0. A közelmúltban láttak napvilágot olyan, oktatási
anyagnak szánt kiadványok, amelyek szinte provokálják a bennük
foglaltakkal kapcsolatos megjegyzéseket és kérdéseket. Ezek a
kiadványok pedig a következők: Száray, 2013; Németh – Borhegyi,
2014; Herber – Kampós, 2014.
Általános és középiskolai tankönyveket nem szoktam
nézegetni, a most ismertetendőkre és a róluk közzétett internetes
véleményekre (URL1,
URL2,
URL3) ismerőseim hívták fel a
figyelmemet. Ezen internetes írások szerzői jogos kritikát
fogalmaztak meg, de talán szükséges az oktatásért felelős hatóság
figyelmét a Magyar Tudomány hasábjain is felhívni arra, hogy
némelyek áltudományos nézetekkel próbálják félrevezetni a
tanulóifjúságot.
A tananyagnak szánt kiadványokban csak a szűk
szakmám, az uráli/finnugor nyelvtudomány tudományos
megállapításainak ellentmondó kijelentések egy részét ismertetem, és
azok kritikáját fogalmazom meg. Most ezeket veszem sorra, és
egyenként fűzök hozzájuk kommentárokat.
Az elsőként említett műben ezt olvashatjuk: „Az őstörténet-kutatás
természetes állapota – a viták. […] természetes, hogy őstörténetünk
alapvető kérdéseiben (nyelvrokonság, az őshaza helye és sok más
kérdés) folyamatos viták jellemzik a tudományt. A vitát, mely
döntően a finnugor vagy a török származás kérdése körül zajlik,
politikai felhangok is színezték és színezik. A finnugorpártiaknál
az Európához tartozás, az »ős-európaiság« hangsúlyozása számított. A
török rokonság híveinél a dicső és komoly történelmi múlttal
rendelkező keleti népekhez való tartozás tudata játszott szerepet. A
vita ma is tart, és e tankönyvnek nem feladata lezárni. Inkább a
kérdések nyitottságára kívánjuk felhívni a figyelmet. Talán nem is
kell feltétlenül szembeállítani a két nézetet, hiszen a magyarság
sok más néphez (például a franciákhoz) hasonlóan többgyökerű.
Kultúránk magában hordozza mindegyik összetevő jellegzetességet
(finnugor nyelv, keleties zene stb.). Törekednünk kell – mint minden
történeti kérdésben – az önálló vélemény kialakítására. Kritikával
kell kezelnünk a más felfogásokat egyértelműen elutasító, sokszor
érzelmektől fűtött vagy érvek helyett a tudományos tekintélyekkel
takarózó nézeteket” (Száray, 2013, 173). Megjegyzéseim:
1.) A nyelvrokonság kérdéséről réges-rég nem folyik
vita a tudományban, a szakemberek (és a gondolkodni, valamint a
nyelvrokonság mibenlétét akár elemi szinten megérteni képes
kívülállók) számára teljesen nyilvánvaló ugyanis anyanyelvünk
származása és ezáltal rokonsága is. A tudományban erről tehát nincs
vita, vagyis nincs is mit lezárni. E középiskolai tankönyv szerzője
ugyanis kijelenti, hogy „e tankönyvnek nem feladata lezárni” e
vitát, így bizony e szerző tanácsadóként súlyos szereptévesztésben
leledzik, hiszen egy ilyen tankönyvnek, illetve szerzőjének
egyáltalán nem feladata tudományos kérdésekben állást foglalni,
hanem csak a tudományos eredményeket közérthetően megfogalmazni.
Egyébként is, a jelek szerint a szerző számára a kompetenciáját
messze meghaladó feladat lenne a nyelvrokonság ügyében autentikus
véleményt előadni.
2.) Szakemberek sohasem az európaiságra, hanem a
nyelvtudományi tényekre alapozva vallották és vallják azt, amit
vallottak és vallanak, nézeteiket ugyanis nem tudományos
tekintélyekkel takarózva fogalmazták meg, hanem a tények
felderítésével és összefüggéseik feltárásával. E butaság forrása a
Trefort Ágostonnal kapcsolatban megfogalmazott rágalom, amely
szerint Trefort a következőket jelentette volna ki: „Tisztelem az
urak álláspontját, nekem azonban – mint miniszternek – az ország
érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából
előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk
nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a
jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a
finnugor eredet mellett törnek lándzsát” (Herber – Kampós, 2014,
53.; ennek hitelességéről lásd Honti, 2012, 69–74.; egyébként e
szerzők az általuk hivatkozott politikusnak, Trefortnak a nevét sem
ismerik, hiszen szerintük nem Ágoston hanem Ágost volt a
keresztneve…). Ez a rágalom anakronizmust is tartalmaz, hiszen
Trefort korában a finnugor terminust a magyarországi szakirodalomban
még nem használták, hanem csak a kiterjesztett értelmű, ’finnugor’
jelentésű ugor megnevezést (vö. például Budenz, 1879, 1884–1894.),
amely eredetileg a magyarságnak csak az idegen nyelvű népeknél
törökségi eredetű szóval használatos megnevezésére szolgált, ma
pedig csak a vogul, az osztják és a magyar alkotta nyelvcsoport
neveként ismert.
3.) Ha a középiskolai diákoknak a történeti (és a
nyelvtörténeti) kérdésekben önálló véleményt kellene kialakítaniuk,
előbb elmélyült szaktudományi tanulmányokat kellene folytatniuk,
amire a középiskolában még aligha van mód…
„A nyelvészet a nyelv története alapján rajzolta
fel történetüket [ti. a finnugor népekét; H. L.], hiszen a régészeti
leletek nemigen feleltethetők meg a nyelvtörténetnek” (Száray, 2013,
174.). – E mondatot teljességgel értelmetlennek találom, hiszen
gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az az ötlet, hogy a
nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe
lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti
leletekkel, miként például a búzavirág színének sincs semmi köze
például az ámbráscet hangképzéséhez. (Nem ez az egyetlen hely, ahol
tűnődnöm kellett, mit is akart közölni a szerző…)
A 174. oldalon értesülhetünk a következőkről: „A
FINNUGOR FELFOGÁS. A finnugor népek őshazája az Urál hegység és az
Ob folyó menti erdős, mocsaras vidékre tehető […] A finnugor elmélet
a nyugat-szibériai ugorokhoz köti a magyar nyelv legősibb rétegét.”
A szerző felfogása azt sugallja, hogy a nyelvtudomány megállapításai
pusztán felfogásnak tekintendők, mint például a törökhitűek
felfogása, azaz fantáziálgatása. A nyelvtudomány a magyar nyelv
„legősibb rétegét” nem a nyugat-szibériai ugorokhoz (szakszerűen
fogalmazva: az obi-ugorok, vagyis a manysik és a hantik nyelvének
közös előzményéhez), hanem (a) az uráli (b) és a finnugor
alapnyelvhez köti!
A 174. oldalon található 8. ábra: A finnugor
családfa rendkívül zavaros. Megjegyzéseim:
1.) A nyenyec (hagyományos nevén a jurák) nyelvet
az ugor csoport tövéből ágaztatja el a szerző! E nyelv azonban az
uráli nyelvcsalád szamojéd ágának tagja, az ugor és a finn-permi
csoport együttesen pedig a finnugor ágat alkotja, tehát sem a
finnugorból, sem az ugorból nem származtatható a nyenyec! No és hol
van a többi szamojéd nyelv?!
2). E torz családfaábra mintha azt is érzékeltetni
szeretné – térképre vetítve –, mely földrajzi területeken élnek az
egyes uráli nyelvek beszélői. Az itt látható káoszt azonban nehéz
lenne fokozni: (a) a finnségi nyelvcsoportba tartozó vepszét és
vótot indokolhatatlan egy ágban szerepeltetni, az azonos földrajzi
régióban való elhelyezésük pedig téves; (b) a csúdról is tudni vél,
de „A csúd népnév a különböző korokban más-más népeket jelentett. A
legrégebbi orosz források a különböző finnugor népeket nevezik
csúdoknak (csúgyoknak). Kezdetben tehát a csúd csakis a finnségi
népeket (vótokat, észteket, vepszéket, később a nyugatabbra élő
finneket) jelentette” (URL4);
(c) a lapp és a finn nem közvetlenül közös forrásból ágaztak szét,
hanem az ún. korai ősfinnből, amely az őslappra és a kései ősfinnre
bomlott, ez utóbbiból alakultak ki az ún. finnségi nyelvek (vagyis a
finn, a karél, a vepsze, a vót, az észt, a lív), amelyek közös ősét
kései ősfinnként tartja számon a tudomány; (d) a mordvinhoz
valószínűleg igen közel állott és rég kihalt muroma nyelvet is
megemlíti Száray, viszont a valószínűleg a marihoz (vagyis a
cseremiszhez) nagyon közeli, szintén rég eltűnt meri vagy merja
nyelvet nem tünteti föl; (e) a mordvint és a marit egy közös ágból
sarjadtként ábrázolja, noha e nézetet már évtizedekkel ezelőtt
revideálták; (f) a magyart Szibéria délnyugati részében „felejtette”
a szerző, míg a többi nyelv beszélőit megpróbálta földrajzi
életterükbe telepíteni, aminek következtében kronológiailag is
nonszensz ez az ábra; (g) az uráli, a finn-permi és az ugor
nyelvközösség megszűnésének valószínű időpontját közli, de a
finnugorét nem…
3). Pestiesen szólva az már csak hab a tortán, hogy
az ábra alatti kérdések egyike: „Mikor vált el a magyarság a
finnektől?”… Ez teljesen értelmetlen kérdés, hiszen a finnugor
nyelvközösség felbomlásakor még nem voltak sem finnül, sem magyarul
beszélő emberek, tehát finnek és magyarok sem!!!
A 175. oldalon lévő ábra megnevezése: Népünk
vándorlása a pusztán. Ez is délre vándoroltat magyarokat, mégpedig
két rejtélyes csoportban is: „Kuma menti magyarok”, „szavárd
magyarok”. A „Kuma menti magyarokról” szóló fölöttébb obskúrus
közlés Bendefy Lászlónál (1999, 29–76. stb.) található; vajon
Száraynak ez volt a forrása? Száray is gondosan megkímélte magát a
szakirodalom tanulmányozásától, különben ugyanis tudna Benkő
Lorándnak (2009, 121.) az ún. szavárd magyarokkal kapcsolatos friss
állásfoglalásáról, amelyet a „Herber – Kampós, 2014” kapcsán alább
idézek.
A 176. oldalon ezt olvashatjuk: „A magyar törzsek
baskíriai jelenlétét a VI–VII. században a permi nyelvi hatás is
igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni
végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük
át”. Csak a kenyér szavunkkal kapcsolatos információnak van
valóságalapja…
2. A „Németh – Borhegyi, 2014” kiadványban Németh
György írta A magyar nép őstörténete című részt (164–168.). Németh
felfogásában értesülhetünk a következőkről: „A finnugor
nyelvrokonság kérdése a 18. század végén fogalmazódott meg. A
nyelvtudomány napjainkra 650–700 finnugor vagy ugor eredetű magyar
szót mutatott ki a magyar nyelvben, amelyek az alapszókincs részei
(az első hat szám, a testrészek, a táplálkozás, az elemi
életjelenségek, a cselekvések, az érzékelések szavai) […] A török
rokonság hívei is támaszkodnak a nyelvészet eredményeire, és a
mintegy 250 török eredetű szavunkra hivatkoznak. Török szókincsünk
történelmileg a finnugor kornál fejlettebb, földművelést és
fémművességet ismerő korszak emléke, vagyis nem a nyelvrokonság,
hanem a velünk élő török népektől való átvétel bizonyítéka” (Németh
– Borhegyi, 2014, 165.).
Megjegyzéseim:
1.) Az Uralisches Etymologisches Wörterbuch (1–3.)
köteteiben (Rédei, 1988a, 1988b, 1991) összesen 2016 (uráli,
finnugor, finn-permi, finn-volgai, ugor kori) etimológiai szócikk
található, ezek közül 704-ben szerepel magyar megfelelő (lásd Honti,
1993, 257.).
2.) A finnugor kori számnevek állománya nemcsak az
1–6 nevét, hanem – a magyart is tekintve – a 20-ét és a 100-ét is
magában foglalja.
3.) A „velünk élő török népektől való átvétel”
aligha jöhet szóba, hiszen ma nincsenek törökségi nyelvű
szomszédaink, tehát csak a „velünk élt török(ségi) nyelvű népek”
lenne a realitást tükröző megfogalmazás. Abban viszont kétségtelenül
igaza van a szerzőnek, hogy a jövevényszók nem a nyelvrokonság
tanúi, hiszen ellenkező esetben mi nemcsak uráliak/finnugorok, hanem
törökségiek, irániak, szlávok, németek és (új)latinok is lennénk –
mégpedig egyidejűleg! Erre azért kellett kitérnem, mert a
dilettánsok zöme – legalábbis a magyar nyelv törökségi
jövevényszavainak esetében – idegen eredetű szavainknak olyan
bizonyító erőt szeretne tulajdonítani, amely a nyelvrokonságot
igazolná.
Ugyanezen szerző ugyanott (Németh – Borhegyi, 2014,
165.) egy ábrán szemlélteti az egymással szembenálló, vagyis a
tudományos és a dilettáns nézeteket. A két legismertebbet elmélet
címkével látta el: „finnugor elmélet”, „törökös elmélet”. Az
uráli/finnugor nyelvtudomány állításaira azonban nem illik az
elmélet minősítés, tudniillik azok az állítások éppen úgy tényeket
tartalmaznak, mint az a csillagászati megállapítás, hogy a Föld
forog a Nap körül (és nem fordítva). A törökhitű dilettánsok
tarka-barka nézetei azért érdemtelenek az elmélet rangjára, mert a
magyar–török genetikai nyelvrokonság nem „tudományos álláspont”,
hanem abszolúte alaptalan feltevés, amelyet éppen a hívei által
előadott adatok is cáfolnak. Ha már az ugyanezen ábrában található,
szintén délibábos sumer és etruszk „nyelvi rokonságunkat”
megemlítette a szerző (igaz, elvetendőként), bevehette volna akár
azt is, hogy hasonló kvalitású véleménynyilvánítók szerint mi,
magyarok a Szíriuszról érkeztünk a Földre, és a világ nyelvei
|
|
mind a magyar nyelvből keletkeztek, továbbá, hogy
mi immáron sok-sok évezrede a Kárpát-medence lakói vagyunk; elvégre
ezek sem alábbvaló ötletek…Az ugyanott (Németh – Borhegyi, 2014,
165) található családfaábra is téves és rendkívül hiányos: (a) a
finn-permi nyelvek csoportjából hiányoznak az ún. volgai és a permi
nyelvek (azaz a mordvin, a mari, illetve az udmurt és a komi); (b) a
lapp nem a finn-nek és az észtnek (továbbá a többi, ún. finnségi
nyelvnek) a közvetlen testvérnyelve, hanem a finnségi nyelvek közös
előzményének a testvérnyelve; (c) az ugor nyelvek csoportjának
ágrajzát vízszintesen 180 fokkal el kell fordítani, lévén a magyar a
finnugor nyelvcsaládban ágrajzilag (nem pedig földrajzilag!) a
legkeletibb nyelv!
3. Herber Attila és Kampós András (2014, 53.)
meghökkentő módon kitűnő írónkra, Jókai Mórra is hivatkozik a
finnugor (nyelv)rokonság tagadójaként, aki persze korának tudományos
szintjén sem rendelkezett nyelvtudományi ismeretekkel. Jókainak
ilyen szellemiségű írásai állítólag a Jókai Mór összes művei.
Nemzeti díszkiadás. XCV. című, 1898-as kötetetben (Jókai, 1895–1898)
láttak napvilágot, legalábbis Aczél József (2014, 10.) szerint. Ezek
a közlések és idézetek azonban meglehetősen egyoldalúan mutatják be
Jókainak a nyelv- és néprokonságról vallott nézeteit, amelyekről ezt
kell tudni: „Hatalmas életművében természetesen helye van a magyar
őstörténetnek is a maga teljességében, ellentmondásosságában –
Szkítiától Lappóniáig. Lelke mélyén, hajlamai alapján sokkal igazabb
híve Horvát Istvánnak,1 mint
Sajnovicsnak” (Domokos, 1998, 109.). A szerzők által az abszolúte
laikus Bobula Idától és Kiszely Istvántól átvett kijelentések arról
tanúskodnak, hogy a munkafüzet szerzői nem képesek megkülönböztetni
egymástól a tudományos eredményt és a parttalan fantáziálgatást,
hiszen egyenértékű alternatívaként tárják ezeket a gyanútlan
tanulóifjúság elé. A Vámbéry Ármintól idézett gondolatoknak sincs
semmi közük sem a nyelvtudományhoz, sem a genetikához, sem a
történettudományhoz. Az ugyanott emlegetett Trefort-hazugságról
fentebb már szóltam. Szóvá kell tennem azt is, hogy mind a
kutatónak, mind a tankönyvírónak illenék törekednie a filológiai
pontosságra, továbbá illenék ismernie a helyesírást, ha írásban
nyilatkozik meg, vagyis – egyebek közt – azt is tudnia kellene, hogy
August Schlözer családneve nem Sch-lözer formában választandó el,
amiben a szerzőpáros szemmel láthatóan Kiszely szintjén áll, aki
Johann Eberhard Fischer családnevét az ominózus idézet eredetijében
ekképpen választotta el: Fis-cher (Kiszely, 2001, 19.).
A Herber – Kampós (2014, 53) Jókai Mór, Bobula Ida,
Kiszely István, Vámbéry Ármin vélekedésén és a Trefortot érintő
rágalmazáson kívül Sajnovics János Demonstratió-jából vett idézettel
kívánja rábírni a diákokat arra, hogy állást foglaljanak a finnugor
nyelvrokonság kérdésében. Ha a hat szemelvényből öt nyilvánvaló
badarságokat közöl, vajon a diákok mit mérlegelhetnek? Talán azt,
hogy melyik nyilvánvaló ostobaság kevésbé komikus? Sajnovicsnak a
csak tudománytörténeti fontosságú könyvéből való idézettel is baj
van, a munkafüzet szerzői ugyanis forrásként a könyv első,
koppenhágai kiadását (Sajnovics, 1770) adják meg, a szemelvény
azonban a magyar fordításból származik (Sajnovics, 1994, 36.), amely
ráadásul nem az általuk hivatkozott koppenhágai kötet, hanem a
Nagyszombatban megjelent verzió fordítása (Sajnovics, 1771); ez is
egyértelműen a példátlan hanyagság megnyilvánulása. A szerzők
egyébként akkor jártak volna el korrekt módon, ha közölték volna,
hogy az idézetek – a Sajnovics könyvéből idézett szemelvénytől
eltekintve – egytől egyig tudománytalan nézeteket tartalmaznak.
A Herber – Kampós (2014, 54) közölte térkép helyett
a Fodor István-féle A honfoglaló magyarság (Fodor, 1996) címlapjának
belső oldalán található térképet kellett volna a munkafüzetbe
átvenni, az ugyanis pontosabban mutatja az ősmagyarság útjának
szinte általánosan elfogadott állomásait és vándorlási útvonalát. Ha
a szerzők tudtak volna – egyebek közt – erről a térképről, talán
feltűnt volna nekik, hogy az nem utal az ún. szavárd magyarokra, és
talán nyomoztak volna a tudományos szakirodalomban, és eljuthattak
volna a legfrissebb állásfoglaláshoz: „Hogy a DAI2
említette szavarti aszfali néven magyar néptöredék nem élhetett a
Kaukázusban, arra mintegy befejezésként legyen szabad még egy, bár
csak közvetett, de éppen nem lényegtelen bizonyítékot felhoznom. Ha
az Árpád-kori magyarság tudatában élt volna a kaukázusi magyarság
emléke, ahogyan azt kutatóink általában felteszik, akkor a keleten
maradt magyarság felkutatására a IV. Bélától küldött domonkos rendi
szerzetesek (Julianusék) első útvonalának körülményei aligha
alakulhattak volna úgy, ahogyan számunkra ismertek. Tudniillik
Bizáncból való elindulásuk után útjuk a Fekete-tengeren át a
Kaukázus északi lejtőiig vezetett, ami eddig rendben is volna. Innen
azonban észak felé vették útjukat, érdektelenül haladva el egy
feltételezett magyar népcsoport lakóhelye mellett. Eléggé
elképzelhetetlen, hogy a keleten maradt magyarok felkutatását fő
feladatuknak tekintő domonkosok a kaukázusi magyarok létének
tudatában – melyet a bizánci császár ide-oda járó »ügynökeinek«
híradásai után a kollektív emlékezet ugyanúgy ébren tartott volna,
mint a később ténylegesen megtalált magyarok emlékét – ne törekedtek
volna azok megkeresésére” (Benkő, 2009, 121.).
4. Még ennél is elképesztőbb eseménynek tekinthető
az, hogy a Kodolányi János Főiskola (Székesfehérvár) és a Zürichi
Magyar Történelmi Egyesület ajánlkozására a Magyar Köztársaság
oktatási minisztere az 1999. október 14-i, »T 300730–1676/1999«
számú határozatával állítólag engedélyezte a
»pedagógus-továbbképzési program« (Csihák 2002:3
581–582) indítását a Kodolányi János Főiskolán, amelynek célja »A
magyar történelem tanításának tartalmi és módszertani megújítása«”
(Honti, 2012, 83.; a teljes anyagot lásd Függelék, In: Csihák, 2002,
581–591.). – Természetesen nem tudom eldönteni, e közlemény álhír-e,
hiszen egy magyar oktatási miniszterről nehéz lenne elképzelnem,
hogy a sarlatánságnak a felsőoktatásba történő átplántálását
pártolta volna…
Hasonló ostobaságok már az országgyűlésben is helyt
kaptak, ahol ugyancsak a magukat kellő tudományos képzettséggel
megáldottnak vélő személyek nyilatkoztak a finnugor nyelvrokonság
kérdéséről (lásd „Ikt. sz.: KSB/12–1/2013. KSB-9/2013. sz. ülés,
KSB-96/2010–2014. sz. ülés [URL5];
URL6)!
Az ezekben szereplő, kifogásolt „finnugor nyelvű
magyar nép” mibenlétére a nyelvtudomány egyik kiemelkedő
művelőjének, N. S. Trubetzkoynak egy, az indogermán (más szóval:
indoeurópai) népekkel kapcsolatos észrevétele adhat hiteles
értelmezést: „Indogermánok azok az emberek, akiknek az anyanyelve az
indogermán nyelvcsalád tagja. Ebből a tudományosan egyedül
lehetséges definícióból az következik, hogy az »indogermán« tisztán
nyelvtudományi fogalom, mint például a »szintaxis«, a »genitívusz«,
a »hangváltozás«. Vannak tehát indogermán nyelvek, és vannak népek,
amelyek ezeket a nyelveket beszélik. Az egyetlen, ami mindezen népek
esetében közös, hogy nyelvük ezen nyelvcsaládhoz tartozik” (Honti,
2012, 202.; a német nyelvű közlés lelőhelye: Trubetzkoy, 1939, 81.);
mutatis mutandis… Sapienti sat!
5. A fentiekben ismertetett, szélsőségesen
dilettáns megnyilatkozásokat tudományos szempontból igen
mulatságosnak tartom, de mivel megfogalmazóik a gyanútlan embereket,
különösen pedig a diákokat akarják a mákonnyal elkábítani, szerintem
ezek voltaképpen megtévesztési kísérletek tragikomikus
megnyilvánulásai. Egyes tankönyvírók és egyéb „oktatási
szakemberek”, úgy látszik tehát, kokettálnak a dilettánsokkal.
6. 2014. november 28-án reggel az egyik
tv-csatornán az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet igazgatója azt
kérte, hogy az intézetének kiadványaiban tapasztalt hibákra hívják
fel a figyelmet az olvasók; hát én ezt most nyelvészeti szempontból
megtettem… Az általam felsorolt melléfogások válogatott kis csokra
azonban nem egyszerűen a „hibák” kategóriájába tartozik, hanem az
elképesztő tudatlanság vagy a szándékos félrevezetés tananyagként
való gátlástalan terjesztése végett tett kísérletnek minősül…
Összefoglalóul azt mondhatom ezekről a nyomdatechnikailag igényes
kiadványokról, hogy a külcsín megvan ugyan, de a belbecs részben
siralmas.
Kulcsszavak: magyar nyelv, nyelvtudomány, nyelvrokonság,
középfokú oktatás, felsőfokú oktatás, dilettantizmus, blöff
IRODALOM
Aczél József (2014): Az ógörög kapcsolat.
Szittya–görög eredetünk. Történelmi és nyelvészeti tanulmány
(Magyarságtudományi Füzetek) (Kisenciklopédia 22) HUN-idea, Budapest
(Első kiadása: Budapest, 1926.)
Bendefy László (1999): A magyarság kaukázusi őshazája (Gyeretyán
országa). Dr. Bendefy István, Budapest
Benkő Loránd (2009): A Szovárd-kérdés.
Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből. Akadémiai, Budapest
Budenz, Josef (1879): Ueber die
Verzweigung der ugrischen Sprachen. Separat-Abdruck aus der
Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum des Herrn Professor
Benfey. Verlag von Robert Peppmüller, Göttingen
Budenz József (1884–1894): Az ugor nyelvek
összehasonlító alaktana. MTA, Budapest
Csihák György (szerk.) (2002): Függelék.
In: Magyar történelem. Tízezer év – ezer oldalról. Oktatási
segédkönyv. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Tudományos
Tanácsa, Zürich–Budapest, 581–635. •
WEBCÍM
Domokos Péter (1998): Szkítiától
Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének
visszhangja irodalmunkban. 2., átdolgozott kiadás. Universitas, Bp.
Fodor István (szerk.) (1996): A honfoglaló
magyarság. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Herber Attila – Kampós András
(tananyagfejlesztők) (2014): Történelem munkafüzet 9–10. Kísérleti
tankönyv. Tudományos szakmai lektor: dr. Závodszky Géza. 1. kiadás.
Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest •
WEBCÍM
Honti László (1993): Statistisches zum
Uralischen Etymologischen Wörterbuch. Linguistica Uralica. 29,
241–258.
Honti László (2012): Anyanyelvünk
atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről. Tények és vágyak.
(Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 143) Tinta, Budapest
Jókai Mór összes művei. Nemzeti díszkiadás
I–C. (1895– 1898) Révai Testvérek, Budapest
Kiszely István (2001): A magyar nép
őstörténete. (Magyar Ház könyvek) Magyar Ház, Budapest
Németh György, Dr. (egyetemi tanár) –
Borhegyi Péter (középiskolai tanár) (2014): Történelem 9. Kísérleti
tankönyvek. Tudományos szakmai lektor: dr. Závodszky Géza főiskolai
tanár. 1. kiadás. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest •
WEBCÍM
Rédei Károly [Hrsg.] (1988a): Uralisches
Etymologisches Wörterbuch. Band I. Uralische und finnisch-ugrische
Schicht. Akadémiai–Otto Harrassowitz, Budapest–Wiesbaden
Rédei Károly [Hrsg.] (1988b): Uralisches
Etymologisches Wörterbuch. Band II. Finnisch-permische und
finnisch-wolgaische Schicht. Ugrische Schicht. Akadémiai–Otto
Harrassowitz, Budapest–Wiesbaden
Rédei Károly [Hrsg.] (1991): Uralisches
Etymologisches Wörterbuch. Band III. Register. Zusammengestellt von
Attila Dobó und Éva Fancsaly. Akadémiai–Otto Harrassowitz,
Budapest–Wiesbaden
Sajnovics, Joannis (1770): Demonstratio.
Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiæ Scientiarum Societati
Danicæ Prælecta Hafniæ Mense Januario Anno MDCCLXX. •
WEBCÍM
Sajnovics, Joannis (1771[!]):
Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiæ
Scientiarum Societati Danicæ Prælecta, et Typis Excusa Hafniæ Anno
MDCCLXX. Recusa. Tyrnaviæ, Typis Collegii Academici Societatis Jesu
•
WEBCÍM
Sajnovics János (1994): Demonstratio.
Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. (Bibliotheca Regulyana
2) ELTE, Budapest •
WEBCÍM
Száray Miklós (2013): Történelem 9. A
négyosztályos gimnáziumok és a szakközépiskolák számára. Lektorálta:
Foki Tamás. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest
Trubetzkoy, N. S. [Nikolai Sergeyevich]
(1939): Gedanken über das Indogermanenproblem. Acta Linguistica 1,
81–89. DOI: 10.1080/03740463.1939. 10410851
LÁBJEGYZETEK
1 Horvát István
„nyelvészeti” ténykedéséről lásd például Honti, 2012, 84–86.
<
2 Konstantinos
Porphyrogenetos: De administrando imperio
<
3 Függelék. In: Csihák,
2002.
<
|
|