Vatikáni kútfők a magyar történelemről
2012-ben újabb, mégpedig a hatvanéves Erdő Péter tiszteletére
ajánlott kötettel bővült a Collectanea Vaticana Hungariae sorozat. A
Magyarország és a Római Szentszék (Források és Távlatok) címmel
közölt tanulmánykötet elsősorban a vatikáni magyar kutatások
legújabb eredményeit, valamint azokat a lehetőségeket hivatott
demonstrálni, amelyeket a kutatható vatikáni források egyre bővülő
tárháza kínálhat a magyar történészek számára. A tanulmányok,
amelyekhez – ahogy arra a kötet alcíme is utal – függelékként
forrásátiratok társulnak, a feldolgozott témák szerinti kronologikus
rendben követik egymást, miközben a középkortól egészen a 20.
századig kalauzolják az olvasót, és kiválóan bizonyíthatják, hogy a
vatikáni források nemcsak a magyar–szentszéki kapcsolatok
vonatkozásában, hanem azokon túl is fontos adatokkal gazdagíthatják
magyar történeti, elsősorban persze egyháztörténeti ismereteinket.
Erre, valamint ebből fakadóan a vatikáni magyar történeti kutatások
értékére és fontosságára egyébként a kötet szerkesztője, Tusor Péter
is utal tanulmányában.
Fedeles Tamás tanulmánya a Vatikánban fennmaradt
későközépkori forrásanyagnak, egész pontosan az Apostoli Kamara
korabeli nyugtáinak magyar vonatkozású adatgazdagságára hívja fel a
figyelmet. Már e források is őriznek adatokat azokról a segélyekről,
amelyeket a Szentszék az oszmánok elleni harcra folyósított. A kora
újkorban aztán mind fontosabbá váltak a Magyarországról a
törökellenes harcokat anyagilag és erkölcsileg egyaránt
elkötelezetten támogató Rómához vezető diplomáciai szálak: VII.
Kelemen pápa Nemes Gábor ismertette brévéi kiválóan példázhatják a
magyar, jelen esetben dalmát–horvát végvárak támogatására irányuló
szentszéki erőfeszítéseket. A végvárvonal finanszírozása egyébként
még az I. Ferdinánd kinevezte magyar püspökök pápai megerősítésekor
is előtérbe került, amikor III. Gyula ilyen célokra rendelte a
beiktatott főpapoktól elvárt annata-összegeket. E megerősítésekkel,
illetve az azok körüli diplomáciai aktivitásokkal foglalkozik
tanulmányában Fazekas István, mégpedig a hiányos vatikáni források
helyett bécsiekre támaszkodva. A királyi Magyarország után a Balkán
és a Hódoltság világába vezet Molnár Antal tanulmánya, amely azoknak
a raguzaiaknak a missziós tevékenységével foglalkozik, akik az
Oszmán Birodalomban kiterjedt kereskedelmi hálózatukra támaszkodva
segíthették a balkáni katolikus hitélet megőrzését, esetenként
megteremtését, és akik – belgrádi, de különösképp temesvári
központjaikból – a hódolt Magyarországon is ellenállhattak a
reformáció terjedésének. Kruppa Tamás Náprági Demeter erdélyi
püspöknek és kancellárnak az 1601-ben írt apológiáját közli. A
protestánsellenességgel és Báthory Zsigmond 1598. évi
visszatérésének támogatásával vádolt főpap védőbeszéde, ahogy arra a
forrást közlő történész rámutat, érdekes dokumentuma az elhúzódó
tizenöt éves háborút kísérő, a toll fegyverével vívott, és
mindinkább előtérbe kerülő ideológiai, vallási küzdelmeknek. Tusor
Péter tanulmányának a tárgya Melchior Klesl és Pázmány Péter
1626–1627-es, mind ez idáig ismeretlen levelezése, amelyben az
esztergomi érsek többek között a harmincéves háború magyarországi
eseményeiről tájékoztatja egykori, a császári udvarban immár
kegyvesztett patrónusát, aki egyébként erősen rosszallta a Lippát és
Jenőt török kézre juttató Bethlen Gáborral történő tárgyalásokat.
Ahogy már e levelek is kiválóan példázhatják a pápai gyűjteményekben
fellelhető források sokszínűségét, valamint igen különböző
hasznosítási lehetőségeit, úgy igazolhatja mindezt Szovák Kornél – a
kötetben szinte kuriózumszerű – tanulmánya is, amely Ilkusi
Mártonról, az asztrológusként mind I. Mátyás királyt, mind pedig II.
Pál pápát szolgáló humanista tudósról, illetve annak pápai bulláiról
szól. A szerző az utalt forrásokra is támaszkodva korrigálja az
Ilkusi-biográfiát: megállapítása szerint a lengyel származású
polihisztor – korábbi feltételezésekkel ellentétben – nem
kompromittálta magát a Vitéz-összeesküvés előkészületeiben.
Már a 20. századba vezet Gárdonyi Máté tanulmánya,
amelyben a szerző Csiszárik János püspök személyes hagyatékának
forrásértékére irányítja a figyelmet: a forrásegyüttes ugyanis
nemcsak a személyes életút dokumentálása miatt érdekes, hanem
azokról a magyar–szentszéki kapcsolatokat mozgató ügyekről is
izgalmas háttérinformációkkal szolgálhat, amelyekkel a majd három
évtizedig diplomáciai szolgálatot teljesítő pap kapcsolatba került:
a Ne temere-dekrétum
|
|
magyarországi érvénytelenítéséről éppúgy, mint
például a hajdúdorogi egyházmegye megalapításáról. A függelékként
közölt források egy része Serédi Jusztinián 1927-es, a döntésben
mellőzött magyar kormány számára meglehetősen kínos érseki
kinevezésével kapcsolatos. A kötetben később Csíky Balázs igen
alaposan körüljárja e történetet, amelynek háttere, hogy a magyar
kormány és a Szentszék igen másként gondolkodott a főkegyúri jog
király nélküli királyságbeli gyakorlásáról, tanulsága pedig, hogy az
érseki szék betöltésénél egyértelműen az utóbbi akarata
érvényesülhetett. Tóth Krisztina tanulmányában aztán egy – az adott
körülmények között a korszakban egyedülálló – apostoli
adminisztrátori kinevezés, illetve annak háttere kerül a fókuszba: a
szerző feltárja azokat a feszültségeket, amelyek az 1930-as években
a szombathelyi püspök és a káptalan között keletkeztek, és amelyek a
legkevésbé sem voltak függetlenek az egyházmegye igen súlyos,
már-már csődközeli gazdasági–pénzügyi helyzetétől. Amíg a
szombathelyi egyházmegye élete a vizsgált időszakban, addig a
hajdúdorogié már annak 1912-es alapításától komoly feszültségekkel
volt terhelt, ezért különös jelentőséggel bírt, hogy ki követi az
1937-ben elhunyt Miklósy Istvánt a görög katolikus püspöki székben.
E főpásztorkeresést vizsgálja Véghseő Tamás írása. A szerző szerint
az, hogy a stallumot végül sikerült betölteni, ráadásul Dudás Miklós
személyében egy alkalmas főpásztor felszentelésével,
hozzájárulhatott ahhoz, hogy a háborút követően sikertelen maradt a
Rákosi Mátyás vezette kommunistáknak a magyarországi görög katolikus
egyház felszámolására irányuló terve. E tanulmányok is
bizonyíthatják, hogy a vatikáni források még az egyes hazai
egyházmegyék történeteinek is igen értékes kútfői lehetnek. Rétfalvi
Balázs a Magyarország és az Opus Dei közötti, a vatikáni magyar
követség által korábban bérelt villaépület bérleti joga körüli
vitákat tárgyalja, összefüggésben azoknak a magyar–szentszéki
kapcsolatoknak az alakulásával, amelyek a második világháború végén,
az apostoli nuncius – szovjet akarat szerinti – kiutasításától
kezdődően igen problematikussá váltak, és amelyekkel aztán Balogh
Margit részletesen is foglalkozik a kötet zárótanulmányában. A
diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, ahogy az a szerző írásából
jól kitűnik, már a szovjet megszállás kezdeteitől gátolta az ország
szuverenitásának hiánya, a szovjetek alapvető
katolicizmusellenessége. Mivel a vonatkozó szentszéki források még
nem kutathatóak, e két tanulmány elsősorban budapesti forrásokra
támaszkodik.
Az írások egy része magukkal a római
gyűjteményekkel és kutatásokkal foglalkozik. Tóth Krisztina és Tusor
Péter közös tanulmánya az új évezredben megnyitott vatikáni
fondokat, illetve az általuk kínált kutatási lehetőségeket
referálja: a XI. Pius pápasága alatt keletkezett források olyan
témák értékes kútfői lehetnek, mint például Trianon egyházi
következményei, vagy épp az első zsidótörvényre adott vatikáni
reflexiók. Tóth Tamás, miután röviden felvázolja az intézmény
történetét, a római Collegium Germanicum et Hungaricum levéltárát
ismerteti, rámutatva annak a gyűjteménynek a magyar vonatkozású
adatgazdagságára, amelyben még 1579 előtti pálos anyagok is
fennmaradtak. A levéltári anyagok magyar nyelvű leírásával e két
közlemény különösen hasznos segítséget kínálhat a jövőbeni kutatások
számára. Karlinszky Balázs kutatástörténeti tanulmánya veszprémi
egyházmegyés papok 19. század végi, 20. század eleji, majd 1980-as
évekbeli vatikáni kutatásait ismerteti. E történetek tanulsága
szerint – állapítja meg a szerző – a dualista korszak kedvezőbb
lehetőségeket kínált a pápai gyűjteményekben kutatni kívánók
számára, mint az 1980-as évek Magyarországa. A tanulmány egy új, a
vatikáni kutatások lehetőségeit igencsak meghatározó tényezőre
irányíthatja a figyelmet: a mecenatúra jelentőségére.
Az új kutatási eredmények közlése mellett számos új
kérdést felvető, új irányvonalat kijelölő, mindvégig igen
színvonalas kötet a tanulmányokban történő keresést megkönnyítő
személy- és helységnévmutatóval, valamint a közölt írások angol
nyelvű rezüméivel zárul. (Tusor Péter szerkesztő: Magyarország és a
római Szentszék [Források és Távlatok]. Tanulmányok Erdő bíboros
tiszteletére. [Collectanea Vaticana Hungariae VIII.] Budapest–Róma:
MTA–PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport, 2012, 464 p.)
Rada János
doktorandusz
Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar
|
|