Az évfordulócentrikus megemlékezések egy kegyes
hazugságra épülnek. A szakma megpróbálja magával és a befogadókkal
is elhitetni, hogy a kutatásokkal minden rendben van. Kifelé ez így
is látszik, hiszen a konferenciák, cikkek, riportok azt a képzetet
keltik, hogy a megemlékezések felsorolt formái szisztematikus munka
gyümölcsei. Ez akár igaz lehetne, mert néhány esetben valóban ez
történik, jóllehet ezekre a témákra semmiféle politikai és
ideológiai máz nem került fel. Legalábbis eddig. A konstanzi zsinat
(1414–1418) és az 1515-ös bécsi királytalálkozó jubileumára –
kizárólag szakmai körökben –, már időben megkezdődtek az
előkészületek. Mivel a cikk szerzője és beszélgetőpartnerei is a
középkori magyar történelemmel foglalkoznak, most nem térek ki a
méltatlanul háttérbe szorított 1815-ös bécsi kongresszus, valamint
az I. világháborúval foglalkozó, különösen az utóbbit Pató Pálként
kezelő, ötlettelen szervezésekre. A „PR”-témák további
különlegessége, hogy a jubileum idején megszaporodnak a
feldolgozások. Ezt a pozitív hozzáállást viszont elhomályosítják a
tények. Egy-két szaktanulmányon kívül érdemben semmi sem történik.
Erre remek, de egyben szomorú példa a 2008-as Mátyás-évforduló
termése.
Tavaly a Dózsa György nevével fémjelzett
parasztháború ötszáz éves évfordulóját úgy ünnepeljük, hogy
gyakorlatilag semmi újat nem tudunk az akkori eseményekről. A
történészeket védve ennek nem kizárólag a lustaság és a
nemtörődömség az oka, hanem egy 1971-es döntés. 2014 szeptemberében
nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek A parasztháború
története Európában címmel. Az akkori félévezredes jubileum célja
Dózsa György születésének ünneplése volt, annak ellenére, hogy
világrajövetelének pontos dátumát nem ismerjük. Az ötletet jóval
korábban, a Magyar Tudományos Akadémia román–magyar történész
vegyesbizottságának az ülésén vetették fel. Érdekes módon a
megemlékezés motorjának Ștefan Pascu (1914–1998) román historikus
akadémikus számított. Mivel a vegyesbizottság csak 1971-ben alakult,
amelynek vezetője magyar részről Elekes Lajos (1914–1982), míg a
románokéról Camil Mureşanu (sz. 1927) volt, érdemes a gyorsaság
okára választ keresni. A román történetírásnak – pontosabban
politikai megrendelőinek –, mint egy korty cujkára, olyan nagy
szüksége volt egy haladó mozgalomra. Budai Nagy Antal mellett ennek
csak Dózsa György felelt meg, székelyként – szerintük románként – és
osztályharcosként egyaránt. Magyarországon ekkor nem nagyon
foglalkoztak a témával, hiszen Márki Sándor (1853–1925)
alapmunkájának eredményeit elegendőnek tartották. A monográfia – más
kiemelkedő színvonalú művekhez hasonlóan – hosszú időre lezárta a
Dózsa-kutatást. Alkalmanként azért új vélemények is megjelentek.
Ilyen Mályusz Elemér (1898–1989) kisebb lélegzetű, de fontos
tanulmánya. Ő már 1926-ban felvetette, hogy a parasztháborút nem a
legrosszabb helyzetben élő jobbágyok, hanem a mezővárosi
jobbágy-polgárok robbantották ki. 1945 után talán csak Szabó István
(1898–1969) nevét említhetjük, aki a magyar parasztság történetéről
írt tanulmánykötetében érintette a kérdést. Mindenesetre 1972-ben a
tudományos konferenciát megtartották, amiről röviden a Népszabadság
is beszámolt.
A szakma szerencséjére a politikai akarat, valamint
az évforduló lehetővé tette Fekete Nagy Antal levéltáros (1900–1969)
kéziratos hagyatékának a feldolgozását, aki több évtizeden keresztül
kutatta a parasztháború forrásanyagát. Igaz, a jubileum dátuma
(1972) problémásnak számított, hiszen a mai napig nem tudjuk Dózsa
György születési évszámát. (Márki Sándor szerint 1470.) Fekete Nagy
Antal kutatásai során számos, addig ismeretlen adatot talált, és
megkezdte az összegyűjtött anyag feldolgozását. Súlyos betegsége
miatt az addig elkészült tanulmányt és az okmánytárat a Magyar
Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet gondozására bízta,
ahol a levéltáros halála után mindkét rész kiadása mellett
döntöttek. A monográfia átdolgozására Barta Gábort (1943–1995), az
intézet munkatársát kérték fel, és úgy határoztak: a forráskiadvány
anyagának ellenőrzését, a kötet szerkesztését, kiegészítését és
kiadását az MTA Történettudományi Intézete (MTA TTI) és a Magyar
Országos Levéltár (MOL) közös vállalkozásban végzi. A két intézmény
akkori igazgatója Pach Zsigmond Pál (1919–2001), illetve Ember Győző
(1909– 1993) 1971-ben az okmánytár elkészítésével Érszegi Gézát
(MOL), valamint Kenéz Győzőt (1916–1990) (MTA TTI) és Solymosi
Lászlót (MTA TTI) bízták meg. A szerzők a nyers kéziratot már 1972.
április 1-én leadták az Akadémiai Kiadónak, ahol lektornak Borsa
Ivánt (1917–2006) és Szűcs Jenőt (1928– 1988) kérték fel. A
példaszerűen gyors munkának köszönhetően már a konferencia előtt
lehetőség nyílott a még nem teljes okmánytár anyagának
hasznosítására. (A 426 iratot tartalmazó, korszerű forráskiadvány
végül csak 1979 májusában jelent meg.) A kötetet nemzetközileg is
nagyra értékelték, mintegy tucatnyi külföldi ismertetés jelent meg
tartalmáról jeles történeti folyóiratokban. A korszakra jellemzően
Dózsa Györgyről ismeretterjesztő könyveket is írattak (Hegedűs Géza
és Nemeskürty István). Ezek szakmai értékéről nincs mit mondanom, de
az ötletet mindenképpen dicsérendőnek gondolom.
1972 a Dózsa-kutatás szemszögéből „végzetes
esztendőnek” bizonyult, mert úgy a Fekete Nagy Antal-féle
feldolgozás, mint a forráskiadás olyan jól sikerült – emlékezzünk
Márki Sándor munkájára –, hogy újabb évtizedekre lezárta a
parasztvezér és mozgalmának a kutatását. Az 1472–1972-höz köthetően
természetesen más munkák is megjelentek, a legérdekesebbnek akkor
Szűcs Jenő felvetéseit tartották, de az évfordulóra való tekintettel
Barta Gábor és Szakály Ferenc (1942–1999) közös tanulmányban
fogalmazták meg gondolataikat. Azt kell mondanunk, Dózsa-ügyben a
Kádár-korszak politikusai házhoz mentek a pofonért. A szakma sokkal
árnyaltabb képet adott a mozgalomról, mint amire az aktuális
hatalomnak éppen szüksége volt. Az oktatásban és a propagandában
sulykolt szegény és elnyomott tömegek antifeudális harca helyett a
történészek a források alapján más eredményre jutottak, mint az
előzetes elvárások. Nem csináltak mást, csak tették a dolgukat.
Szűcs Jenő tisztázta a parasztháború ideológiai alapját, és
felvetette, hogy Dózsa a székely szabadságot szerette volna
kiterjeszteni a magyar parasztságra. Ezt az ötletét a kutatás már
megcáfolta, de a radikális keresztes eszme erejéről írt
elképzeléseit el lehet fogadni. A parasztvezér vezetése alatt
harcolók minden bizonnyal egy keresztes háború katonáinak tartották
magukat. Ezután hosszú csend, de alkalmanként azért csak előkerült
Dózsa György és a parasztfelkelés kérdése.
A fentebb említett két alapmunka okozta szakmai
lustaságot a 2014-es év kicsit megtörte. Az újabb történészgeneráció
kénytelen-kelletlen a kezébe vette a köteteket, és azok magas
szakmai színvonalával szembesülve, szellemi kihívásként kezelve az
előttük dolgozó generáció munkáit, megpróbálták újragondolni ez
eseményeket. Dicséretükre váljon, mert akár nyugodt szívvel ki is
jelenthették volna: a Dózsa-kérdésben nincs mit tenni. Egyrészt,
mert mindent összegyűjtöttek, másrészt, mert újabb adatok
előkerülése már nem várható. Az 1972 óta eltelt évek a
történészszakma felett sem szálltak el nyomtalanul, és a Magyar
Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában (MNL OL) elkészített
Középkori Magyarország Levéltári Forrásainak Adatbázisa
segítségével, valamint a külországi archívumokban lappangó iratok
feltárásával meghatározó iratokra bukkantak. Az újdonságok viszont
továbbgondolásra késztetnek, újabb problémákat vetnek fel, és ha
szerencsénk van, akkor kijelölhetik az elvégzendő feladatokat. Ennek
a szellemében kérdeztem beszélgetőtársaimat, C. Tóth Norbertet (CTN)
(MTA–Hadtörténeti Intézet és Múzeum–Szegedi Tudományegyetem–MNL OL
Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) és Pálosfalvi Tamást (PT) (MTA
Bölcsészettudományi Kutatóközpont TTT). Két olyan problémakört
választottam ki, amelyeken keresztül lehetőség nyílik a
parasztháború fehér foltjainak beszínezésére.
EKP: Számomra az a legmeglepőbb, hogy a pápai
keresztes bulla 1514. április 9-i kihirdetéséig (ez a budai Szent
György téren történt), valamint a toborzás leállításáig (május
9–10.) történtek a legkevésbé feltárt eseményei a parasztháborúnak,
jóllehet ennek a periódusnak az ismerete fontos támpontokat adhat a
felkelés történetéhez.
CTN: Ezzel tökéletesen egyetértek. A kutatók
figyelmét eddig elkerülte egy alapvető körülmény. Az 1514-es év
márciusának második felében országgyűlést tartottak a Rákos-mezőn.
Ez a tény elsődleges jelentőségű annak megválaszolásához, hogy hol
és mikor zajlott le a vita a pápai keresztes bulla kihirdetéséről.
Noha a diétára vonatkozó adatok közül számos már nyomtatásban is
megjelent, mégis az egyes tanulmányokban, valamint a
parasztháborúról szóló monográfiában az eseményeket és az
országgyűlést nem kapcsolták össze. Ennek okaira most nem térek ki,
elégedjünk meg azzal a sommás megállapítással, hogy a régebbi
szakirodalom csak azokat az összejöveteleket tartotta
országgyűlésnek, amelyeknek a végén a határozatokat írásba
(dekrétumba) is foglalták, akár elfogadta azokat az uralkodó, akár
nem. Ezt a képet az utóbbi évek kutatásai alapján jelentősen
árnyalhatjuk.
EKP: Ezek szerint a funkciója nem sokban változott,
mert feladata mindvégig a közügyek megtárgyalása, és ennek
eredményeként a törvényhozás volt.
PT: Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a 15.
században a diéta új és új rendi feladatokat vont magához, illetve
nyert el, elsősorban az 1440–1458 közötti kaotikus közállapotok
miatt. A Jagellók idején az országgyűlések „dömpingje” egyáltalán
nem volt szokatlan, valójában visszaállt a Mátyás király uralkodása
előtti rend.
CTN: Mindenesetre az ott keletkezett dekrétumok nem
okai, hanem következményei voltak az országgyűlésnek. És ne
feledkezzünk meg arról sem, hogy az 1290-es évektől kimutatható egy
további funkciója. A király általában az országgyűlések
nyilvánossága előtt hajtotta végre a személycseréket az országos
méltóságokban, illetve töltötte be az üresedésben lévő tisztségeket.
EKP: Mit tudunk a márciusi gyűlésről? Előkerült egy
újabb törvénykönyv?
CTN: Nem, ellenben az ott hozott határozatokból
néhányat az okleveles források alapján rekonstruálni lehetett. Az
eddigi irodalom, és ennek nyomán az ismeretterjesztő munkák nem
tudnak arról, hogy 1514-ben két országgyűlést tartottak
Magyarországon. Míg a parasztháború lezárása utáni (október 18-ra
hívták össze) mindenki előtt ismeretes, és az ott elfogadott, majd a
király által november 19-i kelettel megerősített törvény sokszor és
több helyen nyomtatásban is napvilágot látott. Az eleddig
ismeretlen, valamint az ismert, de feldolgozatlan források alapján
egyértelmű, hogy az év elején (márciusban) is tartottak diétát. Ezen
a pápai bulla kihirdetése mellett feltehetőleg több fontos
kérdésben, így a törökkel kötendő béke, továbbá a Moszkvai
Nagyfejedelemség és Lengyelország közötti konfliktus ügyében is
véleményt nyilváníthattak a jelenlévők.
EKP: A szakirodalom alapján eddig azt tudjuk, hogy
Bakócz Tamás esztergomi érsek 1513. november 6-án indult el Rómából
Magyarországra. Magával hozta X. Leó július 15-én kiadott keresztes
hadjáratot kihirdető bulláját. Az érseket a Szentatya pápai
legátusként a szervezéssel is megbízta. Bakócz 1514. március elején
érkezett meg Esztergomba, ahonnan némi pihenő beiktatását követően
március 23-án, a szokásos tiszteletkörök megtétele után vonult be
Budára. Megérkezésének hírére – Istvánffy Miklós krónikája szerint –
királyi tanácsot hívtak össze, ahol először az egyháznagy ismertette
az irat tartalmát, de egyúttal azt is elmondta, hogy Rómától pénzre,
az európai uralkodóktól pedig katonákra nem számíthatnak, ráadásul
Magyarország anyagi helyzete sem engedi meg a nagyobb sereg
felállítását. Ennek ellenére a hadjárat megindítása mellett érvelt,
mert véleménye szerint a pápa által biztosított kegy okán sok
önkéntes fog jelentkezni keresztesnek.
PT: Történt itt más is. Bakóczzal szemben Telegdi
István, volt kincstartó a bulla kihirdetése ellen foglalt állást, és
többek között kifejtette, vessenek inkább ki adót egy „rendes
hadjáratra.” A nemességen kívül a bárók egy része is ellenezte a
tervet, de a tanács, a király és a többséget jelentő főurak döntése
alapján, elfogadta az érsek javaslatát, és így Bakócz 1514. április
9-én, a budai Szent György téren, Dézsi Balázs tolmácsolásában (az
obszerváns ferencesek helytartója volt), meghirdette a keresztes
hadjáratot. Két hét múlva (április 24.) állítólag az érsek kinevezte
Dózsa Györgyöt a keresztes had vezérévé. A következő napon, mivel a
toborzás meglehetősen lassan haladt, a bulla kihirdetésével és a
sereg szervezésével – az Erdélyen kívüli területeken – a
ferenceseket bízta meg.
CTN: Feltételezhetően az országgyűlésen kidolgozták
a török elleni háború haditerveit. Ha ez így volt, az egy dolgot
biztosan megmagyaráz. Miért is válhatott elfogadhatóvá a bulla
kihirdetése az ellenzők részére is. Barta Gábor hasonlóan azt
feltételezte, hogy a királyi tanácsban döntés születhetett a
haditervről. Szerinte Beriszló Péter bán Szlavónia felől, Szapolyai
János Erdélyből (erre utal, hogy májusban betört „Bolgárföldre”),
míg Bátori István temesi ispán a királyi familiárisok osztagával
megerősítve középen, az Alsó részek felől indít támadást. Ennek
célja „a rendes katonaság és a keresztes had közösen végrehajtandó
hadművelete lett volna az al-dunai határszakaszon.”
EKP: Ez azt jelenti, ekkor nemcsak keresztes
hadjáratról, hanem a magyar királyság által megindított háborúról is
beszélhetünk. Így válhat hihetővé, hogy vezetőjüknek nem egy
tapasztalt katonát, hanem Dózsát nevezték ki. Hangsúlyozni
szeretném, ez kizárólag a pesti táborra vonatkozhat. Logikailag így
sem értem a döntést, még akkor sem, ha neki legalább volt némi hadi
tapasztalata. Ez Nándorfehérvár várához kapcsolható, ahol
lovaskapitányként szolgált. Cinikusan megfogalmazva: milyen lehetett
a felhozatal, ha őrá esett a választás. A fősereg élén ráadásul
először nem őt, hanem egy bizonyos Menyhért (Bannser/Banckwr) nevű
személyt említenek. Dózsa György Mezőtúron jutott szerephez egy
adószedő megölése okán, és a sereg vezetését csak Békésen vette át,
amikor megtagadták a királyi parancsot a keresztes háború
megszüntetéséről.
PT: Az általános hadbalépés megmagyarázza azt az
eddig nem sokat emlegetett döntést, hogy ekkor bíráskodási szünetet
hirdettek az országban. Ilyet elsősorban a hadmozdulatok idején
tettek, és mivel a parasztok – nem lévén jogképesek – ezeken a bírói
fórumokon meg sem jelenhettek, a lépés tovább erősíti a „rendes
hadjárat” megindításáról gondoltakat.
EKP: Ennek ismeretében nekem úgy tűnik, valójában
nem is tehettek mást. A pápai bullát nem lehetett negligálni,
valamint Bakócz felé érdemesnek tartották megtenni ezt a gesztust.
Kompromisszumos megoldás mellett dönthettek, hiszen a csatamezőn
jártasak tisztában voltak vele, hogy a keresztesek harci ereje a
török ellen a gyakorlatban semmit sem ér, a hadjáratban mindenképpen
muszáj a hivatásosakat bevetni.
CTN: Ezért a központi hadjárat előkészítése azonnal
napirendre került. A márciusi országgyűlésen a főpapok és bárók nagy
többsége megjelent, de a biztosan távolmaradó országnagyok közül
kettő hiányát érdemes kiemelni. Sem az erdélyi vajda, sem a
dalmát–horvát–szlavón bán nem voltak ott Budán. Hiányukkal katonai
akciókra utalnak. Beriszló Péter bánnak az év elején a török
csapatok támadása miatt kellett visszatérnie szolgálati helyére,
illetve ott maradnia addig, amíg a veszély el nem múlik. Szapolyai
János vajda 1513 közepe óta nem járt a királyi udvarban. Ennek egyik
oka szintén a török várható hadmozdulata, majd miután teljesítette
II. Ulászló király (1490–1516) parancsát, és 1514 évének elején az
erdélyi nemességnek, majd a szászoknak tartott bírósági gyűlést,
továbbra sem hagyta el Erdélyt. Görgénybe, majd Szászsebesre ment,
ahol már a bulgáriai hadjáratát készítette elő.
PT: A készülődés előzményei sok mindenre
rávilágítanak, és ezek ismeretében világossá válik, miért
vacilláltak Bakócz javaslatán. 1513 tavaszára az európai hatalmi
rendszer egyik oldalán I. Miksa császárt (1490–1519) és Aragóniai
Ferdinánd spanyol királyt (1479– 1516) találjuk, míg ellenfelüknek a
Velencei Köztársaság és XII. Lajos francia uralkodó (1498–1515)
számított. Velence I. Szelim szultánhoz (1512–1520) fordult
segítségért. Békét kötött velük, és abban is sikerült
megállapodniuk, hogy a törökök segédcsapatokat küldenek a
Köztársaságnak.
EKP: Ebben a helyzetben Magyarország megegyezési
kísérletei teljesen más megvilágításba kerülnek. II. Ulászló így
hiába szerette volna többek között a császárt is bevenni a törökkel
kötendő békébe, a velencei–oszmán szövetség miatt sikertelen lett
Miksa különutas kezdeményezése I. Szelim szultánnal.
CTN: A király hamar szembesült a valósággal. Követe
(Bélai Barnabás) 1513. december 17-én érkezett meg Edirnébe. A
békéről kellett volna tárgyalnia, valamint visszakövetelni a
fegyverszünet ideje alatt elfoglalt boszniai várakat.
Instrukciójában azt is megszabták, hogy csak akkor léphet
egyezségre, ha az ellenfél abba hajlandó belefoglalni a császárt,
Velencét, a Moldvai és Havasalföldi vajdaságokat, valamint Raguzát.
A köztudottan hirtelen haragú I. Szelim fogságba vetette Bélait,
majd 1514. január 8-i levelében arról tájékoztatta II. Ulászlót,
hogy hajlandó három évre békét kötni, de annak hatályát más
keresztény fejedelemre nem fogja kiterjeszteni. Ráadásul március
elejére megérkezett Budára a megbízható hír: a velenceiek február
közepén, a szultáni direktívának megfelelően csak a maguk nevében, a
korábban megkötött békét megerősítették.
EKP: A magyar diplomácia vezetői nem lehetettek
könnyű helyzetben, hiszen 1514. február közepén úgy I. Miksa, mint
I. Szelim követei Budán tartózkodtak, nyilvánvalóan a békéről
egyeztettek. A tárgyalások idején kaphatták meg Bakócz Tamás várható
érkezésének, illetve a velencei–török béke megerősítésének a hírét.
Ezek a körülmények tovább növelhették a feszültséget, nem az érsek
személye, hanem a bulla okán, annak ellenére, hogy az udvar már az
előző év nyarán tudott annak tartalmáról. (Addig, amíg pontjait nem
hirdették ki, az nem is léphetett érvénybe. )
CTN: Ebben a helyzetben, vagy ennek a megoldására
határozhatták el az országgyűlés megtartását. Semmiképpen sem osztom
a korábbi szakirodalom azon állítását, hogy a küszöbön álló,
törökkel kötendő békét Bakócz Tamás megérkezése torpedózta volna
meg, de hazatérése mindenképpen hatással volt az eseményekre.
Pontosabban fogalmazva: kilökhette a holtpontról a tárgyalásokat.
Későbbi híradásokból tudjuk, kezdetben arról vitázhattak, hogy
kihirdessék-e a bullát, és ha igen, az miként történjen.
PT: Utólag azt kell mondanom, a békekötés kilátásai
nem voltak rosszak, még akkor sem, ha Bélai Barnabást túszként a
török magánál tartotta, de I. Szelim az iráni sah ellen tervezett
hadjárata miatt alapvetően egyezségre törekedett II. Ulászlóval. Az
az érdekes helyzet állt elő, hogy a szultán tervéről Budán is
tudtak, így egy esetleges magyar támadás nem számított volna
kockázatos lépésnek.
EKP: Ha lett volna hozzá elegendő pénz, talán
támadhattak volna, de ebből volt a legkevesebb. Egyedül Velencétől
remélhettek volna támogatást, de ahogy erről már szó volt, a
köztársaság megkötötte a békét I. Szelimmel, ezért az 1514 tavaszán
induló hadjáratban nem lehetett a segítségükben bízni. A
külpolitikát alakító elitet ez arra késztette, hogy adják fel az
együttes békére vonatkozó elvüket, és fogadják el a szultáni
ajánlatot.
CTN: Itt ellent kell mondanom, mivel volt egy másik
vonal is. I. Szelim 1514 februárjában nyomásgyakorlásként mintegy
tízezer főből álló török sereget küldött Dalmáciába Knin várának
elfoglalására. Ennek a híre február végére jutott el Budára. A török
sereg végül felhagyott az ostrommal, és már március elején
visszavonult, de az erről szóló hihető tudósítás csak az
országgyűlés előtt érkezhetett meg. Ráadásul ez, vagy egy másik
seregtestük, óriási pusztítást okozva, hétezer embert rabolt el és
vitt magával.
EKP: Ismerünk a hadjárat mellett vagy ellene szóló
egyéb érveket is?
PT: Bakócz Tamás a nemzetközi helyzetet állította
érvrendszere középpontjába. Az ország nem számíthat a külső
segítségre, ezért csak saját magában bízhat. A török birodalom belső
zavarait érdemesnek tartotta kihasználni, továbbá a bulla
kihirdetésére sokan választanák a kereszt jelét, akik
|
|
ugyan harckészségben elmaradnak a végvári
vitézektől és zsoldosoktól, ám kiállításuk nem kerül semmibe, és az
előbbiekkel együtt hatékony erőt alkotnának.
CTN: Az ellenpárt vezetőjének – mint a nemesek
szószólójának –, Telegdi Istvánnak erős kételyei támadtak az
esetleges csatlakozókról. Véleménye szerint a tisztességes emberek
mellett különféle bűnöket elkövető jobbágyok is megjelennének, noha
két dolog közös mindkét csoportban. Egyrészt a keresztesek hiányozni
fognak a nyári munkákból, másrészt harci értékük meglehetősen
csekély. Ő inkább elhallgatná a bulla létét. Kompromisszumos
megoldásként azt javasolta, hirdessék azt ki, de csak azok kapjanak
búcsút, akik pénzt ajánlanak fel. Ezt „a vitézlő népnek” fizetnék
ki.
EKP: Nyilvánvalóan sokat lendíthetett volna a
döntés előkészítésénél, ha biztos tudósításokkal rendelkeznek az
ellenség szándékairól. Ez nem így történt. II. Ulászló udvarába
folyamatosan érkeztek – utólag már tudjuk – a hamis hírek a készülő
török támadásról. Ilyen helyzetben elég nehéz lehetett dönteni,
gyakorlatilag lehetetlennek számított az érdemi értékelés.
PT: Leegyszerűsítve a problémát, két alapvető
kérdésben kellett volna reális határozatot hozni. Hogyan és milyen
feltételek mellett hirdessék ki a pápai bullát, valamint támadó vagy
védekező legyen-e a katonai szerepvállalás. Végül is 1514. április
9-én személyre szólóan – azaz az részesült búcsúban, aki így
jelentkezett a seregbe – került sor a keresztes háború
meghirdetésére.
CTN: Mindenesetre a hadigépezet május elejére már
beindult. A határparancsnokok (Beriszló Péter és Bátori István)
felkészültek a védelemre, Szapolyai János viszont az esetleges török
betörések kivédését kapta feladatként. A hadjáratot fedező adókat is
elkezdték beszedni, a keresztes fősereg déli irányba tartott, és a
nemesi csapatok is gyülekezni kezdtek.
EKP: Ha a lehetőségekhez képest minden ilyen jól
működött, mi volt az oka a hadjárat leállításának?
PT: A legfontosabb okot nem Magyarországon kell
keresnünk. A március vége óta Isztambul mellett táborozó I. Szelim
szultán személyes vezetésével a török sereg 1514. április 20-án
megkezdte az átkelést Kis-Ázsiába, és megindultak I. Iszmáíl perzsa
sah (1501–1524) ellen. A közvetlen támadás elmaradásának a híre
legkorábban május elejére érkezhetett meg Budára, és ez nagyban
megváltoztatta a király és környezetének addigi véleményét. A
hadmozdulatokra, beleértve a kereszteseket is, már semmi szükség nem
volt.
EKP: Mellékesen a csáldiráni csatában (1514.
augusztus 23.) a törökök tönkreverték a sah szafavida seregét, és
bevonultak Tebrizbe.
PT: Még egy figyelemreméltó körülményt érdemes
megemlíteni. A bulla kihirdetése után közvetlenül meglehetősen
kevesen vették fel a keresztet, ellenben április végétől
ugrásszerűen megnövekedett a toborzóhelyeken megjelenők száma. A
Pest alatt és más vidéki táborokban gyülekező csapatoknál már ekkor
kisebb-nagyobb fegyelmi kilengésekről számolnak be. Ez utóbbi
hatására, valamint a törökök európai hadmozdulatai elmaradásának
hírére, felemás döntés született. Az oszmán követ békeajánlatát
elfogadták, de a Pest alatti keresztes fősereget is elindították
délre. (1514. május 9–10. körül.) Az ellentétes értelmű lépéssel még
nem lett volna nagy baj, hiszen a béke legfeljebb csak június végére
léphetet volna életbe. (A követnek előbb utol kellett érnie a
szultánt, majd azt ki kellett hirdetni a határmentén szolgálóknak.)
EKP: Budán nyilván úgy gondolhatták, mire
megérkezik I. Szelim parancsa a határra a békekötésről, addigra a
keresztesek hadjárata is véget ér. A kecske és a káposzta metódusa
most sem működött igazán. A török követ hazaküldése után Bakócz
Tamás 1514. május 15-én leállította a további toborzást, majd 24-én
betiltotta a hadjáratot. Ekkor kerülhetett sor a törökkel megkötött
hároméves béke kihirdetésére is.
CTN: A keresztes hadjárat leállításának és a
törökkel kötött egyezség kihirdetésének a híre minden bizonnyal
együtt érkezett meg az immáron Dózsa György által vezetett lázongó
fősereghez, de ezek hatása és a paranccsal küldött további
rendelkezések ellenkező eredményre vezettek. A felkelést már nem
lehetett megállítani.
EKP: Az 1514. év kora tavaszi eseményei mellett a
parasztháború másik meghatározó mozzanatának a keresztes hadjárat
felkeléssé történő átváltozását gondolom, hiszen a résztvevők nem
társadalmi és gazdasági változások reményében csatlakoztak, hanem
valóban keresztes eszme vonzotta őket. Az örök üdvösség reményében
vonultak a táborokba.
PT: A hadjárat leállítása már csak ezért is sokként
érhette Dózsa embereit, mivel ezzel a lépéssel a középkori
munkamegosztást rúgták fel. A nemesség kötelességének számított az
ország védelme, és ennek fejében nem kellett adóznia. Ha viszont nem
harcolnak az ellenséggel, akkor az előjog sem jár. Gondolták a
keresztesek. Amikor összegyűlik egy ilyen jelentős számú paraszti
tömeg, beindulhat egy sajátos egymásra találás. Töménytelen
problémájukkal eddig elszigetelten éltek, azokkal egyedül próbáltak
megbirkózni. A táborokban összetalálkoznak, és felfedezik magukban
az erőt. Átalakulhatott a társadalomról alkotott addigi szemléletük.
Ők azok, akik az országot megvédik, és nem a nemesek. Új ellenséget
kerestek és találtak. A pogány helyett az uraikat, akik nem tudják,
és nem is akarják megvédeni őket, ellenben a pápát és a királyt
gondolkodás nélkül elismerték.
EKP: Ezek szerint a parasztok azt gondolták, hogy
ha a nemesség nem teljesíti a kötelességét, akkor nekik sem kell
eleget tenni a rájuk szabott feladatoknak. Erre utalnak a felkelők
tettei. Az adófizetés megtagadása, adószedők kivégzése, a nemesi
birtokok megdúlása, jóllehet a rablásoknak más lehetett a
vezérmotívuma. Képzeljünk el egy többezres tömeget, élelem, víz,
takarmány és pénz nélkül. Óhatatlan a rekvirálás és az erőszak.
PT: Erre az elégedetlenségre csatlakozhattak rá az
obszerváns ferencesek. Beszédeikben – középkori szociális
retorikaként – a gazdagokat ostorozták, akik a szegényeket nyúzzák,
ellenben nem teljesítik kötelességeiket. Többek között két
leghíresebb képviselőjük, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát, XV.
századból fennmaradt beszédeiből próbálta Szűcs Jenő rekonstruálni,
melyek lehettek azok a jelszavak, amelyek a felkelőket mozgathatták.
Én személy szerint a ferences ideológia erejének – elismerve
esetleges hatékonyságát – kisebb jelentőséget tulajdonítok, mint
Szűcs, inkább a kollektív csoporttudat erejében látom az erősebb
indítékot. Az általa felvetett székely szabadság kérdése nem 1514
kapcsán merült fel először. Már a Budai Nagy Antal vezette
felkelésről (1437) is ezt mondják, aztán vagy igaz, vagy nem. A
felkelők között lehettek iskolázott emberek, akik végiggondoltak
társadalmi követeléseket, de ez a parasztok nagy részére ez nem volt
jellemző.
CTN: Mindenkit meglephetett, hogy milyen sokan
jelentek meg a táborokban, és ezt akár pozitívumnak is kezelhették
volna a hadjárat szervezői, de a tiltó határozat után ennek már
senki sem örült. Érdekes megvizsgálni, melyek voltak azok a
területek, ahol a parasztfelkelésről adatok maradtak ránk. A
Dunántúlon szinte sehol, hasonlóan Szlavóniához. Északon csak Kassa
környékén mozgolódtak. A centrumot a Nagyalföld és Erdély
jelentette, Székelyföld kivételével.
PT: A felvonulási útvonal ismeretében
következtettek többen arra, hogy az Alföld megerősödő mezővárosi
polgársága azért kapcsolódott be a harcokba, mert így akarta védeni
pozícióit az árutermelésbe bekapcsolódó nemességgel szemben. Ez
sajnos nem igaz! Az állítás hívei egy Mohács utáni fejleményt
vetítenek vissza. Nincs nyoma, hogy ekkor a nemesség tömegesen
alakítaná ki birtokán a robotmunkára épülő, árutermelő majorságokat.
Az alföldi mezővárosok fejlődése nem torpan meg 1514 után, holott
ennek következményei nyilván őket is terhelték volna, ha az ő
elégedetlenségüket látták volna a felkelés mögött. A csatlakozásnak
számos egyéb oka lehetett. Dózsa katonáinak társadalmi összetétele
vegyes képet mutatott. A mezővárosi polgárság mellett voltak köztük
hajdúk, végvári katonák, parasztok, kisnemesek, székely és magyar
nemesek egyaránt. Mindegyik csoportot más és más motiváció
vezérelhetett. Sokan kényszerhelyzetbe kerültek. Jött a
parasztsereg, választhattak: csatlakozás vagy halál. Ráadásul ennek
nyoma is van a királyi oklevelekben, amelyek szintén ezt
hangsúlyozták. De sokan csak sodródtak az eseményekkel. Ezek a
variációk természetesen nem adhatnak kizárólagos magyarázatot a
jelentős tömegre, erre sokkal meggyőzőbb érv a már említett
keresztes eszme megszólító ereje. Sajnos a felkelők létszámáról csak
sejtéseink vannak. A fősereg közel tízezer főre rúghatott, míg az
alvezérek csapait hasonló nagyságúnak becsülhetjük. Katonai erejük
elsősorban a tömegükben rejlett, sem felszereltségük, sem
kiképzettségük nem érte el a zsoldos- és nemesi csapatok
kondícióját. A folyamatosan érkező újoncok kiképzése – ha volt ilyen
egyáltalán – és ellátása hosszú távon megoldhatatlan feladatot
jelentett Dózsának.
EKP: Számomra úgy tűnik, a török elleni hadjárat
leállítása után Dózsa nem tudta, mit is kezdjen a seregével.
Pontosabban: merre vonuljon és miért. Erdély lehetett az egyik
variáció, és ha tudták, hogy a vajda az Al-Dunánál harcol, akkor ezt
jó döntésnek tekinthetjük. Szapolyai János – feltehetőleg a
parasztsereg közeledtének a hírére – azonban visszatért a
tartományba. A másik variáció – a később említendő Temesvár alatti
táborozás – talán az lehetett, hogy kimennek a „senki földjére”,
azaz a Temesvártól délre eső vidékre, ahol aztán majd történik
valami. Előrébb nem hiszem, hogy gondolkoztak volna.
CTN: Ne feledkezzünk meg az emberi természetről
sem. A Maros menti hadműveletek (1514. május 22–24.) után figyelemre
méltó váltás történt a felkelésben. Apátfalvánál került sor az első
nyílt összecsapásra Dózsa egyik seregteste és a nemesi hadak között.
Itt Csáky Miklós (Csanád püspöke) és Bátori István temesi ispán
csapatai szétverték a folyón átkelő elővédet. Az életben maradt
kereszteseket a túlsó partra szorították, de a győztesek szintén
átúsztattak a Maroson. Véleményem szerint itt szembesülhettek azzal,
hogy nem a fősereggel találkoztak, és ezért a temesi ispán, aki
maximum ezer-ezerötszáz emberrel rendelkezett, a legközelebbi várba
szorult. Ez a Jaksicsok birtokában lévő Nagylak volt. Dózsa serege
legalább tízezres lehetett, érthető Bátori István lépése. Nem hiszek
az apátfalvi győztesek könnyelműségében, miszerint nagy vigasságot
csaptak, és reggelig mulattak, és ezt használták ki a parasztok. A
jelentős túlerőben lévő keresztesek egyszerűen megrohanták és
elfoglalták az erősséget, majd hajtóvadászatot indíthattak az
ellenfél vezetői ellen. Csákynak nem volt szerencséje, a püspököt és
jó néhány nemest karóba húztak. Egyes adatok arra utalnak, ettől
kezdve Bátori volt a célpont, a temesi ispán birtokait
szisztematikusan támadták meg és rabolták ki. Talán ezért vették
célba Temesvárt is.
EKP: Csáky kivégzése fordulópontot jelenthetett.
Tudhatták, ettől kezdve, akit elfognak, annak jó esélye van a
kivégzésre. Ezért sokan lehettek, akik olyan helyzetet teremtettek
maguknak, hogy a harcok után megússzák a számonkérést. Ezért
dezertáltak Dózsa seregéből. Mások meg úgy gondolták, inkább
csendben hazamennek, mintha ott sem lettek volna. Egyszóval
megindult a bomlás.
PT: Az atrocitások nem Nagylaknál kezdődtek. A
toborzás lefújása már eleve önvédelmi reflexnek számított az ország
vezetői részéről. Aki ott marad a hadban, ettől kezdve latornak
minősült, az ellen el lehetett járni. Ma sem tudjuk, hogy a
felvonulási útvonal melyik pontján kezdődtek az összecsapások. Abban
nyilván a tömegpszichózis is benne van, hogy elkezdik feldúlni,
felgyújtani az útjukba eső kastélyokat, udvarházakat, és akiket ott
találnak, lemészárolják. A hadjárat leállítása után a parasztháborút
nyugodtan nevezhetjük rablóhadjáratnak. Viszont a nemesek
legyilkolása mindenhol Európában a legsúlyosabban megtorlandó
bűnnek, hűtlenségnek minősül, akkor is, ha nem kérdőjelezik meg a
királyi hatalmat. Az első nemes kivégzése után ők az állam
ellenségei lettek. Nincsen visszaút, tárgyalásos megoldás. Nekem ezt
jelzi a had mozgása is. Azért mennek délre, hogy mentsék a
menthetőt. Konkrétan: a saját bőrüket. Nem véletlenül táboroznak
Temesvár alatt heteken keresztül. Ha elfoglalják az erősséget,
minimális alkupozícióba kerülhettek volna. Ennek tárgyát csak
sejthetjük: az amnesztia vagy a vár átadása a töröknek.
EKP: A temesvári eseményekről gyakorlatilag alig
tudunk valamit. Csatára nem került sor, Bátori megvédte Temesvárt,
amíg Szapolyai megérkezett az erdélyi csapataival, majd a csata
előtt Dózsát elfogták, de nem tudjuk, hogyan. Kivégzéséről ellenben
bőséges információval látták el az utókort. Megölése nem egyszerű
bosszú, legyilkolásával példát statuálnak. A fennálló társadalmi
rend elleni páratlan támadásra a válasz kizárólag a példátlan
kegyetlenség lehetett. Ezért az izzó vaskorona, a fogó és a
parasztvezér húsának megetetése. A kollektív büntetés ellenben
elmaradt.
CTN: Mert senki sem volt érdekelt a tömeges
megtorlásban. A parasztlázadások általában azonnali és látványos
kivégzésekkel érnek véget. A földbirtokosok nem akarták a saját
munkaerejüket pusztítani, de akikről úgy gondolták, hogy öltek és
erőszakoskodtak, azokat eltették láb alól. A többiek már a temesvári
csata után hazamehettek. Voltak olyanok, akik megvédték saját,
fellázadt jobbágyaikat. Közeledtek az őszi munkálatok.
PT: 1514 után az oly sokat emlegetett röghözkötés
nem ment át a gyakorlatba, mert ez ellentétben állt a nagybirtok
érdekeivel. Ez kizárólag a kisnemeseknek lett volna fontos, akik úgy
igyekeztek a parasztság fölött maradni, hogy lefelé tapostak. A
földesurak helyi szinten differenciáltan adóztattak, a
gazdagabbaktól többek kértek, a szegényektől keveset vagy semmit.
Ezt persze csak az tehette meg, akinek elég sok jobbágya volt. Ő
védhette meg a szegényebbeket, ezért menekültek hozzá. Aki ezer
jobbággyal gazdálkodott, sokkal jobb feltételeket tudott
biztosítani, mint a kisnemes, aki egy faluval vagy egy telekkel
rendelkezett. Werbőczy István, akinek a röghözkötést tulajdonítják,
kisnemes volt, szemlélete nagyon különbözött a nagyurakétól. Azért
is építette az általa összefoglalt szokásjogot a nemesség
egységességének elvére, annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltak
egységesek. Az egytelkes kisnemes társadalmilag sokkal közelebb áll
a parasztokhoz, mint a nemesekhez, nem is beszélve a bárókról.
EKP: A 2014-es Dózsa-évforduló kapcsán számos
említésre méltó dolog közül még egyet emelnék ki. Miben változott
1972 óta a parasztvezérről kialakított kép? A történészek nagy része
számára semmilyenben, ellenben a politikai vezető réteg szemében
gyökeresen, de ez sajnos nem a szakma szívósságának köszönhető. 1945
után kapóra jött Dózsa György személye, akiben a parasztság korai
osztályharcos elődjét vélték felfedezni, komoly történészi
hátszéllel. A székely vezérről elnevezett utcák,
termelőszövetkezetek, kulturális intézmények sokasága napi szinten
is emlékeztetett rá. Aztán 1972-ben egy sokkal reálisabb és
pontosabb képet sikerült megrajzolni Dózsáról, de ez valójában a
szakmán kívül már senkit sem érdekelt. Ez 1990 után sem változott,
de legalább nem ragasztottak rá olyan tulajdonságokat és tetteket –
kizárólag azért, mert az aktuálpolitikai elképzelésekhez éppen nincs
szükség parasztvezérre –, amelyekkel soha sem rendelkezett, vagy
részt sem vett benne. Történelmi emlékezetének kopására csak egy
példát említek. A papír húszast. Dózsa az „újrakezdések” során
mindig előkerült. Pénzen először 1947-ben jelent meg, majd 1949-ben
és végül 1957-ben. Karrierje a tízforintos Petőfivel együtt
párhuzamosan haladt egészen 1993. december 31-ig.
A Dózsa-évforduló viszont újból megmutatta, a
„vegyetek elő valamit a fiókból” tudományos megünneplés semmit sem
ér. Most is és máskor is évekkel előre érdemes, és kell is
gondolkodni, ha egy jubileumra újdonságot szeretnénk bemutatni. Így
már lehet konferenciákat összehívni, vitatkozni, köteteket kiadni.
Különben az egész semmit sem ér, legfeljebb a hangzatos beszámolók
jól mutatnak egy soha el nem olvasott jelentésben. 1514 esetében
bonyolultabbá tette a helyzetet a források hiánya. Az 1972-es
évfordulóra megjelent tudományos kiadványok szerzői – itt Barta
Gábor kötetére és a forráskiadványra utalok elsősorban – az anyag
legalább 80–85 százalékát ismerték. A most készülő és
előreláthatólag az év végén az MTA BTK TTI gondozásában megjelenő
tanulmánykötet szerzői szisztematikus munkával újra átnézték az
okleveleket, és számos nóvumot találva, újragondolták az eddigi
eredményeket, hosszú időre gyakorlatilag befejezetté téve a
kutatást. Egyrészt mert átvizsgálták a 2014-es száz százalékot,
másrészt mert kevés az esély, hogy további ismeretlen forrásokat
találjunk a parasztháborúra. A külföldi levéltárakból természetesen
előkerülhetnek még érdekes bejegyzések, de ezek inkább utólagos
beszámolók lehetnek, és mivel többszörös áttétellel érkezhettek meg
a hírek, érdemben nem fognak sokat jelenteni. Én is azt szeretném,
hogy ne így legyen, de a realitás ezt mondatja velem. Szerencsénkre
a történeti feldolgozások valóban soha nem zárulnak le, egy-egy apró
adat is változtathat az addig kialakított kánonon. Így lesz ez a
következő Dózsa-évforduló idején is. És még valami. Mindez
édeskevés, ha az eredmények a szakmán belül maradnak. Fórumokat
kellene találni a megosztásra. A hagyományos adathordozók ereje ma
már keveset ér, a médiának és az oktatásnak pedig nincs szüksége
elgondolkodtató nóvumokra. A 24. órában vagyunk, ezt mindenki tudja,
de annyi 24. óra van az életünkben, hogy a történelmi tudat
karbantartása mindig hátrébb sorolódik. 25. óra meg sajnos nincsen.
Azért a székely katona esetében sokkal jobban állunk, mint
gondolnánk. Ha valakiről azt mondják, hogy sült paraszt, akkor ne
háborodjon fel, inkább legyen büszke történelmi tudatunk erejére. A
kifejezés Dózsa György és társainak kivégzése után terjedt el
nyelvünkben, s a mai napig életben tarja a parasztvezér
mártíromságának emlékét.
Ezúton köszönöm Solymosi László akadémikus úrnak, hogy az 1972-es év
tudományos programjainak rekonstruálásában a segítségemre sietett.
Nemkülönben Szász Zoltánnak (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettud. Intézet), aki a román–magyar történész
vegyesbizottságról megosztotta velem emlékeit. Hálával tartozom a
készülő Dózsa-tanulmánykötet két szerkesztőjének (Neumann Tibor és
C. Tóth Norbert), akik kéziratukat a rendelkezésemre bocsájtották.
Kulcsszavak: ötszáz éves évforduló, Dózsa György, országgyűlés,
török elleni harc, a felkelés leverése, Werbőczy István
IRODALOM
Barta Gábor – Fekete Nagy Antal (1973):
Parasztháború 1514-ben. Gondolat, Budapest
Barta Gábor – Szakály Ferenc (1972): Dózsa
népe és a magyar társadalom. Társadalmi Szemle. 6, 75–85.
Erdélyi Gabriella (2009): A Dózsa-felkelés
arcai: tabuk és emlékezet 1514 mítoszaiban. Történelmi Szemle. 51,
461–480. •
WEBCÍM
Hegedűs Géza (1972): Így élt Dózsa György.
Móra, Bp.
Mályusz Elemér (1926): Az 1514. évi
jobbágy háború okai. Társadalomtudomány. 6, 373–380.
Márki Sándor (1913): Dósa György
1470–1514. (Magyar Történeti Életrajzok) Bp •
WEBCÍM
Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium
anno MDXIV. Maiorem partem collegit Antonius Fekete Nagy. Ediderunt
Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi atque in volumen redegit Geisa
Érszegi. (Publicationes Archivi Nationalis Hungarici II. Fontes 12.)
(1979) Akadémiai, Bp. (A munka címébe a rebellium szó Pach Zsigmond
Pál javaslatára került be. A három kiadó az insurrectorum alak
mellett érvelt. Hiába.)
Nemeskürty István (1972): Krónika Dózsa
György tetteiről. Kossuth, Budapest
Romsics Ignác (2014): Székely Dózsa
György. Haramia és/vagy népvezér? Rubicon. 3, 5–10.
Solymosi László (1972): A parasztháború
története Európában. Nemzetközi tudományos ülésszak a
Dózsa-évforduló alkalmából. Népszabadság. szeptember 19. A
konferenciaanyag német nyelven Heckenast Gusztáv szerkesztésében
jelent meg.
Szabó István (1948): Tanulmányok a magyar
parasztság törté-netéből. (Teleki Pál Tud. Intézet kiadványai II.)
Budapest
Szűcs Jenő (1972): Dózsa
parasztháborújának ideológiája. Valóság. 11, 12–39., valamint Szűcs
Jenő (1974): Nemzet és történelem. Gondolat, Budapest, 603–666.
Szűcs Jenő (1972): A ferences obszervancia
és az 1514. évi parasztháború. Egy kódex tanúságai. Levéltári
Közlemények. 43, 128–163. •
WEBCÍM
Szűcs Jenő (1974): Ferences ellenzéki
áramlat a magyar parasztháború és reformáció hátterében.
Irodalomtud. Közl. 4, 409–435. •
WEBCÍM
|
|