A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 TÍZMILLIÓ ÉV A SZTYEPPE ÚTJÁN:

    KLÍMA, KÖRNEZET, VÁNDORLÁS ÉS NÉPVÁNDORLÁS

X

Kordos László

a földtudományok doktora, Nyugat-magyarországi Egyetem Földrajz- és Környezettudományi Intézet, Szombathely
kordoslaszlo(kukac)gmail.com

 

A sztyepp lassan a misztikus régmúlt, a végtelen rónaság, a nemzeti hagyomány, a puszta pedig a hungarikumvédendő öntudatunk időtlen emlékképévé kezd átalakulni.

A sztyepp füves, vagy fákkal, állandó vízfolyásokkal és kiterjedt árterekkel tagolt, általában alföldi-dombsági táj, környezeti mikro- és makroterületek globális övezetességet mutató ökoszisztémája. Jelenlegi kiterjedése a Fertő-vidéktől a Bajkálig, vagy még azon túl is, a Csendes-óceánig húzódik. A sztyepp prérinek nevezve az észak-amerikai kontinensen is követhető. Évezredes nagyságrendben változó eurázsiai sávja a pleisztocén utolsó lehűlési szakaszában csaknem a Sarkkörig tolódott, délről az ázsiai hegységrendszer magaslatai, sivatagi-félsivatagi medencéi akadályozták elterjedését. A sztyepp biológiai értelemben ökológiai folyosó, ahol a különböző növény- és állatfajok megtalálták életlehetőségeiket, azokhoz néhány ezer-tízezer év alatt alkalmazkodtak, változásaira kiterjedt vándorlásokkal és elszigetelődésekkel válaszoltak, vagy éppen kihaltak. Geológus szemmel nézve az eurázsiai sztyepp a globális lemeztektonikai események nélkül nem alakulhatott volna ki. Ott húzódik, ahol az ősi Tethys-óceán kelet-nyugat irányú tengelyének szűkülő ollója Eurázsia déli szegélyéhez csatlakozva létrehozta a Földközi-tenger mellékágrendszerét, a Paratethyst. Az Alpok felgyűrődését követő, egymástól elkülönült tengerek a Pannon-medencétől a Fekete-, és Kaszpi-tengeren át a Bajkálig követték egymást. Mindezek teljes vagy részleges feltöltődésével a Paratethys tengeri útvonalát felváltotta egy alapvetően szárazföldi sáv, a későbbi sztyeppút nyomvonala. Mindez 10– 15 millió évvel ezelőttre már létrejött, sztyeppről azonban még nem beszélhetünk. A klímatörténeti kutatások korunk emberének azt sugallják, hogy kb. 35 millió éve meteorológiai értelemben a Földön jégkorszak van. Az Antarktisz, mint nagykiterjedésű kontinens, a kőzetlemez-sodródások következtében a Déli Sarok területére érkezve a be- és kisugárzási energiaegyenleg helyi következményeként állandóan jéggel borított szárazfölddé vált. A globális légköri lehűlés irányába mutató tendencia, vagyis a tengervíz felszíni hőmérsékletének kb. 20 °C-os csökkenése közben jelentős időtartamú (2–5 millió év) és 5–15 °C-os hőmérséklet-ingadozásokkal tagolt szakaszok váltották egymást. Az antarktiszi hatás mellett a Föld kéreglemezei, vulkánjai, óceáni és légköri áramlásai állandóan változó klimatikus kényszerhelyzeteket teremtettek. Mindezen kölcsönhatások Eurázsiában a sztyeppszerű ökoszisztéma létrejöttét csak kb. 14 millió évvel ezelőttől, a középső miocén klímaoptimumot (Middle Miocene Climatic Optimum, 17–15 Ma között) követő lehűléstől tették lehetővé. A Kárpát-medencét, a fekete-tengeri és a kaszpi–arali süllyedékeket kitöltő víz helyi hatására a klímaoptimum ezeken a területeken 9–10 millió évvel ezelőttig továbbra is fennmaradt. A zonális, nyílt vegetációval és élővilággal jellemezhető globális öv csak később alakult ki.


Egy globális változás következményei


A Földdel, a Földön a 7–8 millió évvel ezelőtti időszakban valaminek történnie kellett! Tudjuk, hogy az Egyenlítő és Eurázsia középső szélességei közötti területen az addig többé-kevésbé egységesnek tűnő trópusi-szubtrópusi erdők felszakadoztak, helyettük nyíltabb vegetáció, esetenként félsivatag-sivatag alakult ki. Létrejött a szavanna, a sivatag, és a mérsékelt övi füves övezet. Közvetlen (proxy) mérések igazolják, hogy a növényevő állatok miként alkalmazkodtak az alapvetően új környezethez. A növényevők fogzománcába beépült az adott környezetre jellemző asszimiliációs (C3-as vagy C4-es) folyamat eltérő stabil szénizotóp aránya. A C3-as növények elsősorban a mérsékelt és a hideg égövben, a C4-esek a trópusi, meleg környezetben élnek. A napjainkban már rutinszerűen végzett vizsgálatok szerint Eurázsia mérsékelt övezetében 6–7 millió évvel ezelőttől a C3-as növények dominanciája jellemző. A csapadékvíz hőmérsékletére utaló oxigén 16-os és 18-as izotópok arányvizsgálatai szintén a gyorsan változó, tendenciájában lehűlést mutató ingadozásokat jeleznek. A növényevő emlősök patája a puhább talajon járásról alkalmazkodott a keményebb felszínhez. A háromujjú őslovak (Hipparionok) és a marhafélék (Bovidae) fogainak szerkezet- és méretváltozásai, valamint a táplálék okozta fogzománckopás nyomai (meso- és microwear) egyaránt arra utalnak, hogy ezek az állatok a korábbi lombevésről a füvek legelésére tértek át. A globális változásra utal az a tény is, hogy a szárazföldi gerincesek nagy része ekkor kihalt. Legalább egymillió évig tartó fajidiverzitás-csökkenés után az új, szavannai környezetet idéző emlősfauna vándorolt keletről Európa középső vidékeire. Gazellák, zsiráfszerű lények, struccok, hiénák, kardfogú tigrisek, új orrszarvú- és gumósfogúőselefánt-fajok jelentek meg. A száraz, esetenként sivatagi-félsivatagi körülményekre utalnak a mediterrán ugróegerek és a sivatagi mázzal-kéreggel bevont kavicsok is. Az egyszervolt környezet mintegy négymillió évvel ezelőttig tartott. Elemei, mint a szavannás nyílt vegetáció, a sivatagi környezet, az Indus vagy Mekong típusú folyóvízhálózat, a mozaikos ökoszisztémák, a monszunhoz hasonló évszakosság napjainkban együttesen nem léteznek. A mintegy nyolc- és négymillió évekkel ezelőtti időszakban, amit a rétegtan késő miocénnek és korai pliocénnek, a szárazföldi gerincesek kutatói turolinak, pikerminek vagy baltavariumnak neveznek, még nem tekinthető sztyeppnek, csak annak globális hatásokra létrejött előfutárának.

A globális változás okait sokan, sokféle megközelítéssel és céllal keresik. A kutatás fő mozgatója annak megismerése, hogy milyen környezeti változások okozták az ember kialakulásához vezető leszármazási vonal létrejöttét. Földtani oldalról közelítve a kérdést, talán legfontosabb a Kelet-Afrikai-árokrendszer (East African Great Valley) aktivizálódása. Az újonnan kialakult változatos domborzat, a mozaikosan elhelyezkedő sokféle élőhely a korábbiakhoz képest mindenképpen alkalmazkodásra kényszerítő tényező volt. Új ökoszisztémák jelentek meg, amelyekben a tápláléklánc és a viselkedési formák átalakultak, elkülönültek egymástól. Ez a regionális esemény azonban nem okozhatott globális átrendeződéseket. Az okok között jelentős szerepet kaphatott a nyugat-antarktiszi jégtakaró kiterjedése, és a globális lehűlés hatására az állandó arktiszi jégborítás kialakulása is. Eurázsiában az Indiai-kontinenslemez további, és napjainkban is tartó kollíziója egyre magasabb hegyvonulatokat, magasabbra kiemelkedett hatalmas méretű zárt medence-fennsíkokat alakított ki. Ennek hatására alapvetően megváltoztak a légköri áramlatok és csapadékviszonyok, átrendeződött az ázsiai monszunhatás. Ugyanebben az időszakban feltöltődött a Pannon-tó, rendkívüli mértékben ingadozott a Fekete-tenger vízszintje, szeparálódott a Kaszpi-tenger, és a Bajkál-tó északi lefolyása is megcsappant, végeredményként megszűnt a Mellék-Földközi-tenger, a Paratethys. Természetesen más, még kellően fel nem derített okok is létezhetnek, mint a tengeráramlatok, a vulkanizmus, a Föld pályaelemeinek, elsősorban tengelyferdeségének megváltozásai vagy kozmikus okok.


Vörösagyagok és sárgaföldek –
a sztyepp őskora?


Általános tapasztalat, hogy a vasvegyületekben gazdag harmad- és negyedidőszaki vörösagyagok általában mediterrán klimatikus viszonyok között képződnek, míg a régiesen sárgaföldnek nevezett löszös üledékek inkább a kontinentális környezetre jellemzőek. A földtörténet 2,5–1,6 millió évekkel ezelőtti szakaszában mindkettő akár az északi sarkkör közelében is kialakulhatott. Nem véletlen az a földtörténeti rétegtani bizonytalanság, ami a harmad- és negyedidőszak, és azon belül a pliocén és a pleisztocén határának megvonása körül alakult ki. A gyakorlatban – így nálunk is – a határt 2,4–2,6 millió év között húzzák meg. A hivatalos nemzetközi bizottság (IUGS – International Stratigraphic Committee) szavazása is kettős határmegoldást talált, azt 2,588 és 1,806 millió években meghatározva. Többen hajlanak arra az ésszerű megoldásra, hogy a negyedidőszak legyen a harmadidőszak része, a Homo sapiens kialakulásától eltelt kb. kétszázezer évet pedig tekintsük anthropocene-nek. A pleisztocén jégkorszak első, idősebb szakaszára inkább a vörösagyagok képződése jellemző, amelyeket időnként megszakítanak a löszös-homokos, és édesvízi eredetű meszes kőzetek. Mindezek környezetjelző eredetvizsgálata napjaink technikai lehetőségei miatt továbbra is új és még újabb, eddig figyelmen kívül hagyott összefüggések sorát tágítja ki, vagyis alig ismerjük azt, ami eddig evidens volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az apró gerincesek (rovarevők, rágcsálók) átalakulása (evolúciója) a korábbiakhoz képest felgyorsult, diverzitásuk és migrációs hajlandóságuk növekedett. Mégis gyakori, hogy az egymást váltó agyagos-löszös kőzetszelvényekben rendszerint csak a fajok egymáshoz viszonyított gyakoriságában van különbség. A Kárpát-medencei különböző színű és eredetű őstalajokban, kőzetekben már mindenhol kimutathatók a félszáraz-száraz, sztyeppei, erdős sztyeppei környezethez alkalmazkodott, helyben továbbélő és átformálódó vagy keletről bevándorolt fajok, csakúgy, mint az északról délre migráló lemmingek. Európaszerte megjelentek az első füttyentő nyulak (Ochotona-félék), a valódi földikutyák, az ürgék, és más hozzájuk hasonló, földbe vájt üregekben meghúzódó, ott élő rágcsálók. Lehetséges, hogy a nyílt vegetációjú sztyepp ebben az időszakban alakult ki, amikor még sem a környezetet, sem az ott élő állatokat nem lehet közös nevezőre hozni?


A sztyepplakó rágcsálók európai kalandozásai


A ma élő, nyílt területekhez alkalmazkodott rágcsálók közvetlen ősei az Orosz-táblán valószínűleg már korábban kialakultak. A nagy kiterjedésű sztyeppei körülményekhez alkalmazkodva, a kontinentális klíma tartósabb hatására a kb. 1,6 millió és 600 ezer év közötti időszakban a kontinens nyugatabbi és délibb, nem

 

 

magashegységi területeire is kiterjedtek. Állatföld-rajzi szempontból Európa valójában a hatalmas ázsiai kontinens nyugati, kicsiny és tagolt félszigete, ahová időnként keletről behatol a tajga és az Eurázsiai-hegységrendszer között kialakult, sztyepp-nek nevezett mérsékelt övi, kontinentális zóna.

A Don és a Dnyeper sztyeppvidékén élő jellegzetes emlősállatok keletről nyugatra irányuló kiterjedését a Kárpátok magashegységi íve két, alapvetően még napjainkban is létező „közlekedési sávba” kényszerítette. Az egyik útvonal a Kárpátok és Skandinávia között, a lengyel–német sík- és dombvidéken át, majd az Alpok északi és nyugati előterében folytatódott. Ugyanebben az időszakban az Orosz-tábláról indult az a keskeny sztyeppsáv is, amely a Fekete-tenger partszegélyén egyik irányban az Al-Duna vonalát követve a vaskapui hegységszerkezeti és domborzati-vízrajzi kapcsolaton át délről teremtette meg az összeköttetést a Kárpát-medencével, továbbá a mai Bulgárián át Görögország északi területeihez és a Közel-Kelethez kapcsolódott.

A középső-pleisztocén kb. 600 és 140 ezer évvel ezelőtti időszakában valóban beköszöntöttek a globális méretű, 100–150 ezer évig eltartó, ciklikusan ismétlődő eljegesedések (glaciálisok), és közöttük a mai klímához hasonló felmelegedési (interglaciális) klímaváltozások. Az ilyen mértékű, térben és időben kiterjedt változások új és még újabb evolúciós kényszerhelyzetbe hozták a szárazföldi emlősöket is. Alapvetően három lehetőség várt rájuk: a kihalás, az alkalmazkodás vagy a korábbi ökoszisztéma életfeltételeinek követése (vándorlás). Az utóbbi két túlélési lehetőség az őslénytani adatok szerint minden glaciális-interglaciális ciklus váltásakor az emlősfajok kb. 60–40%-ának1 sikerült, miközben rendszerint új alfajokká, fajokká alakultak át. Az új ökoszisztémák „feltöltődése” pedig bevándorlásokkal, a menedékterületek (refúgiumok) újraéledésével következett be.

Mindezek a folyamatok a Günz- és a Riss-glaciálisok között legalább kétszer bekövetkeztek. Keletről a nagy sztyeppzónából a korábbiakkal azonos útvonalon, de azokat meghosszabbítva eljutottak a nyílt területhez alkalmazkodott rágcsálók Európa más területeire is. Az északi sáv kiterjedt a lengyel és a német középhegységekre, Hollandia óceánközeli partszegélyére, Belgiumon át a francia Rhône völgyén át a Nyugati-Alpok előterére, esetenként a Pireneusok északi területére, vagy a Földközi-tengerig. A hörcsög (Cricetus cricetus) 500–400 ezer évvel ezelőtt a Mindel-glaciális idején érte el nyugat-európai elterjedését, majd az azt követő holsteini interglaciálisban elszigetelődött utánpótlási területéről, jelenléte csökkent. Az ürge (Spermophilus citellus) és az északi szöcskeegér (Sicista betulina) is a hörcsöghöz hasonlóan vándorolt keletről nyugatra, majd vissza. Nyugat-Európát a füttyentő nyúl (Ochotona) és a kihalt nyúlfarkú pocok (Lagurus transiens) is elérte, de azt követően visszavonult a kelet-európai és ázsiai refúgiumába. Az Al-Duna mentén ugyanezek a sztyeppei rágcsálók a földikutyával (Spalax-félék) kiegészülve a Kárpát-medencében is elterjedtek. A harmadik, déli, balkáni útvonalon mind a hat sztyeppei faj – ugyan eltérő kiterjedéssel – benépesítette a Fekete-tenger partszegélyét követve Bulgária, Szerbia és Görögország északi területeit és az alacsonyabb hegyvidékeket is.


A felső-pleisztocén „Mammuthus – Coelodonta sztyepp” rágcsálói


A gyapjas mamutról (Mammuthus primigenius) és a gyapjas orrszarvúról (Coelodonta antiquitatis) elnevezett kihalt sztyepp ökoszisztéma eredete legalább négyszázezer évre tekint vissza. Valódi, az Alaszkától és a Csendes-óceán nyugat-ázsiai területétől az atlanti partvidékig kiterjedő fénykora a 130 és 20 ezer évvel ezelőtti időszakban volt. Közismert emlősei között élt a barlangi medve, az oroszlán és a hiéna mellett a farkas, az óriásszarvas, a jávorszarvas, a bölény és az őstulok is. Ez a jellegzetes felső-pleisztocén hideg, száraz klímához alkalmazkodott, rendszerint energiában gazdag magas füves vegetációval borított, hatalmas területen élt. A kihalt ökoszisztémát tundra-sztyeppként jellemzik, szemben a kontinentális sztyeppel. A rendkívül specializálódott ökológiai rendszer eltűnését alapvetően nem a jelenkori felmelegedés, hanem a 20–18 ezer évvel ezelőtti utolsó jégkorszak hidegcsúcsa okozta.

A Kárpát-medencében a tundra-sztyepp sajátos, az Orosz-tábláról kiterjeszkedő kontinentális változata több bevándorlási hullámban alakult ki. Az Al-Dunától a Dévényi-szorosig terjedő állatföldrajzi zsákutcából nem tudott kijutni a földikutya és a szöcskeegér, míg az ürge eljutott a Cseh-medencébe. Kárpát-medencei természeti határa és ezzel a kontinentális sztyepp meglepő módon időnként délnyugaton folytatódott a horvát területeken keresztül elkalandozott az Appennini-félsziget adriai oldalán, miközben a Pó-síkságon át egészen a francia Riviéráig kiterjedt.

A Kárpát-medencében a felső-pleisztocén idején a rágcsálók alapján több „sztyepp-szakaszt” lehet elkülöníteni. A 116 és 103 ezer évekkel ezelőtti rágcsálófaunájára jellemző, hogy a kisemlősök között megmarad a korábban is domináns mezei pocok mellett jelentősen megnövekedett a szibériai pocok mennyisége. A kontinentális sztyepp legnagyobb kiterjedését 70–60 ezer évvel ezelőtt érte el. A magyarországi Neander-völgyi emberleleteiről is nevezetes cserépfalui Suba-lyuk barlang faunájára jellemző, hogy a Lagurus dominanciája rendkívül megnövekedett, és ennek következtében ez a pocokfaj keletről messze nyugatra (lengyel, német, belga, angol és francia területekre) elterjedt. A Suba-lyuk üledékeiben együtt fordul elő a mezei pocokkal, a földikutyával, az ugróegérrel, az ürgével, a hörcsöggel, a szöcskeegérrel és a füttyentő nyúllal. A negyvenezer évvel ezelőtti Kárpát-medencei sztyepp emlősfaunájában megjelent a tundrai élőhelyű örvös lemming, továbbra is jelen vannak a mamut sztyepp jellegzetes nagyemlősei és rágcsálói, és igen gyakori a szibériai pocok. A 22–18 ezer évvel ezelőtti sztyepp a felső-pleisztocén utolsó glaciális csúcsa egyben a „Mammuthus–Coelodonta sztyepp” végét is jelenti.


Napjaink erdős sztyeppje és a népvándorlások


A mamut sztyepp kb. 18 ezer évvel ezelőtti eltűnését követően, a földtörténeti jelenkor, a holocén kezdetéig (tízezer éve), az újonnan kialakuló interglaciálist bevezető évezredekben több jelentős, hosszan tartó, az évi középhőmérsékletben akár 2 Celsius-foknál is magasabb vagy alacsonyabb, lényegesen eltérő csapadékú, a Kárpát-medencére is kiterjedő globális környezetváltozás zajlott le. A kontinentális, erdős sztyeppünk nem a mamut sztyepp átalakult továbbélése. A túlélő emlősfauna fajösszetétele napjainkig több szakaszban, 36 százalékkal csökkent. A pleisztocén fajok közül 3–4 ezer évvel ezelőtt a rágcsálók között a szibériai pocok és füttyentő nyúl már nem élt a Kárpát-medencében, az északi vagy régebbi magyar nevén patkányfejű pocok (Microtus oeconomus) reliktumai a Kisalföldön és a Kis-Balaton területén ma is a magyar fauna tagja.

A jelenlegi sztyepp–erdős sztyepp ökoszisztémánk kezdetei legfeljebb 5–6 ezer évvel ezelőttre vezethetők vissza. Nagyon valószínű azonban, hogy a máig tartó és természetes állapotában már alig létező Kárpát-medencei kontinentális sztyepp kialakulása a Krisztus utáni első évezred globális környezetváltozásával vette kezdetét. A sztyepp újbóli terjeszkedése a népvándorás kori emberi csoportok többszöri keletről nyugatra irányuló mozgását is meghatározta. Az emberi kultúrákat is megmozgató természeti kényszerek a történelmi időkben ekkor érvényesültek utoljára jelentős mértékben. Néhány száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emberi tevékenység és a környezet állandóan változó kölcsönhatására a természetes sztyeppből a Kárpát-medencében létrejött a puszta, a mezőföld vagy éppen az ugar. Az 1850-es évek végén általános felmelegedésbe váltó „kis jégkorszak”, a jelenlegi „globális felmelegedéshez” hasonlóan az ökoszisztémák átalakulását nem idézte elő. Sztyeppünk várható eltűnését elsősorban nem a globális felmelegedés fokozódása, hanem az emberi tevékenységekkel létrejött mesterséges tájak önpusztító térhódítása veszélyezteti.
 


 

Elhangzott: Kordos László: Negyedidőszaki sztyepp folyosók. Archaeometria, kognitív-szociálarcheológia konferencia. Miskolc, 2014. április 3–4. • Kordos László: A sztyeppút tízmillió éve: klíma, környezet, vándorlás és népvándorlás. A Földtudományok Osztálya és az INQUA Magyar Nemzeti Bizottsága Tudományos Ülése. Budapest, 2014. május 7. • Kordos László: Ürgék útján jöttem én… „Szabad-e Dévénynél betörnöm”… (A puszta múltja az őslénykutató szemével) Beszélgetőtárs Lukácsi Béla. Tudományos Újságírók Klubja, Hadik Tudományos Kávéház, Budapest, 2014. május 25.
 



Kulcsszavak: sztyepp, Eurázsia, lemeztektonika, globális változás, környezetátalakulás, klímaváltozás, neogén, kvarter, kisemlősök, ökoszisztéma, állatföldrajz, népvándorlás
 


 

IRODALOM

Győrffy György – Zólyomi Bálint (1996): A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. Magyar Tudomány. 8, 899–918.

Kordos László (2013): A sztyepplakó rágcsálók európai honfoglalásai. Természet Világa. 144, 3, 110–113.

Németh Attila – Csorba Gábor (2013): A Kárpát-medencei füves puszták állatvilága. Természet Világa. 144, 3, 114–117.
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 A számok sorrendjét egyfajta geológusszakmai logika szerint írtam hol fordított, hol a megszokott formában. Amikor egy időszak években kifejezett határait adjuk meg, akkor az idősebbtől a fiatalabb felé haladunk (17–15 millió év), más esetekben a jelenségek, események idejét, intervallumát már a megszokott a növekvő számsorrendben használjuk. <