A csoportok következtetési feladatokban jobban
szerepelnek, mint az egyének, s bizonyos esetekben jobban
szerepelnek, mint bármelyik tagjuk. Íme, egy illusztráció. A Peter
Cathcart Wason-féle szelekciós feladat a következtetés
pszichológiájának legtöbbet alkalmazott eljárása (Wason, 1972). A
standard Wason-feladatban négy kártyát kapnak a személyek,
amelyeknek az egyik oldalán szám van, a másik oldalán pedig egy
betű. Két kártyát a számoldaláról mutatnak meg, mondjuk a 4-est és a
7-est, és a másik két kártyát a betű oldaláról, például az A-t és a
K-t. A résztvevők a következő kérdést kapják: „A négy kártya
melyikét kell megfordítani ahhoz, hogy eldöntsük, igaz-e vagy hamis
a következő tézis: ha egy kártyának egyik oldalán magánhangzó van,
akkor a másik oldalán páros szám van?” A helyes válasz az A és a
7-es. A legtöbb résztvevő az A-t, vagy az A-t és a 4-est választja.
A résztvevők csak kb. 10%-a jut el a helyes következtetésre, noha
erre elemi deduktív gondolatmenettel el lehetne jutni.
Ezt a gyenge teljesítményt meg kell magyarázni. A
mi szempontunkból az a megdöbbentő, hogy mekkora az eltérés az
egyéni és a csoportteljesítmény között. David Moshman és Holly Geil
(1998) egyénileg, illetve öt-hatfős csoportokban végezte a
vizsgálatokat. Az egyénileg dolgozóknak 9%-a találta meg a jó
megoldást, a csoportban dolgozóknak azonban, meglepő módon, 70%-a
jutott helyes eredményre. S ha olyan személyekből képeztek
csoportokat, akik korábban már egyénileg megpróbálták megoldani a
feladatot, akkor a csoportok 80%-a sikeres volt, beleértve azoknak a
csoportoknak a 30%-át is, melyekben egyetlen résztvevő sem volt
önállóan sikeres. Hogyan tudjuk megmagyarázni ezt a különbséget
egyéni és csoportteljesítmény között?
A következtetést általában úgy tekintjük mint
képességet az egyén saját kognitív céljainak elérésére. Ebben az
esetben a kollektív bölcsességet mint mellékhatást kell értelmezni,
mely csak mellékterméke a következtetés valódi funkciójának.
Amellett érvelünk, hogy éppen ellenkezőleg, a következtetés
elsődleges funkciója társas, és az egyéni haszon a melléktermék. A
következtetés (reasoning) funkciója az, hogy érveket (arguments)
hozzon létre mások meggyőzésére, illetve, hogy értékelje mások
érveit a mi meggyőzésünk céljából. A következtetésnek ez a társas
készségként való értelmezése jó jóslatokat ad a jó és rossz
teljesítményre mind az egyéni, mind a társas esetben, s számos
pszichológiai és szociológiai jelenség magyarázatát teszi lehetővé.
Könnyű dolog lenyűgöző, középszerű és szánalomra
méltó példákat találni a kollektív teljesítményre. Gondoljunk csak a
tudományos csapatmunkára, az együttműködésen alapuló televíziós
játékokra meg a lincselésre. Különböző módokon magyarázhatjuk az
esetek eltéréseit. A legegyszerűbb, ám kétségtelenül nem kielégítő
magyarázat az lenne, hogy a teljesítmény az általános célú
intelligenciával, ha úgy tetszik ésszerűséggel különböző mértékig
felruházott egyének hozzájárulásának aggregátuma, s a normális
eloszlás feltételezése mellett, az eredmények minőségében ezeket az
eltéréseket várhatnánk. A kiemelkedő és szánalomraméltó példák a
haranggörbe két végén lennének. Valamivel jobb magyarázat lenne, ha
figyelembe vennénk az egyéni adalékok intézményes tagolódását. Ezzel
meg tudnánk magyarázni, hogy bizonyos típusú kollektív
teljesítmények (például a tudományos munka szemben a „tömeges
igazságszolgáltatással”) a megoszlás egyik, illetve másik végében
lennének. A társadalomtudományra jellemző módon az ilyen
magyarázatok idealizált feltételezésekkel élnek a racionalitásról,
de nem mérlegelik komolyan a tényleges mentális mechanizmusokat. Az
egyszerűség érdekében jó lenne, ha módunk lenne a társas
jelenségeknek kifinomult megértésére úgy, hogy alig vagy egyáltalán
nem vesszük figyelembe a pszichológiát. Amellett fogunk azonban
érvelni, hogy ez ugyanannyira elképzelhetetlen, mint az, hogy a
járványtani jelenségek komoly megértéséhez eljuthatunk a kórtan
elemzése nélkül (Sperber, 2006). A két esetben az okok hasonlóak.
Ehelyett azt vizsgáljuk meg, hogy a különböző típusú kollektív
kognitív teljesítmények magyarázatához tekintettel kell lennünk az
érintett egyéni pszichológiai működésekre és diszpozíciókra.
A bevett nézet az emberi gondolkodást viszonylag
homogén folyamatnak tartja, melyet az értelem irányít, s időnként
befolyásolnak a szenvedélyek. E nézet a gondolatainkhoz való tudatos
hozzáférésen alapszik, valamint azon, hogy tudatos gondolatainkat
diszkurzív formában tudjuk összekapcsolni. Ám a tudatos
gondolatokhoz való hozzáférés keveset mond a valódi gondolkodásról,
vagyis azokról a folyamatokról, amelyek révén létrehozzuk a
gondolatokat. A kognitív pszichológia empirikus kutatásai erősen
arra utalnak, hogy a gondolati folyamatokhoz való tudatos hozzáférés
nagyon szegényes; nincs olyan egységes terület–általános
mechanizmus, amelyre az ’értelem’ hagyatkozna; a gondolkodás
folyamatát számos önálló mentális mechanizmus (modul) valósítja meg;
e mechanizmusok egy jó része olyan közbülső szintű mentális
reprezentációkat használ bemenetként, vagy hoz létre kimenetként,
melyek szintén nem hozzáférhetők a tudatosság számára.
Vajon a következtetés egyetlen mentális mechanizmus
kimenete-e vagy többé, s ha többé, akkor melyeké? A következtetés
pszichológiájában mindig a mögöttes mechanizmust kerestük, egyes
számban. A legvitatottabb kérdés az volt, ez a mechanizmus logikai
szabályokat alkalmaz-e vagy mentális modelleket, illetve pragmatikus
sémákat. Újabban sokan amellett érveltek, hogy a következtetést két
elkülönült kognitív rendszer képes megvalósítani. A 1. rendszer
folyamatai: tudattalan, implicit, automatikus, asszociatív vagy
heurisztikus folyamatok. Szokvány körülmények között gyorsak, olcsók
és általában jól működnek. Hibákhoz vezethetnek azonban akkor, ha a
probléma vagy a helyzet nem szokványos. A 2. rendszer folyamatai
ezzel szemben: tudatosak, explicitek, szabályalapúak és elemzőek.
Lassúak, és erőfeszítés jellemzi őket, ugyanakkor szisztematikusan
megbízhatóbbak, s jobban képesek kezelni a nem triviális eseteket.
Az ilyen „kettős rendszer” elméletek a pszichológia sok területén
uralkodnak. Így van ez a kognitív pszichológiában a figyelem,
emlékezet, tanulás, következtetés és döntés elméleteiben, lásd az
utóbbira a Nobel-díjas Daniel Kahnemann (2013) munkáit. Megjelennek
a szociálpszichológia minden fejezetében, a meggyőzés és az
attitűdváltozás, a sztereotípiák, a személyészlelés terén, s
előkerülnek az erkölcs és a fejlődés elemzésében is. Az 1. rendszer
folyamatainak gyorsaságát és látszólagos hatékonyságát jól mutatják
Alexander Todorov és munkatársainak (2005) hozzáértési és megítélési
vizsgálatai. A személyeknek 1 másodpercre két ismeretlen személy
arcképét mutatták meg, és azt kérdezték meg tőlük, hogy vajon melyik
a kompetensebb. Azt hinnénk, hogy itt az arcnak kicsi lesz a
jelentősége, és sokkal alaposabb ismeretekre van szükség. A
megkérdezett személyek ugyanakkor könnyedén választottak és
válaszoltak. A valóságban itt olyan jelöltekről volt szó, akik az
Amerikai Szenátus tagságára pályáztak, és a személyek kompetenciára
vonatkozó válaszai 67,6%-ban eltalálták a későbbi választási
eredményeket. Ahogy maguk a szerzők megjegyzik: „a tényleges
választói döntéseket számos más tényező is befolyásolja, mint
pusztán az arckifejezésen alapuló következtetések. A választók
ezeket a további információkat képesek felhasználni a politikai
jelöltekre vonatkozó kiinduló benyomásaik módosítására. A kettős
rendszer perspektívája szempontjából azonban, az 1. rendszer
ítéletein alapuló ítéletek korrekciója szükséges ahhoz, hogy a 2.
rendszer figyelemfüggő folyamatai fellépjenek. Lehet tehát, hogy a
kezdeti benyomások korrekciója nem elég. A választási döntéseknél
ezeket a döntéseket az arckifejezésen alapuló kiinduló
kompetencia-döntések alapozhatják meg. Ha semmi más információ
nincs, a választási preferenciák ezeken a döntéseken alapulnak. A
valódi választási döntésekben a további információk gyengíthetik az
arcokon alapuló következtetések és a döntések közti kapcsolatot, de
ennek természetét nem változtatják meg” (Todorov et al., 2005,
1625.).
A Wason-féle szelekciós feladat a leggyakrabban
emlegetett 1. rendszerbeli gyors és tudattalan folyamat példája,
amely éppenséggel rossz eredményre vezet. Egy másik világos és még
egyszerűbb példa az ütőlabda feladat (Frederick, 2005). „Egy ütő és
egy labda összesen 110 forintba kerül az üzletben. 100 forinttal
többe kerül az ütő, mint a labda. Mennyibe kerül a labda?”
Legtöbbünk, amikor először találkozik ezzel a feladattal, azonnal
azt mondja, hogy a labda 10 forintba kerül. Valahogy úgy járunk el,
hogy azt mondjuk, hogy az első említett összeg, a 110 forint,
egyenlő a másodszor említett összeg, (100) + 10 forinttal, s
valahogyan ez adja meg a megoldást. Nagyobb erőfeszítéssel rá tudunk
jönni, hogy ha a labda 10 forintba kerül, és így az ütő 100
forintba, akkor a kettő közti különbség nem száz, hanem 90 forint
lenne. Vagyis, nem is lehet igazunk. A gondosabb, a 2. rendszeren
alapuló következtetés adja meg a helyes választ, a labda 5 forintba
kerül, az ütő pedig 105-be, s így kapjuk meg a helyes eredményt,
amelynek 100 forintnyi a különbsége. Ez a kétféle válasz mutatja az
1. és 2. típusú folyamatok eltérését. Bár sok eredményt vonultattak
fel a kétféle folyamat mellett (Carruthers, 2009), a két
feltételezett rendszer szembeállítását homályban hagyják, és igen
vázlatos annak értelmezése, hogy mi haszna volna ilyen kettős
szerveződésnek az emberi elme számára. Felfogásunk szerint, az 1.
rendszerbeli vagy intuitív inferenciákat számos területspecifikus
mechanizmus valósítja meg, míg a reflektív inferenciákat, melyek a
hétköznapi következtetésnek (reasoning) felelnek meg, egyetlen modul
közvetett kimenetei. Különleges vonása, mely összefügg a kollektív
bölcsességgel, az a tézis, hogy a reflektív következtetés fő szerepe
az, hogy a személyközi kommunikációban felmerülő érveket létrehozza
és értékelje, s nem az, hogy az egyéni töprengést segítse.
Intuitív következtetések
A következtetés kettősrendszer elméleteiben a reasoning vagyis a
következtetés, és az inferencia kifejezéseket többé-kevésbé
szinonimaként használják. Mi az inferenciát a pszichológiában
használt tágabb értelemben használjuk, a következtetést (reasoning)
pedig a hétköznapi nyelvhasználatban és a filozófiában bevett
szűkebb értelemben. A pszichológiában használt inferencia vagy
következtetés-fogalom lényege, hogy valamilyen bemeneti információ
megbízhatóan elvezet egy további információhoz, mint kimenethez,
mely nagy valószínűséggel igaz, ha a bemeneti információ is igaz
volt. Ez az inferencia megjelenik nemcsak a gondolkodásban, hanem az
észlelésben, valamint a motoros ellenőrzés során is. Ha egy
háromdimenziós tárgyat, például egy házat vagy egy lovat látunk,
akkor érzéki benyomásunk csak arról a felszíni részéről van, mely
fényt vetít a recehártyára, s azt, hogy ezt háznak vagy lónak
észleljük; inferenciát tartalmaz a felületről származó információ
alapján arra nézve, hogy milyen háromdimenziós tárgy felülete ez. Ha
egy bögrét akarunk megragadni, akkor a bögre észlelését és saját
testünk térbeli pozíciójának észlelését használjuk fel arra, hogy
mozgásunk minden pillanatában kikövetkeztessük, milyen mozdulattal
tudjuk legjobban megvalósítani szándékunkat. Az így értelmezett
inferenciákat nemcsak emberek végzik, hanem minden olyan faj, amely
kognitív képességekkel rendelkezik. Minden kognitív rendszer
alapvető összetevőiről van szó. Ha a következtetéseket olyan
folyamatokra korlátozzuk, amelyeknek bemenete és kimenete egyaránt
fogalmi reprezentáció (szemben a perceptuális inferenciákkal,
melyeknek érzéki bemenet a kiindulópontjuk, és szemben a
mozgásellenőrző inferenciákkal, amelyeknek mozgásutasítások a
kimenetük) továbbra is feltételezhetjük, hogy az emberi mentális
életben a fogalmi következtetések egy jó részét tudattalanul
végezzük el. Néhány példa:
1. Halljuk, hogy a lépések egyre erőteljesebbek, s
feltételezzük, hogy valaki közeledik.
2. Vera hirtelen megfordul és bizonyos irányba néz,
feltételezzük, hogy valami olyasmit lát, ami fontos számára.
3. Néhány esőcseppet érzünk a bőrünkön, s
feltételezzük, hogy esni fog az eső.
4. Hányingere van, ezért feltételezi, hogy valami
rosszat evett.
5. Hallod a csöngőt, s feltételezed, hogy valaki az
ajtónál áll.
6. Feltételezed azt is, hogy az a személy áll az
ajtó előtt, akire épp vársz.
7. Azt mondják, hogy Vili 8 éves, Robi pedig 6, s
azonnal rájössz, hogy Vili idősebb, mint Robi.
Mindezekben az esetekben nehezen fogadjuk el, hogy
következtetésről van szó. Kognitív szempontból azonban ezt
alátámasztja, hogy a korábbi információból kiindulva egy új
feltételezéshez jutunk. Valamilyen folyamatra volt itt szükség, még
ha az gyors, önműködő és tudattalan is! Bármi legyen is az ilyen
kognitív folyamatok formája, a funkciójuk az, hogy új
feltételezéseket hozzanak létre, melyeket korábbi folyamatok
alapoznak meg, s ez megengedi, hogy inferenciáknak nevezzük őket. Az
észlelési folyamatok fogalmi kimenete (1–5. példák), vagy a teljesen
fogalmi folyamatok (6–7. példák) premisszákat adnak azokhoz az
inferenciákhoz, amelyek induktív alapúak (1–6. példa), vagy
deduktívak (7. példa). Az ilyen inferenciák levonhatók persze
tudatosan is, reflektíven is, (mint amikor most átvesszük a
példákat) általában azonban az ilyen következtetési folyamatok
kimenete a folyamat teljes tudatosságának híján megy végbe, és
kézenfekvőnek is érezzük az eredményt. Az inferenciák jó része tehát
valami olyasmi, ami a személyiség szintje alatt megy végbe nálunk, s
nem olyasmi, amit mi, mint személyek végeznénk.
Hogyan jutunk el az ilyen spontán, javarészt
tudattalan inferenciákhoz? Az egyik felfogás szerint mindezeket egy
általános következtetési működés biztosítja, mely hozzáfér egy
enciklopédikus adatbázishoz, amely olyan feltételes módon
megfogalmazható általános információkat tartalmaz, mint „ha egy
mozgás hangja erősödik, akkor a hangforrás közeledik”, vagy „ha szól
a csengő, akkor valaki az ajtónál áll”. Ezek képeznék a major
premisszáját azoknak az általános kijelentésekből kiinduló
következtetéseknek, amelyek egyedi esetekhez vezetnek, s ahol egy
speciális feltételezés (például „a mozgás hangjai erősödnek”, „szól
a csengő”) adná a minor premisszát. A tudattalan inferenciák
hasonlítanának a tudatos érveléshez, ahol is a következtetések
általános deduktív vagy induktív kapcsolatok révén vonhatók le az
előfeltevésekből, a premisszákból.
Ha feltételezzük, hogy a tudattalan inferenciák, ha
úgy tetszik, következtetések úgy működnek, mint a tudatos érvelés,
kivéve, hogy nem tudatosak, akkor a következő problémával találjuk
magunkat szemben: miért kellene tudatos és fárasztó módon működnünk,
amikor ugyanolyan jól ellátjuk a feladatunkat tudattalanul és szinte
erőfeszítés nélkül? Még ha ezt a rejtélyt valahogyan meg is
oldanánk, akkor is maradna két alapvető probléma. Az egyik ezek
közül a relevanciával, a másik a hatékonysággal kapcsolatos.
Így néz ki a relevanciaprobléma: minden minor
premisszánál, mint például „szól a csengő”, nagyszámú enciklopédikus
információ áll rendelkezésünkre, melyek a major premisszát adhatják
(„ha szól a csengő, akkor jól működik az elektromosság”, „ha szól a
csengő, akkor nyomást gyakorolnak a csengőgombra”, vagy „ha szól a
csengő, akkor hanghullámok vannak” stb.). Egy adott helyzetben a
lehetséges major premisszák közül csak nagyon keveset használunk
fel, bár mindezek a premisszák használhatóak lennének. Valójában
csak a kontextuálisan releváns inferenciákat vonjuk le. Az általános
következtetési képesség önmagában nem vezet releváns
következtetésekhez.
Hogyan néz ki a hatékonysági kérdés? Számos
speciális területen a következtetések hatékonyabbak lennének, ha úgy
alakulnának, hogy a terület specificitását használják ki, s
sajátosan hozzárendelt eljárásokat alkalmaznak. Úgy gondoljuk, hogy
nemcsak az emberek, de más állatok is képesek inferenciákat levonni
a tárgyak közelítéséről, annak megfelelően, ahogy a hangok
erősödnek. Az állatok nem úgy vonják le ezeket a következtetéseket,
hogy feltételes szillogizmusokban általános kijelentésekből indulnak
ki. Valószínűbb, hogy kihasználják a zaj és mozgás közti
szabályszerű korrelációt. Ez a korreláció egy olyan ad hoc eljárás
kibontakozását tette lehetővé, amely egy mozgó tárgy hozzám
viszonyított közelségét ítéli meg a mozgászajok növekedéséből vagy
csökkenéséből, anélkül, hogy a kettő közti kapcsolatot mint
valamiféle enciklopédikus tudást képezné le, s valamilyen általános
feltételes szillogizmus major premisszájaként fogalmaznánk meg.
Embereknél is hasznos lenne ilyen ad hoc automatikus eljárások
használata. Vagyis számos inferenciát hatékonyabban tudunk levonni
speciális mentális eszközök vagy modulok segítségével, mint egyetlen
hatalmas adatbázisra támaszkodva. Ha feltételezzük, hogy a
hatékonysági problémát, legalábbis részben, számos specializált
következtetési modul feltételezésével megoldjuk, ezzel egyúttal
hozzájárulunk a relevancia-kérdés megoldásához. Azok az inferenciák
válnak modularizálttá akár az evolúció, akár a kognitív fejlődés
során, amelyek legvalószínűbben relevánsak, s ezeket spontánul
végezzük. A spontán inferenciáknak (következtetéseknek) ez az
elképzelése tehát nem egyetlen rendszert, hanem elég szűken
specializálódott modulok nagy változatosságát képzeli el. Számos
kettős rendszerelmélet-alkotó amellett érvelt, hogy az ún. 1.
rendszerbe tartozó dolgok különböző eljárások sokaságai. Mi a
helyzet azonban a 2. rendszerrel?
A metareprezentációs inferenciák:
intuitív és reflektív következtetések
Az embereknek megvan az a metareprezentációs képességük, hogy a
reprezentációkat is reprezentálják. Képesek mások és saját
gondolataikat leképezni, valamint olyan nyilvános reprezentációkat
leképezni, mint amilyenek a megnyilatkozások. Intuitív inferenciákat
vonnak le a reprezentációkról, akárcsak a világ más dolgairól.
Például:
8. Ha Juli üres korsóval a kezében kinyitja a
jégszekrényt, akkor arra következtetünk, hogy sört akar inni.
9. Ugyanezen viselkedési adatok alapján levonjuk
azt a következtetést, hogy Juli szerint van sör a jégszekrényben.
10. Azt ismerve, hogy Juli sört akar inni, s hogy
hisz abban, hogy van sör a jégszekrényben, levonjuk azt a
következtetést, hogy a jégszekrényben sört keres.
11. Megkérdik tőled, hogy Juli szerint Vili jön-e a
bulira? Mivel tudod azt, hogy Vera jön a buliba, s hogy Vera mindig
elhozza Vilit a bulikba, ennek alapján azonnal azt válaszolod, hogy
igen. Milyen alapon? Juli elvárását hiedelmei alapján képezed le.
12. Julit megkérdezik, hogy akar-e sétálni menni?
Fejét megrázva azt válaszolja, hogy „Fáradt vagyok”. Ennek alapján
levonjuk azt a következtetést, hogy nem akar sétálni menni, mert
fáradt.
A 8–12-es példákban a dőlt betűs szavak nem
tényállást, hanem mentális reprezentációk tartalmát képviselik.
Akárcsak az 1–7. esetekben, levonunk egy következtetést, de
általában nem vesszük észre, hogy ez az. A 8–9. példákban a
viselkedés alapján következtetünk ki mentális állapotokat, a
10-esben a mentális állapotokra vonatkozó tudásunk alapján jutunk el
egy viselkedési elváráshoz. A 11-esben mentális állapotokra jutunk
más mentális állapotok ismeretéből. A 12-ben pedig egy nagyon
sajátos mentális állapot, a kommunikatív szándék tartalmát
következtetjük ki a mondottakból.
Most a 12-hez hasonló, de ravaszabb példát
tekintünk át.
13. Megkérdezzük Pistit, hogy szerinte Juli akar-e
sétálni menni, s Pista a fejét rázva azt válaszolja, hogy „Juli
fáradt”.
A 12. példában, ahol Juli maga beszél, mivel úgy
gondoljuk, hogy az emberek teljes autoritással rendelkeznek saját
szándékaikkal, neki hiszel, hogy tényleg nem akar sétálni menni. A
13. példában azonban Pistinek nincs akkora autoritása Juli
vágyairól, ezért kevésbé fogadod el, amit ő mond. Ugyanakkor, ha
feltételezzük, hogy elfogadod Pisti véleményét, akkor Pisti érvet
szolgáltat számodra ahhoz a következtetéshez, amelyet szeretné, ha
levonnál, s magad fogod levonni azt a következtetést, hogy mivel
Juli fáradt, nemigen akar sétálni menni. Ilyen esetekben a hirdetett
nézetek és az elfogadásuk közti okokra figyelünk. Miközben a nézetek
elfogadása vagy elvetése reflektíven megy végbe, a nézetek és az
alátámasztó okok közti kapcsolatokat intuitíven ítéljük meg.
Intuitíven értjük meg, hogy az a tény, miszerint Juli fáradt, jó
okot ad arra, hogy feltételezzük, nem akar sétálni menni. Fel lehet
vetni, hogy amikor tudatosan érvelünk, és személyes ismeretelméleti
döntésekben veszünk részt, akkor a mentális jéghegy csúcsát
összetévesztjük a javarészt láthatatlan szerkezettel. Valójában
egész sor következtetést viszünk végbe tudattalanul. A tudattalan
következtetések kimenete az okok és a hirdetett tézisek közti
kapcsolatokra vonatkozó tudatos reprezentáció lesz. Amikor a tudatos
Én megragadja ezeket a kapcsolatokat, akkor valójában a személy
alatti szinten végzett mentális munka kimenetének intuitív
tudatosításáról van szó. A tudatos Én a formai kapcsolatokból kiépít
egy narratívumot. Úgy látja magát, mint aki episztemikus
ismeretelméleti döntéseket visz végbe következtetések elfogadására
vagy elutasítására, miközben a döntéseket a személy alatti szinten
hozta. Kétségtelen, végezhetünk alacsonyabb szintű érvelést is, ahol
az érvekről érvelünk, nem pusztán elfogadva vagy elutasítva őket,
mint amelyek intuitíven erősek vagy gyengék. Mérlegelheted például,
hogy milyen mértékig jó indok Juli fáradtsága annak alátámasztására,
hogy nem akar sétálni jönni: hiszen az, hogy fáradtak vagyunk, néha
éppen sétálásra indíthat, ahelyett, hogy folytatnánk a munkát. Az
ilyen magasabb szintű érvelés azonban viszonylag ritka, és csak még
magasabb szintű kapcsolatokon alapulhat az indokok és a tézisek
közti viszonyra nézve. A tudatosan átélt érvelés javarészt kognitív
illúzió. Mikor megkérdőjelezzük a következtetés azon karteziánus
értelmezését, ahol a szabad akarat érvekre támaszkodik, és nem okok
irányítják, egyben megkérdőjelezzük a következtetés (reasoning) mint
az egyéni megismerés magasabb szintű formájának értelmét.
Íme, egy életből vett példa. Az amerikai
elnökválasztás folyamata során a Move On szervezet versenyt
indított, keresve a legjobb 30 másodperces videót Barack Obamáról.
Az egyik győztes videó címe az volt: Azt mondták, nincs felkészülve.
(Josh Garrett, URL1) A következőket lehetett látni és hallani a
filmen:
(A kampányoló Obama állóképeinek sorozata)
Egy illinoisi ember beszállt az elnökválasztási
harcba.
Ellenfelei tapasztalatlannak és rendkívül
készületlennek akarták beállítani.
Egyetlen kormányzati tapasztalata az volt, hogy az
illinoisi törvényhozásban szerepelt, és két évig a kongresszus
láthatatlan tagja volt.
Sosem volt semmilyen végrehajtói vagy vezetői
pozíciója.
Ugyanakkor EZT az embert (most Abraham Lincoln képe
jelenik meg) elnöknek választották meg. Kétszer. És (most Lincoln és
Obama képe egymás mellett) azt mondták, hogy nem volt felkészült!
Lincoln képének megjelenéséig az „illinoisi
emberről” azt hitted, hogy ez a felkészületlen ember Obama volt, s
azt gondoltad, felismerted, hogy milyen érveket használtak ellene a
demokratikus elnökállítás során ellenfelei. Amikor megláttad Lincoln
képét, és azt hallottad, hogy „ezt az embert kétszer elnöknek
választották”, akkor rájöttél, hogy mindezeket az érveket arra
használták fel, hogy bizonyítsák, Lincoln nem jó elnök lenne. Nos, ő
kiváló elnök volt. Vagyis, a Lincolnnal szembeni érvek nem voltak
jók. Az érvelés párhuzamai révén úgy értetted, hogy ugyanezek az
érvek nem jók Obamával szemben sem.
Egy ilyen hirdetés megértése nagy kognitív
komplexitást sugall. A nézőknek először ki kellett javítaniuk azt az
első benyomásukat, hogy az idézett érvek Barack Obamáról szóltak,
azután meg kellett érteniük, hogy mindezek Lincolnról szóltak. Rá
kellett jönniük, hogy amit ezek az érvek mutatni voltak hivatottak,
azokat Lincoln pályája megcáfolta. Arra a tényre kellett
összpontosítsanak, hogy szinte azonos érveket használtak most
Obamával szemben (ezt a lépést megkönnyíti, hogy kezdetben rosszul
azonosították a célpontot). Aztán arra a következtetésre kellett
jussanak, hogy egy párhuzamosító érvelés révén ugyanezek az érvek
hamisak, amikor Obamára irányulnak. A hirdetés nézése során a nézők
nem egyszerűen egy intuitív inferenciára jutnak, miszerint Obama
viszonylagos felkészületlensége nem szabad, hogy megakadályozza őt
abban, hogy jó elnökké váljon. Ehhez az inferenciához tudatosítaniuk
kell a közbülső lépéseket, ami előfordul a legtöbb valós életbeli
komplex érvelésnél. Ez az érvelés is elég szűkszavú volt, úgyhogy a
lépések jó részét rekonstruálni kellett. Ezzel együtt a nézőknek nem
okozott nehézséget ennek 30 másodperces elvégzése. Az is bizonyítja
ezt, hogy ezt tartották a legjobb hirdetésnek a pályázók közül. A
kognitív kontroll érzése egy ilyen összetett érvelés elfogadása vagy
elvetése során, szerintünk annak következtében áll elő, hogy milyen
hatékonyak az érintett nemtudatos folyamatok, és hogy a tudatos Én
milyen szerepet játszik a kimenet ellenjegyzésében.
Vitatott, hogy az állatoknak vannak-e egyáltalán
metareprezentációs képességeik. Különösen olyan képességeik,
miszerint kikövetkeztessék a viselkedés megfigyelése alapján, hogy a
másik milyen tudomásokkal vagy gondolatokkal rendelkezik. Az
érveléseken alapuló következtetés sajátosan emberi, és világos
kapcsolatban van a nyelvvel (Carruthers, 2009). A következtetés
fogalmi reprezentációkat használ bemenetként, és produkál
kimenetként. Olyan reprezentációkat, amelyek többnyire
tudatosíthatóak és verbalizálhatóak.
Miért használnak az emberek következtetéseket?
A legtöbb filozófiai és pszichológiai megközelítés a
következtetésről garantáltnak veszi, hogy a
|
|
következtetés szerepe vagy funkciója az, hogy az egyéni
gondolkodást javítsa. Kétségtelenül sokszor így van ez. Számos adat
arra utal azonban, hogy a következtetés esendő a deduktív
következtetésekben, ráadásul költséges. Ahhoz, hogy megértsük
jelentőségét, nemcsak az előnyeit, de a költségeit is mérlegelnünk
kell. Ennek függvényében nem magától értetődő, hogy a következtetés
volna az a jó dolog, melyre szelekciós nyomások irányultak volna a
fajok kibontakozása során. A legtöbb kognitív mechanizmus arra
fejlődött ki, hogy a faj környezetére és a környezet nyújtotta
információtípusokra optimalizálódjon (Sterelny, 2003). Az emberi
környezet azonban egyedi: az ember rendelkezésére álló információ jó
részét más emberek adják.
A természetes környezetben, szokványos esetben, a
legtöbb információt maguk azok a dolgok adják, amelyekről az
információ szól. A tárgyak például számos hullámot bocsátanak ki
vagy vernek vissza (például hangot és fényt), mely elősegíti
felismerésüket. A dolgok jó része által adott információ – legyenek
azok kövek, csillagok, víz, tűz stb. – akár szegényes, akár gazdag,
nem torz: nem arra szolgál, hogy félrevezesse azokat a
szervezeteket, amelyeknek megvannak a kognitív képességeik ezen
információk felhasználására. A fajok kognitív mechanizmusai arra
alakultak ki, hogy jobban kihasználják azokat az információkat,
amelyek a faj egyedei számára fontosak. Ez valószínű, hogy a
környezet speciális részeire vagy aspektusaira jól alkalmazkodó
sajátos mechanizmusok vagy modulok kialakulása segítségével ment
végbe.
Vannak a környezetben azonban olyan dolgok, amelyek
úgy jöttek létre, hogy félrevezessék a velük kölcsönhatásba lépő
szervezeteket. Ez a helyzet a fajok között a vadászok és a
prédaállatok esetében, amelyek kiegészítő módon, sok hasznot
merítenek abból, hogy nem azonosítják őket a másik faj egyedei, s e
célból a rejtőzködés vagy a mimikri számos formáját alkalmazzák. Így
van ez egy fajon belül a potenciális szexuális partnerek esetében
is, amelyek előnyre tesznek szert, ha bizonyos minőségeik eltúlzott
képét festik, vagy a versengőknél, amelyek erejükről próbálnak
túlzott képet kialakítani a másikban. Az ilyen félrevezető
információ sokszor sikerrel jár. Más esetekben az információ forrása
és az információ célzottja közötti érdekellentét olyan evolúciós
fegyverkezési versenyhez vezethetett, ahol a célpont egyre jobban
felkészült arra, hogy átlásson a félrevezető információn, a forrás
viszont, erre válaszként, egyre félrevezetőbb információkat
produkál. Ilyen esetekben a célpontnál specializált kognitív
működéseket fogunk találni, melyek a félrevezető információ sajátos
és ismétlődő formáira irányulnak.
Lehetnek a környezetben olyan információforrások is, amelyek sem nem
semlegesek, sem nem félrevezetőek, épp ellenkezőleg, segítséget
nyújtanak, mint a gondozó anyák és utódaik közti viszony vagy a
társas rovarok közti viszony. Ilyen esetekben kommunikációs
képességek evolválódnak, amelyekben a szervezetek nemcsak magukról,
hanem a környezetükről is becsületes információkat nyújtanak. A
közölt információ általában nagyon specifikus – a kaptár helye
például – és az ezt felhasználó kognitív működések igen specializált
kódolási és dekódolási mechanizmusok. Míg a félrevezető információ,
a mimikri, a rejtőzködés például csak akkor működik, ha a
célszemélynél nincsenek olyan mechanizmusok, amelyek ennek
felismerésére specializálódtak, addig az együttműködő információ –
például a társas rovaroknál - csak akkor működik, ha a fogadóknál
erre rendelt mechanizmusok ezt felismerik, és dekódolják.
Az emberi kommunikáció nemcsak azért különleges,
mert rendkívül gazdag, és nagy szerepe van az egyéni megismerésben
és a társas interakcióban, s nemcsak azért, mert nem pusztán kódolás
és dekódolás, hanem azért is, mert rutinszerűen alkalmazzuk
becsületesen informálásra és becstelenül félrevezetésre. Más szóval,
az emberek, akik rendkívül sokat nyernek a másokkal való
kommunikációból, rendkívül komoly kockázattal néznek szembe arra
nézve, hogy félrevezetik és manipulálják őket. Hogyan tudott ilyen
kockázat mellett a kommunikáció az emberi élet ilyen alapvető
oldalává kibontakozni? A kérdés evolúciós jelentőségének
illusztrálására összehasonlítjuk ezt az együttműködés jól ismert
dilemmájával.
Az együttműködés egy másik olyan „jó dolog”, mely
első látásra nagyon elterjedt kellene legyen a természetben. A
valóságban azonban igen ritka, aminek nagyon egyszerű evolúciós
magyarázata van. Miközben az együttműködők nyernek a becsületes
részvételből, vagyis abból, hogy az együttműködés költségeit és
hasznát is megosztják egymás közt, még többet nyernek azzal, ha
csalnak. Vagyis az előnyökben osztozkodnak, a költségekben nem. A
csalás aláaknázza az együttműködést, és evolúciósan instabillá
teszi, kivéve, ha valamilyen értelemben ezt valamiképpen megelőzzük
vagy korlátozzuk. A csalást ellenőrzés alatt lehet tartani, ha az
együttműködők felismerik a csalókat, és megtagadják tőlük az
együttműködés előnyeit. Ha az együttműködők például egy
szemet-szemért stratégiát használnak, akkor a formális modellek
szerint meg tudják haladni az együttműködés evolúciós instabilitását
(Axelrod, 1984).
A csoportok közötti kommunikációt együttműködési
formának tarthatjuk, a becsapást pedig csalási formának. Miért ne
használjuk tehát az együttműködés evolúciójára vonatkozó modelleket
a kommunikáció sajátos esetére a szemet-szemért stratégiát
alkalmazva: Te hazudsz nekem, akkor én is hazudok neked. Vagy: Ha te
hazudsz nekem, akkor nem hiszek benned. Míg a standard együttműködés
esetén a nem szankcionált csalás mindig előnyös, a kommunikátorok
céljait többnyire legjobban akkor lehet elérni, ha a kommunikáció
becsületes. Azért kommunikálunk, hogy másokkal összhangba kerüljünk,
hogy kéréseket intézzünk hozzájuk, és ezeket a célokat legjobban a
becsületes kommunikáció elégíti ki. Amikor például azt, hogy
hazudtál nekem, azzal büntetem, hogy én is hazudok Neked, vagy nem
hiszek Benned, akkor nemcsak téged büntetlek, hanem magamat is
károsítom. A kommunikáció lehető legnagyobb hasznát a legkevesebb
kár mellett úgy érhetjük el, ha egy sajátos ismeretelméleti
éberséget követünk, mely kifinomult módon szűri a kommunikált
információt. Azt, hogy ha rendszerszerűen nem hiszünk egy
kommunikátornak, aki csaló volt egy témában, ez eltekint attól a
ténytől, hogy más témákról rendkívül jól informált és megbízható is
lehet, például a saját maga állapotáról. A jól működő bizalom a
kommunikált információban tekintetbe kell vegye a közlő karakterét
és körülményeit, valamint a kommunikáció tartalmát. Véleményünk
szerint, a kommunikáció egyrészt annyira előnyös az emberek számára,
másrészt viszont annyira kiszolgáltatja őket a félreinformálás
veszélyeinek, hogy erős nyomás kellett legyen a kiegyensúlyozott
bizalom és az episztemikus éberség mechanizmusainak kialakulására.
Az episztemikus éberség jórészt a közlőre összpontosít: kinek
higgyünk, mikor, milyen témában és milyen ügyben. Újabb kísérleti
adatok szerint, hároméves kortól a gyerekek elkezdik mérlegelni a
kommunikátor hozzáértését és jóindulatúságát abban, hogy kiben is
bízzanak (Mascaro – Sperber, 2009). Ez a képesség igencsak megvan a
felnőtteknél.
Az információforrás megbízhatóságának megítélése
nem az egyetlen módszer a közölt információ szűrésére. Ennek az
információnak a tartalma önmagában többé vagy kevésbé hihető lehet a
forrástól függetlenül is. Az teheti többé vagy kevésbé hihetővé,
hogy elfogadása milyen hatással lesz hiedelmeink általános
konzisztenciájára. Két szélsőséges példát véve, ha egy ellentétben
hiszünk, akkor következetlenség lesz hiedelmeinkben, akárcsak az,
hogyha nem hinnénk egy tautológiában, bármi is legyen a forrásuk.
Kevésbé szélsőséges esetben egy tézis tartalma hozzájárulhat ahhoz,
hogy higgyünk benne, vagy ne. Ha egy tézis magában foglal valamit,
amiben már hiszünk, ez alapot ad arra, hogy higgyünk a tézisben is,
s mivel nézeteinknek ezt a bennfoglalási viszonyát nem vizsgáltuk,
ezért lehet, hogy ez új és releváns lesz. Lehet azonban, hogy nem
elégséges ok. Egy korábbi tézis valószínűtlen következményeire való
ráébredés lehet, hogy korábbi nézeteink átalakítását eredményezi, s
nem a következmények elfogadását. Ha egy tézis ellentmondásban van
azzal, amit hiszünk, ez megalapozhatja azt, hogy elutasítjuk, vagy a
tézis átalakítását eredményezi. Egy tartalom hihetősége és a forrás
megbízhatósága között kölcsönhatás is felléphet. Ha egy
megbízhatónak tartott személy nézeteinkkel ellentmondásban lévő
tézist képvisel, akkor valamilyen hiedelem-átalakításra mindenképpen
szükség van: ha a tézist fogadjuk el, akkor a vele ellentmondásban
lévő hiedelmeinket kell, hogy revízió alá vegyük, ha pedig a tézist
utasítjuk el, akkor a személy megbízhatóságára vonatkozó nézeteinket
kell átalakítanunk. A következetlenségek ellenőrzése erőteljes
módszer annak eldöntésére, hogy milyen új gondolatokat fogadjunk el,
s melyeket utasítsunk el. Nem olcsó és egyszerű eljárásokról van
azonban szó. Evolúciós szempontból nem sok értelme lenne egy
szervezet számára erőforrásokat fordítani azon hiedelmek
ellenőrzésére és következetességére, amelyek tisztán saját
észleléséből és inferenciáiból származnak. Az észlelési és
következtetési mechanizmusok a szervezet kognitív szükségleteinek
szolgálatára jöttek létre. E mechanizmusok persze olykor tévednek,
és tévedésük feltárható valamilyen következtetési ellenőrzéssel. Ez
azonban nemcsak költséges lenne, hanem önmaga sem lenne hibamentes.
A kommunikált információ konzisztenciájának ellenőrzése azonban
sokkal értelmesebb, mert a kommunikátorok saját szükségleteiket
elégítik ki, amelyek eltérhetnek a hallgatóságukéitól, és érdekeik
sokszor akkor szolgálódnak ki legjobban, ha becsapják a
hallgatóságot. Szerintünk a konzisztencia ellenőrzésének költsége
csak akkor éri meg a fáradságot, ha kommunikált információt szűrünk.
Képzeljük el tehát, hogy az emberi kommunikáció kialakulásakor volt
egy olyan szakasz, amikor az emberek még nem érveltek, hanem olyan
ténybeli állításokat tesznek, melyek gyakran nagyon informatívak és
relevánsak, de az is lehet, hogy becstelenek. Amikor a közlő iránti
bizalom nem elégséges ahhoz, hogy elfogadjuk azt, amit kommunikál,
akkor a címzettek elkezdhetik vizsgálni a közlés tartalmát, és
ellenőrizhetik annak belső konzisztenciáját és megfelelését ahhoz,
amiben már hisznek. Ha következetlenséggel találkoznak, akkor
episztemikus döntésre van szükségük. Vagy az új információt kell
elvetniük, vagy meglévő nézeteiket kell revízió alá venniük.
Ugyanazok az emberek, akik címzettként megszűrik, amit mondanak
nekik a következetesség szempontjából, saját maguk is közlőkké
válnak, akik most más következetesség-ellenőröket szólítanak meg.
Hogy címzettjeinket meggyőzzük valamiről, arra jó lehetőséget ad, ha
segítünk abban, hogy ellenőrizzék, hogy amit mondunk, összecseng-e
azzal, amit már hisznek. Vagy másképp, segítsünk abban, hogy
észrevegyék, hogy következetlenséghez vezetne, ha nem fogadnák el,
amit mi mondunk. Ez azt eredményezi, hogy nem egyszerűen valamit
állítunk, hanem érvelünk mellette, s indokokat adunk, hogy miért
kellene ezt elfogadni. Ahogy a közlők elkezdenek indokokat adni,
érvelni, megjelennek az ad hoc logikai és érvelő kifejezések („ha…
akkor”, „tehát” stb.), amelyek pusztán tényszerű téziseknél nem sok
haszonnal bírnának. Ez a szókincs lehetővé teszi, hogy a címzettek
megvizsgálják, hogy miért kellene elfogadjanak olyan téziseket,
melyek elfogadására puszta bizalom alapján nem hajlanának.
A következtetést (reasoning) úgy határozhatjuk meg,
mint az érvek (reasons) produkálásának és értékelésének képességét.
Költséges képességről van szó: sajátos metareprezentációs
képességeket érint, amelyeket pusztán embereknél találunk meg.
Ahhoz, hogy ez a képesség kibontakozzon, gyakorlásra van szükség.
Végrehajtása viszonylag lassú és erőfeszítést igényel. Szerintünk a
következtetés evolúciósan azért bontakozott ki, mert hozzájárul az
emberi kommunikáció hatékonyságához, növeli a tartalmi alapú
episztemikus éberséget, s azt a képességünket, hogy meggyőzzük az
éber közönséget. A következtetés során használt érvek nem önmagukba
zártak, nem szolipsztikusak, nem magáncélokat szolgálnak, hanem
olyan érvek, amelyeket mások meggyőzésére használunk, vagy
legalábbis ismételgetünk. Az érvelés argumentációs elmélete mellett
állunk ki tehát. Ezt már mások is megtették, például Stephen E.
Toulmin (1958), akik amellett álltak ki, hogy a következtetés
elsősorban érvek előállítása és megvédése. Ezek a korábbi
elképzelések azonban nem megfigyelésre vagy filozófiai távlatokra
építettek. Mi azonban inkább tapasztalati alapokra építünk, és
evolúciós keretet használunk, ebben rejlik eredetiségünk.
Az érvelés következtetési elméletének
tapasztalati alapjai
Kísérletileg ellenőrizhető következményei vannak a mégoly elnagyolt
érvelési elméletünknek. Amikor azt hirdetjük, hogy az érvelés olyan
társas kompetencia, amely arra irányul, hogy másokat meggyőzzünk, és
az érveket értékeljük, ez teszi lehetővé az adaptív gondolkodást,
azt, hogy a funkciókból struktúrát és teljesítményt vezessünk le. Az
elmélet sok mindent tartalmaz arra nézve, hogy mikor lesz hatékony
az érvelés, és mikor és hogyan lesz félrevezető. A pszichológia
különböző fejezeteiből merítünk ehhez példákat. Az első predikció
szerint az emberek jó érvelők. Minden evolúciósan kialakult
mechanizmus jól kell működjön arra, amire kialakult, mert egyébként
nem jött volna létre. A meggyőzés és az attitűdváltozás kérdését
vizsgáló kutatók ismételten rámutattak arra, hogy ha az embereket
érdekli egy érv konklúziója, akkor sokkal jobban befolyásolja őket
az erős, mint a gyenge érv. Az emberek képesek az érvelési hibák
észrevételére és a megfelelő reakcióra is. Képesek felismerni az
érvek tágabb makroszerkezetét, a különböző beszélők
elkötelezettségének nyomon követését, és megfelelően tisztázzák,
hogy kinél is van a bizonyítási kényszer. A produkciónál az
embereknek nem okoz nehézséget, hogy érveket vonultassanak fel
felfogásuk mellett, vagy ellenérveket egy alternatíva
megtámadásához. Az emberek, mint Isabelle Blanchette és Kevin Dunbar
(2001) kimutatták, analógiákat használnak, amikor valakit meg
akarnak győzni. Általánosabban, a tényleges érvek és viták
szerkezetét vizsgálva kiderült, hogy még az iskolázatlan
résztvevőket is gyakran lenyűgözi az érvelés koherenciája.
A fejlődési adatok még megdöbbentőbbek. Nancy L.
Stein és Elizabeth R. Albro (2001) kimutatták, hogy már hároméves
gyerekek is képesek érvelésben részt venni. Az óvodások még az olyan
érvelési hibákat is észreveszik, mint a körkörös érvelés. Ugyanakkor
a hagyományos pszichológiai következtetési feladatok csak a
serdülőkor végén végeztethetők el, s még akkor is igen gyengék az
eredmények. A következtetések vagy érvelések pszichológiai
elméletével kapcsolatos adatokból általában arra jutunk, hogy az
emberek nem jó következtetők. Véleményünk szerint azonban igazi
érvelő kontextusokban jobbak lesznek. Természetesen jön elő az
érvelés, amikor másokat kell meggyőzni, vagy meggyőzésre irányuló
érveket kell értékelni, miképpen a dugóhúzó speciálisan a dugó
kihúzására jó, s nem a konzervnyitásra. Számos eredmény támasztja
ezt alá. Mikor az emberek alternatív nézőpontokat támadnak, könnyen
használják a modus tollens érveket (Aki magyar, az beszél magyarul.
János nem beszél magyarul, tehát nem magyar), ugyanakkor hagyományos
gondolkodási helyzetekben csak a felük használja. Ezek az érvek
olyanok, mint például: „minden ember halandó, a tévé nem halandó,
tehát a tévé nem ember”.
Még meggyőzőbbek azok a kísérletek, amelyekben
pontosan ugyanazokat a feladatokat használják egyéni és
csoporthelyzetben. A csoportok általában jobban működnek, ha
világosan egy helyes válasza van a feladatnak. Ennek nem az az oka,
hogy csoportban jobban motiváltak vagyunk a teljesítésre (mert ha
például pénzt adunk a személyeknek, akkor az eredmény nem lesz
hasonló). Ugyanakkor a csoportteljesítményben a vitának alapvető
szerepe van. A vitában a résztvevők képesek jó érveket
felvonultatni, és kiválasztani a csoport által mondott érvek közül a
legjobbakat. Nem meglepő tehát, hogy nagyon hatékonyak azok a
tanulási módszerek, ahol csoportvitán alapszik a tanulás, s újabban
ezeket a módszereket az elemi iskolától az MIT-ig mindenütt
használják.
Van azután egy látszólag paradox oldala is az
érvelési elméletnek. A vitában résztvevő emberek saját nézőpontjukat
alátámasztó érveket keresnek. Az ellentétes álláspont mellett szóló
érv nem hatékony. Ebből az következik, hogy ilyen helyzetekben az
érvek keresése eltorzult kell legyen, vagyis igazolási torzításnak
kell fellépnie. Nagyszámú kísérlet mutatta ki, hogy az emberek csak
olyan érveket mérlegelnek, amelyek alátámasztják a nézőpontjukat.
Olyan új információkat keresnek, amelyek alátámasztják a
véleményüket. Az objektivitás hangsúlyozása nem csökkenti ezt.
Vajon az igazolási torzítás olyan oldala-e a
következtetésnek, mely gyakorlati nézőpontból hasznos, ugyanakkor
ismeretelméleti szempontból kudarcra ítélt? Nem igazán. Az emberek
képesek gondolatok vagy hipotézisek cáfolatára – amikor nem értenek
velük egyet. Amikor valaki más mutat be egy hipotézist, az emberek
sokkal inkább hajlanak a cáfoló dolgok megtalálására.
Amikor az emberek maguk valami mellett érvelnek, s mivel csupa olyan
érvet találnak, mely alátámasztja eredeti intuíciójukat, az emberek
véleménye inkább erősödik. Ugyanez a mechanizmus eredményezi azt,
hogy válaszainkban túlzottan megbízunk. Az érvelést arra is
felhasználjuk, hogy egy fontosnak tartott nézetünket fenntartsuk,
még akkor is, ha kiderül, hogy az téves. Végül, könnyed mentségeket
és igazolásokat találva, a következtetések lehetővé teszik, hogy
túllépjünk erkölcsi skrupulusainkon. Ha magunkban érvelünk, ez
gyakran elvezet arra, hogy nézeteink torzulnak, ami nem lenne
tartható, ha az érvelés és a következtetés funkciója az lenne, hogy
az igazsághoz elvezessen.
A standard felfogás szerint a következtetési
folyamat jobb döntésekhez vezet. Az itt bemutatott következtetési
elmélet szerint azonban, a következtetés inkább olyan döntések felé
visz el, amelyeket mások felé igazolni tudunk, amelyek mellé jó
érveket tudunk felsorakoztatni. Legfeljebb gyenge a korreláció a
között, hogy milyen könnyű egy hallgatóság számára egy döntést
igazoltnak bemutatni, s annak ésszerűsége között. A könnyű
igazolhatóság gyakran rossz döntéseket támaszt alá. Gyakran azért
választanak egy adott alternatívát a résztvevők, mert könnyű érveket
találni mellette. Ez sokszor olyan megoldásokhoz vezet, amely a
résztvevőket sem elégíti ki. Az emberek például egy nagyobb,
svábbogár alakú csokoládét szívesebben választanak, mint egy kisebb,
szív alakút, mivel könnyebb a nagyobb csokoládé választása mellett
érvelni, mint amellett, hogy milyen irracionális undorérzést válthat
ki az alakja. A végén aztán a svábbogár alakú csokit egyáltalán nem
is élvezik!
A társas kompetencia néhány
társas következménye
Szerintünk tehát a következtetés (reasoning) egy sajátos
metareprezentációs képesség, melynek elsődlegesen társas kognitív
funkciója van. Szerkezetileg és működésében meglehetősen eltér
azoktól az intuitív inferenciális mechanizmusoktól, amelyek
elsősorban egyéni kognitív funkciót töltenek be. A kollektív
kognitív teljesítmény az egyéni intuíciók összességén vagy az érvelő
interakción alapulhat, s a kettő igen eltérő dolgokat eredményezhet.
Az egyéni intuíciók nem kollektív közösségi összegzésre készülnek, s
amikor az ilyen összegzés végbemegy, akkor ez jellegzetesen
valamilyen mesterséges mechanizmus révén lehetséges. Valamilyen
számértékben kifejezett egyéni véleményeket kérnek, s kiszámítják az
átlagot, s ha ilyenkor az egyéni vélemények véletlenszerűen térnek
el az igazi értéktől, akkor az összegzés hatékony lehet. Mikor az
emberek egy csoporthelyzetben kollektív megítélést kell használjanak
érvelés nélkül, akkor a csoport általában a tagok átlagos véleménye
felé tendál. Amikor azonban a következtetés ténylegesen működik, ez
befolyásolja a csoportfolyamatok eredményét. Sok esetben jóra
vezetnek: több információ válik közössé, és a jobb érvek nagyobb
súlyt kapnak. Időnként azonban az érvelés a csoport polarizációjához
vezet (Sunstein, 2002). Ez főként akkor megy végbe, amikor az
emberek olyan kérdésről vitatkoznak, amelyben már egyébként
egyetértettek. Ebben az esetben a csoporttagok ugyanannak a tézisnek
az alátámasztására különböző érveket hoznak fel, más csoporttagok az
érvek konklúziójával egyetértve, nem vizsgálják meg ezeket alaposan,
így az emberek még több indokkal támogatják saját eredeti
véleményüket, vagy ugyanaz a véleményük még szélsőségesebbé válik.
Számos katasztrófát – a leghíresebb közülük a Disznó-öbölbeli
katonai invázió – ilyen folyamattal magyaráznak. Fontos emlékezni
rá, hogy ilyen esetekben nem normálisan használjuk a következtetést
és az érvelést. Lehet, hogy van vita, ez azonban kierőszakolt vita.
Az emberek spontánul nem érvelnek, amikor egyetértenek. Az
eredmények ezzel együtt érdekesek, mert a modern világban az ilyen
helyzetek igen gyakoriak. A munkacsoportok, a bizottságok vagy az
esküdtszékek például egy döntés során úgy kell eljárjanak, hogy
döntésüket igazolják, vagyis érveket kell a döntésük mellé
állítaniuk. Amikor a döntésben már kiindulásként egyetértés van,
akkor különösen eltorzult érvek jelennek majd meg.
A csoportpolarizáció az érvelés egy másik
kognitívan és társadalmilag is releváns vonását is meg tudja
magyarázni: az érvelés kreatív lehetőségeit. Az információösszegzés
intuitív mechanizmusai sosem visznek olyan válaszra, mely az eredeti
válaszok körén túl van, az érvelés viszont el tud idáig juttatni. Ez
sok esetben azt eredményezi, hogy a csoport olyan válaszhoz jut,
amely jobb, mint bármelyik eredetileg mérlegelt válasz. Más
esetekben viszont ez rosszabb válaszokhoz is vezethet, mint
amilyenek az eredetiek voltak. Megfelelő intézményes keretekben az
ilyen szélsőségek jól használhatók. Nézzük csak meg például a
különböző tudományos csoportokat, laboratóriumokat vagy iskolákat,
ahol mindegyik tábor szilárd meggyőződéses felfogást képvisel.
Mindegyik csoport polarizációs hatásoktól szenved. Mikor azonban
magasabb szinten szelekciós folyamat megy végbe, mikor például a
különböző csoportokból származó ötleteket egy nagyobb közösség
elbírálja, akkor a polarizáció lehetővé teszi a gondolatok sokkal
nagyobb körben való vizsgálatát. Sok gondolatról persze kiderül,
hogy rossz, de sokszor kiderül, hogy igazabb, mint gondolták volna,
s a polarizáció új, és máskülönben hozzáférhetetlen területekre
vezette el őket.
Gyakran gondolunk arra, hogy a tudomány az emberi
gondolkodás hatalmát és kreativitását jelképezi. Tudjuk, hogy a
tudomány közösségi vállalkozás, mégis úgy érezzük, hogy a tudósok
egyedileg, az egyéni igazságkeresés képességének gyakorlása révén
járulnak ehhez hozzá. Amikor a gondolkodást elsősorban mint társas
kompetenciát tekintjük, melynek célja az, hogy meggyőzzön, és hogy
csak jó okkal engedje, hogy minket meggyőzzenek, mindez egy új módot
ad arra, hogy a tudományt és a gondolkodást, valamint az érvelést
tagoljuk, s általában a kognitív és szociális mozzanatokat jobban
összekapcsoljuk. A kollektív teljesítményének megfelelő megértése
azt kívánja, hogy ugyanannyira figyeljünk a kognitív és a társas
mechanizmusokra.
Kulcsszavak: következtetés, inferencia, érvelés, társas
megismerés evolúciója
IRODALOM
Axelrod, Robert M. (1984): The Evolution
of Cooperation, Basic Books, New York, nem teljes előnézet •
WEBCÍM
Blanchette, Isabelle – Dunbar, Kevin
(2001). Analogy Use in Naturalistic Settings: The Influence of
Audience, Emotion, and Goals. Memory & Cognition. 29, 5, 730–735.
DOI: 10.3758/BF03200475 •
WEBCÍM
Carruthers, Peter (2009). An Architecture
for Dual Reasoning. In: Evans, Jonathan S. B. T. – Frankish, Keith
(eds.): In Two Minds: Dual Processes and Beyond. Oxford University
Press, New York
Frederick, Shane (2005). Cognitive
Reflection and Decision Making. Journal of Economic Perspectives.
19, 4, 25–42. DOI: 10.1257/089533005775196732 •
WEBCÍM
Kahnemann, Daniel (2013). Gyors és lassú
gondolkodás. HVG Könyvek, Budapest
Mascaro, Olivier – Sperber, Dan (2009).
The Moral, Epistemic, and Mindreading Components of Children’s
Vigilance towards Deception. Cognition. 112, 367–380.
DOI:10.1016/j.cognition.2009.05.012
Moshman, David – Geil, Molly (1998).
Collaborative Reasoning: Evidence for Collective Rationality.
Thinking and Reasoning, 4, 3, 231–248. DOI: 10.1080/ 135467898394148
•
WEBCÍM
Sperber, Dan (2006). Why a Deep
Understanding of Cultural Evolution Is Incompatible with Shallow
Psychology. In: Enfield, Nick J. – Levinson, Stephen C. (eds.):
Roots of Human Sociality. Berg, Oxford, 441–449. •
WEBCÍM
Stein, Nancy L. – Albro, Elizabeth R.
(2001): The Origins and Nature of Arguments: Studies in Conflict
Understanding, Emotion, and Negotiation. Discourse Processes. 32,
2–3, 113–133. DOI: 10.1080/ 0163853X.2001.9651594
Sterelny, Kim (2003). Thought in an
Hostile World. Blackwell, Oxford, UK
Sunstein, Cass R. (2002). The Law of Group
Polarization. Journal of Political Philosophy. 10, 2, 175–195.
DOI: 10.1111/1467-9760.00148
Todorov, Alexander – Mandisodza, A. N. –
Goren, A. – Hall, C. C. (2005). Inferences of Competence from Faces
Predict Election Outcomes. Science. 308, 1623–1626. DOI:
10.1126/science.1110589
Toulmin, Stephen E. (1958). The Uses of
Argument. Cambridge University Press, Cambridge •
WEBCÍM
Wason, Peter Cathcart (1972): A
gondolkodás. In: Foss, Brian (szerk.): Új távlatok a
pszichológiában. Gondolat, Budapest, 170–192.
URL1 Josh Garrett
* Dan Sperber, az MTA
tiszteleti tagja, 2014. február 20-án tartotta Rethinking Reasoning
című székfoglalóját. A Magyar Tudomány kérésére beküldött kézirata a
székfoglaló mondandóját képviseli egy kibontottabb cikk formájában.
Fordította Pléh Csaba. Az előadás három kulcskifejezése a reasoning:
következtetés, az inference: inferencia, és az argument: érvelés.
Eltérésüket nem mindig könnyű visszaadni magyarul, ezért tisztázzuk
előre a fordítást.
<
|
|