A második világháború utáni évtizedekben kétféle
felzárkózási stratégiát használtak az érintett államok. Az egyik
alacsony tőkeintenzitású, de nagy tömegű munkaerőt megmozgató
iparágakra és technológiai területekre összpontosít. A másik termelő
javakat akar kifejleszteni, és úgy reméli, hogy maga létrehozhatja
azokat a berendezéseket és eszközöket, amelyek a jövőbeni gazdasági
fejlődés alapját képezhetik. Természetesen e két megközelítés nem
feltétlenül zárja ki egymást, de különböző időszakokban az egyik
vagy a másik azért szinte kizárólagosan meghatározhatta a fejlődés
ösvényeit és a gazdasági stratégiákat. Korábban, a 19. század végi
Németország, a 20. század első felében Japán (az akkori Mandzsukóval
és akkori gyarmatával, Koreával), s persze a Szovjetunió
határozottan a második utat választotta. A világháború után újra
nekifutó kelet-ázsiaiak általában az első stratégiával kezdtek, de
viszonylag korán áttértek a technológiaintenzív javak előállítására,
még ha ez feltétlenül nem is jelentette termelési eszközök tömeges
előállítását.
Külön gyűjteményt lehetne összeállítani komoly
amerikai közgazdászok kijelentéseiből az elmúlt harminc évben a
kínai gazdaság közeljövőben várható összeomlásáról, megtorpanásáról
vagy drámai lassulásáról. E szövegek utolsó hulláma a nyáron jelent
meg, ezek egy részét kétségtelenül geopolitikai irigység motiválja.
Az nem lehet, hogy a kínaiak tartósan vagy véglegesen lehagyjanak
bennünket. Az ilyesmi ellenkezne a természettel. Valaminek az utolsó
pillanatban történnie kell, hogy ez a trend elakadjon.
A szakértők másik fele kevésbé vagy másként
ideologikus. Ők arra mutatnak rá, hogy az eddigi korlátlan olcsó
munkaerőre, új urbanizációra és behozott technológiára épülő
exportstratégia kimerülőben van. Sok területen Kínában
túlkapacitások épültek ki, a világ ezekből az árukból egyszerűen
képtelen többet venni. Közben a rohamosan növekedő bérek
megkérdőjelezik a munkaerő végtelen olcsóságát is. A hangsúlyok
fokozatosan máshova kerülnek. S hogy ebben az átrendeződésben
kivételes szerepet kap a tudomány, a kutatás-fejlesztés.
Önmagában ebben még túl sok újdonság nem lenne.
Egyrészt saját ipari kapacitását a nemzetközi értékláncokban Japán
hasonló logikát követve már fel tudta értékelni a 70-es években. A
80-as évek második felében pedig Tajvan és Korea bizonyították, hogy
nem egyedi nemzetstratégiáról, hanem egy lehetséges, követhető
modellről van inkább szó. De lezajlott ebben az időben egy
paradigmaváltás a fejlődésmodellek és a technológia összefüggéseinek
értékelésénél is (Lall,1992). Míg a gazdaságstratégák korábban az
ipari kapacitások növelésénél a technológiai importtól várták a
legtöbbet, ma az endogén innováció, vagyis végső soron a helyi
szocio-gazdasági-technológiai miliő minősége tűnik a
legmeghatározóbbnak (Huang – Soethe, 2008).
A tudománypolitika nem most válik a kínai fejlődési
modell (egyik) kulcsterületévé. De a külvilágot annyira lenyűgözte a
kínai átalakulás folyamata, hogy egyszerűen hosszú ideig nem figyelt
arra, hogy itt fontos dolgok kezdődtek már a 70–80-as évek
fordulóján. Pedig a tudomány már része volt Teng-Hsziao-Ping „négy
modernizációjának” 1978– 79-ben, de intenzívebb viták csak a 2000-es
években kezdődtek a kutatás és az innováció helyéről a
nemzetstratégiákban. 2006-ban elfogadtak egy tudománypolitikai
húszéves tervet, amely már az évtized végére a növekedés 60%-át a
technológiából szerette volna látni, s amely ekkorra „a fejlett
ipari országok utolérését” a kutatásban teljesülőnek látta.
A modernizálódó Kína úgy 1950-től határozottan a
második iparosítási stratégiát választotta, úgy tudtuk, hogy nagyon
erősen szovjet mintákat követve. A szovjet inspiráció
tagadhatatlanul jelen volt, de ne feledjük, hogy a korábbi japán
modell egyik mintaterülete a kínai Mandzsúria volt, s 1945 után ott
az ország a háború után komoly nehézipart is örökölt. S az 50–60-as
évek konfrontatív világában Mao Kínája egyébként sem is jutott a
nemzetközi piacokon Nyugatról beszerezhető termelési eszközökhöz (s
feltétlenül nem a számára kívánatos tömegben), így kénytelen volt
technológiai kultúrájában saját fejlesztésekhez vagy alternatív
forrásokhoz nyúlni.
Persze, mindkét stratégia statikus, de az első a
pillanatnyi versenyelőnyökre összpontosított, nem ruházott be a
kutatás-fejlesztésbe, és a szegénységből, a paraszttömegek
jelenlétéből következő lehetőségek foglalkoztatták (elsősorban a
nemzetiek, s csak kevésbé a nemzetköziek), addig a második már
rutinszerűen fejlesztette tudományát is. De arra nem gondolt, hogy
beköszönthetnek korszakok, amelyek ezek produktumai mellé
behozhatnak nagytömegű külföldi eredetű termelőeszközt, s ezek
gyorsan meghatározóakká lesznek, s hogy az így behozott technológia
adaptálása és kulturális „meghonosítása” elsőrangú fontosságúvá
válik. Az ipari és technológiai tanulás jelentősége önálló
programként vagy problémaként hirtelen megnőtt.
Persze az akkori meghatározó politikai modellt
mindez centralizált állami változatokban gondolta el vagy vélte
megoldani. De érdemes hozzátenni, hogy a történelmi kínai tudomány
mindig is állami forrásokból építkezett a feudális korokban is,
tehát az új kínai állam ambíciói ebből a szempontból nem voltak
meglepőek vagy kulturálisan idegenek. Az első tudománypolitikák
elsősorban kutatóintézeteket akartak létesíteni az iparban is a kor
szovjet akadémiai mintáit követve.
Ezeket a kereteket a gazdaságban és a
társadalompolitikában alaposan újrafogalmazták az 1978-ban induló
reformok, s 1979 és 2004 között Kína évi 9%-kal növekedett. A gyors
iparfejlesztéshez szükséges technológiákat az ország nem maga akarta
előállítani, hanem az FDI (közvetlen külföldi befektetések)
részeként próbálta – a külföldi tőkével együtt behozni. Először ez
tipikusan az ismert kelet-ázsiai első fejlesztési utat jelentette,
de a 90-es évek közepétől-végétől azért elindult az iparszerkezet
modernizálása, s gyorsultak a hazai technológiai beruházások, s a
legkülönfélébb formákban elkezdődött a hazai K+F nagyvonalú
finanszírozása. Az ipari kutatás vállalatokhoz kötése azonban a
jelek szerint nem járt sem az akadémiai intézetek felszámolásával,
sem az ipari intézetek betagolásával. Az államtól talán valamivel
kevesebb pénz érkezett ide, de megnyíltak a kereskedelmi
finanszírozás forrásai. Egyébként az akadémiai intézeteket a mai
napig megőrizték, még ha jelentőségük az egész rendszeren belül
csökkent is, a jelek szerint kezet nem akart emelni rájuk senki,
mint Oroszországban, a Baltikumban vagy Közép-Európában.
A 80-as évek elején az országban mintegy ötezer
kutatóhelyen talán háromszázezer kutatót, fejlesztőmérnököt
találhattunk (Guangcai, 2009). Elsőrangú feladatuk a nemzeti
atomfegyver- és rakétaprogramok működtetése volt. Mindkét fronton
sikeresek, Kínának hamar lett saját atombombája és korán sikeres,
ambiciózus műholdprogramja, hamarosan saját hordozórakétákkal.
Nyilvánvaló volt, hogy az 1978-ban kezdődő reformok
gazdaságpolitikai céljai elképzelhetetlenek voltak a
kutatás-fejlesztés intenzív fejlesztése nélkül, s 1985-ben már új,
átfogó tudománypolitikai koncepciót fogadtak el. Ennek fő célja a
kutatás ipari integrációja volt, mert korábban annak alig volt
szervezett kapcsolata a termeléssel. Ennek érdekében a közvetlen
intézményi támogatást visszafogták, hogy az intézetek rá legyenek
kényszerítve, hogy ha élni akarnak, pénzt keressenek a gazdaságban.
A drámai kényszert jól jelzi, hogy például a Tudományos Akadémia
költségvetését 70%-kal fogták vissza. Ugyanakkor intézeteket nem
számoltak fel, s megengedték, hogy a kutatók, ha alapfeladataikat
teljesítették, profiljukban vállalkozzanak (így keletkező kiegészítő
jövedelmük egy részét be kellett fizetniük az intézeteknek). Az
akadémia igen gyorsan saját tulajdonában maradó technológiai
fejlesztő cégeket is alapított. A következő években különböző
módokon ösztönözték, hogy a kutatók elhagyják az állami intézeteket,
és technológiai magánvállalkozásokba fogjanak, vagy ilyeneknél
kezdjenek dolgozni. Különböző fejlesztési vagy csúcstechnológiai
zónákat létesítettek. Később ezek jelentősége gyorsan nőtt.
A párhuzamosan zajló, roppant gyors
iparfejlesztést, persze, ezek az új próbálkozások meghatározó módon
technológiával ellátni nem tudták. Ezekben az években, úgy a 90-es
évek közepéig, a külföldi tőkével érkező technológiai import
alapvető maradt. A jelek szerint a kínai vezetés először viszonylag
gyorsan elérhető saját eredményekre számított. Ekkorra alacsony és
közepes bonyolultságú technológiákban már születtek számottevő hazai
produktumok, de csúcstechnológiákban nem. A vezetés e vonatkozású
csalódottsága az akkori pártdokumentumokból kiolvasható (Klochikhin,
2013). A dolgot bonyolította, hogy a 90-es évek elejéig-közepéig az
FDI elsősorban tajvani és hongkongi volt, és nem tartották
technológiailag igazán elsőrangúnak. Egyébként helyenként érkezett
így is csúcstechnológia, amelyet azonban gyakran nem sikerült az
elmaradott kínai körülmények között hatékonyan adaptálni.
Mindeközben 1995-ben és 1999-ben újabb technológiapolitikai
kormánydokumentumok születtek. Az 1995-ös általában hangsúlyozza,
hogy jó K+F nélkül nincs igazi új gazdaság, s hogy ezen belül is
mennyire fontos a „hazai technológiai fejlesztési képesség”. Ennek
érdekében kutatási parkok létesítését kezdték el, adókedvezményeket
adtak, és a következő új ötéves terv, a 9. szerkezetén belül
megnövelték a kutatási forrásokat. Az 1999-es pedig még további
adókedvezményeket és -mentességeket tartalmazott, és már tőzsdére
vitt kínai csúcstechnológiai vállalatokat is. A 2000-es évek
tervdokumentumai tovább erősítették a hazai vállalatok önálló
fejlesztőkapacitásait, sőt meghirdették az egész iparszerkezet
technológiailag intenzívebbé tételét. Az eredmények szembetűnőek; a
kínai exportnak 1997-ben 5,3%-a high-tech, 2004-ben, tehát néhány év
múlva pedig már 27,9%. S ennek túlnyomó többsége elektronikai és
informatikai eszköz.
Az országot rendszeres kritika éri iparjogvédelmi
problémák miatt (esetenként jogilag nem teljesen tiszta, másolt
terméket exportálnak). Az ilyen problémák azonnal nem tűnnek el, de
ezekben az években Kína mindenesetre létrehozott egy kiterjedt és
részletes hazai iparjogvédelmi rendszert. A WTO-belépéshez a
rendszer már majdnem készen állt. Az új szabályozás megnehezítette a
másolásos technológiai fejlesztést, és otthon sokaknak nem tetszett,
hogy az ilyen termékek exportját tulajdonképpen lehetetlenné teszi.
De hát végül ez is a hazai eredeti technológiai fejlesztést
erősítette. A szabadalomforgalom gyorsan nőtt. 2004–2005-ben
(Shulin, 2003) már hazai fejlesztéseket is igen nagy számban
jelentettek be. Az új eredmények szabadalmaztatásában Kína ekkor már
a harmadik a világban, csak az USA és Japán előzte meg. 2006-ban
Nemzeti Tudományos és Innovációs Konferenciát szerveztek, és itt
elfogadtak egy közép- és hosszú távú stratégiai tudomány- és
technológiafejlesztési tervet. Ez jelenleg is érvényben van, és
2020-ig rajzolja fel a kínai tudomány horizontját. Ez a terv ismét
nagyobb hangsúlyt helyez a helyileg kifejlesztett, hazai innovációs
kapacitásokra. A korábbi években a K+F-politika autonóm kis
területeken, témák körül bontakozhatott ki. Most ismét koordinált,
össznemzeti programokról beszélnek. Azonban ezekben a konkrét
K+F-tervezést innovációbarát hálózatok váltották fel. 2007-ben négy
ipari-kutatási szövetséget is meghirdettek (az acéliparban, a
széniparban, a vegyiparban és a mezőgazdasági gépgyártásban). Ebben
az időben Kína vállaltan közeledett az OECD-országok
tudománypolitikáihoz. Számos technikát a kutatások
adókedvezményeire, a technológiaintenzív állami vásárlásokra
OECD-mintákból vettek át. Az aktuális, 2006–2020-as terv kritikái el
szokták mondani, hogy az alapprobléma az ágazati, állami irányító
bürokráciák közötti együttműködés hiánya. Egészében a kínai
kutatáspolitikák kevert jellege a vizsgált időszakban folyamatosan
megmaradt. A legfontosabb policy eszköz ugyan a K+F-programok
kibontása lenne, azonban ezek nem konfrontálódtak a valamilyen
szinten mégis megmaradó országos gazdaságfejlesztési tervekkel. A
kínai tudománypolitikai dokumentumokban nyelvileg egyébként
érdekesen keverednek az OECD-terminusok és a tervgazdaság
kifejezései. A legfontosabb programok azonban így is
innovációtámogató állami ráfordításokat jelenítenek meg. Korábban a
K+F fizikai infrastruktúrájára irányultak, mostanában azonban egyre
inkább az innovációs kultúrára és a hálózatok kiépítésére
összpontosítanának. A kutatás humán erőforrásait koordináló
programok jellemzői közé (Qingnian et al., 2011.) tartozik, hogy a
tudományos kutatás fontosabb, mint a technológiai kompetencia, a
tehetség fontosabb, mint az átképzés vagy a mobilitás, és a
szűkebben vett kutatási és mérnöki kompetenciák esetenként
felülírhatják a management kompetenciáit. Hasonló célú mai
angolszász programokban ezek az akcentusok esetenként éppen
fordítottak lennének. Egészében azért e programoknak még így is van
némi felvilágosodott állami diktátum illatuk. A programok
tervezésénél mindenütt egy vagy néhány győztes kiválasztására
összpontosítanak, ezek azután sok mindenhez szinte kérdés nélkül is
hozzájuthatnak. A többiek viszont eszközök nélkül maradhatnak. A
programok tervezésénél túl sok az általános megfogalmazás,
ismétlődnek prioritások, és nem veszik figyelembe – így a kritikusok
– az ágazati specifikumokat a pénzek mozgatásánál. S nem meglepő,
hogy kritikák érik a programok evaluációját is (erre ugyan van külön
ügynökség, de azt beolvasztották a tudománypolitika miniszteriális
játékosai alá.
A hazai K+F fejlesztési erőfeszítések viszonylag
gyorsan lecsapódnak a publikációs teljesítményben. (Zhou Ping – Loet
Leydesdorff [2012] szerint, míg 1999-ben az ország a világ tizedik
legnagyobb tudományosközlemény-termelője, 2004-ben már az ötödik, és
2005-ben a Science Citation Index-en pedig már a negyedik.)
A K+F-ráfordítások 1996-tól nőnek gyorsan. Míg még
1999-ben így is csak a GDP 0,8%-át tették ki, 2004-re már 1,2%-on
álltak (a viszonylag szerényebb arányszámok is hatalmas összegeket
jelentenek). A növekedés főleg a magánszektorra esett.
Következésképpen az állami intézethálózat súlya a finanszírozásban
gyorsan csökkent. Így például 1997-ben még 42,9%-ot, addig 2004-ben
már csak 22%-ot tett ki. Összegszerűen vásárlóerő-paritáson mért USA
dollárban Kína 2002-ben elhagyta Németországot, 2004-ben a
ráfordítások a németekéhez képest már egyharmaddal nagyobbak voltak
(OECD, 2007). Míg 1991–2004 között a fejlett ipari országok K+F
ráfordítása megduplázódott, Kínáé megnyolcszorozódott. A 2000-es
évek második felében a kínai PPP K+F-ráfordítások megközelítették a
világ második kutatás-fejlesztési ráfordítástömegét, a japánt is.
A szektorok között kiemelkedett az informatikai és
elektronikai ipar kutatáspolitikája. Olyan adókedvezmények
áramlottak ide, fejlesztési zónák jöttek létre, koncentrált másféle
kedvezmények és támogatások jelentek itt meg, amelyeket más
iparágakban nem ismertünk.
A kiemelt hazai fejlesztések mellett sem maradtak
el az FDI technológiai tartalmat támogató kedvezmények. Azok
lényegében nem változnak, vagy inkább szélesednek, bár azokban az
években alapozták meg e politikákat, amikor a külföldi
technológiáknak lényegében Kínában még nem volt alternatívájuk. Az
FDI-t akkor és azóta lényegében adókedvezményekkel támogatják, és
külön kedvezményeket kínálnak, ha a külföldi vállalat gyárt is
Kínában. Természetesen a kínai politika pozíciói fokozatosan
erősödtek az FDI-vel szemben is. A külföldi projektek vonatkozásában
még 1995-ben négy kategóriát állítottak fel; a támogatottat, a
megengedettet, a korlátozottat és a tiltottat. A „támogatott”
projektek hatékonyság- és termékminőség-növelő technológiákat, s
otthon elő nem állítható anyagokat és gépeket hoznak be. E
kategóriában a beruházó a berendezéseket vámmentesen hozhatja be.
Elvben a skála másik végén az elavult technológiát behozni tervező
projekt „tiltott” jelzést is kaphat.
Az ICT-(infokommunikációs és távközlési)
ágazatokhoz hasonló elbánásban részesül, bár a kedvezményeket csak
később kapta meg a gépkocsigyártás. 2001–2004 között a megalapozó
szakaszban a gépkocsigyártás 80%-át még külföldi beruházások
produkálták.
Az FDI fontosságának megítélése a tudománypolitikai
dokumentumokban egyébként valamelyest ingadozik. Az elején úgy
vélték, tulajdonképpen ennek technológiai szempontból sincs
alternatívája. Később, amikor a hazai K+F is nekilendült, feléledtek
különböző remények arról, hogy legalább ezzel részlegesen ki lehet
váltani a külföldi eredetű technológiát. Azután rájöttek, hogy
mégsem, mert eltért a hazai forrásokból beszerezhető és a külföldről
elérhető technológiák összetétele vagy szerkezete. Később, a 2000-es
évek elején olyan sok külföldi tőke jelentkezett bebocsájtásért
Kínába, hogy úgy gondolták, most aztán már válogathatnak is.
Tulajdonképpen ekkor születtek a már bemutatott osztályozási
kísérletek is. De hamarosan rájöttek, hogy a minőségi
csúcstechnológiának többnyire nincs alternatívája. Két kutyaszánnal
egy elefántot nem lehet kiváltani. Az utolsó években a policy
dokumentumokat elsősorban már nem az FDI mennyisége, hanem minősége
foglalkoztatja. És szeretnének nagymértékben a nagy multikra
támaszkodni a belső kutatási kapacitások kiépítésénél is. A
gazdasági nyitás utáni első évek külföldi kínai beruházóit egyre
inkább amerikaiak, németek és japánok váltották ki. Ez a
K+F-hálózatokban fontos kulturális változásokat is jelentett. Az
elemzések hangsúlyozzák e tekintetben a Különleges Gazdasági
Övezetek (KGÖ) jelentőségét (Kroll – Schiller, 2009). A reformok
kezdeti időszakában a talán leghíresebb ezek közül Hong Kong mellett
Senzsen volt. Ez az övezet különösen gyorsan növekedett, kivált a
feldolgozóiparba érkezett sok FDI. Senzsen bizonyos értelemben
mintatartománnyá vált, ahol később máshol is alkalmazásra kerülő
innovációs megoldásokkal kísérleteztek. Ezekben a térségekben helyi
kutatóintézetek, egyetemek és külföldi vállalatok különböző
hálózatai jöttek létre. 1984–2006 között negyvenkilenc központi
alapítású különleges térséget számolhatunk össze. Ezek zömét
tengerparti városokban alapították, és elvben csúcstechnológiai
projektek telephelyeiként szolgáltak. Néhány év alatt ezek a
hálózatok megerősödtek. Az állam itt, ugyanabban a térségben az
oktatást, illetve a magas szintű szakképzést is a rendszerbe
szerette volna integrálni. Az állami politikák itt is kezdetben
adókedvezményekkel operáltak, később azonban sor került általános
infrastruktúra-fejlesztésre, és külön szakképzési programok állami
támogatására is. Az elején az állam próbált a térségben folyó
technológiai fejlesztésre közvetlenül is hatni: a személyzeti
politikákat befolyásolni kívánta, sőt árakat is meg akart
állapítani. Az egyik legfontosabb segítség az akkori kínai viszonyok
között a vállalkozások gyorsított regisztrációja volt. Ezeket a
különleges zónákban soron kívül intézték. Ehhez a vállalkozásoknak
és kutatóhelyeknek bizonyítaniuk kellett, hogy technológiai
színvonaluk kiemelkedő, és ezért méltóak a kivételezésre. S hogy itt
ne alkalmi manipulációról legyen szó, ezt a kiválóságot később az
állam rendszeresen ellenőrizte. Sőt, a technológiai teljesítményüket
úgymond kötelező volt javítani, a különleges övezet vállalatainak
bevételében az első évben 20%-ot, a másodikban 25, a harmadikban
30-at kellett a technológiának produkálnia. Ugyanakkor szó sem volt
adómentességről. A vállalkozás típusának megfelelően a vállalati
adót 15–24%-kal csökkentették csak, az adott cég jellegétől függően.
A jövedelemadótól az első két évre valóban mentesítették őket.
Elemzők szerint (Zhou, N. – Zhu, M. 2007) az államnak ugyan módja
volt komolyan beavatkozni a vállalatok működésébe, azonban ezt
igazán mégsem tette. A szabályozáson kívül különleges figyelmet
fordítottak az infrastruktúrára. A külföldi vállalatok gyakran
jelezték, hogy számukra a kínai infrastruktúra nem elégséges, hát
akkor legalább a különleges övezetekben próbáltak számukra
nemzetközileg kompatibilis hátteret létesíteni. A közép-európai
gyakorlattól eltérően igen nagy mennyiségű külföldi vállalkozás
jelent meg a kutatás-fejlesztési ágazatokban. Becslések szerint (The
Royal Society, 2011) a kínai vállalati K+F 25–30%-a külföldi. Ezek a
kapacitások kínai vállalatok és hálózati partnerek számára is
dolgoznak. A hazai vállalatok hozzá tudnak férni a külföldi
tulajdonú vállalatok mérnök- és kutatókapacitásához, az
elszigeteltség nem létezik, vagy csak viszonylagos (Wilsdon – Keely,
2007). A zónákba egyébként a kínai állam is telepít szabadon
hozzáférhető, kereskedelmileg igénybe vehető szabad
K+F-kapacitásokat, úgy, hogy azt külföldiek is használhassák. A jól
kiképzett, összeszervezett és kedvező áron elérhető K+F-kapacitások
jelenléte a helyszínen egyébként legalább olyan vonzó, mint az
alacsonyabb képzettségű munkásoké.
Nemzetközi összehasonlításban Kína K+F emberi
tőkéje már ma is második a világon az USA-t követően (természetesen
a két kutatókapacitás fajlagos outputját és felhasználhatóságát
nehéz összevetni). 2004-ben Kínában több mint egymillió teljes
munkaerőre átszámított kutató dolgozott. 1995 és 2005 között a
kutatási szektorban foglalkoztatottak száma évi 6,1%-kal nőtt.
A vállalati szektor mellett fokozatosan egyre
nagyobb figyelemmel gondozzák a felsőoktatási hálózatokat. A 19.
század második feléig Kínának megvolt a maga hagyományos,
konfuciánus elvekre épülő felsőoktatási rendszere. A régi állam
összeomlásával azonban ez a rendszer is eltűnt, a 19–20. század
fordulóján számos kínai értelmiségi külföldön tanult, egy radikális,
nemzetközi értékeket közvetítő értelmiség formálódott (Szun Jat Szen
is ezek közé tartozott), de a forradalomig nem jutottak pozíciókhoz.
Az 1912-es forradalom után a kínai tudományt megtöltötték a
külföldről, elsősorban az USA-ból és Európából hazatérők. A
kutatóközösségek gyorsan modernizálódtak. A polgárháború hosszú
évtizedei azonban ezt a rendszert szétzilálták, 1949 után a
felsőoktatást is teljesen újraszervezték. Az 50-es évek
felsőoktatása rendkívül centralizált, minden komolyabb döntés az
oktatási minisztérium kezében volt, s azután az első kínai ötéves
terv éveiben (1953 és 1957 között) Kína a Szovjetunióból az
általános sémák mellett ezerszám kapott oktatókat is a rendszer
megszervezéséhez. 1952-ben minden kínai egyetemet államosítottak, és
nagyobb blokkokba szerveztek. Az 50-es években munkaerő-tervezési
tanácsok alakultak széles jogokkal. Ezek határozták meg régiónként a
felvételi arányszámokat, az ott tanított szakmák profiljait, az
egyes karokra felvehető hallgatók számát, és rövidre zárták az
egyetemek és a diplomásokat később foglalkoztató államigazgatás
közötti kapcsolatokat is. A rendszernek a modern oktatási filozófiák
szempontjából számtalan támadható pontja volt, de a legfontosabb
célnak, nagy tömegű frissdiplomás beáramoltatásának a gazdaságba
eleget tett.
|
|
A kulturális forradalom a 60-as években különösen
súlyosan érintette a felsőoktatást, a fellázadt diáktömegek
nekiestek tanáraiknak. Sok helyen az egyetemeket is bezárták. A
szektor felélesztése igazán a gazdasági reformok idején kezdődött
meg. A reformok idején már megpróbáltak komolyabb kutatást is
telepíteni az egyetemekre (az 50-es években először létrehozott
rendszer erősen szovjet mintákat követett. Nagy ágazati
minisztériumokat kiszolgáló, szűken szakosított szakembereket
kibocsátó, kutatást akkor még alig végző intézményekből állt a népi
Kína első egyetemi hálózata. Sok ilyen intézmény esett áldozatául a
kulturális forradalomnak is. Mindezzel együtt, a gazdasági
reformokkal újraszerveződő egyetemeket igyekezett pragmatikusan
újraépíteni. Az egyetemi reformokat igazán egy párthatározat
indította el 1985 májusában. Az akkor párhuzamosan zajló gazdasági
irányítási reformok filozófiáját próbálták itt is alkalmazni. A
program lényege a decentralizálás. Az egyetemek különböző döntési
jogokat kaptak. A határozatot megelőző nyilvános tudománypolitikai
vitából látható, hogy nem egyszerűen mechanikusan alkalmazták a
gazdaságirányításban már bevált megoldásokat (Zhou, N. – Zhu, M.
2007). De látták, hogy a centralizált egyetemi rendszer rövid időn
belül szakokon és régiókban túlképzést produkál, s megjelent a
diplomás munkanélküliség, miközben a diplomások egy részének
képzettsége gyengének tűnt. Ezeket az anomáliákat azután
lefordították az akkori reformok nyelvére, és megállapították, hogy
a szakértelmiségi állomány nem vagy csak igen gyengén reagál a
gazdaság új követelményeire. A vitákból és a pártdöntésből azután
1993-ban reform született. Itt az egyetemi rendszer megújulásának fő
mozgatójaként a helyi gazdaságot jelölték ki, hangsúlyozva annak
piaci jellegét. Ráadásul egyre világosabbá vált, hogy a reformokhoz,
a tervgazdaság lebontásához szakértők kellenek. Ezekből pedig alig
volt. Tulajdonképpen a reformot két szintre bontották. Kiemeltek egy
országos szintet, amelynek meghatározó szerepet szántak a politika
elveinek, az oktatás tervezésének, a költségvetés sarokszámainak
meghatározásánál. De ez a szint konkrétan nem irányított semmit és
senkit. A régiókban létrehozták a második irányítási szintet.
Tulajdonképpen itt döntöttek a hozzájuk tartozó térségek
egyetemeinek konkrét kérdéseiről, irányították azokat. 1995-ben egy
állami testület az egyetemi rendszer általános reformját hirdetette
meg, ennek négy alapelvet fogalmaztak meg: a „közös fejlesztés”, az
„átszervezés”, az „összevonás”, s a negyedik az „együttműködés”. A
kínai reformdokumentumok szövegei külső olvasó számára gyakran
semmitmondóak, itt azonban az így megfogalmazott alapelvekből azt
azért látjuk, hogy a reform elsődleges célja a hálózat újrarendezése
volt. A „közös fejlesztés” elve itt egyébként egyszerűen azt
jelenti, hogy az egyetemi projekteket egyeztették a helyi
közigazgatással és a helyi gazdasággal. Hajlamosak voltak azok
kívánságait is elfogadni, ha a partnerek a felsőoktatásnak
kiegészítő forrásokat biztosítottak. Az egyetemeknek, tetszett vagy
nem, ebben az erőtérben kutatniuk kellett a helyi gazdaságot és
társadalmat, és a régió számára emészthető, gyors képzési
programokat is össze kellett rakniuk. A párhuzamosan folyó
átszervezések persze erős egyetemeket akartak létrehozni (egyébként
több pénz nélkül). Végül a kooperáció itt egyfelől a létező
egyetemek vidéki tagozatainak megnyitásával kezdődött, és eljutott
egészen különböző szakok közös órahallgatásáig. Ugyanakkor a
reformok nem kezdték ki az éppen hogy megerősített kétszintű
egyetemirányítást, vagyis a központ mellett megőrizték a régiók
irányító szerepét. Az egyetemek költségvetésének biztosítását pedig
kifejezetten a régiókra bízták. Ez a regionális metszet egyébként a
kínai egyetempolitikában azóta is meghatározó. A helyi, tartományi
munkaerőpiac vélt vagy valódi szükségletei így azután nagymértékben
meghatározzák az egyetem képzési profiljait is. Az országot három
földrajzi zónára osztották, s ezekben az oktatás feladatai is mások.
A keleti tengerparti tartományokban, amelyek a legfejlettebbek, és
ahova még ma is a külföldi tőke zöme áramlik, egyfajta megelőző
modernizáció biztosítása volt az egyetemek feladata. Olyan első
osztályúan képzett szakembereket kellett kibocsátani, akik
tulajdonképpen jelenlétükkel is odavonzották a külföldi tőkét és a
hazai csúcstechnológiai vállalatokat. A második zónában, vagyis
Közép-Kínában, a meghirdetett cél az oktatás fenntartható fejlődése
volt. Végül az úgynevezett keleti-kontinentális zónában, vagyis
Mandzsúriában, ahol a régi nehézipar többsége koncentrálódott,
tulajdonképpen ennek az iparnak a modernizációjához szükséges
diplomásokat kellett volna a helyszínen kinevelni (Guszev et al.,
2014).
Még 2001-ben is, amikorra a rendszer már
meglehetősen kibomlott vagy szétterült, a hallgatók 31%-a műszaki
fakultásokra iratkozott be. A természettudományi és műszaki szakok
hallgatóinak arányai mindig is lényegesen magasabbak voltak Kínában,
mint a fejlett ipari országokban. 2004-ben például ez a mutató
Kínában 41,3%-os volt, amíg a G7-ben csak 21,6, és Japánban is csak
19,8. Ennek a nagy hallgatócsoportnak nem kis része közvetlenül is a
K+F-szektorban helyezkedett el. Igen rövid idő alatt, 2000-ről
2005-re például a K+F-összlétszám 0,92 millióról 1,37 millióra nőtt
(full-time átszámításban). A ráfordításokban a növekedés még
drámaibb.
Már a 95-ös reform felismerte, hogy az egyetemi
rendszernek zászlóshajókra, nemzetközileg is elismert
csúcsegyetemekre is szüksége van az egyébként másképp, más irányba
kihegyezett egyetemi rendszer élén.
Kína magát ekkor már tudatosan a világ egyik
meghatározó játékosaként fogta fel, s tudta, hogy egy ilyen játékos
nem lehet meg csúcsegyetemek nélkül. A viták folyamatosan zajlanak
arról, hogy hány ilyen egyetem kell, hogy ezek hol legyenek, az
azonban mindenki számára nyilvánvaló, hogy ezek a csúcsegyetemek nem
várhatják meg, amíg a helyszínen kibocsátott innovációs termékeik a
gazdaságban létezésüket megalapozzák, s már ekkor nyilvánvaló, hogy
az államnak e kiválóságok felépítéséhez keményen bele kell nyúlnia a
zsebébe.
1995-ben így azután beindíttották a 211-es
Projektet. Peremszámai természetesen önkényesek. Száz kínai
egyetemet akartak a nem olyan távoli jövőben a nemzetközi élvonalba
emelni. Miért ennyit, miért nem többet vagy kevesebbet? Ez most
mindegy. Az infrastruktúrát itt elsősorban az államnak kellett
biztosítania, az egyetemektől tantervek modernizálását várták.
Érdekes módon nem is a gazdaságban felhasználható kutatást akartak
azonnal a képzőhelytől, hanem olyan különleges fakultásokat vagy
belső intézeteket, amelyek a gazdaság és a technológia számára elit
kádereket bocsátanak ki – általában persze, de a régió számára.
Ebben az időben ilyen projektek minden fejlett ipari államban
indultak, és mindenütt arról szólt a vita, hogy a nemzeti
rendszerben hány csúcsegyetem legyen. Először a nagy Kínában két
egyetemre gondoltak, a Pekingire és a Hszinhuára. Aztán 1998-ban, a
Pekingi Egyetem százéves jubileumi ünnepségén meghirdették, hogy
azért egy ekkora országban mégis több kellene. Először a két
csúcsjelölthöz még hozzákapcsoltak másik hetet, aztán 2001-ben,
amikor már a projektet nem „211-esnek”, hanem „985-ösnek” nevezték,
a listát kibővítették harminc egyetemmel. A csoporton belül azért
különbséget tettek. Kilencet szántak a nagyon elitnek, és a második
harminc is elitnek számít majd, de valamivel alacsonyabb státusszal.
A csúcsra járatott kis csoportot 2003-tól a C9 Ligának nevezték. A
többségében, mint említettük, regionális finanszírozású egyetemek
világán kívül létezik egy kisebb, nemzeti költségvetésből
fenntartott egyetemi csoport. Az egyetemek közötti
presztízsviszonyokat jól jelzi, hogy a projekt 211-be, mely azóta is
létezik, 2011-ben húsz regionális, és hetvenegy, a nemzeti csoportba
tartozó egyetem került be. A 211-es és 985-ös csoport egyetemei
kiegészítő infrastruktúrát kaptak, forrásokra számíthattak
nemzetközi csereprogramjaikhoz, és jeles külföldi szakmai sztárokat
hívhattak meg.
Különlegesen fontos része volt ennek a személyzeti
politikának a külföldön diplomát szerzők megnyerése, és valamilyen
arányban visszatelepítése az országba. Az útlevekhez jutást
2001–2002-ben egyszerűsítették le, és hirtelen megnőtt a kiutazó
diákok száma. Két évig csökkent a hazatérők száma (ezek
nyilvánvalóan még korábban utaztak el, és szereztek diplomát). A
külföldön tanulók tömegessé válását jól jelzi, hogy hamarosan szleng
kifejezés is született a leírásukra. A Haigui szó rövidítés;
külföldről hazatérő diákot jelent (haiwai guiguo liuxuesheng) de a
rövidítésnek is van értelme, tengeri teknőst jelent. A
visszatelepülő Haiguit adókedvezmények, sokfelé letelepedési segély
és védett munkahelyek várták. Mindehhez persze a külföldi diploma
meglétét, megszerzésének tényét a kínai hatóságoknál minél hamarabb
be kellett jelenteni. Ez megtehető már az egyetemi évek alatt kint
is, szinte valamennyi fejlett ipari ország kínai követségén működik
az otthoni oktatási minisztérium egy részlege, amely a
legkülönfélébb módokon e fiatalokkal foglalkozik. A tudománypolitika
felismerte, hogy ezeknek a szakembereknek viszonylag könnyen
elérhetőeknek kell lenniük, és olyan munkahelyeket kell nekik
ajánlani, ahol sokan dolgozhatnak olyanok, mint ők. Ezt a nyilvános
koncentrációt elsősorban high tech vállalkozásokban, és másodsorban
egyetemeken lehet biztosítani – mindenekelőtt a nagyvárosokban.
Miután Kínában az új embereknek igen bonyolult bejelentkezést,
letelepedési engedélyt szerezni ezekben a városokban, a
visszatérőknek biztosított ilyen engedélyek eleve privilégiumok. Az
átlagos Haigui huszonhat éves korában ment külföldre, és
harminckettő volt, amikor visszatért. Kezdetben igen nagy részben
multikhoz ment haza, de aztán hazai vállalatok és intézmények is
fokozatosan csábítani kezdték. Az utolsó időkben megnőtt a számuk a
kulturális ágazatokban és a médiában. Jövedelmükről megoszlanak a
vélemények. Átlagosan itt 60–120 ezer juanról beszélnek, de máshol
szó van csúcsállásokról is, ahol évi 200–300 ezer dollárt is meg
lehet kapni, mégpedig kínai vállalatoktól. Évente körülbelül
százezer hallgató megy külföldre tanulni. A visszajövők száma már
bizonytalanabb, de valószínűleg még magasabb, mint ahogyan azt az
amúgy is magas hazatérési statisztikák bizonyítják, mert sokan
mégsem regisztrálják diplomájukat a kínai hatóságoknál. Egészében
itt jelentős tömegekről van szó. 1978–2006 között a minisztériumi
statisztika szerint 1067 millió diák és kutató ment külföldre.
Egyébként a kínai politikák technikai részletei itt sokban
összevethetőek nemcsak a hivatkozott koreaiakkal, hanem az
indiaiakkal és a mexikóiakkal is. Ezekben is nagy gondot fordítanak
a hazatérőkre. A hazatérőkkel kapcsolatos mintapolitika elsősorban
Senzsenben és Sanghajban ismert, de a külföldi irodalomban a pekingi
Hazatérő Ipari Park (Zhong Guan Village Enterprise Park) a legtöbbet
hivatkozott. Az empirikus vizsgálatok nemcsak a külföldről
érkezettek szakismereteiből származó előnyöket sorolják fel az
általuk alapított vállalkozásoknál, hanem a negatívumokat is. Nem
ismerik a helyi viszonyokat, nem tudják, hogy kiről-miről kell
megállapodni, ki lehet a patrónusuk és ki nem. De persze, az életben
maradó vállalkozások mindezt gyorsan megtanulják.
A visszatelepülők aránya a 2000-es években
egyébként gyorsan nőtt. Az évtized végére elérte a kiutazók számának
felét is.
A többi posztszocialista vagy posztszovjet országra
csak becsléseink vannak, mert nincs kötelező regisztráció, ha valaki
külföldre megy tanulni. De a becslések szinte mindenütt a kínainál
alacsonyabb visszatelepülési hányadokat jelentenek. A lehetséges
kínai kötődések számbavételekor a hazatelepülés egyik legfontosabb
okának a családi kötelékek szoros voltát tartják. Ezek
jelentőségéről lehet vitatkozni, de biztos, hogy a családi kötelékek
értéke az elmúlt 15–20 év alatt Kínában radikálisan nem változott, a
visszatelepülési hányad viszonylag gyorsan nő. Tehát másmilyen
okoknak, főleg munkaerő-piaciaknak lehet itt döntő jelentőségük. Sok
ágazatban rohamosan javultak a potenciális jövedelmek, a hazatérők
bármikor ismét külföldre mehetnek konferenciára, tanulni,
projektekre, tehát nincsenek befalazva a hazatelepülés után. S
valószínűleg az is számít, hogy a mai fiatal kutatók lényegében
teljesen egykék. Egyfelől nem ösztöndíjakkal, állami pénzeken mentek
külföldre, hanem részben a család megtakarításait használva, és
idősödő szüleik egyedüli támaszaként is bizonyára lehetnek
kötelességeik. A korábbi, jobban kint maradó korosztályok egy része
még a többgyerekesek közül került ki, gondozási kötelezettségei
otthon még véletlenül sem jelentek komolyabban meg. Egyébként,
befejezésül, itt érdemes megjegyezni, hogy a „teknőspolitikák” (a
külföldön diplomát szerzők hazatérését ösztönző, a szélesebb nemzeti
közvélemény számára először a tojásrakáshoz a hazai partokra
hazatérő tengeri teknősök metaforáját használó programok) eredetileg
nem kínai találmányok, hanem koreaiak. Tizenöt–húsz évvel ezelőtt
hasonló politikákkal hozta haza a későbbi koreai ipari elit egy
részét Amerikából Dél-Korea. Amennyire meg lehet állapítani, őket
azonban akkor nem az alapkutatás, hanem az ipari elit létrehozása,
az új állami nagyvállalatok fejlesztő csapatainak létrehozása
érdekelte. Kína itt az akkori koreaiaknál most nyitottabbnak tűnik.
Mindezekben az években modernizálódott a
tömegoktatás is. Radikálisan csökkentették a szakok számát (a
reformok kezdetén még mindig 1400 volt, ami a még sokkal
részletezettebb szovjet típusú képzésből megmarad), végül 249-et
hagytak meg. Nagyon lényegesnek tűnik, hogy nagyon gyorsan
beindították a távoktatás különböző formáit. Létezik egy külön Kínai
Rádió és Televízió Egyetem, amely olyan helyeken kínál embereknek
kurzusokat, ahol nemigen tudnának valamilyen egyetemet fizikailag
megközelíteni. Ennek már 2007-ben 2,17 millió hallgatója volt. A
korábbi zárt káderpolitika helyett az egyetemeken a nemzetközi
mintákkal egybeeső pályázati rendszer épült ki, nagyjából olyan
teljesítmény-indikátorokkal, amilyeneket máshol is alkalmaznak.
Minták
Ha 30–50 évvel ezelőtt még elsősorban az volt az érdekes, hogy
milyen külföldi mintákból, hogyan rakta össze Kína a saját
tudománypolitikai keverékeit, mostanra egyre inkább az válik
érdekessé, mit tanulnak a többiek a kínaiaktól. A 70–80-as években
Kína különösen alaposan tanulmányozta a kelet-ázsiai, tajvani,
szingapúri, dél-koreai megoldásokat, és sok elemüket használta is.
Ma már bizonyos értelemben megfordult a kíváncsiság iránya, most már
ezeket az országokat is izgatja, hogy hogyan lehetett egy ekkora
gazdasággal és kutatási rendszerrel ilyen rövid idő alatt ekkorát
ugrani. Ugyanakkor a kínai tudománypolitika konkrét lépéseit
vizsgálva, az általános változtatási hajlandóság a legfontosabb.
Korábbi céljaikat figyelik, ha azok nem teljesülnek, megpróbálják
szinte folyamatosan változtatni az azok elérésére szánt policy
eszközöket. A „fejlődő országbéli” gazdaság- és
technológiaszerkezetről mindenképpen egy „fejlett országbéli”
szerkezetre kívánnak áttérni. Ez az alapcél folyamatos, az
eléréséhez éppen fontosnak tartott elemek folyamatosan változnak.
Van, amikor többet várnak a saját vállalataiktól, más időszakokban
szinte kizárólag a külföldi beruházónak kell technológiát
produkálnia.
Komoly alapkutató kapacitásokat építenek fel,
mégpedig úgy, hogy azok nincsenek szembeállítva a vállalati kutatási
kapacitásokkal. Korábban voltak szakaszok vagy helyszínek, amikor e
két kutatási ágazatot megpróbálták rövidre zártan összekapcsolni, és
azokból valamilyen terméket a piacra hozni. A cél nem változott, de
az időtáv észlelése igen. Most már szó sincs a kötelező, gyorsan
piacra dobható termékről, és egyre fontosabbak a nemzetközi kutatási
ágazatok minőségi indikátorai, publikációs szabványai. Kína gyors
publikációs sikerei egyébként legalább úgy emelik az ország
tekintélyét, javítják imázsát, mint a technológiai export.
A harmadik új hangsúly az utolsó évtizedek kínai
kutatáspolitikájában az ipari jogvédelem. Itt nemcsak egyszerűen
arról van szó, hogy Kína annyit ruház be A K+F-be, mint egy jelentős
ipari hatalom, hát akkor hogyne kívánná ezeket a különleges
beruházásokat védeni. Fontosabbnak tartjuk, hogy Kínának a szellemi
tulajdonvédelemben hagyományosan rossz volt a híre.
Következésképpen, a modernizálódó, magát komoly partnernek kínáló
Kínának mindenáron bizonyítani kell(ett), hogy ma iparjogvédelme új
szakaszba ért, és lényegében ugyanazt, ugyanúgy teljesíti, mint a
többiek (tehát ezen a területen is egyenrangúként lehet
együttműködni vele). Egészében (The World Bank, 2013; Ladikas, 2009;
Battele, 2011 szerint) 1978–2002 között a K+F-beruházásokkal
magyarázhatjuk a kínai technológiai modernizáció kétötödét. A
maradék háromötödöt főleg külföldi beruházások és nemzetközi
technológiai transzfer (vagyis behozott berendezések) adják.
Összefoglaló
A rövid összefoglalóból néhány következtetést levonhatunk, ám ezek
általánosítását illetően indokolt az óvatosság. Kína egyedülálló
nagyságrendje, összetettsége és sajátos kultúrája, amely a
tudománypolitikát is meghatározza, természetesen másolhatatlan.
Egyébként a kínaiak használnak külföldi eredetű, például a
Szilikon-völgyből vagy Skandináviából kölcsönzött megoldásokat.
Ugyanakkor a beültetett ötleteket már az első pillanattól kezdve
„kínaizálják”, és általában nem is hangsúlyozzák, ha a kínai
kezdeményezőt esetleg külföldi példák inspirálták volna. De három
tanulság így is feltűnik:
1.) A külföldi technológiai transzfer és a hazai
fejlesztések viszonyáról a vita szinte folyamatos, és a hangsúlyok
változnak. A kínai vezetés többször is úgy gondolta: most már
elegendő hazai forrás van ahhoz, hogy a külföldi technológia
másodlagossá váljon, azután kiderült, hogy mégsem, és akkor egy
inkább FDI-központú szakasz következik. Az utolsó néhány évben a
szavak szintjén a kínai tudománypolitikát elöntötte egyfajta
techno-nacionalizmus. Mindent a hazai fejlesztéstől várnak, és annak
rendelnék alá az importtechnológiákat is. Kérdés, hogy ez meddig
marad így. Valószínűleg a kiépített, hatalmas kutatókapacitásoknak
már saját érdekeik is vannak, és ezek nyilvánvalóan egy következő
hullámban sem söpörhetők le az asztalról.
2.) A kutatáspolitika sokat beszél az innovációról
és a piacról, és megjelentek azok a kínai csúcstechnológiai
vállalatok is, amelyek a nemzetközi kutatások legelső vonalaiban
próbálnak önálló pozíciókat szerezni (pl. a híres Sibiono GeneTech).
Ugyanakkor, kikerülhetetlenül, mindezen idő alatt a legkülönfélébb
kormányokban az állam maradt a főszereplő. Elméleti és gyakorlati
vita folyik ennek lehetőségéről a kutatáspolitikában. Azonban a
kínai vitának legfőbb eleme, hogy nincs szó benne vagy-vagyról. Soha
nem döntenek kiszorításos alapon az állam érdekében vagy az állammal
szemben. Az állam igazán a kombináció mikéntjéről szól. A modell
lényege, hogy különböző mixtúrákat alkalmaz. A kínai politikai
vezetés kulcsembereinek igen sokszor még ma is mérnöki diplomájuk
van, szakmai kötődéseik sokban segítenek forráshiányos időkben.
Ugyanakkor túl könnyen hiszik, hogy értenek az adott területekhez,
és ebből azután sok szörnyűség származhat.
3.) A kínai tudománypolitikát figyelő külföldiek
(pl. Demos, 2007 összefoglalójában) lényegében egyetértenek abban,
ami történni fog, mindenekelőtt Kína előretörésében az egészségügyi
technológiákban és a nanoterületeken. Az igazi kérdés, hogy a
fordulatra valamivel korábban kerül sor, vagy valamivel később
történik. De hogy meghatározójává válik, az nem kérdés senki
számára. Hogyan is lehetne másképp, ha 2006 vége óta Kína a világ
második legnagyobb K+F-ráfordítója az USA mögött. S a
K+F-ráfordítások egyébként a GDP-nél több mint kétszer gyorsabban
növekednek. Annak hosszabb ideje stabil 8–9%-ával szemben 1999 óta a
kínai K+F ráfordítások évi 20%-kal növekedtek.
Kulcsszavak: nemzeti stratégiák, technológiapolitika,
K+F-politika, Kína, fejlődés és felzárkózás
IRODALOM
Battelle Memorial Institute (2011): 2012
Global R&D Funding Forecast. December •
WEBCÍM
Guangcai, Yan (2009): The Construction of
the Chinese Academic System: Its History and Present Challenges.
Frontiers of Education in China. 4, 3, 323–342. DOI:
10.1007/s11516-009-0018-x •
WEBCÍM
Guszev, A. N. – Kasfullina, K. R. –
Naszonov, K. A. (2014): Reforma viszsego obrazovanija v Kitae i
Reszpublike Korea. Vesztnyik meshdunarodnih organizacii. 9, 1,
124–149.
Huang, Can – Soethe, Luc (2008): The
Global Challenges of the Knowledge Economy: China and the EU.
Science and Public Policy. 35, 10, 771–781. •
WEBCÍM
Klochikhin, Evgeny (2013): Public Policy
in (Re)building National Innovation Capacities: A Comparison of S&T
Transitions in China and Russia. PhD Thesis. University of
Manchester, Manchester Business School, Manchester •
WEBCÍM
Kroll, Henning – Schiller, Daniel (2009):
Managing the Interface between Public Sector Applied Research and
Technological Development in Chinese Enterprise Sector. Discussion
Papers, No. 17. Fauenhofer ISI, Karlsruhe •
WEBCÍM
Ladikas, Miltos (2009): Embedding Society
in Science and Technology Policy. European and Chinese Perspectives.
Brussels, EU DG XII, EUR 23904 EN •
WEBCÍM
Lall, Sanjaya (1992): Technological
Capabilities and Industrialization. World Depevelopment. 20, 2,
165–186. •
WEBCÍM
Peng, Xue (2012): What Makes a Place
Attractive to Chinese Haigui –Behavioral Analysis of the Locational
Choices of Highly Educated Chinese Returnees. The Universty of
Kitakyusu, mimeo •
WEBCÍM
Qingnian, Xiong – Duanhong, Z. – Hong, L.
(2011): Governance Reforms at China's “985 Project” Universities.
Chinese Education and Society. 44, 5, 31–40. DOI:
10.2753/CED1061-1932440503
Shulin, Gu (2003): Science and Technology
Policy in China. (Science and Technology Policy vol. II), Unesco,
EOLSS (Encyclopedia of Life support Systems), Paris •
WEBCÍM
The Royal Society (2011): Knowledge,
Networks and Nations; Global Scientific Collaboration in the 21st
century. RP Policy Document 03/2011. RS, London •
WEBCÍM
The World Bank – Development Research
Center of the State Council, PR China (2013): China 2030: Building a
Modern Harmonious and Creative Society. The World Bank, Washington,
DC •
WEBCÍM
Wilsdon, James – Keely, James (2007):
China: The Next Science Superpower. Demos, London •
WEBCÍM
Zhou, Nanzhao – Zhu, Muju (2007):
Educational Reform and Curriculum Change in China. A Comparative
Case Study. International Bureau of Education, Beijing – UNESCO
Focal Point •
WEBCÍM
Zhou, Ping – Leydesdorff, Loet (2012): The
Emergence of China as a Leading Nation of Science. Research Policy.
35, 1, 83–104. DOI: 10.1016/j.respol.2005. 08.006
|
|