit
1932-ben). Simon József lelkész, Hoványi Ferenc ismét csak egyiptomi
útját írja le, Kovács János tanár azonban természettudományi
megfigyeléseket is végez a területen. Kiemelkedik jelentőségében az
igen fiatalon, harmincöt évesen elhunyt Forray Iván gróf
(1817–1852), akinek Egyiptomban készült festményeit halála után
édesanyja adja közre egy gyönyörű kötetben.
Magyar László (1818–1864) napjainkra ismét az
érdeklődés középpontjába került Sebestyén Éva több évtizedes
munkával elkészített, és általunk nemrégiben a Magyar Tudományban
ismertetett három kiadványa jóvoltából. Viszont érdemes felfigyelni
Magyar lelkes kiadója, a jogász, teológus, statisztikus és történész
Hunfalvy János (1820–1889) akadémikus munkásságára, akinek gazdagon
sorjázó afrikai vonatkozású publikációit mindmáig teljes hallgatás
veszi körül.
A Bugát Pál tanítványaként orvossá lett Naphegyi
Gáborról (1824–1884?) viszont sajnos csak annyit tudunk, amennyit
Balázs Dénes kollégánk annak idején összekapart róla (Bartha –
Balázs, 1992). Pedig Naphegyi két kiváló és nemzetközileg sokat
idézett, angol nyelvű Algéria-könyve is a jelentős figyelmet érdemlő
magyar produkciók sorába tartozik.
És egymást követik az Egyiptomot megjáró utazók
mind jobb és igényesebb beszámolói: Kecskeméthy Aurél (a Kákay
Aranyos néven ismert újságíró, 1827–1877), Zádori János (1831–1887),
Czobor Gyula hitszónok (1841–1895) vagy Pongrátz Emil báró, pénzügyi
szakember (1842–1886) nevét említhetjük itt. Alvinczy Sándor azonban
(1852–1925) már Afrika más részeit, főleg szaharai helyeket is
bejár, és természetesen ír róluk.
A tüdőbajban fiatalon elhunyt Sámi Lajos földrajzi
szakíró (1843–1878) számos kiváló írást és egy könyvet (David
Livingstone, Magyar László, Paul du Chailliu és mások munkásságáról)
hagyott maga után. Az Afrikát teljes egészében bemutató monográfia
készítője, György Aladár (1844–1906) pedig az első a magyar
művelődéstörténetben, aki afrikai meséket ad közre (egy angol
folyóiratban megjelent cikk nyomán). Ide kell sorolnunk Hopp
Ferencet (1833–1919) is, aki nemcsak Keleten, hanem Afrikában is
járt, és egy igen értékes beszámolót hagyott hátra útjáról a
Földrajzi Közleményekben (Hopp, 1901).
Asbóth János utazó (1845–1911) könyvében már
nemcsak Egyiptom, de a Szahara is feltárul előttünk, Mocsáry Béláné
(1845–1917) pedig eljut Núbiába is. Az Egyiptomot megjáró Erődi
(Harrach) Béla (1846–1936) ugyancsak számos afrikai témájú írás
szerzője.
Természetesen kiemelkedik ebből a körből Sass
Flóra, avagy Anne (tán Florence) Baker (mindmáig a nevét sem tudjuk
pontosan, 1842?–1916) története. S bár halála után majd ötven évvel,
a múlt század közepén, nem máshol, mint egy padláson meglelt
feljegyzéseit közreadta egy jó tollú írónő átigazított formában, a
kérdőjelek még mindig sokasodnak a magyar származású
fölfedező-feleség személye és hagyatéka körül.
Fehér foltokként lép elénk viszont a két híres
kalocsai jezsuita árnyalakja: a mozambiki, illetve Malawi-beli
missziót vállaló Czimermann István (1849–1894) és Menyhárth László
(1849–1897) neve ugyan legutóbb igen csak ismertté vált (legalábbis
hazai földön), azonban tucatnyi katolikus lapban szétszórt gazdag
írásos munkásságuk összegyűjtésre vár.
A 19, század második felét Afrika szempontjából úgy
fogalmazhatnánk meg a magyar művelődéstörténet szemszögéből: nyitás
a tudományok irányában. Hiszen Magyar László mellé felsorakozik az
egyik legnagyobb orientalistánk, Goldziher Ignác (1850–1921), aki
műveiben bőségesen foglalkozik az észak-afrikai iszlám kultúrával
is.
Miközben a földrajztudomány egyik „fekete báránya”
(Fodor Ferenc nagy terjedelmű tudománytörténeti művében rendkívül
elmarasztalja összeférhetetlenség és zavaros művek okán), Czirbusz
Géza (1853–1920) nemcsak antropo-geográfiát igyekszik teremteni
(három kötetben), de még a zeneetnológia első könyvecskéjét is
megalkotja (1885).
És már az új század elejére áttolódva születik meg
a magyar egyiptológia is Mahler Ede (1857–1945) egyetemi tanári
kinevezésével, amellyel egyébként a magyar tudományosságnak
ugyancsak egy ragyogó fejezete veszi kezdetét.
Eközben Damaszkin Arzén (1854–1925) vadászként is
kitűnő könyvet ír (nemrég adták ki újra) középpontba állítva Kenya
különös, harcias népét, a Telekiék által is oly gazdagon jellemzett
maszájokat. Madarász Gyula ornitológus világutazó (1858–1931)
Egyiptomban és Szudánban is tevékenykedik, míg Fischer Lajos
katonatiszt természetbúvárként Tanganyikában végez gyűjtőmunkát.
Eközben a Zenta környékén született Solymos Béla (?–1892)
vasútmérnök jelöli ki 1870 és 1880 között az egyiptomi–szudáni vasút
nyomvonalát: a húsz hónapnyi afrikai tartózkodás során olyan
élményeket gyűjt, amelyek nyomán egy külföldön mindmáig gyakorta
idézett könyvet (Desert Life, 1880) publikál, jóllehet életéről mit
sem tudunk.
A 20. század pedig immár beteljesíti a Magyar
Lászlóval, Hunfalvy Jánossal, Goldziher Ignáccal kezdődő folyamatot,
a hazai tudományosság Afrika vonatkozásában is felnőtt korszakába
lép. A magyar földrajz talán legnagyobb alakjával, Cholnoky Jenővel
(1870–1950) kell a sort kezdenünk, akiről már egyébként ejtettünk
szót. Mindmáig haszonnal forgatható két hatalmas Afrika-monográfiát
hagyott maga után, de külön hosszabb időt igénylő feladat lesz majd
számos munkájában felderíteni mindazt a sokféle ismeretet, amelyet
Afrika sokrétű földrajzi, természeti és emberi környezetéről széles
körű szakirodalmi ismeretek alapján megfogalmazott.
A másik fölénk hajló arc ismét egyfajta
(újra)felfedezés mámorát idézi elő bennünk: Heller Bernát
(1871–1943) szinte az egyetlen, aki felfigyelt hazánkban az arab
világ preiszlám gyökerű homéroszi teljesítményére, az inkább a
folklór, mint az irodalom körébe tartozó és az afrikai arab
országokban igen széles körben gyűjtött Antar regényre (eposzra?),
és mindjárt egy magyarul és németül is megjelentetett nagy
jelentőségű, bár mára feledésbe merült monográfiát áldoz e
kiemelkedő figyelmet érdemlő eposzi témakörnek.
Papp Károly (1873–1963) geológus egy dél-afrikai
konferencia kapcsán járta be nyitott szemmel az országot, és hagyott
ránk egy figyelmet érdemlő könyvecskét.
Torday Emilt (1875–1931) titkon mi a legnagyobb
(hatású) magyar afrikanistának véljük: az életművével kapcsolatos
pontatlan híradásokkal ellentétben itt viszont meg kell jegyeznünk,
jeles hazánkfia valójában nyolc könyvet publikált. Továbbá kb.
kilencven-száz írásművel számolhatunk esetében, ebből negyvennégy
rövidebb-hosszabb önálló írás, tanulmány, harminchat
könyvismertetés, tíz pedig magyarországi publikáció.
Több helyütt megírtuk, hogy Bartók Béla algériai
(biskrai) gyűjtőútja milyen nagy jelentőségű tudományos eseménynek
számít, amely ugyan a tervezett három hónap helyett mintegy három
hét után betegség miatt megszakadt, mégis, a nyomában született több
mint ötven zenei átírás a modern arab népzenei kutatások egyik
legfőbb kiindulópontjává vált.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett az afrikai
témakör iránti szeretetét tekintve Halász Gyula szakíró (1881–1947),
aki nevezetes könyvében (1936, illetve 1945) négy magyar
Afrika-kutatóról (Benyovszky Móric, Magyar László, Teleki Sámuel,
Torday Emil) ad képet, másrészt megszerkeszti Torday Emil két magyar
nyelvű könyvét, és folyóiratközleményekkel követi Torday három
afrikai útját (1900–1909), majd későbbi tevékenységét. Hasonlóan
érdemes számba vennünk a statisztikus, demográfus Thirring Gusztávot
(1886–1953), aki a Magyar László-hagyaték gondozásában vállal
szakmájától eléggé távolállóan szerepet.
A magyar afrikanisztikai kutatások máig feltáratlan
–„nagyhorderejű jelenségét” képezi Fuszek Rudolf (1882–1941) orvos,
egy időben Libéria egészségügyi minisztere hagyatéka (csodálatos
tárgyi gyűjteménye a Néprajzi Múzeumban kapott helyet), ám mintegy
húszezer kartotékból álló egészségügyi feljegyzésanyaga
feldolgozásra vár, egyedülálló afrikai egészségügyi történeti
eredményekkel kecsegtetve. Valamint szétszórt írásos hagyatéka is
egybegyűjtést és kiadást érdemelne.
Germánus Gyula (1884–1979) alakja (eddig ezt is
kevesen vették tudomásul) kapcsán is felidézhetünk afrikai
emlékképeket, hiszen ő könyveiben Közel-Kelet helyett időnként
például Kairóba vezeti olvasóit.
S mi mindenről kellene most hirtelenében még
szólnunk! Az elsősorban vadászként ismert, bár számos sokrétű,
illetve sokirányú megfigyelésről tanúskodó könyvet alkotó
Kittenberger Kálmánról (1884–1958), az Amerikába szakadt világhírű
történész, Polányi Károly (1886–1964) munkáiról (lásd magyarul is
megjelent műveit: Dahomey-könyvét vagy az archaikus gazdaságról
írott monográfiáját), Fodor Ferenc (1887–1962) hatalmas, bár csak
halála után kiadhatóvá vált, afrikai vonatkozásokban bővelkedő
földrajztudomány-történeti opusáról, Kéz Andor (1991–1968)
Afrika-monográfiáig is jutó sokirányú földrajzi szakírói
tevékenységéről, vagy az ugyancsak fontos földrajzi szakírói
tevékenységet folytató Kalmár Gusztávról (1892–1949).
De a sokszínűség és a magas tudományos színvonal
jegyében kell említenünk Róheim Géza (1886–1964) könyveit is,
amelyekben a néprajzi alapképzettségű és mellesleg három évet
Afrikában is eltöltő szerző gazdagon idézi, alkalmazza az afrikai
adalékokat (nem kis részben Leo Frobenius munkáiból). De a
varázserővel foglalkozó könyvében egész fejezetet szentel az afrikai
jelenségcsoportnak (A varázserő fogalmának eredete, 1914).
Továbbá orvosírók egész sorozatáról (Sáska László,
Mészáros Kálmán, az etióp császárok orvosa, Thanhoffer Lajos, akinek
viszont 1954-ben nyoma veszett Afrikában, és sokan mások) szólhatunk
itt. E tekintetben is friss egy rátalálásunk: az orvosi
tudománytörténet egy jelentős mozzanatának számít az (AIDS
kórtanával is kapcsolatban álló) ún. Kaposi-szarkóma felfedezése és
első leírása (1872), amely a neves doktor, Kaposi Mór (1837–1902)
szomáliai terepmunkájával áll összefüggésben.
Kittenbergerhez mérhető afrikai vadászunk Széchenyi
Zsigmond (1898–1967), aki nemcsak könyvekkel, hanem jelentős
zoológiai gyűjteményekkel is gazdagítja a magyar múzeumokat. Hevesy
Iván (1893–1966) művészettörténész, mellesleg a fotózás legkiválóbb
korabeli szakértője, hazánkban lényegében elsőként fordul a
primitívek művészete felé egy jeles könyvével, illetve néhány
írásával. A furcsaságok sorát szaporítja Demeter Géza, aki
nagyobbrészt még az olasz–etióp háború előtti időkből három etiópiai
témájú könyvet is hagyott ránk (1925, 1928, 1937), azonban még a
születése-halála évszámait sem ismerjük.
Sík Endre (1891–1978) pályafutása közismert, nagy
négykötetes Fekete-Afrika története, amely a magyaron kívül angolul
és franciául is megjelent, jól tudjuk, számos vonatkozásban (egyesek
szerint már megjelenésekor) elavult. A kötetekben rejlő tudásanyag
azonban ma is hasznosítható, nem beszélve arról, hogy e művek az
afrikai országokban még mindig nagy keresletnek örvendenek.
Írtunk már Cholnoky Jenő földrajztudós rendkívül
jelentős afrikai publikációs szerepvállalásáról. Tegyük hozzá,
lényegében fia is méltó e teljesítményhez. Cholnoky Béla (1899–1972)
ugyanis itthon többnyire csak mint egy jó Teleki-monográfia (1937)
szerzője ismert. A közvélemény számára mindmáig nem igazán vált
tudottá, hogy mint az egyik dél-afrikai egyetem (Pretoria), majd az
ugyancsak dél-afrikai National Institute for Water Research
professzora (1952-től haláláig) a világ egyik legjelentősebb
algológusává nőtte ki magát nagyszámú mintavételei és nagy
jelentőségű publikációi kapcsán.
Jelentőségében méltó hozzájuk George Herzog (alias
Herzog György, 1901–1983), Kodály egykori tanítványa, aki az USA-ban
a primitív zenekutatás egyik jelentős alakjává nőtte ki magát, főleg
magas szintű zenei lejegyzési tudása folytán. Számos kisebb afrikai
témájú írást jelentetett meg. Libériai terepmunka nyomán viszont egy
terjedelmes proverbium-gyűjteményt is kiadott önálló monográfia
formájában (1936). Mellesleg több világhírű kutatóval működött
együtt a zenei átírások terén.
Igen értékesek, bár napjainkban kevéssé
hasznosulnak Bendefy-Benda László (1904–1988) magyar afrikanisztikai
tudománytörténeti kötetei (1–3. köt., 1934), aki a harmincas években
egy etiópiai Afrika-expedíció megvalósítását kezdeményezte, de a
vállalkozás végül nem valósult meg.
Az Angliába került Listowel Judith (szül.
Márffy-Mantuano Judit) bárónő, egy ideig a 7. Earl Listowel, egykori
afrikai gyarmati kormányzó felesége, éppen száz évet élt (1903–
2003). Jeles tette, hogy egy Angliában igen csak figyelmet keltő
könyvnek még a címével (The Other Livingstone, 1974) is próbálta
jeles honfitársa (Magyar László) személyére irányítani a figyelmet.
Máig sokat idézett könyve továbbá a hírhedett ugandai diktátorról,
Idi Aminról és korszakáról személyes tapasztalatok alapján írt
monografikus alkotása (1973).
Bár a Néprajzi Lexikonban szerepel a neve,
Magyarországon alig tudnak Ladislas Segy (Szécsi László, 1904–1988)
létezéséről, aki több könyvet írt a primitív (afrikai) művészetről,
és egy afrikai művészeti galériát is alapított New Yorkban.
|
|
Ladislas Farago (1906–1980) nevét legfeljebb csak a
történészek ismerik hazánkban, afrikanistaként végképp ismeretlen
itthon, az angol tudományosság viszont számon tartja, hiszen
újságíró-történészként közvetlen szemlélője volt az olasz–etióp
háborúnak, és két máig idézett könyvet írt, illetve állított össze
(1935, 1936). Önállóan elkészített munkáját mindmáig az olasz–etióp
háború történetének egyik alapforrásaként tartják számon.
Almásy László neve (1895–1951) természetesen ma (a
filmet követően) mindenki számára ismerősen cseng. Három fontos
Szahara-feltáró könyvének (1929, 1934, 1937) nincs új kiadása, bár
az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) Magyar Elektronikus Könyvtár
(MEK) gyűjteményében szerencsére mindhárom megtalálható. De hadd
említsük meg itt, hogy Almásy mellett indult el a jeles magyar
földrajztudós, Kádár László (1908–1989) pályája is, hiszen Kádár
1933-ban együtt dolgozhatott Almásyval Afrikában, éppen a
Zarzura-oázis keresése során.
Afrika azonban betört a magyar irodalomba is. A
mártír költő, Radnóti Miklós (1909– 1944) nevezetes fordításkötete,
a Karunga, a holtak ura halála évében jelent meg, méghozzá életében
megjelent utolsó műveként. Az Afrika-téma költészetében is nyomot
hagyott. Kevésbé került a közfigyelem középpontjába, hogy a költő,
műfordító Faludi György (1910– 2006) kényszerű emigrációja során
számos hónapot töltött Marokkóban, amelynek története életrajzi
jellegű munkájában (Pokolbéli víg napjaim) bukkan fel, de az ottani
élmények egy versciklus megírására is késztetik.
Ignácz Rózsa (1910–1979) három könyvében is
Afrikában jár (útikönyv, regény, gyerekkönyv).Weöres Sándor
(1913–1989) költészetét elkíséri a primitív verselési formák iránti
érdeklődés, de ezenkívül fordít, folklórt is, afrikai költőket is.
Cseres Tibor (1915–1993) egyik novellájának színhelye Afrika. Ahogy
Jókai Anna is egy kisregényében Afrikába viszi a szereplőit. Néhány
emlékezetes élménybeszámolóra (Lángh Júlia, Da Silva Katalin, Diallo
Julianna) is fel kell hívnunk a figyelmet.
A minap elhunyt Hárs Ernő (1920–2014) már a jeles
műfordítók sorát indítja, társszerkesztője és fordítója a kétkötetes
Fekete lángok c. gyűjteményes kötetnek (1986, 1989), de ő fordítja
magyarra Luís de Camões Lusiadák című művét, a portugálok nemzeti
eposzát is, amelynek „meseszövésében” Afrika bőséggel kap helyet.
Néhány saját versében ugyancsak nyomon követhető afrikai
érdeklődése.
A hetvenes években az előkészületi fázisba kerülő
Világirodalmi Lexikon mintegy gyújtópontjává válik, mégpedig a
tömeges szócikkigény folytán, az afrikai irodalmi tájékozódásnak.
Első menetben Keszthelyi Tibor (1932– 1993), aki később az első
magyar afrikai irodalomtörténet elkészítője (1971) és a Fekete
lángok két kötetének társszerkesztője lesz, készíti a szócikkeket.
Majd Páricsy Pál írja a kisebb-nagyobb összefoglalókat. Utóbb Kun
Tibor frankofonista Pécsről, Lévai Béla nyelvész Debrecenből és
jelen cikk írója is csatlakozik a lexikon stábjához.
Tóth Éva költő egyrészt a Szungyata-eposzról ír
fontos elemzést, és részleteket is fordít a műből, másrészt
közreadja Agostinho Neto verseit magyar nyelven. A legkiemelkedőbb
eredményeket az irodalomtudomány területén azonban Gergely Ágnes
mutatja fel: monográfiát készít Christopfer Okigbo, Petőfihez vagy
Radnótihoz hasonlóan mártírhalált halt nigériai ibo költő
művészetéről (1985). Kiadja a nigériai költők fordítás-antológiáját
(1977) és Okigbo válogatott kötetét (1989).
De semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk a magyar
származású Riesz Jánosról (ma is így írja a nevét) sem, aki hosszú
időn át a bayreuthi egyetem frankofónia tanszékének volt a vezetője,
és a nemzetközi frankofón afrikai irodalmi kutatások egyik európai
vezéralakjává vált. Munkássága rendkívül kiterjedt, bár itthon alig
ismert.
Az egyiptológia két jeles alakját sem szabad
kifelejtenünk. A harmincas évek végén indul Dobrovits Aladár
(1909–1970) és Wessetzky Vilmos (1909–1997) pályája. Később fordul
Afrika felé viszont a nemrégiben elhunyt, hosszú éveken át Kölnben
Afrika-kutatóként működő nyelvész, Fodor István (1920–2012), aki
feldolgozza Magyar László kimbundu nyelvi adalékait, megírja a bantu
nyelvek enciklopédiáját, és nagy figyelmet keltő, hosszadalmas
nemzetközi vitát folytatott az afrikai nyelvek lényegében máig
megoldatlan rendszerezése (klasszifikációja) témakörében.
De a múlt eme vázlatos, bár rendkívüli gazdagságot
érzékeltető felvillantása után vegyük még számba azt, hogy milyen
tudományterületek azok, amelyekben megjelenik az afrikai tematika.
Hozzátéve persze, hogy a kezdetektől máig ívelően vélhetően több
száz (!) tudományos és kulturális folyóirat, periodika, havi és
hetilap anyagát kell(ene) még átnézni, mert figyelmet érdemlő
közlemények tömege rejlik bennük. Egyetlen példa: a Gyulai Pál
szerkesztette Budapesti Szemle 1900-as évfolyamában (nyilván a
második, 1899–1902-es angol–búr háború hatására) egy összességében
monográfiaterjedelmű, ötrészes tanulmánysorozat jelent meg, amelyet
akár köny valakban újra megjelentethetnénk, hiszen, mint egy mai
országismertető kötetből, a korabeli Dél-Afrikáról belőle szinte
minden lényeges megtudható.
Ami a hazai történettudományt illeti, Sík Endre
nevét említettük már. Még az ő idejében (1965 és 1990 között)
pályájukat megkezdve publikáltak, főleg gyarmatosítás kori témákat
feldolgozva: Kende István, Borsányi Károly, Salgó László, Ágh
Attila, Balogh András, Benkes Mihály. Majd az ő nyomdokaikon
elindulva Búr Gábor, vagy a pályaelhagyó Lugosi Győző és Bede Rita.
Létezett egy számos terjedelmes kötetet megélő
társadalomelméleti sorozat is a nyolcvanas években, amely a
Fejlődés-tanulmányok címet viselte: a helyenként szerzőként is
szereplő Miszlivetz Ferenc és Béládi László szerkesztette, jelentős
mértékben merítve a tanulmánygyűjtemények összeállítása során az
afrikai szakirodalomból.
Itt kell figyelmet szánnunk a szegedi mediterrán
kutatás vonulatára, amelyet J. Nagy László professzor indított meg
évtizedekkel ezelőtt a szegedi egyetemen, megteremtve egy jeles
kiadványsorozatot is (Mediterrán tanulmányok, 1987-től). Tanítványai
közül Ferwágner Péter Ákos észak-afrikai témákkal (is) foglalkozik.
Szélinger Balázs viszont jeles etiopistává nőtte ki magát.
A gazdagon sorjázó politológiai (diplomáciai,
katonapolitikai, rendfenntartási, gazdaságpolitikai stb.) elemzések
szerzői többek között: Besenyő János, Csizmadia Sándor, Erdős
Attila, Glied Viktor, Hetényi Soma Ambrus, Hettyey András, Illés
Zoltán, Komár Krisztián, Marsai Viktor, Morenth Péter, Suha György,
Szabó Loránd, Szijj Dóra, Tarrósy István. Utóbbi egyúttal a jeles
Afrika Tanulmányok folyóirat alapító és tulajdonos szerkesztője,
másrészt lényegében az ő nevéhez fűződik a pécsi tudományegyetemen
létrehozott Afrika Kutatóközpont.
A hazai földrajztudomány és térképészet is szerepet
vállalt és vállal az afrikanisztika területén. Fodor Ferenc művét
már említettük. A természetföldrajzi kutató Gábris Gyula rendelkezik
gazdag munkássággal kontinensünk vonatkozásában. Rédei Mária
terjedelmes migráció-monográfiája számos afrikai kérdéskört is
érint. Nem feledkezhetünk meg Kubassek János sokirányú, részben
népszerűsítő tevékenységéről sem. Lásd többek között Afrika
földrajzi és történelmi leírását tartalmazó kötetét,
Almásy-monográfiáját.
Erdősi Ferenc pécsi földrajzprofesszor könyve, az
Afrika közlekedése (2011) az utolsó évek egyik legjelentősebb hazai
afrikanisztikai eredménye, amelyet célszerű volna idegen nyelven is
közreadni, mivel hasonló jellegű vállalkozást a nemzetközi
szakirodalomból sem ismerünk. Külön hangsúllyal kell megemlékeznünk
Nemerkényi Zsombor fiatal térképész kutató Magyar
László-kutatásairól. Török Zsolt ugyancsak Almásy térképészeti
munkásságát vette célba. Almásy-könyve afféle fiktív önéletrajz,
amely számos tanulsággal szolgál.
Az afrikai nyelvészet terén is említhetünk
kutatókat: mindenekelőtt a szuahélistákat, a már elhunyt Füssi Nagy
Gézát és Lévai Bélát, illetve jelenlegi reménységünket, T. Horváth
Attilát (mindegyikük bantuisztikával is foglalkozott, illetve
foglalkozik). Ki kell emelnünk közülük Füssi Nagy Gézát, aki számos,
szétszórt írás mellett írt egy máig haszonnal forgatható bevezetést
(az afrikanisztikába, 1982), illetve elkészítette az első szuahéli
nyelvkönyvet (1985, új kiadása: 2006), illetve ugyancsak elsőként a
szuahéli–magyar (1986) és a magyar–szuahéli (1987) szótárat.
Ami a zenét illeti, Bartók Bélán, illetve George
Herzogon kívül nem feledkezhetünk meg a Svéd Akadémia tagjául
választott Ligeti Györgyről sem, aki, többek között Kárpáti János
tudósítása szerint, foglalkozott az afrikai hagyományos zenével,
sőt, zenéjében az afrikai zene hatása is nyomon követhető. A zene-
és tánctudomány területén is találhatunk eredményeket: Kárpáti János
Marokkóban, Sárosi Bálint Etiópiában gyűjtött, Vadasi Tibor
(1927–2006) és Martin György (1932–1983) ugyancsak Etiópiában
rögzített a magyarok feltalálta táncírással helyi táncokat. A magyar
népzenetudomány legjelentősebb tette azonban kétségkívül a Borsai
Ilona (1924–1982) és Tóth Margit (1920– 2009) által kettesben
végzett kopt zenei vizsgálatok és átírások terén következett be.
Borsai igen korai távozása nyomán a nemrégiben, igen idős korában
elhunyt Tóth Margit teljesítette be végül is a nagy művet, évtizedes
munka nyomán egy, a régi kopt zenei hagyományokat lekottázó hatalmas
gyűjteménnyel, amely mára világraszóló eseménye lett ennek a
tudományterületnek. Brauer-Benke József az afrikai hagyományos zenei
hangszerekről írt cikkeket és könyvet.
A tágan értelmezett néprajzi szakmát illetően a sor
viszonylag gazdag, bár jelezzük, hogy az adatok feltárását már az
előbbiek során megkezdtük (Magyar László, Teleki Sámuel, Torday
Emil). A sort a nemrégiben elhunyt Vajda László müncheni
etnológiaprofesszorral (1923–2010) kell folytatnunk, akinek egykori
munkatársa, Bodrogi Tibor (1924–1986) viszont itthon jeleskedett
(lásd például Afrika művészete című kötetét). Vajda müncheni
tanítványa, Kecskési Mária legutóbb terepmunka-monográfiáját adta
közre, de korábban a város (München) etnológiai múzeuma
munkatársaként több terjedelmes, önálló monográfiával felérő
kiállítási katalógust is írt és állított össze.
Az őket követő fiatalabb, mára már
hatvanas-hetvenes nemzedék körébe tartozik (illetve tartozott):
Ecsedy Csaba, Füssi Nagy Géza, Sárkány Mihály, az afrikanisztika
területére olykor-olykor kirándulást tevő Voigt Vilmos, vagy éppen e
beszámoló szerzője. Az általunk szervezett első hazai nemzetközi
afrikanisztika-konferencia idején (1982) csatlakozott hozzánk Vidacs
Bea, aki utóbb az USA-ban tanult. Figyelmet érdemlő szociológiai
jellegű monográfiát készített a foci kapcsán Kamerunról. Ugyancsak
ez idő tájt indult Borsos Balázs pályája, aki Móga Jánossal közös
afrikai útjukról írt könyvet, majd a néprajzi fotózással, illetve a
Teleki-expedícióval foglalkozott. Újabban az általános és
alkalmazott magyarországi kulturális antropológia felől az
afrikanisztika területére átszakosodott A. Gergely András írásos
működésére figyelhetünk fel.
A Néprajzi Múzeumban tevékenykedő, észak-afrikai
kultúrák iránt érdeklődő és jó ideje Torday Emillel foglalkozó
Földessy Edina, a máris jeles afrikai terepmunkákat megvalósító Régi
Tamás mellett az ugyancsak több afrikai területen, de leginkább
Kongóban terepmunkákra vállalkozó Szilasi Ildikót kell még ide
sorolnunk.
Ami a néprajzi szakmát illeti, természetesen nem
feledkezhetünk meg a külföldre szakadt, onnan mostanában részben
hazatért tudóstársainkról sem. A már említett Vajda-tanítvány
Kecskési Máriáról, a hosszú időn át Párizsban működő, mára hazatért
Görög Veronikáról és Zempléni Andrásról, a korábban a zürichi
múzeumban tevékenykedő Szalay Miklósról van többek között szó. De
ide kell sorolnunk a világhírű geológust, Nicolas de Kunt is, aki
Afrika ásványkincseivel foglalkozó enciklopédikus művei mellett
(1965, 1987) egy jelentős francia nyelvű dolgozatot is (1960)
közzétett Magyar Lászlóról.
Nincs mód itt felsorolni és ismertetni az
ókortudomány, illetve egyiptológia hazai jeles képviselőit, illetve
azok műveit, az alapító Mahler Ede és Dobrovits Aladár nevéhez most
csak Kákosy László (1932–2003) és Török Lászlót nevét fűzzük még
hozzá. Előbbi, mint az ELTE tanszékvezetője, nemcsak jeles műveket
hozott létre, de lényegében iskolateremtő személyiségként vonult be
a magyar tudományosság történetébe. Török László akadémikus
nubiológiai (Meroé!) munkássága pedig rendkívüli gazdag eredményei
kapcsán érdemel külön említést.
Észak-Afrikára tekintettel mindenképpen említenünk
kell a hazai arabisztika szerepkörét. Két tanszékünk is van (ELTE
BTK, illetve PPKE BTK). Tudomásunk szerint e két egyetemről
(többnyire érintőlegesen) észak-afrikai vonatkozású témákkal is
foglalkoznak: Fodor Sándor (ő sajnos váratlanul éppen e tanulmány
előkészületei idején, 2014. augusztus 2-án elhunyt), Iványi Tamás,
Szombathy Zoltán, Tüske László, Ormos István, Dévényi Kinga
(egyúttal MTA Keleti Gyűjtemény). A korábban akadémiai intézetben
tevékenykedő Simon Róbert, a szakmailag legtökéletesebb magyar Korán
fordítója és magyarázója viszont többek között egy terjedelmes
monográfiát írt az észak-afrikai arab (vagy berber?) származású Ibn
Khaldúnról, akit a modern történettudomány megteremtőjének tartanak.
Simon Ibn Khaldún nagy elméleti könyvét is lefordította, de kiadott
egy kötetnyi egyiptomi mesét is.
A közgazdaságtudomány területén nagy keletje volt
Afrikának a hatvanas-hetvenes, sőt, még a nyolcvanas években is. Ma
már alig esik szó Bognár Józsefről, aki egy kétségkívül túl elméleti
és túl vastag opuszt produkált a fejlődő világ gazdasági
fejlesztésének kérdéseiről. Rendkívül gazdag viszont Simai Mihály
munkássága a fejlődő országokkal kapcsolatos elemzéseket tekintve.
És igen népszerű ma is Szentes Tamás életműve, aki a hatvanas
években – tanzániai professzorkodás után hazatérve – olyan műveket
írt, főleg az elmaradottság és fejlődés kapcsán, amelyek nyolc-tíz
nyelven is megjelentek (többek között még arabul is). Szentes
érdeklődéséből mára csak a fejlődés témaköre maradt meg. Akik
kitartottak az Afrika-téma mellett, azok közül elsősorban Balázs
Juditot és Kiss Juditot említhetjük.
A magyar szakemberek (néha publikációkban is testet
öltő) szerepet vállaltak Afrika újkori építészetében és
városrendezésében. Két nevet említhetünk most: Huszár László
(1932–2007) mint a ghánai Kumasi Egyetem tanára egy egész tartomány
valamennyi városának rendezési tervét készítette el, épületeket is
tervezve, és minderről egy angol partnerrel közös könyvet adott ki.
A másik említésre méltó jeles építész Polónyi Károly (1928–2002),
aki 1963-tól majd húsz éven át dolgozott Afrikában. Előbb ő is a
ghánai Kumasiban egyetemi tanárként megszervezte a posztgraduális
képzést, illetve többlakásos típusházakat tervezett, majd Nigériában
Calabar város rendezési tervét készítette el. Utóbb rövid algériai
tartózkodást követően néhány évet még Etiópiában töltött, itt pedig
elkészítette a főváros fejlesztési tervét, és megtervezte a
Forradalom Terét. Tapasztalatairól magyar és angol nyelven is
könyvet adott ki.
Ha már mérnökökről esett szó, hadd emlékeztessünk
arra, hogy például 1956-ban, éppen a forradalmi események idején
magyar mérnökök által tervezett és kivitelezett híd épült a Nílus
felsőbbik szakaszán. Ennél is kiemelkedőbb Dávid László vízmérnök
szerepe a Zambézi szabályozásának megvalósításában, aki a
környezetvédelmi tervezést irányította a nyolcvanas években.
A természettudományok terén is van még további
mondanivalónk. Daday Jenő (1855– 1920) neve – a mikrobiológia
területén működő zoológus, hidrobiológus, műegyetemi tanár, az MTA
tagja – legfeljebb csak szűk szakmai berkekben ismert mára. De a
természetrajzi és bölcsész képzettséggel is rendelkező kiváló
tudósnak még hivatalos életrajzaiban sem szerepel, hogy például
tanulmánysorozatot írt (1–7. rész) Német Kelet-Afrika
mikrofaunájáról, illetve három német terepmunkát is kiértékelt saját
szakmája szempontjából testes német nyelvű kötetekben (1910–1913).
Ugyancsak elhalványult már napjainkra annak az
ismerete, hogy Zsivny Viktor (1886– 1953) geológus, részben
dél-afrikai terepmunka alapján, föltárta a földrészen érvényesülő
földtani törvényszerűségeket, illetve adott képet az afrikai
ásványkincsekről (1930). Ma már ugyancsak el van rejtve a szemek
elől Fehér Dániel (1890–1955) erdőmérnök szaharai vonatkozású
tevékenysége, aki többek között az 1936. évi francia–magyar
talajbiológiai Szahara-expedícióról írt tudományos ismeretekben
gazdag kötet méretű összefoglalást.
Közelebb érve a mához Vojnits András biológus
kollégánk Afrika természeti környezetét bemutató írásait és könyveit
említhetjük. Pócs Tamás akadémikus Tanzániában tett botanikai
felfedezéseiről kellene itt bővebben szólnunk, ha volna rá módunk.
Galácz András, az őslénytan tudósa néhány cikkben afrikai leleteket
elemez. Tudomásunk van még arról, hogy az ELTE biológusai
foglalkoznak afrikai állatok és növények rendszertani kérdéseivel.
Tevékenységük írásos eredményeinek felderítése ugyancsak soron
következő feladatunk. Guman István csillagász viszont jeles művet
írt a dogonok csillagászati ismereteiről és mitológiájáról.
Nemrégiben jutott tudomásunkra, hogy Entz Béla (1919–2012) 1966 és
1974 között mint hidrobiológus ENSZ-szervezetek megbízásából
Ghánában, majd Egyiptomban tevékenykedett, és utóbb eredményeiről
számos művet, jelentést írt és tett közzé.
Létezik Magyarországon néhány szakértője a trópusi
orvoslásnak is. Egykoron a László Kórházban működött egy ilyen
osztály Várnai Ferenc professzor vezetésével. Napjainkra a téma
felelőse Várnai egykori tanítványa, Axmann Ágnes (mindkettőjük jeles
könyvet publikált a témakörből).
Nagy jövő áll(hatna) a hazai agrártudományok képviselői előtt, már
akik a trópusi földművelés, állattartás, élelmiszertermelés
területén szeretnének működni. Végtelen kár, hogy a Szent István
Egyetem egykori világhírű tanszékét lényegében felszámolta. A már
elhunyt Varga János professzor, a volt intézmény alapítójának
munkássága, aminthogy a szétszóródott gazdag tanszéki dokumentáció
is felderítendő. De nem feledkezhetünk meg a gödöllői egyetem
egykori rektoráról, Petrasovits Imréről sem, aki többek között a
Magyar Tudományba is írt tanulmányt az afrikai agrárium
fejlesztésének kérdéseiről.
A ma is tevékeny kollégák közül elsőként a
nemzetközileg széles körben ismert és aktív Kanizsay Endre
professzort (az egykori Trópusi Tanszék munkatársát), valamint
doktoranduszát, Juhász Péter Gergelyt kell említenünk.
Körképünk végére csemegét tartogattunk. Napjainkban
jelent meg a regényíró és művelődéstörténész Szalay Károly könyve a
történelem előtti kor kultúrájának egyik legizgalmasabb
jelenségvilágáról, a sziklarajzokról (Írott sziklák, festett
barlangok, 2013). E műben természetesen az afrikai anyag csak az
elemzések kisebbik részét adja. A sziklarajz-kutatás, pontosabban
-dokumentáció egyik legjelesebb és nemzetközileg is az elmúlt
évtizedekben igencsak ismertté vált képviselője a magyar Zboray
András, aki az Almásy-féle területek (Uveinat-hegység körzete)
szűkebb és tágabb körzetében mintegy nyolcszáz barlangban több mint
százezer felvételt készített, megtetézve ezt néhány jeles írásos
publikációval (anyagából egy gazdag válogatást CD-n tett közzé).
*
Bemutatásunk végére érve csak annyit szeretnénk megjegyezni, részben
megismételve az írásunk elején mondottakat: a falakon kívüli magyar
afrikanisztika bemutatása, tényeinek felsorolása, tudománytörténeti
feldolgozása ezzel nem ért véget… Azonban mindazok a feladatok,
amelyek e sajátos helyzetből adódnak, jóval könnyebben volnának
végbevihetők, ha ez a tudományokat tettekre ösztökélő kontinensnyi
ismeretanyag a falakon belülre kerülhetne hazánkban is.
Megjegyzés
A szerző illendőnek véli figyelmeztetni olvasóit, hogy a tanulmány
második részében közzétett „tényfelsorolás” nagyobbrészt már egy
korábbi közleményében [(Magyar Afrika Társaság (AHU) – Magyar
Afrika-Tudás Tár (AHU MATT) elektronikus könyvtár, 2014, Kultúra és
Közösség, IV. folyam, 5. évf., 1. szám, 37-49. old.)] is helyet
kapott. Azonban ezúttal számos kiegészítéssel, pontosítással, újabb
eredmények bedolgozásával kerül közlésre.
Továbbá megemlítjük, hogy dolgozatunk itt
rövidített formában lát napvilágot. A teljes szöveget utóbb majd az
AHU Magyar Afrika-Tudás Tárban tesszük közzé.
Bibliográfia helyett
Mint már e tanulmány elején jeleztük, nincs módunk részletes
bibliográfiát adni, mert az akár a főszöveg többszörösét is kitenné.
Helyette a következőkre hívhatjuk el az érdeklődő olvasók figyelmét:
Az interneten már megtalálható az általunk
szerkesztett Magyar Afrika-Tudás Tár elektronikus könyvtár, amelynek
az anyaga napról napra bővül. Másrészt az általunk összeállított és
a Tudástárban immár helyet foglaló Magyar afrikanisztikai
bibliográfiá-ban lényegében minden említett könyv formátumú mű címe
megtalálható.
Az említett vagy hivatkozott tanulmányok pedig
részben már magában a Tudástárban, részben az interneten, más
webhelyeken hozzáférhetőek. Amennyiben valaki valamit mégsem talál
meg, úgy a Tudástár szerkesztősége számára további információkkal
áll a rendelkezésre a következő e-mail címen:
afrikatudastar@gmail.com)
Kulcsszavak: magyar Afrika-kutatás, művelődéstörténeti akadályok
az Afrika-tanulmányok intézményesedésében, Afrika iránti érdeklődés
(1483-tól), magyar produkciók az afrikai tudományok területén
|
|