A kultúra rejtelmei
A kultúrakutatás diszciplináris szempontból az egyik
legváltozatosabban megközelíthető társadalomtudományi terület,
szerteágazó tudományos diskurzusaiban nem az úgynevezett
„magaskultúra” és művészeti formák kapnak domináns szerepet.
Reprezentációink interdiszciplináris keretek között értelmezhetők
legkönnyebben − a „mindennapok” gyakorlatainak, kultúrájának e
megsokszorozott lehetőségeit mutatja be a Kapitány Ágnes
köszöntésére szerkesztett kötet: empirikus kutatásokat és elméleti
megközelítéseket tartalmaz az antropológia, a szociológia, a
kommunikáció, a vizuális kultúra és a pszichológia területéről,
mintegy harminc szerzőtől, illetve szerzőpárostól, reflexióként a
tagadhatatlanul szerteágazó életműre. A társadalmi dinamikákat
meghatározó jelenségek, produktumok, a legkülönbözőbb szimbolikus
struktúrák jelennek meg a kötetben. Antalóczy Tímea és Pörczi
Zsuzsanna A kérdezés bátorsága című bevezetőjükben említik a humán
értelmiség részvételének fontosságát e folyamatokban, egyáltalán a
pozicionálás és a meggyőzés esélyeit a fogyasztáscentrikus és erősen
mediatizált világkép(ek)kel „ellátott” társadalomban.
A magyar kultúra állapota sajnálatos módon egy
folyamatosan változó, instabil intézményi struktúrával jellemezhető
leginkább, és ez nem magyarázható csupán a rendszerváltás
körülményeivel. Az aktív, értelmező, toleranciaképes
demokráciatudatosság hiányosságai, a kánonokhoz való viszonyulás és
véleményalkotás problematikussága generációkban érhetők tetten, és e
tény megerősíti a kutató szerepének fontosságát. Alapvetően a
társadalmi kommunikáció tágan értelmezett diszciplináris mezőjébe
férkőzik be mindaz, amivel a szerzők foglalkoznak: azon túl, hogy a
„humán értelmiség különböző szerepvállalásait” (21.) olvashatjuk ki
az egyes tanulmányokból, legalább ilyen mértékben fontos a különböző
társadalmi közösségek aktív részvétele a pozitív irányú
változáskonstruáló folyamatokban.
Az alapkérdés tehát, ha a kötet szellemi térképén
áttekintünk, éppen a szociokulturális folyamatok jelen időben zajló
dinamikája. Az ezt megragadó felfogások egyike „a kulturális
alakulatok distinktív fölerősödése” − ahogy ezt Jan Assmann-tól
tudjuk −, egy adott kultúrán belül élő antagonizmus-jelenségek,
például a régi és új konfrontációja. A mindennapok antropológiája
című fejezet a társadalmi együttélés, a nyilvánosság változásait
figyeli meg a nagyvárosi közterekben, Budapest példáján (Bali
János), Csizmady Adrienne pedig interjúalanyok válaszaiból rajzol
pontos képet Belső Erzsébetváros átalakulásáról és új
dzsentrifikációs vonásairól. A nemzeti identitásformák előretolakodó
sémái − itt a roma kultúra esetében: a munkanélküliség körülményei
az aprófalvakban − jelennek meg Feischmidt Margit tanulmányában. Az
iskolázottság magasabb fokára vágyó, helyüket a munkában vagy az
intézményes hitben megtaláló asszonyokkal készített interjúk
rávilágítanak azokra a határterületekre szorított társadalmi
kérdésekre, amelyeket a többségi elven működő sztereotipizálás jelöl
ki. A társadalmi intézmények (és az antropológia) egyik
legszilárdabbnak tűnő alapegysége, a családfogalom mint mítosz
elevenedik meg Béres-Deák Rita írásában. Az elkülönülő orientációk
esetében, mint a szexuális másság, a modernizációs hullám
szimbolikája kerül ellentétbe az eddig elfogadott
értékrendszerekkel.
A könyv elméleti kereteit, bár diszciplinaritásában
nem komplexen, de a második egység, Az antropológia és környezete
teremti meg (szerkesztési szempontból első fejezetként is jól
funkcionált volna). A. Gergely András a társadalmi emlékezet
magyarországi jellegzetességeit leíró, e kollektív tudások erejét
elméleti diskurzusban tárgyaló tanulmányában (A mindennapok
antropológiája és élménypolitikája) a turizmus mint
transzkommunikációs eszköz jelenik meg, amely „az élményhorizontok
szélesítésében” (107.) játszik szerepet. E kiemelt státusú helyek −
mint az általa említett 301-es parcella − nyilvánvalóan az
identitásképzés jelentéskonstruáló motívumai közé tartoznak, amelyek
minden nemzet kollektív emlékezetében fontos szerepet játszanak.
|
|
Az értékrendek és interpretációs készségek
kialakításának – a közoktatás számára ajánlott – módszertanát,
programját vázolja fel Gulyás Anna a világkultúrák tantárgyi
integrálását vizsgáló tanulmányában. Hogy mi lehet a jelentősége a
multikulturalizmust előtérbe helyező oktatási szemléletnek − amely
természetesen nem zárja ki a lokális identitásformálást, épp
ellenkezőleg, az erre vonatkozó tudatosságot erősíti −,
intézménypolitikai feladat lenne. A nemzetközi társadalomtudományi
gondolkodás egyik meghatározó vitája ma a literacy-kérdés: nemcsak
az intellektuális nevelés, a kulturális szocializáció, de a new
media által diktált tudásformák felfedése, amelyek a magaskultúra és
a mindennapok gondolkodásában megjelenő tudások konvergenciáját
idézi elő. Balázs Géza egy kommunikációelméleti kérdést, a nyelv
funkcionális elemeit és az erre vonatkozó modelleket vázolja fel. T.
Kiss Tamás és Tibori Tímea elsősorban a közösségkutatás hazai
elméleteihez kapcsolódik, a közösségformálódás szintjeit ismertetik
a tradicionális-történelmi formációktól a modern kor jellegzetes
vonásaként leírt individualizációig. A jelent érintő másik
legfontosabb paradigmaváltó tényező, amelyet Manuel Castells
posztmodern „hálózati társadalomként” definiált, az online életforma
networking-típusú szerveződéseinek hatása, egyben a szociológia
legaktuálisabb kérdéseinek egyike napjainkban.
A mindennapok pszichológiája − A mindennapok
szociológiája fejezetben többek között a fiatal tudományágnak
tekinthető környezeti kommunikációt, annak diszciplináris
alapkérdéseit és interperszonális, illetve az ember és az őt
körülvevő világ információcseréjét jellemző csoportszinteket
taglalja Dúll Andrea írása. Acsády Judit, Néray Bálint és Schmidt
Andrea aktív állampolgárságot vizsgáló elemzése itt egyértelmű
megerősítése a fentebb említett társadalmi kommunikáció politikai
értékekre vonatkozó felismeréseinek, jelen esetben egy
genderszempontú elemzés keretében.
A tanulmányok egy jelentős része a vizuális
kultúrához kötődik, ami nem meglepő, hiszen Kapitányék tevékenysége
elsősorban e területhez kapcsolódik. Az Élet és művészet fejezetben
így már csak néhány rövidebb, de nagyon is releváns szöveg kapott
helyet a designkultúránkról. Ferkai András az 1930−40-es évek
lakóház-építészetében bekövetkezett ízlésváltásokat jellemzi az
építész és a megrendelő szemléleti fordulatainak példáján, amely
akkor a modern és a népi-nemzeti tendenciák konfrontálódását
jelentette. Horányi Attila ezután a MOME design- és művészetelmélet
szak megalapításának körülményeit, az elmélet bevezetésének
problematikáját mutatja be egy eredetileg gyakorlatorientált
egyetemi képzésben, amelyen Kapitány Ágnessel dolgoztak együtt a
nyolcvanas évek végén.
A vizuális kommunikáció−művészet−kritikai
kultúrakutatás háromszögében a mai napig megfigyelhetők a tantárgyi
strukturalizálás szubjektív különbözőségei. A Stuart Hall-i
értelemben vett kultúrafogalom („folyamat, [társadalmi] gyakorlatok
készlete”), amely nem fogható fel egységes egészként, hanem éppen a
különbségek határozzák meg, jelentheti e tudományterület szellemi
hátterét, de a globális kitekintés szükségszerűségén túl a
lokalitás, a helyhez köthető (tipikusan magyar) alakzatok is fontos
szempontok. Ilyen például a kulturális ikon fogalma, a kiüresedni
látszó vagy valóban tovább élő nemzeti szimbólumok kérdése (Novák
Piroska: Terítéken a porcelán. A porcelán mint státusszimbólum). E
folyamatok leírásában nyernek értelmet a kánonok mint solid, a
struktúrákat időtállóságukban megerősítő szimbólumrendszerek − nem
véletlenül lenne szükséges történelmi és jelenkori kánonjaink
leírása, a hiányok és perspektívák részletes elemzése antropológiai,
szociológiai és művészeti szempontból is, hiszen e fogalmak
érvényessége a 21. század változó multikulturális keretei között
zajló identitáskonstitúciókban folytatódik. (Szász Antónia − Kirzsa
Fruzsina (szerk.): A kultúra rejtelmei. Kapitány Ágnes köszöntése.
Magyar Kulturális Antropológiai Társaság–L’Harmattan, 2013, 275 p.)
Cseh Szilvia
Corvinus Egyetem
Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola
|
|