Erdély és a Székelyföld kutatója
Beszélgetés Egyed Ákossal
„Vajon az én őseim ősei is azok között voltak, akik Szent László
király seregében a győzelmet kivívták?” – így gondolkodik el Egyed
Ákos kolozsvári történetkutató ebben a beszélgetésben, amelyet –
könyvnyi terjedelemben – Magyar Zoltán budapesti néprajztudóssal
folytatott a kötet megjelenését megelőző esztendőben. A két kutatói
pálya találkozásai, a több mint két évtizeddel ezelőtt kezdődő
ismeretség (aminek a recenzens is tanúja) biztosíthatták azt az
oldott hangulatot, az interjúadónak a kérdező felé is kinyilvánított
őszinte figyelmét, amely egy hosszú, s nehéz időkben kiteljesedő
történészi életútban a személyes sors és az erdélyi (romániai)
magyarság életének az összefonódását is megrázó erővel képes
láttatni.
A kötet három fejezetre tagolódik. Az első a
személyes életút legfontosabb állomásait tekinti át a szülőfalutól,
a háromszéki, erdővidéki Bodostól Kolozsvárig, ahol az egyetem
megkezdése óta Egyed Ákos él. A második rész az Erdély történelmének
kutatója címet viseli, s képet kapunk benne a romániai magyar
történettudomány múltjáról, azokról a kötöttségekről, amelyek
közepette, a román kommunista diktatúra tiltásaitól körülvéve
mégiscsak elindult az a történetkutató program, amelynek nyitó
darabja a szülőföld önvédelmi harcát bemutató Háromszék 1848–1849
című kismonográfia (1978), amit követett a Falu, város, civilizáció
című, Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus
történetéről Erdélyben 1848–1919 alcímmel ellátott kötet (1981) is.
A romániai magyar történettudomány helyzetét is jelzi azonban, hogy
Egyed Ákos ezután önálló kötetet már nem publikálhatott, s munkáinak
nagyobb része csak a diktatúra bukása után jelenhetett meg. Az
interjúkötet harmadik, A változó Erdély a 20. században c. fejezete
ad alkalmat arra, hogy a személyesen is megélt történelem
tanulságait és a történettudomány kutatási eredményeit is
fölhasználva az erdélyi magyarság helyzetét általános összefüggések
közé helyezve a magyarság jövőjén is eltöprengjen. A recenziót nyitó
idézetet talán úgy lehet értelmezni, hogy a történelem nagy
folyamataiban is segít észrevenni a személyes hozzájárulást az erre
érzékeny tudós, aki történeti tanulmányaiban képes összekapcsolni az
eseményeket a benne szereplő – sokszor névtelennek megmaradó –
személyiségekkel.
Egyed Ákos 1929. november 25-én született Bodosban,
a háromszéki Miklósvárszéken. Családi hagyományai – anyai dédapja,
Nagy Áron honvédtizedes emléke: az ő nevét használta a diktatúra
éveiben, ha Magyarországon publikált –, s Gábor Áronnak a
Háromszéken eleven emlékezete, de a tágabb székely társadalom
igényei is hozzájárultak ahhoz, hogy fő kutatási területnek az
1848–49. évi forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásait
válassza.
Amikor Egyed Ákos született, az országúttól
félreeső szülőfaluban még őrződött a székely gazdálkodásnak nemegy
olyan eleme, a természet s az évszakok változásának a ritmusa,
ütemessége, amelyet utóbb a kommunista uralommal bekövetkező
kollektivizálás alighanem véglegesen eltüntetett. Amikor tavasszal
az állatokat kicsapták a legelőre, a pásztornak egy kerek kalácsot
adtak, amit „perecnek” neveztek Bodosban; törökbúzabontáskor – a
kukoricafosztást mondták így – a felnőttek mellett a fiatalság is
egybegyűlt, és órákon keresztül hallgatták a meséket; a
süldőlegények és süldőleányok is egymás társaságát keresték. Egyed
Ákos arra is emlékezik, hogy kinél termett a „rozzsal érő”, kinél a
„zabbal érő”, azaz későbbi alma; egy másik régi fajta, a „tángyér
alma” télire is elállt – a „belső házban” tárolták. „Milyen nagy kár
– mondja Egyed Ákos –, hogy ezek a régi fajták már mind kivesztek.”
A rendi társadalmakban, a nemesség és a jobbágyság
között, számtalan átmeneti réteget lehet megfigyelni. A kora újkori
székelység körében a fejedelmi politika osztogatott kiváltságokat a
katonáskodó elemeknek, később pedig, a Habsburg-uralom
kiteljesedésének időszakában a határőrezredek megszervezése tett
különbséget a székely lakosságon belül is. S ezek az egykori jogi
különbségek az emberek gondolkodásmódját még a polgári korszakban is
erősen áthatják. „Ákos, mi nem vagyunk parasztok!” – idézi Egyed
Ákos egy könyvét olvasó székely falusfelét, mert a Székelyföldön
parasztnak csak a jobbágyot meg a zsellért nevezték. Bodos megmaradt
katonafalunak; ide nem hatolt be a jobbágyság – s az is
gazdaembernek tartotta magát, akinek csak egy „vékaférejű” földje
volt: Erdővidéken számottevő volt a szabadmenetelűek aránya. A
társadalmi rétegződés sokszínűsége, amit Egyed Ákos még a
szülőfaluban is megtapasztalhatott, vezetett el a
|
|
falutipológia elméletének kidolgozásához. Részint
az idősebb pályatárs, Imreh István ösztönzésére, részint a francia
szakirodalom hatására fordult Egyed Ákos kutatói érdeklődése ebbe az
irányba, aminek a segítségével le lehetett írni az erdélyi régiók
településrendszerének társadalmi tagolódását. Falu, város,
civilizáció című kötetében 2649 falu és mezőváros lakosságát
tekintette át Egyed Ákos, s térképezte fel településtípusonként a
társadalmi megoszlást. A szabad falvak a szász székekben voltak
tipikusak, kisebb részben a Székelyföldön és Fogaras vidékén. Az így
nyert statisztikai adatsorokat hatékonyan segítette ki a
mentalitástörténeti, antropológiai szemlélet – a mindennapok
világának kutatásával kiegészítve lehet a civilizációtörténetet
hangsúlyozni Egyed Ákos munkásságában.
Szó esik a szocializmus idején a romániai magyar
tudományosság magyarországi beágyazottságáról – köztudomású, hogy
igazából csak az 1989. évi fordulat után élénkültek meg a
kapcsolatok a történészek között is (az ezt megelőző időszakból
Benda Kálmán, majd Glatz Ferenc nevét emeli ki). Fontos feladatnak
számított az 1950-ben megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME)
újjászervezése 1990-ben; előbb a bölcsészszakosztály, később az
egész EME elnökeként Egyed Ákos is jelentős munkát végzett a
romániai magyar tudományosság intézményesülésében. Noha Romániában
egyetemen nem taníthatott, a rendszerváltozás után a debreceni és
budapesti egyetemen lett vendégprofesszor, a debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyem díszdoktori címet adományozott neki, s az MTA külső
tagjává választotta.
Az ő elnöksége alatt kezdődött az EME
kutatóintézetének működése, amelyben főállású kutatók – a
történészek mellett más tudományágak művelői is – végeznek
alapkutatásokat. A kiválóan fölkészült, sok nyelvet beszélő fiatal
történésznemzedék hiánypótló forráskiadásai (és az ezekre épülő
feldolgozások) az Erdélyi Történelmi Adatok négy újrainduló
könyvsorozatát indították el. Magyarországi kutatók a speciális
nyelvi adottságok miatt kevéssé tudják követni a soknemzetiségű
Erdély történetét, hasonló okokból kifolyólag a szász vagy román
történetírás sem tudja – talán nem is akarja – figyelembe venni a
magyar nyelvű források és feldolgozások teljes körét. Erdély
történetének megírása, a többféle etnikum és kultúra
kölcsönhatásainak vizsgálata vár tehát az EME kutatóintézetének
történészeire.
Egyszerre jelent feladatot integrálódni az
egyetemes magyar, sőt a nemzetközi tudományos vérkeringésbe,
miközben az erdélyi magyarság sajátos igényeit és szempontjait is
figyelembe kell venni a tudomány művelőjének. A nemzeti önértékelés
szempontjából is fontos, hogy források alapján dolgozzák föl Erdély
etnikai változásainak történetét. Például a magyar–román együttélés
számos konfliktusokkal terhes időszakát is, amikor szinte genocídium
zajlott a magyarság ellen, s „egész vidékek magyarsága esett
áldozatul már Horea alatt, aztán folytatódott 1848 őszén, 1849
elején az erdélyi román népfelkelés következtében.” Kolozsváron ma
is emléktábla hirdeti azt a hamis számot, hogy 1848-ban a magyarok
40 000 román polgári lakost pusztítottak el, valójában – ahogy azt
Egyed Ákos publicisztikában is kifejtette – a magyar polgári
áldozatok száma kétszer akkora volt, mint a románoké, nagyjából
8000, illetve 4000. S hangsúlyozni kell azt is, hogy a magyarországi
polgári átalakulásnak és jobbágyfelszabadításnak Erdélyben az igazi
haszonélvezője – az etnikum számarányaiból is következően – a
románság volt.
A beszélgetőkönyv harmadik fejezete a 20. századi
változásokat állítja a középpontba, noha ezek következményei már a
21. század emberének sorsát is alakítják. Egyed Ákos megélte, amikor
a román diktátor a Bánffy-palota erkélyéről jelentette be, hogy
Kolozsváron a román lakosság már többséget alkot, s hatalmas
lakótelepeket húztak Kolozsvár magyar külvárosa helyére. A
Székelyföldön, ahol a számbeli magyar többséget nem sikerült
megbontani, a magántulajdon megszüntetésével számolták föl a sok
évszázados falurendszert és életmódot. S bár a zsidók és németek
hirtelen eltűnése Erdélyből a magyarság számára is fenyegető előjel,
az elvándorlás és népességfogyás növekvő hatását mutatta a 2012-es
romániai népszámlálás is, ezzel párhuzamosan a helyi kötődések is
fölerősödnek. A beszélgetés Egyed Ákos bizakodó szavaival fejeződik
be: „Én ezeket az élni akarás jeleinek tartom.” (A történelem
vonzásában. Egyed Ákos kolozsvári történésszel beszélget Magyar
Zoltán. Budapest: Kairosz, 2013, 131 p.)
Restás Attila
doktorjelölt, Debreceni Egyetem
Irodalomtudományok Doktori Iskola
|
|