A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 QUO VADIS, SCHOLA HUNGARICA?
    TÉNYEK VAGY BLÖFFÖK KÉPEZIK-E A TANANYAGOT?

X

Honti László

az MTA rendes tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusa,
az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója

 

0. A közelmúltban láttak napvilágot olyan, oktatási anyagnak szánt kiadványok, amelyek szinte provokálják a bennük foglaltakkal kapcsolatos megjegyzéseket és kérdéseket. Ezek a kiadványok pedig a következők: Száray, 2013; Németh – Borhegyi, 2014; Herber – Kampós, 2014.

Általános és középiskolai tankönyveket nem szoktam nézegetni, a most ismertetendőkre és a róluk közzétett internetes véleményekre (URL1, URL2, URL3) ismerőseim hívták fel a figyelmemet. Ezen internetes írások szerzői jogos kritikát fogalmaztak meg, de talán szükséges az oktatásért felelős hatóság figyelmét a Magyar Tudomány hasábjain is felhívni arra, hogy némelyek áltudományos nézetekkel próbálják félrevezetni a tanulóifjúságot.

A tananyagnak szánt kiadványokban csak a szűk szakmám, az uráli/finnugor nyelvtudomány tudományos megállapításainak ellentmondó kijelentések egy részét ismertetem, és azok kritikáját fogalmazom meg. Most ezeket veszem sorra, és egyenként fűzök hozzájuk kommentárokat.
Az elsőként említett műben ezt olvashatjuk: „Az őstörténet-kutatás természetes állapota – a viták. […] természetes, hogy őstörténetünk alapvető kérdéseiben (nyelvrokonság, az őshaza helye és sok más kérdés) folyamatos viták jellemzik a tudományt. A vitát, mely döntően a finnugor vagy a török származás kérdése körül zajlik, politikai felhangok is színezték és színezik. A finnugorpártiaknál az Európához tartozás, az »ős-európaiság« hangsúlyozása számított. A török rokonság híveinél a dicső és komoly történelmi múlttal rendelkező keleti népekhez való tartozás tudata játszott szerepet. A vita ma is tart, és e tankönyvnek nem feladata lezárni. Inkább a kérdések nyitottságára kívánjuk felhívni a figyelmet. Talán nem is kell feltétlenül szembeállítani a két nézetet, hiszen a magyarság sok más néphez (például a franciákhoz) hasonlóan többgyökerű. Kultúránk magában hordozza mindegyik összetevő jellegzetességet (finnugor nyelv, keleties zene stb.). Törekednünk kell – mint minden történeti kérdésben – az önálló vélemény kialakítására. Kritikával kell kezelnünk a más felfogásokat egyértelműen elutasító, sokszor érzelmektől fűtött vagy érvek helyett a tudományos tekintélyekkel takarózó nézeteket” (Száray, 2013, 173). Megjegyzéseim:

1.) A nyelvrokonság kérdéséről réges-rég nem folyik vita a tudományban, a szakemberek (és a gondolkodni, valamint a nyelvrokonság mibenlétét akár elemi szinten megérteni képes kívülállók) számára teljesen nyilvánvaló ugyanis anyanyelvünk származása és ezáltal rokonsága is. A tudományban erről tehát nincs vita, vagyis nincs is mit lezárni. E középiskolai tankönyv szerzője ugyanis kijelenti, hogy „e tankönyvnek nem feladata lezárni” e vitát, így bizony e szerző tanácsadóként súlyos szereptévesztésben leledzik, hiszen egy ilyen tankönyvnek, illetve szerzőjének egyáltalán nem feladata tudományos kérdésekben állást foglalni, hanem csak a tudományos eredményeket közérthetően megfogalmazni. Egyébként is, a jelek szerint a szerző számára a kompetenciáját messze meghaladó feladat lenne a nyelvrokonság ügyében autentikus véleményt előadni.

2.) Szakemberek sohasem az európaiságra, hanem a nyelvtudományi tényekre alapozva vallották és vallják azt, amit vallottak és vallanak, nézeteiket ugyanis nem tudományos tekintélyekkel takarózva fogalmazták meg, hanem a tények felderítésével és összefüggéseik feltárásával. E butaság forrása a Trefort Ágostonnal kapcsolatban megfogalmazott rágalom, amely szerint Trefort a következőket jelentette volna ki: „Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban – mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát” (Herber – Kampós, 2014, 53.; ennek hitelességéről lásd Honti, 2012, 69–74.; egyébként e szerzők az általuk hivatkozott politikusnak, Trefortnak a nevét sem ismerik, hiszen szerintük nem Ágoston hanem Ágost volt a keresztneve…). Ez a rágalom anakronizmust is tartalmaz, hiszen Trefort korában a finnugor terminust a magyarországi szakirodalomban még nem használták, hanem csak a kiterjesztett értelmű, ’finnugor’ jelentésű ugor megnevezést (vö. például Budenz, 1879, 1884–1894.), amely eredetileg a magyarságnak csak az idegen nyelvű népeknél törökségi eredetű szóval használatos megnevezésére szolgált, ma pedig csak a vogul, az osztják és a magyar alkotta nyelvcsoport neveként ismert.

3.) Ha a középiskolai diákoknak a történeti (és a nyelvtörténeti) kérdésekben önálló véleményt kellene kialakítaniuk, előbb elmélyült szaktudományi tanulmányokat kellene folytatniuk, amire a középiskolában még aligha van mód…

„A nyelvészet a nyelv története alapján rajzolta fel történetüket [ti. a finnugor népekét; H. L.], hiszen a régészeti leletek nemigen feleltethetők meg a nyelvtörténetnek” (Száray, 2013, 174.). – E mondatot teljességgel értelmetlennek találom, hiszen gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel, miként például a búzavirág színének sincs semmi köze például az ámbráscet hangképzéséhez. (Nem ez az egyetlen hely, ahol tűnődnöm kellett, mit is akart közölni a szerző…)

A 174. oldalon értesülhetünk a következőkről: „A FINNUGOR FELFOGÁS. A finnugor népek őshazája az Urál hegység és az Ob folyó menti erdős, mocsaras vidékre tehető […] A finnugor elmélet a nyugat-szibériai ugorokhoz köti a magyar nyelv legősibb rétegét.” A szerző felfogása azt sugallja, hogy a nyelvtudomány megállapításai pusztán felfogásnak tekintendők, mint például a törökhitűek felfogása, azaz fantáziálgatása. A nyelvtudomány a magyar nyelv „legősibb rétegét” nem a nyugat-szibériai ugorokhoz (szakszerűen fogalmazva: az obi-ugorok, vagyis a manysik és a hantik nyelvének közös előzményéhez), hanem (a) az uráli (b) és a finnugor alapnyelvhez köti!

A 174. oldalon található 8. ábra: A finnugor családfa rendkívül zavaros. Megjegyzéseim:

1.) A nyenyec (hagyományos nevén a jurák) nyelvet az ugor csoport tövéből ágaztatja el a szerző! E nyelv azonban az uráli nyelvcsalád szamojéd ágának tagja, az ugor és a finn-permi csoport együttesen pedig a finnugor ágat alkotja, tehát sem a finnugorból, sem az ugorból nem származtatható a nyenyec! No és hol van a többi szamojéd nyelv?!

2). E torz családfaábra mintha azt is érzékeltetni szeretné – térképre vetítve –, mely földrajzi területeken élnek az egyes uráli nyelvek beszélői. Az itt látható káoszt azonban nehéz lenne fokozni: (a) a finnségi nyelvcsoportba tartozó vepszét és vótot indokolhatatlan egy ágban szerepeltetni, az azonos földrajzi régióban való elhelyezésük pedig téves; (b) a csúdról is tudni vél, de „A csúd népnév a különböző korokban más-más népeket jelentett. A legrégebbi orosz források a különböző finnugor népeket nevezik csúdoknak (csúgyoknak). Kezdetben tehát a csúd csakis a finnségi népeket (vótokat, észteket, vepszéket, később a nyugatabbra élő finneket) jelentette” (URL4); (c) a lapp és a finn nem közvetlenül közös forrásból ágaztak szét, hanem az ún. korai ősfinnből, amely az őslappra és a kései ősfinnre bomlott, ez utóbbiból alakultak ki az ún. finnségi nyelvek (vagyis a finn, a karél, a vepsze, a vót, az észt, a lív), amelyek közös ősét kései ősfinnként tartja számon a tudomány; (d) a mordvinhoz valószínűleg igen közel állott és rég kihalt muroma nyelvet is megemlíti Száray, viszont a valószínűleg a marihoz (vagyis a cseremiszhez) nagyon közeli, szintén rég eltűnt meri vagy merja nyelvet nem tünteti föl; (e) a mordvint és a marit egy közös ágból sarjadtként ábrázolja, noha e nézetet már évtizedekkel ezelőtt revideálták; (f) a magyart Szibéria délnyugati részében „felejtette” a szerző, míg a többi nyelv beszélőit megpróbálta földrajzi életterükbe telepíteni, aminek következtében kronológiailag is nonszensz ez az ábra; (g) az uráli, a finn-permi és az ugor nyelvközösség megszűnésének valószínű időpontját közli, de a finnugorét nem…

3). Pestiesen szólva az már csak hab a tortán, hogy az ábra alatti kérdések egyike: „Mikor vált el a magyarság a finnektől?”… Ez teljesen értelmetlen kérdés, hiszen a finnugor nyelvközösség felbomlásakor még nem voltak sem finnül, sem magyarul beszélő emberek, tehát finnek és magyarok sem!!!

A 175. oldalon lévő ábra megnevezése: Népünk vándorlása a pusztán. Ez is délre vándoroltat magyarokat, mégpedig két rejtélyes csoportban is: „Kuma menti magyarok”, „szavárd magyarok”. A „Kuma menti magyarokról” szóló fölöttébb obskúrus közlés Bendefy Lászlónál (1999, 29–76. stb.) található; vajon Száraynak ez volt a forrása? Száray is gondosan megkímélte magát a szakirodalom tanulmányozásától, különben ugyanis tudna Benkő Lorándnak (2009, 121.) az ún. szavárd magyarokkal kapcsolatos friss állásfoglalásáról, amelyet a „Herber – Kampós, 2014” kapcsán alább idézek.

A 176. oldalon ezt olvashatjuk: „A magyar törzsek baskíriai jelenlétét a VI–VII. században a permi nyelvi hatás is igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük át”. Csak a kenyér szavunkkal kapcsolatos információnak van valóságalapja…

2. A „Németh – Borhegyi, 2014” kiadványban Németh György írta A magyar nép őstörténete című részt (164–168.). Németh felfogásában értesülhetünk a következőkről: „A finnugor nyelvrokonság kérdése a 18. század végén fogalmazódott meg. A nyelvtudomány napjainkra 650–700 finnugor vagy ugor eredetű magyar szót mutatott ki a magyar nyelvben, amelyek az alapszókincs részei (az első hat szám, a testrészek, a táplálkozás, az elemi életjelenségek, a cselekvések, az érzékelések szavai) […] A török rokonság hívei is támaszkodnak a nyelvészet eredményeire, és a mintegy 250 török eredetű szavunkra hivatkoznak. Török szókincsünk történelmileg a finnugor kornál fejlettebb, földművelést és fémművességet ismerő korszak emléke, vagyis nem a nyelvrokonság, hanem a velünk élő török népektől való átvétel bizonyítéka” (Németh – Borhegyi, 2014, 165.).

Megjegyzéseim:

1.) Az Uralisches Etymologisches Wörterbuch (1–3.) köteteiben (Rédei, 1988a, 1988b, 1991) összesen 2016 (uráli, finnugor, finn-permi, finn-volgai, ugor kori) etimológiai szócikk található, ezek közül 704-ben szerepel magyar megfelelő (lásd Honti, 1993, 257.).

2.) A finnugor kori számnevek állománya nemcsak az 1–6 nevét, hanem – a magyart is tekintve – a 20-ét és a 100-ét is magában foglalja.

3.) A „velünk élő török népektől való átvétel” aligha jöhet szóba, hiszen ma nincsenek törökségi nyelvű szomszédaink, tehát csak a „velünk élt török(ségi) nyelvű népek” lenne a realitást tükröző megfogalmazás. Abban viszont kétségtelenül igaza van a szerzőnek, hogy a jövevényszók nem a nyelvrokonság tanúi, hiszen ellenkező esetben mi nemcsak uráliak/finnugorok, hanem törökségiek, irániak, szlávok, németek és (új)latinok is lennénk – mégpedig egyidejűleg! Erre azért kellett kitérnem, mert a dilettánsok zöme – legalábbis a magyar nyelv törökségi jövevényszavainak esetében – idegen eredetű szavainknak olyan bizonyító erőt szeretne tulajdonítani, amely a nyelvrokonságot igazolná.

Ugyanezen szerző ugyanott (Németh – Borhegyi, 2014, 165.) egy ábrán szemlélteti az egymással szembenálló, vagyis a tudományos és a dilettáns nézeteket. A két legismertebbet elmélet címkével látta el: „finnugor elmélet”, „törökös elmélet”. Az uráli/finnugor nyelvtudomány állításaira azonban nem illik az elmélet minősítés, tudniillik azok az állítások éppen úgy tényeket tartalmaznak, mint az a csillagászati megállapítás, hogy a Föld forog a Nap körül (és nem fordítva). A törökhitű dilettánsok tarka-barka nézetei azért érdemtelenek az elmélet rangjára, mert a magyar–török genetikai nyelvrokonság nem „tudományos álláspont”, hanem abszolúte alaptalan feltevés, amelyet éppen a hívei által előadott adatok is cáfolnak. Ha már az ugyanezen ábrában található, szintén délibábos sumer és etruszk „nyelvi rokonságunkat” megemlítette a szerző (igaz, elvetendőként), bevehette volna akár azt is, hogy hasonló kvalitású véleménynyilvánítók szerint mi, magyarok a Szíriuszról érkeztünk a Földre, és a világ nyelvei

 

 

mind a magyar nyelvből keletkeztek, továbbá, hogy mi immáron sok-sok évezrede a Kárpát-medence lakói vagyunk; elvégre ezek sem alábbvaló ötletek…Az ugyanott (Németh – Borhegyi, 2014, 165) található családfaábra is téves és rendkívül hiányos: (a) a finn-permi nyelvek csoportjából hiányoznak az ún. volgai és a permi nyelvek (azaz a mordvin, a mari, illetve az udmurt és a komi); (b) a lapp nem a finn-nek és az észtnek (továbbá a többi, ún. finnségi nyelvnek) a közvetlen testvérnyelve, hanem a finnségi nyelvek közös előzményének a testvérnyelve; (c) az ugor nyelvek csoportjának ágrajzát vízszintesen 180 fokkal el kell fordítani, lévén a magyar a finnugor nyelvcsaládban ágrajzilag (nem pedig földrajzilag!) a legkeletibb nyelv!

3. Herber Attila és Kampós András (2014, 53.) meghökkentő módon kitűnő írónkra, Jókai Mórra is hivatkozik a finnugor (nyelv)rokonság tagadójaként, aki persze korának tudományos szintjén sem rendelkezett nyelvtudományi ismeretekkel. Jókainak ilyen szellemiségű írásai állítólag a Jókai Mór összes művei. Nemzeti díszkiadás. XCV. című, 1898-as kötetetben (Jókai, 1895–1898) láttak napvilágot, legalábbis Aczél József (2014, 10.) szerint. Ezek a közlések és idézetek azonban meglehetősen egyoldalúan mutatják be Jókainak a nyelv- és néprokonságról vallott nézeteit, amelyekről ezt kell tudni: „Hatalmas életművében természetesen helye van a magyar őstörténetnek is a maga teljességében, ellentmondásosságában – Szkítiától Lappóniáig. Lelke mélyén, hajlamai alapján sokkal igazabb híve Horvát Istvánnak,1 mint Sajnovicsnak” (Domokos, 1998, 109.). A szerzők által az abszolúte laikus Bobula Idától és Kiszely Istvántól átvett kijelentések arról tanúskodnak, hogy a munkafüzet szerzői nem képesek megkülönböztetni egymástól a tudományos eredményt és a parttalan fantáziálgatást, hiszen egyenértékű alternatívaként tárják ezeket a gyanútlan tanulóifjúság elé. A Vámbéry Ármintól idézett gondolatoknak sincs semmi közük sem a nyelvtudományhoz, sem a genetikához, sem a történettudományhoz. Az ugyanott emlegetett Trefort-hazugságról fentebb már szóltam. Szóvá kell tennem azt is, hogy mind a kutatónak, mind a tankönyvírónak illenék törekednie a filológiai pontosságra, továbbá illenék ismernie a helyesírást, ha írásban nyilatkozik meg, vagyis – egyebek közt – azt is tudnia kellene, hogy August Schlözer családneve nem Sch-lözer formában választandó el, amiben a szerzőpáros szemmel láthatóan Kiszely szintjén áll, aki Johann Eberhard Fischer családnevét az ominózus idézet eredetijében ekképpen választotta el: Fis-cher (Kiszely, 2001, 19.).

A Herber – Kampós (2014, 53) Jókai Mór, Bobula Ida, Kiszely István, Vámbéry Ármin vélekedésén és a Trefortot érintő rágalmazáson kívül Sajnovics János Demonstratió-jából vett idézettel kívánja rábírni a diákokat arra, hogy állást foglaljanak a finnugor nyelvrokonság kérdésében. Ha a hat szemelvényből öt nyilvánvaló badarságokat közöl, vajon a diákok mit mérlegelhetnek? Talán azt, hogy melyik nyilvánvaló ostobaság kevésbé komikus? Sajnovicsnak a csak tudománytörténeti fontosságú könyvéből való idézettel is baj van, a munkafüzet szerzői ugyanis forrásként a könyv első, koppenhágai kiadását (Sajnovics, 1770) adják meg, a szemelvény azonban a magyar fordításból származik (Sajnovics, 1994, 36.), amely ráadásul nem az általuk hivatkozott koppenhágai kötet, hanem a Nagyszombatban megjelent verzió fordítása (Sajnovics, 1771); ez is egyértelműen a példátlan hanyagság megnyilvánulása. A szerzők egyébként akkor jártak volna el korrekt módon, ha közölték volna, hogy az idézetek – a Sajnovics könyvéből idézett szemelvénytől eltekintve – egytől egyig tudománytalan nézeteket tartalmaznak.

A Herber – Kampós (2014, 54) közölte térkép helyett a Fodor István-féle A honfoglaló magyarság (Fodor, 1996) címlapjának belső oldalán található térképet kellett volna a munkafüzetbe átvenni, az ugyanis pontosabban mutatja az ősmagyarság útjának szinte általánosan elfogadott állomásait és vándorlási útvonalát. Ha a szerzők tudtak volna – egyebek közt – erről a térképről, talán feltűnt volna nekik, hogy az nem utal az ún. szavárd magyarokra, és talán nyomoztak volna a tudományos szakirodalomban, és eljuthattak volna a legfrissebb állásfoglaláshoz: „Hogy a DAI2 említette szavarti aszfali néven magyar néptöredék nem élhetett a Kaukázusban, arra mintegy befejezésként legyen szabad még egy, bár csak közvetett, de éppen nem lényegtelen bizonyítékot felhoznom. Ha az Árpád-kori magyarság tudatában élt volna a kaukázusi magyarság emléke, ahogyan azt kutatóink általában felteszik, akkor a keleten maradt magyarság felkutatására a IV. Bélától küldött domonkos rendi szerzetesek (Julianusék) első útvonalának körülményei aligha alakulhattak volna úgy, ahogyan számunkra ismertek. Tudniillik Bizáncból való elindulásuk után útjuk a Fekete-tengeren át a Kaukázus északi lejtőiig vezetett, ami eddig rendben is volna. Innen azonban észak felé vették útjukat, érdektelenül haladva el egy feltételezett magyar népcsoport lakóhelye mellett. Eléggé elképzelhetetlen, hogy a keleten maradt magyarok felkutatását fő feladatuknak tekintő domonkosok a kaukázusi magyarok létének tudatában – melyet a bizánci császár ide-oda járó »ügynökeinek« híradásai után a kollektív emlékezet ugyanúgy ébren tartott volna, mint a később ténylegesen megtalált magyarok emlékét – ne törekedtek volna azok megkeresésére” (Benkő, 2009, 121.).

4. Még ennél is elképesztőbb eseménynek tekinthető az, hogy a Kodolányi János Főiskola (Székesfehérvár) és a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület ajánlkozására a Magyar Köztársaság oktatási minisztere az 1999. október 14-i, »T 300730–1676/1999« számú határozatával állítólag engedélyezte a »pedagógus-továbbképzési program« (Csihák 2002:3 581–582) indítását a Kodolányi János Főiskolán, amelynek célja »A magyar történelem tanításának tartalmi és módszertani megújítása«” (Honti, 2012, 83.; a teljes anyagot lásd Függelék, In: Csihák, 2002, 581–591.). – Természetesen nem tudom eldönteni, e közlemény álhír-e, hiszen egy magyar oktatási miniszterről nehéz lenne elképzelnem, hogy a sarlatánságnak a felsőoktatásba történő átplántálását pártolta volna…

Hasonló ostobaságok már az országgyűlésben is helyt kaptak, ahol ugyancsak a magukat kellő tudományos képzettséggel megáldottnak vélő személyek nyilatkoztak a finnugor nyelvrokonság kérdéséről (lásd „Ikt. sz.: KSB/12–1/2013. KSB-9/2013. sz. ülés, KSB-96/2010–2014. sz. ülés [URL5]; URL6)!

Az ezekben szereplő, kifogásolt „finnugor nyelvű magyar nép” mibenlétére a nyelvtudomány egyik kiemelkedő művelőjének, N. S. Trubetzkoynak egy, az indogermán (más szóval: indoeurópai) népekkel kapcsolatos észrevétele adhat hiteles értelmezést: „Indogermánok azok az emberek, akiknek az anyanyelve az indogermán nyelvcsalád tagja. Ebből a tudományosan egyedül lehetséges definícióból az következik, hogy az »indogermán« tisztán nyelvtudományi fogalom, mint például a »szintaxis«, a »genitívusz«, a »hangváltozás«. Vannak tehát indogermán nyelvek, és vannak népek, amelyek ezeket a nyelveket beszélik. Az egyetlen, ami mindezen népek esetében közös, hogy nyelvük ezen nyelvcsaládhoz tartozik” (Honti, 2012, 202.; a német nyelvű közlés lelőhelye: Trubetzkoy, 1939, 81.); mutatis mutandis… Sapienti sat!

5. A fentiekben ismertetett, szélsőségesen dilettáns megnyilatkozásokat tudományos szempontból igen mulatságosnak tartom, de mivel megfogalmazóik a gyanútlan embereket, különösen pedig a diákokat akarják a mákonnyal elkábítani, szerintem ezek voltaképpen megtévesztési kísérletek tragikomikus megnyilvánulásai. Egyes tankönyvírók és egyéb „oktatási szakemberek”, úgy látszik tehát, kokettálnak a dilettánsokkal.

6. 2014. november 28-án reggel az egyik tv-csatornán az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet igazgatója azt kérte, hogy az intézetének kiadványaiban tapasztalt hibákra hívják fel a figyelmet az olvasók; hát én ezt most nyelvészeti szempontból megtettem… Az általam felsorolt melléfogások válogatott kis csokra azonban nem egyszerűen a „hibák” kategóriájába tartozik, hanem az elképesztő tudatlanság vagy a szándékos félrevezetés tananyagként való gátlástalan terjesztése végett tett kísérletnek minősül… Összefoglalóul azt mondhatom ezekről a nyomdatechnikailag igényes kiadványokról, hogy a külcsín megvan ugyan, de a belbecs részben siralmas.
 



Kulcsszavak: magyar nyelv, nyelvtudomány, nyelvrokonság, középfokú oktatás, felsőfokú oktatás, dilettantizmus, blöff
 


 

IRODALOM

Aczél József (2014): Az ógörög kapcsolat. Szittya–görög eredetünk. Történelmi és nyelvészeti tanulmány (Magyarságtudományi Füzetek) (Kisenciklopédia 22) HUN-idea, Budapest (Első kiadása: Budapest, 1926.)
Bendefy László (1999): A magyarság kaukázusi őshazája (Gyeretyán országa). Dr. Bendefy István, Budapest

Benkő Loránd (2009): A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből. Akadémiai, Budapest

Budenz, Josef (1879): Ueber die Verzweigung der ugrischen Sprachen. Separat-Abdruck aus der Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum des Herrn Professor Benfey. Verlag von Robert Peppmüller, Göttingen

Budenz József (1884–1894): Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana. MTA, Budapest

Csihák György (szerk.) (2002): Függelék. In: Magyar történelem. Tízezer év – ezer oldalról. Oktatási segédkönyv. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Tudományos Tanácsa, Zürich–Budapest, 581–635. • WEBCÍM

Domokos Péter (1998): Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. 2., átdolgozott kiadás. Universitas, Bp.

Fodor István (szerk.) (1996): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Herber Attila – Kampós András (tananyagfejlesztők) (2014): Történelem munkafüzet 9–10. Kísérleti tankönyv. Tudományos szakmai lektor: dr. Závodszky Géza. 1. kiadás. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest • WEBCÍM

Honti László (1993): Statistisches zum Uralischen Etymologischen Wörterbuch. Linguistica Uralica. 29, 241–258.

Honti László (2012): Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről. Tények és vágyak. (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 143) Tinta, Budapest

Jókai Mór összes művei. Nemzeti díszkiadás I–C. (1895– 1898) Révai Testvérek, Budapest

Kiszely István (2001): A magyar nép őstörténete. (Magyar Ház könyvek) Magyar Ház, Budapest

Németh György, Dr. (egyetemi tanár) – Borhegyi Péter (középiskolai tanár) (2014): Történelem 9. Kísérleti tankönyvek. Tudományos szakmai lektor: dr. Závodszky Géza főiskolai tanár. 1. kiadás. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest • WEBCÍM

Rédei Károly [Hrsg.] (1988a): Uralisches Etymologisches Wörterbuch. Band I. Uralische und finnisch-ugrische Schicht. Akadémiai–Otto Harrassowitz, Budapest–Wiesbaden

Rédei Károly [Hrsg.] (1988b): Uralisches Etymologisches Wörterbuch. Band II. Finnisch-permische und finnisch-wolgaische Schicht. Ugrische Schicht. Akadémiai–Otto Harrassowitz, Budapest–Wiesbaden

Rédei Károly [Hrsg.] (1991): Uralisches Etymologisches Wörterbuch. Band III. Register. Zusammengestellt von Attila Dobó und Éva Fancsaly. Akadémiai–Otto Harrassowitz, Budapest–Wiesbaden

Sajnovics, Joannis (1770): Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiæ Scientiarum Societati Danicæ Prælecta Hafniæ Mense Januario Anno MDCCLXX. • WEBCÍM

Sajnovics, Joannis (1771[!]): Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiæ Scientiarum Societati Danicæ Prælecta, et Typis Excusa Hafniæ Anno MDCCLXX. Recusa. Tyrnaviæ, Typis Collegii Academici Societatis Jesu • WEBCÍM

Sajnovics János (1994): Demonstratio. Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. (Bibliotheca Regulyana 2) ELTE, Budapest • WEBCÍM

Száray Miklós (2013): Történelem 9. A négyosztályos gimnáziumok és a szakközépiskolák számára. Lektorálta: Foki Tamás. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest

Trubetzkoy, N. S. [Nikolai Sergeyevich] (1939): Gedanken über das Indogermanenproblem. Acta Linguistica 1, 81–89. DOI: 10.1080/03740463.1939. 10410851

 


 

LÁBJEGYZETEK

1 Horvát István „nyelvészeti” ténykedéséről lásd például Honti, 2012, 84–86. <

2 Konstantinos Porphyrogenetos: De administrando imperio <

3 Függelék. In: Csihák, 2002. <