A következő esszé vázlatot nyújt át, sőt, voltaképpen talán inkább egy vázlat tervezetéről számol be mindössze. A benne tárgyalt kérdés – hogy tudniillik hogyan alakul ki a magyar kultúrában csekély szerepet játszó és csekély súlyt képviselő filozófia képe – alapos körüljárásához súlyos monográfia szükségeltetne. Ez az esszé még csak nem is a vázlatával szolgál ennek a reménybeli monográfiának. Néhány, a magyar filozófia elmaradottságára reflektáló gondolatmenetet idéz föl csupán: alig több valamiféle kommentált idézetgyűjteménynél. A válogatás korántsem törekszik teljességre, ám igyekszik reprezentatívnak mondható szövegeket szerepeltetni. A szövegidézetek négy, a filozófiatudomány intézményesülése szempontjából meghatározó korszakot idéznek meg: a filozófiát a hazai kultúra önálló területeként létrehozni igyekvő reformkort, a működő filozófiai élet megteremtésén fáradozó századfordulót, a filozófiát közvetlenül a hatalmi ideológia eszközének szerepére kijelölő kommunista korszak berendezkedésének időszakát, illetve a kommunista korszaknak a filozófia kényszerű újrapozicionálási szükségletét magával hozó végét.

A megidézett négy szerző, történeti rendben Almási Balogh Pál, Alexander Bernát, Sándor Pál és Balogh István. Almási Balogh a hazai tudományosság preszcientikus korszakának jellegzetes alakja: orvos, bölcsészeti író, a Magyar Tudós Társaság filozófiai elmaradottságunk okait firtató pályakérdésére fogalmazott válasz szerzője. Alexander a hazai filozófiatudomány intézményesítésének meghatározó személyisége: filozófusprofesszor, filozófiai ismeretterjesztő, bölcseleti műfordító, a filozófiatörténet kanonikus darabjait magyar nyelven először közrebocsátó, nagyhatású kötetsorozat szerkesztője. Sándor kommunista ideológus: előbb az emigrációban, majd az illegalitásban tevékeny aktivista múlt után az egyetemi filozófusképzés meghatározó szereplője, a hazai bölcselettörténet föltárásának tevékeny elkötelezettje. Balogh marxista társadalomfilozófus és politikatudós: a hagyományos marxizmus-leninizmus politikaelméleti rétegét diszciplinarizált politológiává átalakító folyamat közreműködője, a kortársi német strukturalista társadalomelmélet hazai recepciójának munkása.

Noha az egymástól való eltérések nyilvánvalóan letagadhatatlanok, az esszében a közös vonásokra összpontosítunk. Az első szöveg 1835-ben, az utolsó 1987-ben jelenik meg: jó másfél évszázad választja el tehát őket egymástól. Annál figyelemre méltóbb tehát, hogy milyen mély rokonságban állnak egymással és az itt szereplő többi gondolatmenettel: az elmaradottság diskurzusát megképező folyamat egymást követő darabjaiként foghatók föl. Szerkezetileg – világosan kitűnik – valamennyi szöveg hasonlóan építkezik. Előbb számba veszi a hazai filozófiai elmaradottság tényeit, aztán a megállapított elmaradottság okait vizsgálja meg, végül az elmaradottság lehető fölszámolásának mikéntjére tesz javaslatot. Mi a szomorú helyzet? Miért ilyen szomorú a helyzet? Hogyan szüntethető meg a szomorú helyzet?

I. Mi a szomorú helyzet?

1. „Ha ezek után nemzetünk’ philosophiai míveltségét öszvehasonlítjuk más mívelt nemzetekével, őszintén meg kell vallanunk, hogy mi a’ philosophiában mind eddig igen csekély előmenetelt tettünk; literatúránk pedig más mívelt nemzetekéhez képest, tekintetet alig érdemel.” (Almási Balogh, 1835, 141.)

Almási Balogh a magyar filozófia elmaradottságáról beszélve éppen a maga vállalta feladatot hajtja végre. Értekezése ugyanis a Magyar Tudós Társaság 1831-es, szövevényes című pályakérdésére fogalmazott válaszként születik: „Minthogy a’ philosophia minden ágának kifejtése ’s hazánkban terjesztése leginkább az által eszközölhető; ha nemzeti iróink a’ philosophiára nézve szüntelen szemök előtt tartják, milly sikerrel dolgozának elődeik, vagy miben ’s mi okra nézve maradának hátra; ez a kérdés: Tudományos művelődésünk’ története időszakonként mit terjeszt elénkbe a’ filozófia állapotja iránt; és tekintvén a filozófiát, miben ’s mi okra vagyunk hátrább némely nemzeteknél?” Az elmaradottság tüneteinek számbavételét magára vállaló gondolatmenete háromirányú: nemzetközi összehasonlításokat tesz, a többi hazai tudományszakkal veti össze filozófiát, illetve a hazai filozófia követő jellegét sérelmezi. Egyrészt tehát a magyar filozófia a kanonikus szerzőkkel dicsekedni képes idegen filozófiákhoz képest minősül elmaradottnak. Mind az olasz, mind a francia, mind az angol, mind a holland, mind pedig a német bölcseletnek vannak említésre érdemes szerzői: a magyarnak ezekkel szemben nincsenek. Másrészt, ehhez képest, a nemzeti tudományosság korai intézményesültségének példáit sorolja. Eszerint, például, nálunk előbb jön létre egyetem, előbb jelenik meg szótár, mint Németországban, előbb alakul tudományos társaság, mint akár német, akár francia földön. Harmadrészt, a hazai filozófiai irodalom nem sajátképpen nemzeti gyökérből táplálkozik. Filozófiánk nélkülözi az önállóságot, filozófiai műveltségünk, úgymond, külföldön divatozott és divatozó, javarészt német filozófiai rendszereken alapul.

2. „A philosophia helyzetét hazánkban nem tekintem biztatónak. Hazánk culturáját nagy traditiók nem kötik a philosophiához, mely a tanításban koronként tisztes helyet foglalt el, de az iskola falain túl önálló jelentőségre szert tenni nem igen tudott. […] Minálunk a philosophia mindig csekélyebb szerepe vitt; bizonyos pontig idegen maradt; oly képviselőkre nem akadt, a kik benső ügyévé tették volna a nemzet szellemének.” (Alexander, 1893, 1, 2.)

Alexander akadémiai székfoglalójából idézett gondolata egész – kiterjedt és sokágú – életművének kiinduló tételét fogalmazza meg (Perecz, 2000). A filozófia tehát az ő meggyőződése szerint hazánkban elmaradott diszciplína: nem mutat föl kiemelkedő eredményeket, nem intézményesült, illetve főként nem szervült a nemzeti kultúrába. Az érvelés az egyetemes filozófiatörténet példáival állított kontrasztra épül. A filozófia eszerint, egyfelől, egyetemes európai kultúrhagyomány: a görög kezdetek óta, úgymond, a gondolkodás éltető középpontja, a tudománynál egyszerre több és kevesebb, a valláshoz hasonlatos, meghatározó szellemi hatalom. Az európai nemzetfejlődés kezdetei óta, másfelől, mindenütt a nemzeti kultúrával szoros kapcsolatban álló tényező: az európai filozófia kanonikus alakjai egyben a saját nemzetük szellemének kifejezői, műveik a maguk nemzeti szelleméből táplálkoznak, és azt termékenyítik tovább. A magyar filozófia ehhez képest mutat súlyos elmaradottságtüneteket. Nem önmagában az aggályos, hogy a hazai bölcselet nemigen nyújt figyelemre méltó teljesítményeket. Az a valódi probléma, hogy nem kerül szerves kapcsolatba a nemzeti kultúrával. A magyar filozófia, végelemzésben, nem „nemzeti filozófia” (Perecz, 1994; 2008, 147–164.).

3. „Mert azzal, hogy van költészetünk, amely plust jelent a világirodalomban, ha legszigorúbb mértékkel mérve az egyetlen Petőfit vesszük is, ha hozzájárultunk a világ zenekincstárához Liszttel, Bartókkal, tudományához a Bolyaiakkal – annál feltünőbbé válik elmaradottságunk a filozófia terén.” (Sándor, é, n.[1947], 29.)

Sándor az elmaradottság tüneteit számba véve tudatosan a kérdésre adott korábbi válaszkísérletek hagyományvonulatát folytatja. Brosúrája szándékoltan Almási Balogh jó évszázaddal korábbi pályaművének fölelevenítése és újraírása. A maga korszakának problémáját teljesen azonosnak ítéli a korábbi korszak problémájával, az elmaradottságtünetek enumerációjában a korábbi munka eljárását követi. A magyar filozófia teljesítményeit tehát egyrészt az idegen filozófiák jelentőségéhez képest, másrészt a magyar kultúra más területeinek teljesítményeivel összehasonlítva, harmadrészt azok epigonizmusát megállapítva ítéli jelentéktelennek. A magyar filozófia először is nem mutathat föl olyan gondolkodókat és műveket, mint a nagy nyugati nemzetek, vagy akár csak az egy-egy kanonikus szerzővel dicsekedni képes kis nemzetek filozófiái. A magyar filozófia, azután, nem nyújt olyan jelentős teljesítményeket, mint a magyar kultúra más, nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő területei, az irodalomtól a zenén keresztül egyes tudományokig. A magyar filozófia, végül, követő jellegű, nem eredeti gondolatokat fogalmaz meg, hanem a külföldi bölcseleti rendszerek szolgai utánzásában merül ki.

4. „Ezt az előteret filozófiailag nem lehet feldolgozni, csupán átugrani egy gondolati-filozófiai költészetben (Madách, Ady), vagy pedig a filozófiai program végül is szükségszerűen átmegy egy nem teljes nemzetlét sajátos konkrét problémáiba.” (Balogh, 1987, 312.)

Balogh nem nyújt maga rajzolta, sajátos képet a magyar filozófia elmaradottságáról. A hazai bölcselet hiányát részletezésre nem szoruló, a köztudatban megszilárdult és külön érvelés nélkül fölhasználható ismeretnek tekinti: az elmaradottság kiformálódott diskurzusába lép bele tehát. Ez irányú gondolatmeneteiben nem saját megállapításokra támaszkodik: Nyíri Kristóf akkortájt megjelent esszégyűjteményének érvelését veszi át. Kötetében (Nyíri, 1980) Nyíri, emlékezetesen, a maga korai Wittgenstein-kutatásai számára hátteret rajzolandó, – a filozófiai gondolkodás történeti és társadalmi gyökereit föltáró, szociologikus megközelítéssel (Demeter, 2004), sajátos tudásszociológiai szemlélet érvényesítve (Molnár, 2012) – az osztrák és a magyar filozófiai fejlődést állítja szembe egymással. Következtetése szerint, míg az osztrák gondolkodás erős filozófiai hajlandóságot mutat, addig a magyar gondolkodás alapvetően nem filozófiai jellegű. A magyar gondolkodás teljesítményei csak kivételesen öltenek filozófiai formát: főként az irodalomban vagy egyes ideológiakritikai-tudományos művekben nyilvánulnak meg. Balogh, noha magyarázóelméletében élesen vitatja Nyíri nézeteit, a Nyíri rajzolta helyzetképet változtatás nélkül veszi át. Magától értetődőnek tekinti tehát, hogy jelentős magyar filozófia nem létezik.

II. Miért ilyen szomorú a helyzet?

1. „Lehet-e ezek után csudálkozni, ha a’ polgári szabadság’, nemzeti gazdagság’ és hatalom’ nem léte, a’ nemzeti intézetek’ szegénysége és csekélysége, a’ nevelés’ ferdesége, a’ közönséges nemzeti míveltségre való csekély ügyelet, a’ felemelkedés’ elmulhatatlan segédszerének, a’ nyelvnek, csaknem általányos elmulasztása, a’ tudományokban kiszabott korlátok, ’s az idegen nyelveknek nyommasztó és minden magasb fokra haladást akadályoztató terhe miatt, nálunk a’ fenntebb míveltségre való vágy, a’ tudományok’ előmozdítására való törekedés, olly gyéren mutatkozott? […] Lehet-e csudálkozni – hogy vizsgálódásink’ közelébbi tárgyára visszatérjünk – ha nálunk a’ philosophiai míveltség, soha szembetünő fokra nem emelkedhetett.” (Almási Balogh, 1835, 188.)

Az okokat nyomozva Almási Balogh számos lehetőséget villant föl. Előbb elvileg veszi számba az egy-egy nemzet filozófiájának kifejlődésére hatást gyakorló tényezőket, a geográfiai helyzettől a karakterológiai vonásokig, végső soron öt meghatározó tényezőt állapítva meg. A filozófia kialakulásához eszerint polgári szabadságra, nemzeti jólétre-gazdagságra, a nemzeti nyelv művelésére, célszerű nevelésre és tartós békére van szükség. Utóbb, a megállapított tényezőket a magyar történelemre vetítve, a hazai filozófia szükségszerű hiányát konstatálja. A magyar történelem nem nyújtott sem polgári szabadságot, sem nemzeti jólétet, a nemzeti nyelv dolga és a nevelés ügye el van hanyagolva, a tartós béke hiányzott: a filozófia ilyenformán nálunk nem honosodhatott meg.

2. „Testben, lélekben idegen volt s idegen maradt e philosophia hazánkban, rejtelmes, félelmetes, vagy nevetséges, kapcsolat nélkül nemzeti műveltségünkkel, szellemi törekvéseinkkel, meg nem termékenyítve a nemzeti geniustól s maga is teljesen meddő.” (Alexander, 1893, 3.)

A helyzetnek Alexander elemzése két okát látja: hogy, egyszerűsítve, a magyar filozófia rossz időben és kedvezőtlen feltételek között kénytelen kibontakozni. A gondolatmenet logikájában a „rossz idő” a 19. század második felének antifilozofikus-pozitivisztikus korszakát jelenti, a „kedvezőtlen feltételek” a hazai filozofálás hagyománynélküliségét és személyi-nyelvi körülményeit írják le. A magyar filozófia újraalapítása tehát, egyrészt, akkor kerül napirendre, amikor a szaktudományok éppen saját forrásuk, a filozófia ellen fordulnak. A bölcselet hagyományos tekintélye megsemmisül, örökségén a pozitivizmus a tudomány, a materializmus a közszellem, az ortodoxia pedig a vallás terén igyekszik osztozkodni. Az emancipálódott szaktudományok megvetéssel tekintenek a filozófiára, az meg, védekezésképp, saját történetének vizsgálatába menekülve próbálja az egzakt tudás látszatát kelteni. A folyamat ráadásul, másrészt, infrastrukturálisan kimondottan hátrányosnak nevezhető feltételek között megy végbe. A hazai filozófusok inkább csak filozófiatanárok, a Nyugaton már vereséget szenvedett, spekulatív filozófia képviselői. Nem nevezhetők igazi tanárnak sem: ha maguk értik is a filozófiát, másoknak átadni nem tudják. Szánalmas állapotban van a magyar filozófiai nyelv, a nyelvújítás afféle, érthetetlen műszavakkal zsúfolt „korcshajtása”. Az elmaradottság ráadásul, teszi hozzá Alexander, megtermi a maga ideológiáit: a filozófiát fölösleges luxuscikknek bélyegző „féligazságot” meg a nemzetkaraktertől idegennek nyilvánító „elméletet”. Az előbbi szánalmasan prakticista ellenérv a filozófiával szemben, az utóbbi pedig nyilvánvaló ostobaság: az absztrakció egyetemes funkcióját épp a magyaroktól próbálja elvitatni.

3. „Már pedig a probléma ez: a magyar társadalmi valóság adaeqat filozófiai kifejeződésének elmaradása, az alkotás hiánya, nem pedig a külföldi eredmények eklektikus utánkérődzése.” (Sándor, é. n.[1947], 29.)

Az okokat latolva Sándor egyrészt a korábbi magyarázatkísérletek tipológiáját szerkeszti meg és bírálatát adja, másrészt a maga magyarázatkísérletével áll elő. A korábbi magyarázatkísérletek, fejtegeti, négyfélék: a magyar filozófia elmaradottságát vagy a magyar nemzet kicsiny voltára, vagy a szabadság hiányára, vagy a magyar népnek az elvont gondolkodástól való idegenkedésére, vagy a hányatott magyar történelemre vezetik vissza. Sándor érvelése szerint az első három magyarázat könnyen beláthatóan

hamis: a nemzet nagy vagy kicsiny volta önmagában nem magyarázza a nagy filozófia meglétét vagy hiányát; a szabadság hiánya nem csupán a filozófia kialakulásának akadálya, éppenséggel az ösztönzője is lehet; az absztrahálás képessége nem csupán a filozófiai gondolkodás, hanem általában minden emberi gondolkodás sajátja, a „magyar népből” mint olyanból sem hiányozhat tehát. A negyedik – a jelentős filozófia hiányát a nemzeti történelemre visszavezető – magyarázat viszont a saját magyarázatának ugrópontja lesz. A magyar történelem eszerint nem általában teszi lehetetlenné a jelentős filozófiához szükséges szellemi tevékenységet. A fogalmilag osztályjellegű nagy filozófia kialakulását alapjában a feudális osztályuralom akadályozza meg: a progresszív teoretikus potenciált megtestesítő polgárság hiánya, az alsóbb osztályok gyöngesége, az ideológiatermelő értelmiség megalkuvása. Az uralkodó osztály elméleti szükséglete ilyenformán nem igényli a társadalmi valóság teljes körű föltárására vállalkozó filozófia megalkotását: nagy filozófia helyett eklektikus-epigon bölcseletek keletkeznek, a valóság megismeréséről lemondó „fogalomköltészet” különféle megnyilvánulásai burjánzanak el.

4. „Ebből a talajból nem emelkedhetett ki filozófia – még egy valamennyire is jelentős polgári filozófia sem –, hanem csak egymás ellen feszülő nacionalista ideológia.” (Balogh, 1987, 323.)

Balogh filozófiafölfogása a hegeli-marxi hagyományban gyökerezik: a filozófia fogalmát az általános és különös kategóriakettőse felől ragadja meg. Közelebbről, a kései lukácsi társadalomontológia szemléletére és fogalomhasználatára emlékeztető leírással, filozófián olyan gondolkodást ért, amelyben valamely társadalomközösség a maga létének különösségét általános-egyetemes viszonyként szemléli. Felfogása szerint filozofálni: a magunk különösségét az egyetemes történelemhez való viszonyban megismerni és tudni; filozófiát alkotni; olyan gondolatrendszert létrehozni, amely problémaként fogalmazza meg a különös létformáknak az általános-egyetemes fejlődéshez való viszonyát. A magyar gondolkodás Balogh következtetése szerint tehát éppen a maga nemzetfejlődési zavarai következtében nem termel ki nagy filozófiát: a nemzeti közösség éppen nemzeti fejlődésének megkésettsége nyomán nem lesz képes saját helyzetének filozófiai feldolgozására.

III. Hogyan szüntethető meg
a szomorú helyzet?

1. „Eljő az idő, mellyben nemzetünkre is kegyesb szemekkel mosolyogván az ég, a’ tudományos esmeretek’ szerelme elevenebben felébred, ’s köz szükséggé válik, mellyben a’ nyelv a’ tökélet’ magas fokára jutván, Múzsáink csak honi nyelven hintendik a’ tudományok’ virágait. Akkor nemzetünk’ bélyegző vonásaival öszveolvadva, fog előállni a’ magyar philosophia, minden egyéb tudományokat lelkesítő sugárival elevenítendő, ’s a’ nemzetünkben lakozó tehetségeket eddig nem esmért fokra kifejtendő.” (Almási Balogh, 1835, 190.)

Almási Balogh filozófiafogalma meglehetősen elmosódott. Filozófián, úgy tűnik, a kortársi német idealizmus nyomán, ám különösebb konceptualizálás nélkül, az emberi gondolkodás afféle legmagasabb rendű megnyilvánulását, a nemzeti kultúra meghaladhatatlan középpontját érti. A „magyar filozófia” megalkotását jövendölve, a létrehozandó filozófiát egyszerre képzeli nyelvileg, intézményesen és karakterológiailag egyaránt „magyarnak”. A korabeli nézeteket osztó (Perecz, 2003; 2008, 76–91.) fogalomhasználatában reflektálatlanul és elválaszthatatlanul keveredik tehát egymással a „magyar filozófia” fogalmának nyelvi, institucionális és szubsztantív jelentése. A várakozásai szerint hamarosan megszülető magyar filozófiát egyaránt magyarrá teszi tehát, hogy magyar nyelven szólal meg; hogy a magyar kultúra új intézményes szférájaként működik majd; s hogy a magyar nemzetkarakterrel adekvát, úgymond, „nemzeti szellemű” filozófia lesz.

2. „De minden korszaknak megvan a maga speciális feladata minden nemzet körében. Mi magyarok is jártuk a hagyományok iskoláját és el iparkodtunk igazodni a nagy világban. Most azt a feladatot sem szabad mellőznünk, melyre eddig a sors kevés alkalmat adott, hogy saját lelkünkbe mélyedjünk és a magunk sajátságát a filozófiai gondolat fényénél fölismerjük, megerősítsük és a kultúrai élet nagy közösségében érvényesítsük.” (Alexander, 1915, 21.)

A magyar filozófia elmaradottságának fölszámolása: Alexander egész életprogramjának középponti törekvése. A törekvés a korszakban általánosnak mondható, legjelentősebb kor- és pályatársa – Böhm Károly – épp hasonló ambíciókat táplál: mindkettejük szerint épp most érett meg az idő a régi adósság törlesztésére, a hazai elmaradottság megszüntetésére és a magyar filozófia létrehozására. Míg azonban a feladatot Böhm az önálló magyar filozófiai rendszer megteremtésével véli megvalósíthatni, addig ő, Alexander, az európai filozófiai irányzatok – a fordítások és monográfiák révén történő – meghonosításának programját végrehajtva próbálja elvégezni. A két tervezet egyaránt a polgári nemzet kultúrájának részévé kívánja tenni a sajátosan magyar filozófiát, ám egymással ellentétesen: az egyik a „megteremtés”, a másik a „meghonosítás” útján. (Perecz, 2005) Alexander, közelebbről, akadémiai székfoglalója után jó két évtizeddel publikált esszéjében körvonalazza a megteremtendő magyar filozófiát illető várakozásait. Az egyszerre a korábbi munka korrigálásának, újrakezdésének és folytatásának minősíthető írás szemléleti alapja – a megelőző pozitivisztikus beállítódással szemben – kantiánus: minden filozófiai tudást szükségképpen transzcendentális természetűnek tekint. A gondolatmenet a hazai bölcselettörténet madártávlati áttekintése nyomán, a szellemtörténeti típuselméletet megelőlegezve, körülírja a hazai filozófiai gondolkodásmód körvonalait. Eszerint a „magyar filozófiai észjárás” a német idealizmust korrigálja, úgymond, a francia „világossággal” és az angol „valóságszeretettel”. A szükségesnek ítélt „magyar filozófia” normatív előírásához az érvelés a Descartes Discours-ában olvasható híres gondolatmenetet idézi föl. Az abban megfogalmazott szellemi fejlődésút – a könyvtártudománytól a világ nagy könyvén át a belső világ fölfedezéséig –, úgymond, a bölcselettörténet elmúlt századainak nagy szakaszait is leírja: a középkori könyvtártudományt a reneszánszban a világ nagy könyvének föltárása követi, hogy aztán Kanttal beteljesedjen „a belső mikrokozmos magára eszmélése”. Alexander ábrázolásában a magyar filozófia eddigi története is ezt az utat követte: megjárta a „hagyományok iskoláját”, és „eligazodott” a „nagyvilágban”. Várakozásai szerint a megszületendő új magyar bölcseletnek is így kell majd továbbmennie: a nemzeti önreflexió és öntételezés nyomán „nemzeti filozófiává” kell válnia.
3. „Az eddig illegalitásba szorult szocialista értelmiség működésének bizonyára meg lesz a maga biztató, kezdeményező, ösztönző, példamutató, új szempontokat adó és szervező hatása. De még ennél is döntőbb az, hogy a népi demokrácia megadja az objektív lehetőséget a magyar valóságot felfedező és tükröző filozófia megteremtésére; mert a valóság megismeréséhez érdeke fűződik a népi demokráciát alkotó osztályoknak, és ezzel az érdekkel összeesik maga a társadalmi fejlődés is.” (Sándor, é. n. [1947], 124–125.)

Sándor az ortodox marxizmus-leninizmus elkötelezettje és propagálója. Felfogásában a filozófia az az ismeretterület és cselekvési vezérfonal, amely módszert szolgáltat a valóság törvényeinek adekvát föltárásához, és – teljes-egységes világnézetet nyújtva – rendszerbe foglalja a valóság föltárt törvényeit. Objektíve szükségszerűen osztálydeterminált tudást testesít meg: művelői, akár tisztában vannak vele, akár nem, akár elismerik, akár tagadják, mindig valamilyen osztály érdekét képviselik. A filozófia legmagasabb formája ezért a pártos filozófia: ez az objektíve osztálydeterminált tudást szubjektíve is határozottan osztályhoz rendeli, elősegítve hatékony gyakorlati érvényesítését. Sándornak a filozófiai elmaradottság fölszámolására irányuló, és egy nagy filozófia létrehozását jövendölő várakozásai éppen ehhez kapcsolódnak. A helyzet értelmezését a határozott filozófiafölfogáshoz kapcsolva, a következtetés kvázi-logikai szigorral fogalmazódik meg: a társadalmi-politikai átalakulás objektíve is, szubjektíve is megteremti a nagy filozófia lehetőségét. Az alsóbb osztályok, a munkásság és a parasztság, a még ingadozó értelmiséget megnyerve, úgymond, a maguk „osztályvalóságát” képesek kiterjeszteni az egész nemzetre, az így kiépülő népi demokrácia pedig megteremti az objektív lehetőséget a valóságot felfedező és tükröző filozófia létrehozására. A párt pedig, az osztályjelleg legtudatosabb hordozójaként, a létrehozandó, objektíve osztálykötött filozófiát szubjektíve segít pártossá, azaz hatékonnyá alakítani.

4. „Ezért úgy látjuk, hogy a Kelet-, Közép-Európában kialakuló és formálódó, a különös árutermelés egy sajátos formájának s az egyetemes árutermelésben, valamint a történelmi fejlődésben elfoglalt helyének problémái a filozófiai-társadalomelméleti problémák valóságos kiindulópontjait és közvetítő kategóriáit nyújtják.” (Balogh, 1987, 334.)

Baloghnak a filozófiára vonatkozó pozitív várakozásai nem valamiféle „nemzeti” kereteket tartanak szem előtt: regionális, kelet-közép-európai közösség tételezésén alapulnak. Fölfogása szerint ugyanis a filozófiai gondolkodás kiindulópontját képező különös közösség többféle is lehet. Nem csak a nemzet képezhet tehát ilyen, magát az általánoshoz-egyetemeshez viszonyító különös közösséget, a filozófia tehát nem csupán valamiféle nemzeti keretekből kiinduló reflexió nyomán születhet. Más különös közösségek is szolgálhatnak a filozófiai gondolkodás alapjául: a marxizmus, például, az osztály különösségét viszonyítja az egyetemeshez, a „neopozitivizmusban” pedig, úgymond, a természettudományoknak a tudomány egészéhez való viszonya nyújtja a különös és az általános-egyetemes összefüggését. A hagyományos marxista történetfilozófia revizionista kitágításának fogalmi eszközét Balogh számára a „szocialista árutermelés” kategóriája szolgáltatja. A szocializmus megvalósuló társadalma, úgymond, az árutermelés új történelmi típusát hozza létre. A filozófia megszüntetése különféle változatainak – a filozófia fölszámolását filozófiai programmá emelő „neopozitivizmusnak”, vagy a filozófiai problémákat kiüresítő „dialmatos-törtmatos” fölfogásnak – az alternatívája ilyenformán a kelet-közép-európai régióban születhet meg. A szocialista-különös árutermelésnek az egyetemes-általános árutermelésben elfoglalt helye lehet a probléma, amely kiindulópontját képezheti a jövő társadalomelméleti-filozófiai reflexiójának.

Az irodalmias, tehát „filozófiátlan”, esetleg egyenesen „filozófiaellenes” magyar kultúra képe nem valamiféle természeti adottság: a magyar múlt sajátos diskurzusaiban kialakult és megszilárdult nézetrendszer (Mester, 2006; Margócsy, 2007). Kiformálódásának és továbbörökítésének mélyén a magyar kultúra természetére vonatkozó önértelmezési toposzok húzódnak meg. A magyar filozófia elmaradottságának tétele önálló diskurzust képez. Az általa számba vett tények és kialakított összefüggések, előfeltevések és következtetések, módszertani eljárások és érvelési stratégiák, átvett és továbbadott toposzok: intézményesült gondolkodásmódot írnak körül. E diskurzus alaposabb föltárása nem csak a hazai filozófia múltbeli és jelenbeli állapotának mélyebb megértését segítené elő: a magyar kultúra egészének szerkezetéről alkotott képünket is árnyalni tudná.
 

Kulcsszavak: Almási Balogh Pál, Alexander Bernát, Balogh István, elmaradottság, magyar filozófia, Sándor Pál
 

IRODALOM

Alexander Bernát (1893): Nemzeti szellem a philosophiában. Franklin Társulat, Budapest

Alexander Bernát (1915): Magyar filozófia. Athenaeum. 1, 1–21.

Almási Balogh Pál (1835): Felelete azon kérdésre: „Minthogy a’ philosophia minden ágának kifejtése ’s hazánkban terjesztése leginkább az által eszközölhető; ha nemzeti iróink a’ philosophiára nézve szüntelen szemök előtt tartják, milly sikerrel dolgozának elődeik, vagy miben ’s mi okra nézve maradának hátra; ez a kérdés: Tudományos művelődésünk’ története időszakonként mit terjeszt elénkbe a’ filozófia állapotja iránt; és tekintvén a filozófiát, miben ’s mi okra vagyunk hátrább némely nemzeteknél?”. In: Almási Balogh Pál: Philosophiai pályamunkák. I. kötet. A’ Magyar Kir. Egyetem betűivel, Buda

Balogh István (1987): Filozófia „itt és most”: Történeti vázlat a filozófia lehetőségéről Közép-Kelet-Európában. In: Balogh István: Árutermelés, szocializmus, történetiség. Tanulmányok (Elvek és utak). Magvető, Budapest, 282–335.

Demeter Tamás (2004): A sokarcú szociológiai értelmezés: Nyíri gondolkodásának egysége. Világosság. 7, 45–58. • WEBCÍM

Margócsy István (2007): Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise? Világosság. 6, 119–124. • WEBCÍM

Mester Béla (2006): Lehetséges-e magyar filozófia? In: Mester Béla: Magyar philosophia: A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig(A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai IX.) Pro Philosophia, Kolozsvár–Szeged, 29–49. • WEBCÍM

Molnár Gábor (2012): Rejtőzködő tudásszociológia: Nyíri Kristóf két 80-as évekbeli eszme- és filozófiatörténeti tanulmánykötetéről. Századvég. 63, 53–69.

Nyíri Kristóf (1980): A Monarchia szellemi életéről: Filozófiatörténeti tanulmányok. Gondolat, Budapest • WEBCÍM

Perecz László (1994): Két kísérlet: Az egyezményesek és Alexander Bernát a „nemzeti filozófiáról”. Gond. 4, 104–128.

Perecz László (2000): A filozófiai gondolat fényénél: Százötven éve született Alexander Bernát. Magyar Tudomány. 4, 483–493. • WEBCÍM

Perecz László (2003): A nemzeti nyelvtől a „nemzeti filozófiáig”: A „magyar filozófia” fogalmának jelentésváltozatai a reformkori Akadémia bölcseleti vitáiban. Világosság. 11–12, 55–61. • WEBCÍM

Perecz László (2005): Böhm és Alexander a „nemzeti filozófiáról”: Fejezet a magyar neokantianizmus történetéből. Világosság. 2–3, 113–119. • WEBCÍM

Perecz László (2008): Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia” (Eszmetörténeti Könyvtár 7.) Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, Budapest

Sándor Pál (é. n.[1947]): Filozófiai hátramaradottságunk okairól (Europa Könyvtár 6.) Európa, Budapest