A sztyepp lassan a misztikus régmúlt, a végtelen
rónaság, a nemzeti hagyomány, a puszta pedig a hungarikumvédendő
öntudatunk időtlen emlékképévé kezd átalakulni.
A sztyepp füves, vagy fákkal, állandó
vízfolyásokkal és kiterjedt árterekkel tagolt, általában
alföldi-dombsági táj, környezeti mikro- és makroterületek globális
övezetességet mutató ökoszisztémája. Jelenlegi kiterjedése a
Fertő-vidéktől a Bajkálig, vagy még azon túl is, a Csendes-óceánig
húzódik. A sztyepp prérinek nevezve az észak-amerikai kontinensen is
követhető. Évezredes nagyságrendben változó eurázsiai sávja a
pleisztocén utolsó lehűlési szakaszában csaknem a Sarkkörig
tolódott, délről az ázsiai hegységrendszer magaslatai,
sivatagi-félsivatagi medencéi akadályozták elterjedését. A sztyepp
biológiai értelemben ökológiai folyosó, ahol a különböző növény- és
állatfajok megtalálták életlehetőségeiket, azokhoz néhány
ezer-tízezer év alatt alkalmazkodtak, változásaira kiterjedt
vándorlásokkal és elszigetelődésekkel válaszoltak, vagy éppen
kihaltak. Geológus szemmel nézve az eurázsiai sztyepp a globális
lemeztektonikai események nélkül nem alakulhatott volna ki. Ott
húzódik, ahol az ősi Tethys-óceán kelet-nyugat irányú tengelyének
szűkülő ollója Eurázsia déli szegélyéhez csatlakozva létrehozta a
Földközi-tenger mellékágrendszerét, a Paratethyst. Az Alpok
felgyűrődését követő, egymástól elkülönült tengerek a
Pannon-medencétől a Fekete-, és Kaszpi-tengeren át a Bajkálig
követték egymást. Mindezek teljes vagy részleges feltöltődésével a
Paratethys tengeri útvonalát felváltotta egy alapvetően szárazföldi
sáv, a későbbi sztyeppút nyomvonala. Mindez 10– 15 millió évvel
ezelőttre már létrejött, sztyeppről azonban még nem beszélhetünk. A
klímatörténeti kutatások korunk emberének azt sugallják, hogy kb. 35
millió éve meteorológiai értelemben a Földön jégkorszak van. Az
Antarktisz, mint nagykiterjedésű kontinens, a kőzetlemez-sodródások
következtében a Déli Sarok területére érkezve a be- és kisugárzási
energiaegyenleg helyi következményeként állandóan jéggel borított
szárazfölddé vált. A globális légköri lehűlés irányába mutató
tendencia, vagyis a tengervíz felszíni hőmérsékletének kb. 20
°C-os csökkenése közben jelentős időtartamú
(2–5 millió év) és 5–15 °C-os
hőmérséklet-ingadozásokkal tagolt szakaszok váltották egymást. Az
antarktiszi hatás mellett a Föld kéreglemezei, vulkánjai, óceáni és
légköri áramlásai állandóan változó klimatikus kényszerhelyzeteket
teremtettek. Mindezen kölcsönhatások Eurázsiában a sztyeppszerű
ökoszisztéma létrejöttét csak kb. 14 millió évvel ezelőttől, a
középső miocén klímaoptimumot (Middle Miocene Climatic Optimum,
17–15 Ma között) követő lehűléstől tették lehetővé. A
Kárpát-medencét, a fekete-tengeri és a kaszpi–arali süllyedékeket
kitöltő víz helyi hatására a klímaoptimum ezeken a területeken 9–10
millió évvel ezelőttig továbbra is fennmaradt. A zonális, nyílt
vegetációval és élővilággal jellemezhető globális öv csak később
alakult ki.
Egy globális változás következményei
A Földdel, a Földön a 7–8 millió évvel ezelőtti időszakban valaminek
történnie kellett! Tudjuk, hogy az Egyenlítő és Eurázsia középső
szélességei közötti területen az addig többé-kevésbé egységesnek
tűnő trópusi-szubtrópusi erdők felszakadoztak, helyettük nyíltabb
vegetáció, esetenként félsivatag-sivatag alakult ki. Létrejött a
szavanna, a sivatag, és a mérsékelt övi füves övezet. Közvetlen
(proxy) mérések igazolják, hogy a növényevő állatok miként
alkalmazkodtak az alapvetően új környezethez. A növényevők
fogzománcába beépült az adott környezetre jellemző asszimiliációs
(C3-as vagy C4-es) folyamat eltérő stabil szénizotóp aránya. A C3-as
növények elsősorban a mérsékelt és a hideg égövben, a C4-esek a
trópusi, meleg környezetben élnek. A napjainkban már rutinszerűen
végzett vizsgálatok szerint Eurázsia mérsékelt övezetében 6–7 millió
évvel ezelőttől a C3-as növények dominanciája jellemző. A
csapadékvíz hőmérsékletére utaló oxigén 16-os és 18-as izotópok
arányvizsgálatai szintén a gyorsan változó, tendenciájában lehűlést
mutató ingadozásokat jeleznek. A növényevő emlősök patája a puhább
talajon járásról alkalmazkodott a keményebb felszínhez. A háromujjú
őslovak (Hipparionok) és a marhafélék (Bovidae) fogainak szerkezet-
és méretváltozásai, valamint a táplálék okozta fogzománckopás nyomai
(meso- és microwear) egyaránt arra utalnak, hogy ezek az állatok a
korábbi lombevésről a füvek legelésére tértek át. A globális
változásra utal az a tény is, hogy a szárazföldi gerincesek nagy
része ekkor kihalt. Legalább egymillió évig tartó
fajidiverzitás-csökkenés után az új, szavannai környezetet idéző
emlősfauna vándorolt keletről Európa középső vidékeire. Gazellák,
zsiráfszerű lények, struccok, hiénák, kardfogú tigrisek, új
orrszarvú- és gumósfogúőselefánt-fajok jelentek meg. A száraz,
esetenként sivatagi-félsivatagi körülményekre utalnak a mediterrán
ugróegerek és a sivatagi mázzal-kéreggel bevont kavicsok is. Az
egyszervolt környezet mintegy négymillió évvel ezelőttig tartott.
Elemei, mint a szavannás nyílt vegetáció, a sivatagi környezet, az
Indus vagy Mekong típusú folyóvízhálózat, a mozaikos ökoszisztémák,
a monszunhoz hasonló évszakosság napjainkban együttesen nem
léteznek. A mintegy nyolc- és négymillió évekkel ezelőtti
időszakban, amit a rétegtan késő miocénnek és korai pliocénnek, a
szárazföldi gerincesek kutatói turolinak, pikerminek vagy
baltavariumnak neveznek, még nem tekinthető sztyeppnek, csak annak
globális hatásokra létrejött előfutárának.
A globális változás okait sokan, sokféle
megközelítéssel és céllal keresik. A kutatás fő mozgatója annak
megismerése, hogy milyen környezeti változások okozták az ember
kialakulásához vezető leszármazási vonal létrejöttét. Földtani
oldalról közelítve a kérdést, talán legfontosabb a
Kelet-Afrikai-árokrendszer (East African Great Valley)
aktivizálódása. Az újonnan kialakult változatos domborzat, a
mozaikosan elhelyezkedő sokféle élőhely a korábbiakhoz képest
mindenképpen alkalmazkodásra kényszerítő tényező volt. Új
ökoszisztémák jelentek meg, amelyekben a tápláléklánc és a
viselkedési formák átalakultak, elkülönültek egymástól. Ez a
regionális esemény azonban nem okozhatott globális átrendeződéseket.
Az okok között jelentős szerepet kaphatott a nyugat-antarktiszi
jégtakaró kiterjedése, és a globális lehűlés hatására az állandó
arktiszi jégborítás kialakulása is. Eurázsiában az
Indiai-kontinenslemez további, és napjainkban is tartó kollíziója
egyre magasabb hegyvonulatokat, magasabbra kiemelkedett hatalmas
méretű zárt medence-fennsíkokat alakított ki. Ennek hatására
alapvetően megváltoztak a légköri áramlatok és csapadékviszonyok,
átrendeződött az ázsiai monszunhatás. Ugyanebben az időszakban
feltöltődött a Pannon-tó, rendkívüli mértékben ingadozott a
Fekete-tenger vízszintje, szeparálódott a Kaszpi-tenger, és a
Bajkál-tó északi lefolyása is megcsappant, végeredményként megszűnt
a Mellék-Földközi-tenger, a Paratethys. Természetesen más, még
kellően fel nem derített okok is létezhetnek, mint a
tengeráramlatok, a vulkanizmus, a Föld pályaelemeinek, elsősorban
tengelyferdeségének megváltozásai vagy kozmikus okok.
Vörösagyagok és sárgaföldek –
a sztyepp őskora?
Általános tapasztalat, hogy a vasvegyületekben gazdag harmad- és
negyedidőszaki vörösagyagok általában mediterrán klimatikus
viszonyok között képződnek, míg a régiesen sárgaföldnek nevezett
löszös üledékek inkább a kontinentális környezetre jellemzőek. A
földtörténet 2,5–1,6 millió évekkel ezelőtti szakaszában mindkettő
akár az északi sarkkör közelében is kialakulhatott. Nem véletlen az
a földtörténeti rétegtani bizonytalanság, ami a harmad- és
negyedidőszak, és azon belül a pliocén és a pleisztocén határának
megvonása körül alakult ki. A gyakorlatban – így nálunk is – a
határt 2,4–2,6 millió év között húzzák meg. A hivatalos nemzetközi
bizottság (IUGS – International Stratigraphic Committee) szavazása
is kettős határmegoldást talált, azt 2,588 és 1,806 millió években
meghatározva. Többen hajlanak arra az ésszerű megoldásra, hogy a
negyedidőszak legyen a harmadidőszak része, a Homo sapiens
kialakulásától eltelt kb. kétszázezer évet pedig tekintsük
anthropocene-nek. A pleisztocén jégkorszak első, idősebb szakaszára
inkább a vörösagyagok képződése jellemző, amelyeket időnként
megszakítanak a löszös-homokos, és édesvízi eredetű meszes kőzetek.
Mindezek környezetjelző eredetvizsgálata napjaink technikai
lehetőségei miatt továbbra is új és még újabb, eddig figyelmen kívül
hagyott összefüggések sorát tágítja ki, vagyis alig ismerjük azt,
ami eddig evidens volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az apró
gerincesek (rovarevők, rágcsálók) átalakulása (evolúciója) a
korábbiakhoz képest felgyorsult, diverzitásuk és migrációs
hajlandóságuk növekedett. Mégis gyakori, hogy az egymást váltó
agyagos-löszös kőzetszelvényekben rendszerint csak a fajok egymáshoz
viszonyított gyakoriságában van különbség. A Kárpát-medencei
különböző színű és eredetű őstalajokban, kőzetekben már mindenhol
kimutathatók a félszáraz-száraz, sztyeppei, erdős sztyeppei
környezethez alkalmazkodott, helyben továbbélő és átformálódó vagy
keletről bevándorolt fajok, csakúgy, mint az északról délre migráló
lemmingek. Európaszerte megjelentek az első füttyentő nyulak
(Ochotona-félék), a valódi földikutyák, az ürgék, és más hozzájuk
hasonló, földbe vájt üregekben meghúzódó, ott élő rágcsálók.
Lehetséges, hogy a nyílt vegetációjú sztyepp ebben az időszakban
alakult ki, amikor még sem a környezetet, sem az ott élő állatokat
nem lehet közös nevezőre hozni?
A sztyepplakó rágcsálók európai kalandozásai
A ma élő, nyílt területekhez alkalmazkodott rágcsálók közvetlen ősei
az Orosz-táblán valószínűleg már korábban kialakultak. A nagy
kiterjedésű sztyeppei körülményekhez alkalmazkodva, a kontinentális
klíma tartósabb hatására a kb. 1,6 millió és 600 ezer év közötti
időszakban a kontinens nyugatabbi és délibb, nem
|
|
magashegységi területeire is kiterjedtek.
Állatföld-rajzi szempontból Európa valójában a hatalmas ázsiai
kontinens nyugati, kicsiny és tagolt félszigete, ahová időnként
keletről behatol a tajga és az Eurázsiai-hegységrendszer között
kialakult, sztyepp-nek nevezett mérsékelt övi, kontinentális zóna.
A Don és a Dnyeper sztyeppvidékén élő jellegzetes
emlősállatok keletről nyugatra irányuló kiterjedését a Kárpátok
magashegységi íve két, alapvetően még napjainkban is létező
„közlekedési sávba” kényszerítette. Az egyik útvonal a Kárpátok és
Skandinávia között, a lengyel–német sík- és dombvidéken át, majd az
Alpok északi és nyugati előterében folytatódott. Ugyanebben az
időszakban az Orosz-tábláról indult az a keskeny sztyeppsáv is,
amely a Fekete-tenger partszegélyén egyik irányban az Al-Duna
vonalát követve a vaskapui hegységszerkezeti és domborzati-vízrajzi
kapcsolaton át délről teremtette meg az összeköttetést a
Kárpát-medencével, továbbá a mai Bulgárián át Görögország északi
területeihez és a Közel-Kelethez kapcsolódott.
A középső-pleisztocén kb. 600 és 140 ezer évvel
ezelőtti időszakában valóban beköszöntöttek a globális méretű,
100–150 ezer évig eltartó, ciklikusan ismétlődő eljegesedések
(glaciálisok), és közöttük a mai klímához hasonló felmelegedési
(interglaciális) klímaváltozások. Az ilyen mértékű, térben és időben
kiterjedt változások új és még újabb evolúciós kényszerhelyzetbe
hozták a szárazföldi emlősöket is. Alapvetően három lehetőség várt
rájuk: a kihalás, az alkalmazkodás vagy a korábbi ökoszisztéma
életfeltételeinek követése (vándorlás). Az utóbbi két túlélési
lehetőség az őslénytani adatok szerint minden
glaciális-interglaciális ciklus váltásakor az emlősfajok kb.
60–40%-ának1 sikerült,
miközben rendszerint új alfajokká, fajokká alakultak át. Az új
ökoszisztémák „feltöltődése” pedig bevándorlásokkal, a
menedékterületek (refúgiumok) újraéledésével következett be.
Mindezek a folyamatok a Günz- és a Riss-glaciálisok
között legalább kétszer bekövetkeztek. Keletről a nagy
sztyeppzónából a korábbiakkal azonos útvonalon, de azokat
meghosszabbítva eljutottak a nyílt területhez alkalmazkodott
rágcsálók Európa más területeire is. Az északi sáv kiterjedt a
lengyel és a német középhegységekre, Hollandia óceánközeli
partszegélyére, Belgiumon át a francia Rhône völgyén át a
Nyugati-Alpok előterére, esetenként a Pireneusok északi területére,
vagy a Földközi-tengerig. A hörcsög (Cricetus cricetus) 500–400 ezer
évvel ezelőtt a Mindel-glaciális idején érte el nyugat-európai
elterjedését, majd az azt követő holsteini interglaciálisban
elszigetelődött utánpótlási területéről, jelenléte csökkent. Az ürge
(Spermophilus citellus) és az északi szöcskeegér (Sicista betulina)
is a hörcsöghöz hasonlóan vándorolt keletről nyugatra, majd vissza.
Nyugat-Európát a füttyentő nyúl (Ochotona) és a kihalt nyúlfarkú
pocok (Lagurus transiens) is elérte, de azt követően visszavonult a
kelet-európai és ázsiai refúgiumába. Az Al-Duna mentén ugyanezek a
sztyeppei rágcsálók a földikutyával (Spalax-félék) kiegészülve a
Kárpát-medencében is elterjedtek. A harmadik, déli, balkáni
útvonalon mind a hat sztyeppei faj – ugyan eltérő kiterjedéssel –
benépesítette a Fekete-tenger partszegélyét követve Bulgária,
Szerbia és Görögország északi területeit és az alacsonyabb
hegyvidékeket is.
A felső-pleisztocén „Mammuthus – Coelodonta sztyepp” rágcsálói
A gyapjas mamutról (Mammuthus primigenius) és a gyapjas orrszarvúról
(Coelodonta antiquitatis) elnevezett kihalt sztyepp ökoszisztéma
eredete legalább négyszázezer évre tekint vissza. Valódi, az
Alaszkától és a Csendes-óceán nyugat-ázsiai területétől az atlanti
partvidékig kiterjedő fénykora a 130 és 20 ezer évvel ezelőtti
időszakban volt. Közismert emlősei között élt a barlangi medve, az
oroszlán és a hiéna mellett a farkas, az óriásszarvas, a
jávorszarvas, a bölény és az őstulok is. Ez a jellegzetes
felső-pleisztocén hideg, száraz klímához alkalmazkodott, rendszerint
energiában gazdag magas füves vegetációval borított, hatalmas
területen élt. A kihalt ökoszisztémát tundra-sztyeppként jellemzik,
szemben a kontinentális sztyeppel. A rendkívül specializálódott
ökológiai rendszer eltűnését alapvetően nem a jelenkori
felmelegedés, hanem a 20–18 ezer évvel ezelőtti utolsó jégkorszak
hidegcsúcsa okozta.
A Kárpát-medencében a tundra-sztyepp sajátos, az
Orosz-tábláról kiterjeszkedő kontinentális változata több
bevándorlási hullámban alakult ki. Az Al-Dunától a Dévényi-szorosig
terjedő állatföldrajzi zsákutcából nem tudott kijutni a földikutya
és a szöcskeegér, míg az ürge eljutott a Cseh-medencébe.
Kárpát-medencei természeti határa és ezzel a kontinentális sztyepp
meglepő módon időnként délnyugaton folytatódott a horvát területeken
keresztül elkalandozott az Appennini-félsziget adriai oldalán,
miközben a Pó-síkságon át egészen a francia Riviéráig kiterjedt.
A Kárpát-medencében a felső-pleisztocén idején a
rágcsálók alapján több „sztyepp-szakaszt” lehet elkülöníteni. A 116
és 103 ezer évekkel ezelőtti rágcsálófaunájára jellemző, hogy a
kisemlősök között megmarad a korábban is domináns mezei pocok
mellett jelentősen megnövekedett a szibériai pocok mennyisége. A
kontinentális sztyepp legnagyobb kiterjedését 70–60 ezer évvel
ezelőtt érte el. A magyarországi Neander-völgyi emberleleteiről is
nevezetes cserépfalui Suba-lyuk barlang faunájára jellemző, hogy a
Lagurus dominanciája rendkívül megnövekedett, és ennek következtében
ez a pocokfaj keletről messze nyugatra (lengyel, német, belga, angol
és francia területekre) elterjedt. A Suba-lyuk üledékeiben együtt
fordul elő a mezei pocokkal, a földikutyával, az ugróegérrel, az
ürgével, a hörcsöggel, a szöcskeegérrel és a füttyentő nyúllal. A
negyvenezer évvel ezelőtti Kárpát-medencei sztyepp emlősfaunájában
megjelent a tundrai élőhelyű örvös lemming, továbbra is jelen vannak
a mamut sztyepp jellegzetes nagyemlősei és rágcsálói, és igen
gyakori a szibériai pocok. A 22–18 ezer évvel ezelőtti sztyepp a
felső-pleisztocén utolsó glaciális csúcsa egyben a
„Mammuthus–Coelodonta sztyepp” végét is jelenti.
Napjaink erdős sztyeppje és a népvándorlások
A mamut sztyepp kb. 18 ezer évvel ezelőtti eltűnését követően, a
földtörténeti jelenkor, a holocén kezdetéig (tízezer éve), az
újonnan kialakuló interglaciálist bevezető évezredekben több
jelentős, hosszan tartó, az évi középhőmérsékletben akár 2
Celsius-foknál is magasabb vagy alacsonyabb, lényegesen eltérő
csapadékú, a Kárpát-medencére is kiterjedő globális
környezetváltozás zajlott le. A kontinentális, erdős sztyeppünk nem
a mamut sztyepp átalakult továbbélése. A túlélő emlősfauna
fajösszetétele napjainkig több szakaszban, 36 százalékkal csökkent.
A pleisztocén fajok közül 3–4 ezer évvel ezelőtt a rágcsálók között
a szibériai pocok és füttyentő nyúl már nem élt a Kárpát-medencében,
az északi vagy régebbi magyar nevén patkányfejű pocok (Microtus
oeconomus) reliktumai a Kisalföldön és a Kis-Balaton területén ma is
a magyar fauna tagja.
A jelenlegi sztyepp–erdős sztyepp ökoszisztémánk
kezdetei legfeljebb 5–6 ezer évvel ezelőttre vezethetők vissza.
Nagyon valószínű azonban, hogy a máig tartó és természetes
állapotában már alig létező Kárpát-medencei kontinentális sztyepp
kialakulása a Krisztus utáni első évezred globális
környezetváltozásával vette kezdetét. A sztyepp újbóli terjeszkedése
a népvándorás kori emberi csoportok többszöri keletről nyugatra
irányuló mozgását is meghatározta. Az emberi kultúrákat is
megmozgató természeti kényszerek a történelmi időkben ekkor
érvényesültek utoljára jelentős mértékben. Néhány száz évnek kellett
eltelnie ahhoz, hogy az emberi tevékenység és a környezet állandóan
változó kölcsönhatására a természetes sztyeppből a Kárpát-medencében
létrejött a puszta, a mezőföld vagy éppen az ugar. Az 1850-es évek
végén általános felmelegedésbe váltó „kis jégkorszak”, a jelenlegi
„globális felmelegedéshez” hasonlóan az ökoszisztémák átalakulását
nem idézte elő. Sztyeppünk várható eltűnését elsősorban nem a
globális felmelegedés fokozódása, hanem az emberi tevékenységekkel
létrejött mesterséges tájak önpusztító térhódítása veszélyezteti.
Elhangzott: Kordos László: Negyedidőszaki sztyepp
folyosók. Archaeometria, kognitív-szociálarcheológia konferencia.
Miskolc, 2014. április 3–4. • Kordos László: A sztyeppút tízmillió
éve: klíma, környezet, vándorlás és népvándorlás. A Földtudományok
Osztálya és az INQUA Magyar Nemzeti Bizottsága Tudományos Ülése.
Budapest, 2014. május 7. • Kordos László: Ürgék útján jöttem én…
„Szabad-e Dévénynél betörnöm”… (A puszta múltja az őslénykutató
szemével) Beszélgetőtárs Lukácsi Béla. Tudományos Újságírók Klubja,
Hadik Tudományos Kávéház, Budapest, 2014. május 25.
Kulcsszavak: sztyepp, Eurázsia, lemeztektonika, globális
változás, környezetátalakulás, klímaváltozás, neogén, kvarter,
kisemlősök, ökoszisztéma, állatföldrajz, népvándorlás
IRODALOM
Győrffy György – Zólyomi Bálint (1996): A
Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. Magyar Tudomány.
8, 899–918.
Kordos László (2013): A sztyepplakó
rágcsálók európai honfoglalásai. Természet Világa. 144, 3, 110–113.
Németh Attila – Csorba Gábor (2013): A
Kárpát-medencei füves puszták állatvilága. Természet Világa. 144, 3,
114–117.
LÁBJEGYZETEK
1 A számok sorrendjét
egyfajta geológusszakmai logika szerint írtam hol fordított, hol a
megszokott formában. Amikor egy időszak években kifejezett határait
adjuk meg, akkor az idősebbtől a fiatalabb felé haladunk (17–15
millió év), más esetekben a jelenségek, események idejét,
intervallumát már a megszokott a növekvő számsorrendben használjuk.
<
|
|