A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A KÖNYV, AMELYET SENKI SEM OLVASOTT

    ADALÉKOK A HELIOCENTRIKUS MODELLRŐL FOLYTATOTT VITÁHOZ

X

Farkas Gábor Farkas

PhD, osztályvezető, Országos Széchényi Könyvtár • farkas.gabor(kukac)oszk.hu

 

„Tisztában vagyok vele Legszentségesebb Atyám, hogy egyesek, megtudva, hogy könyvemben a De Revolutionibus Orbium Coelestium-ban Földünknek bizonyos mozgásokat tulajdonítok, felkiáltanak majd, s követelik, hogy tűnjön el a színről, aki ilyen nézeteket vall. Ezért igen sokáig haboztam, kiadjam-e ezeket a gondolatokat…” (id. Koestler, 2007, 199.)

Kopernikusz III. Pál pápához írt ajánlásával elindult az égi pályák körforgásáról írott korszakos mű értelmezése és a róla folytatott vita. Amennyiben pontosabban szeretnék fogalmazni, ennél jóval korábban, a most ötszáz éve íródott Commentariolus kéziratos munka másolatain keresztül – melynek magyar vonatkozásairól még lesz szó – már jóval azelőtt folyt disputa a fromborki kanonok heliocentrikus modelljéről, hogy a szöveg kikerült volna Johann Petreius nürnbergi nyomdász sajtója alól. A feltételezhetően 1543. április 21-e előtt megjelent De revolutionibus hozzávetőlegesen – bár erről megoszlanak a vélemények – négyszáz példányban hagyhatta el a nyomdát, s a legtöbb kötet sorsát egészen a mai napig figyelemmel kísérhetjük. Igaza lehetett Terentius Maurus, II. században élt római grammatikusnak, hogy az olvasó felfogóképességétől, voltaképpen az ízlésétől függ a könyv sorsa (pro captu lectoris, habent sua fata libelli)? Tehát a könyv egykori olvasóinak befogadása és a modellről folytatott vita tette lehetővé a Kopernikusz-nyomtatványok ilyen nagyszámú megmaradását közel fél évezreden keresztül? Vagy mégis a magyar származású Arthur Koestler nevezetes művének, az 1959-ben megjelent Alvajárók egyik sommás megállapítása áll közelebb a valósághoz, miszerint Kopernikusz könyve gyakorlatilag olvashatatlan? Vagyis az olvasatlanul maradt példányok őrződtek meg évszázadokon keresztül a könyvespolcokon, úgy, hogy tulajdonosai – kompetencia vagy motiváció hiányában – ki sem nyitották a könyveket?

Mint már említettem, Kopernikusz kozmoszáról – a korszakban nem egyedülálló módon – már a kéziratos, rövidebb változat megszületésétől (1514) elindult a vita. Fél évezrede íródott kommentárja az égitestek elrendezéséről és mozgásáról szóló hipotéziseket foglalta össze, amelyet másolatokban eljuttatott barátaihoz. Kapott belőle Nikolaus von Schönberg (1472–1437) bíboros is, aki több pápánál (X. Leó, VII. Kelemen, III. Pál) töltött be bizalmi állást. Schönberg levelet írt Kopernikusznak 1536-ban, amelyben azt sürgette, hogy a matematikus minél előbb „hozza felfedezését a művelt világ tudomására, s amilyen gyorsan csak lehetséges, küldjön nekem egy példányt az elmélet ismertetéséből és a táblázatokból, valamint mindazon munkáiból, melyek a tárggyal kapcsolatosak”. (id. Koestler, 2007, 204.) Később Kopernikusz méltónak találta ezt a levelet arra, hogy a De revolutionibus elejére beillessze. Ehhez a levélhez kapcsolódhat Johann Albrecht Widmannstetter (1506–1557) német humanista, orientalista három évvel korábbi előadása a Vatikánban, ahol VII. Kelemen pápa előtt magyarázta el Kopernikusz heliocentrikus elméletét.
Itt érdemes röviden megemlíteni a kézirat terjesztésének magyar szálait is. Egy példánya Kassára került Georg Joachim Rheticus (1514– 1574) közvetítésével, s a másolatot az ő halála (1574) után tanítványa, Valentinus Otho (c. 1550–1603) őrizte meg. Később Jakob Christmann (1554–1613) heidelbergi csillagász, orientalista használta ezt a kéziratot. Az ő halála után az éppen Heidelbergben tanuló Comenius, a sárospataki főiskola későbbi tanára szerezte meg. De a kéziratból volt egy példánya Dudith Andrásnak (1533–1589) is, amit Joachim Praetorius (1566–1633) német matematikushoz 1589 elején írt levele is alátámaszt. Dudith ezt a kéziratot Paul Wittich (c. 1546– 1586) boroszlói humanistától kaphatta, aki viszont nagybátyjától, Balthasar Sartorius (1534–1609) egykori jénai teológus professzortól szerezhette. Sartoriushoz talán Rheticustól kerülhetett, akivel levelezett az 1550-es években.

A Commentariolus kéziratos szövegmásolataiban olvasható heliocentrikus modellről már 1543 előtt is folyt vita Wittenbergben, amit Luther Márton közismert, 1539-ből származó megjegyzése is alátámaszt: „Szó volt egy mostanában támadt asztrológusról [Kopernikusz], aki bizonyítani próbálta, hogy nem az égbolt, vagyis a firmamentum, a Nap és a Hold mozognak és fordulnak, hanem csak a Föld […]. De hát mostanság az járja, hogy aki túl okosnak hiszi magát, annak nincs ínyére, mit a többiek csinálnak; azt hiszi, hogy az a legjobb, amit ő talál ki, s ez a bolond [Kopernikusz] a csillagászat egész tudományát kiforgatná, pedig a Szentírásból is kiderül, hogy Józsué nem a Földet, hanem a Napot állította meg.” (Luther, 1983, 205.) Luther elutasító magatartása mellett egy félreértését is érdemes kiemelni: Kopernikusz modelljében nemcsak a Föld, hanem a Hold is kering. Kevésbé ismert, hogy Philipp Melanchthon (1497–1560) két évvel később, 1541-ben hasonlóan csípős megjegyzést tett egy levelében a „szarmata csillagászról”.

A nyolc levélből álló kéziratot soha nem nyomtatták ki. A szélesebb nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen volt, csak 1877-ben bukkantak rá másolataira Bécsben, majd Stockholmban és Aberdeenben. Rheticus 1539-ben kereste fel Kopernikuszt, aki már közel három évtizede dolgozott egy új kozmológiai rendszeren. A tanár–tanítvány kapcsolatból született a Narratio prima című levél, amelyben Rheticus Johann Schöner (1477–1547) nürnbergi matematikusnak, egykori tanárának számolt be Kopernikusz napközéppontú elméletéről. Nyomtatásban tehát ez az első könyv, amelyik a heliocentrikus modellről hírt ad, ám csak alig két tucat példány maradt az utókorra. Franz Rhode (?–1559) gdański officinájában, 1540-ben megjelent könyv egy eddig ismeretlen példánya bukkant fel nemrégen Pécsett, Klimó György (1710–1777) püspök gyűjteményéből. A sikerre való tekintettel a bázeli Robert Winter is kiadta Rheticus beszámolóját 1541-ben. Aztán 1542-ben megjelent még egy rövid munka Kopernikusz tollából De lateribus et angulis triangulorum címmel. Rheticus ugyanis visszatérve Fromborkból, Kopernikusz kéziratából kiválasztott két, trigonometriával foglalkozó fejezetet – a háromszögek oldalairól és szögeiről szólókat –, s kiadta azokat Wittenbergben, hogy előkészítse a nagy mű, a De revolutionibus tudományos fogadtatását. Természetesen a szöveg publikálásában – Hans Lufft (1495–1584), az 1534-ben kiadott Luther-biblia tipográfusának köszönhetően – szerepet játszhatott az is, hogy Rheticus ekkor lett az egyetemen Erasmus Reinhold (1511–1553) mellett matematikaprofesszor, s neki jutott az aritmetika, a geometria és a trigonometria oktatása. Ebből a kiadásból mindössze két ismert példány maradt fenn a Kárpát-medencében, egyik Debrecenben, a másik Kolozsvárott. Tehát a kéziratos másolatok (1514-től) mellett a gdański (1540), a bázeli (1541) és a wittenbergi (1542) rövidebb terjedelmű nyomtatványok terjesztették a heliocentrikus modellt az 1543-as editio princepsig.

A modern európai tudományban határkőnek tekintett, 1543-ban megjelent Kopernikusz-mű hatástörténetéről sokféle elmélet létezik. Mégis az első teljes körű, egyben olvasmánytörténetileg megalapozott vizsgálat Owen Gingerich (sz. 1930) amerikai csillagász, tudománytörténész nevéhez fűződik. A történet talán közismert, Gingerich a már említett Erasmus Reinhold Skóciában őrzött Kopernikusz-példányát kézbe véve – készülve a lengyel matematikus születésének 500. évfordulójára 1973-ban – lepődött meg a könyvben olvasható töménytelen kéziratos megjegyzésen, amely alapján világos lett számára, hogy egyes matematikusok igen alaposan áttanulmányozták ezt a szöveget, és vitatkoztak egy-egy állításával. Innen jött az egyszerű ötlet, ami kézenfekvő volt: össze kell gyűjteni a De revolutionibus összes fennmaradt példányát, s megvizsgálni azokat, hogy mennyire hatott a heliocentrikus alapmű – különböző kiadásokban – a kora újkori századok olvasóira. Természetesen idővel, miután (majdnem) minden egyes kötetet kézbevett az amerikai kutató – öt kontinenst bejárva és három évtizedet rááldozva a feladatra – olyan megkerülhetetlen felmérést (Census) tett le az asztalra, amely nélkül értelmezhetetlenné válna a kopernikuszi recepciótörténet. Gingerich arra volt kíváncsi, hogy igaz-e az a felvetés, amely szerint Kopernikusz könyvét egy szűk, komoly matematikai háttértudással rendelkező körön kívül senki sem olvasta el. E kör legjellegzetesebb képviselője lenne Tycho Brahe (1546–1601), Philipp Melanchthon, Kaspar Peucer (1525–1602) és Erasmus Reinhold, akik, bár elismerték Kopernikusz matematikai zsenialitását, abszurd, az egyetemi oktatásban alkalmazhatatlan teóriaként kezelték ezt az elméletet, ugyanakkor azt gondolták, hogy hipotézisként a bolygók mozgásának modellezésében segítheti a csillagászokat.

Mivel néhány évvel ezelőtt alkalmam volt összefoglalni a Kárpát-medencében egykor és most kézbe vehető példányok történetét (már amelyikét sikerült), itt csak utalok a legfontosabb eredményekre és a számokra. A XVI–XVII. században négy alkalommal jelent meg Kopernikusz munkája. Az első teljes kiadás Johann Petreius nürnbergi sajtója alól került ki 1543-ban. Ezt követte a bázeli Heinrich Petri 1566-os kiadása. Az első tudományos apparátust is tartalmazó edició Nicolaus Mulerius (1564–1630) groningeni matematikus munkája volt 1617-ből. Az 1543-as kiadásból 277, az 1566-osból pedig 324 példány maradt az utókorra a Census adatai szerint. Ezek a számok mindenképpen magasak, hiszen közismert, hogy Galileo Galilei (1564–1642) Sidereus nuncius (Velence, 1610) vagy Isaac Newton (1642–1726) Principia-ként (London, 1687) emlegetett szintén korszakos műveinek a példányszámai sem voltak magasabbak, pedig jó néhány évtized választja el őket Kopernikusz munkájának első megjelenésétől. Gingerich a megmaradt könyvek potenciális és kideríthető tulajdonosai alapján négyszáz példányra becsülte a nürnbergi (1543) kiadást, amelynek több mint a fele maradt volna az utókorra. Szerinte Heinrich Petri bázeli kiadása (1566) talán 5–600 darab lehetett, itt is több mint a fele ma is kézbe vehető. Ez lenyűgöző arány a kortárs tudományos kiadványok megmaradt példányaival összehasonlítva. Így még világosabban látszik, hogy a heliocentrikus munka példányai jelentőségükhöz mérten szép számban őrződtek meg a viharos évszázadok ellenére is.

A magyarországi források – a legszerencsésebb esetben – húsz Kopernikusz-példányról (a három XVI. századi kiadásból: 1542, 1543, 1566) tudósítanak a Kárpát-medencéből a kora újkorban, ami szintén figyelemre méltó. Ennek a fele, tíz példány ma is kézbe vehető. A neves tulajdonosok között találhatjuk Zsámboky Jánost (1531–1584), Mossóczy Zakariás (1542–1587) nyitrai püspököt, Nicasius Ellebodius (1535–1577) flamand humanistát, a nagyszombati kollégium tanárát, Kollonich László (1736–1817) kalocsai érseket, a Batthyány-családot, Michael Weiss és Michael Eckhart brassói, Krasznai Ferenc és Árkosi

 

 

Benedek kolozsvári polgárokat, Hazslinszky Ágost Frigyes (1818–1896) természettudóst és Tittel Pál (1784–1831) csillagászt. A ma is meglévő tíz példány közül hat 2011-ig ismeretlen volt a nemzetközi kutatás számára, s így a Censusban sem szerepelhettek.

Fontos kérdés, hogy Gingerich felmérése hogyan hasznosult az elmúlt évtized szakirodalmában. Biztosan olvasták-e ezeket a XVI. században nyomtatott könyveket? Valóban áttörést hozott az összes ma is meglévő példány vizsgálata a heliocentrikus modell recepciója kutatásában? Johann Petreius nyomdász a következő javaslatot adta a könyv szorgalmas olvasójának (studiose lector) a címlapon: „ezért vedd meg, olvasd el és élvezd [ezt a könyvet]”. Gingerich munkájának újdonsága nemcsak abban rejlett, hogy 601 példány (nürnbergi és a bázeli kiadás) fizikai leírását adta, hanem a jegyzetek, a margináliák teljességre törekvő reprodukcióját és azok interpretációit is, röviden: az első olvasók hogyan tanulmányozták ezt az úttörő szöveget. A már említett, sűrűn jegyzetelt Reinhold-példány jól mutatja az olvasói szokást a De revolutionibus kapcsán: fontos szöveg, s megkerülhetetlen a vele való vita a kor matematikusi számára. Kopernikusz is így határozta meg az égitestek keringéséről szóló munkáját a III. Pálhoz szóló bevezetőjében: ez egy matematikai könyv matematikusoknak (Mathemata mathematicis scribuntur). A kérdés az, hogy csak azoknak? Hiszen Petreius szellemes kiadói mondatát Platón híres intelme követi görögül az 1543-as kiadás címlapján, amelyet annak idején – a hagyomány szerint – az Akadémia kapuja fölé vésetett a filozófus: „Ne lépjen be ide senki, aki a geometriát nem ismeri!”

A címlappal kapcsolatban egy makacs legendával kell még leszámolnunk: Koestler 1959-ben úgy gondolta, hogy a Johannes Dantiscus (1485–1548) által írt epigramma örökre elveszett. Ezzel kapcsolatban Kopernikusz a következőt írta Dantiscusnak 1541-ben: „…abban a kegyben részesített, hogy könyvem [a De revolutionibus] leendő olvasói számára egy ünnepélyesen elegáns epigrammát méltóztatott küldeni. […] Feltétlenül könyvem címoldalán fogom szerepeltetni ezen epigrammát…”. Mire Koestler: „A kitűnő költőpüspök epigrammája nem szerepel sem a könyvben, sem Kopernikusz kéziratában, s valószínűleg örökre elveszett. Dantiscus legnagylelkűbb kegyességének hálás köszönete után Kopernikusz teljes lelki nyugalommal a szemétre hajította az epigrammát, éppúgy, mint püspöke korábbi meghívásait. Igazi randa vénember volt.” (Koestler, 2007, 253–254.) Ez természetesen nem igaz, mivel az 1542-es wittenbergi kiadás címlap verzóján szerepel Dantiscus költeménye, igaz, név és cím nélkül. Feltehetően sem Andreas Osiander, sem Petreius, sem Kopernikusz nem szorgalmazta egy évvel később, hogy ezt a 18 soros epigrammát még beszuszakolják az 1543-as De revolutionibus már kissé zsúfolt címlapjára. A címlap verzóra sem fért volna rá, mivel ott már elkezdődött Osiander előszava. Így nem volt értelme, és nem is lehetett volna újraközölni Dantiscus epigrammáját, de a De lateribus et angulis triangulorum (Wittenberg, 1542) – talán Rheticusnak köszönhetően – megőrizte ezt az utókornak.

Tanulságos, hogy a tudománytörténész (Gingerich) a könyv- és olvasmánytörténeti kutatások előrehaladtával hogyan módosította a koncepcióját. Eredetileg egyszerű jegyzék lett volna azokról (és csak azokról) a példányokról az 1543-as kiadásból, amelyek jegyzeteket, margináliákat tartalmaznak. Már az első kutatási év (1973/1974) elteltével világossá vált, hogy kiemelkedően fontos bevonni az 1566-os edíciót is, mivel a bázeli példányok között is akad olyan, amelyben – a recepciótörténet szempontjából – megkerülhetetlen megjegyzések olvashatók a margón, vagy a kötet elején, esetleg a végén. Így a harvardi professzor fokozatosan eljutott az összes kézbe vehető példány leírásáig mind a két kiadás (Nürnberg, Bázel) esetében. S idővel külön kellett figyelnie (s be is került a Census-ba) a kötésekre, s az ehhez kapcsolódó provenienciára, ugyanis Gingerich a kutatás elején ennek nem tulajdonított komoly szerepet. A több mint hatszáz kötetből mindössze harmincat nem tudott a kezébe venni, s a leírásuk nem autopszia alapján történt. Ha belegondolunk – állapítja meg viccesen –, nincs senki sem, még a nürnbergi és a bázeli nyomdászok közül sem, aki láthatta volna mind a hatszázat, amit egyértelműen a modern kornak (jet-age travel) és a kultúrdiplomáciának köszönhetünk. És az idővel lett precízebb és mélyebb a kutatás, amely sajnálatosan „felületes” volt az elején. A három évtized még egy szükséges rosszat hozott: a régi nyomtatványok vizsgálata nem egy „három évtizedre megfagyott” állapotban történt, az eltelt idő során egyes példányok eltűntek, lappangnak (félreosztották), van, amit elloptak, eladtak, esetleg az új tulajdonosa már nem ismert, s országhatárok rajzolódtak át, birodalmak tűntek el, aztán fel. Több példányt pedig restauráltak, illetve újrakötöttek.

Vessünk egy pillantást a nyomtatás körülményeire! Kopernikusz a legészakibb lengyel város, a Visztula lagúnájánál (Zalew Wiślany, Frisches Haff) fekvő Frombork (Frauenburg) katedrálisában, messze minden tudományos centrumtól, nyomtatási központtól írta meg a könyvét. Soha nem látott volna nyomdafestéket a De revolutionibus, ha Rheticus – szelíd erőszakkal – rá nem veszi műve kiadására az idős matematikust. Érdemes megemlíteni, hogy Rheticus öt könyvet vitt ajándékba a fromborki kanonoknak Wittenbergből, s ebből hármat Petreius nyomtatott Nürnbergben. A Narratio prima 1540-es gdański sikere végül meggyőzte Kopernikuszt a nyomtatásról. Szinte bizonyos, hogy Rheticus döntött Nürnberg mellett, hiszen innen a könyv jobban bekerülhetett a nemzetközi könyvforgalomba, mint Wittenbergből. Petreius nyomtatványai pedig jó érvek lehettek a minőségi tudományos könyvkiadás mellett. Nem járunk messze az igazságtól, amikor azt feltételezzük, hogy Rheticus már a Kopernikusszal való találkozása előtt Nürnberg és Petreius mellett dönthetett. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy a már idézett Asztali beszélgetések 1539-es, illetve Melanchthon levele 1541-es datálású, vagyis nehéz lett volna egy ilyen komoly fóliánst keresztülverni Luther és a Praeceptor Germaniae ellenében a kisebb méretű egyetemi tankönyvekre szakosodott wittenbergi nyomdászokon.

Rheticus 1542 tavaszára megkapta a várva várt tudományos szabadságot: felügyelhette a könyv kinyomtatását Petreius nürnbergi műhelyében. Talán az első megbízása az lehetett, hogy megrendelje az illusztrációként szolgáló 142 fametszetet, melyek összetettsége miatt Petreiusnak szüksége volt egy hozzáértőre, hiszen a metszeteken együtt szerepeltek betűk (szöveges magyarázatok, szimbólumok), illetve geometriai ábrák. Úgy tűnik, hogy 1542 májusában kezdődhetett el a nyomtatás, de Rheticus október közepén már el is hagyta Nürnberget, hogy elfoglalja a számára felkínált lipcsei professzori széket. Így került a lektorálás a később névtelen előszót jegyző Andreas Osianderhez (1498–1552). A viszonylag lassú, költséges és bonyolult nyomtatási procedúrát minden bizonnyal tovább nehezítette Rheticus távozása. Nyilvánvaló, hogy Petreiusnak komoly pénzügyi befektetéssel kellett számolnia, s feltehetjük a megválaszolatlan kérdést, hogy hány példány esetében térülhetett meg mindez?

Természetesen a hozzáférhetőség és az ár is befolyásoló tényező az egyes példányok megmaradásában. Gingerich megemlítette, hogy a matematikusok és a csillagászok (s mi számítsuk hozzá a műkedvelő laikusokat és asztrológusokat is) közötti levelezések tele vannak olyan utalásokkal a XVI. században, hogy különböző könyveket, szövegkiadásokat milyen nehéz beszerezni. Ezt magyar forrással is alá tudjuk támasztani. Batthyány Boldizsár (1535 vagy 1538–1590) könyv- és műgyűjtő mecénás 1573 tavaszán Elias Corvinus (1558–1598) nevű bécsi barátjától az 1572-es új csillagról szóló traktátusokat rendelt, mivel egyes műveket képtelen volt beszerezni. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a De revolutionibus második kiadója, a bázeli Heinrich Petri éppen azért vágott bele 1566-ban a kiadásba, majd negyedszázaddal az editio princeps után, mert jó üzleti haszonnal kecsegtetett, hiszen a nürnbergi kiadás (1543) elfogyhatott, s ezzel együtt az Európaszerte kibontakozó vita a körülöttünk lévő világról újabb érdeklődést generált egy új nemzedék (pl. Giordano Bruno [1548–1600], Tycho Brahe [1546–1601], Michael Maestlin [1550–1631] és Thomas Digges [1546–1595], elvégre csak pár év van közöttük) bekapcsolódásával. Kézenfekvő volt tehát a fogyasztói igény kielégítése. A kötetekben feljegyzett adatok alapján úgy tűnik, hogy Kopernikusz munkájáért komoly, de nem elérhetetlenül magas összeget kellett letenni az asztalra. Valentin Engelhart (1516–1564?) erfurti matematikus 1545-ben 1 forintért vásárolta meg a De revolutionibus egy példányát, ugyanakkor Ptolemaiosz Almageszt-jéért két garassal többet fizetett, amire a magyarázat talán az lehet, hogy ez a Regiomontanus-kiadás (Basel, 1543) ismertebb és népszerűbb szövegnek számított Kopernikusz új és vitatott munkájához képest 1545-ben.

Összegezve az eddigieket: sem Kopernikusz aggodalmas hezitálása, sem Koestler gyilkos kritikája nem igazolta a ma is kézbevehető, illetve a levéltári forrásokból kideríthető egykori példányokban olvasható tulajdoni bejegyzésekből és margináliákból kirajzolódó képet. A De revolutionibus megkerülhetetlen alapmű volt, nemcsak a XVI–XVII. század matematikusai és csillagászai számára, hanem örömmel forgatta – még ha a teljes megértéséhez szükséges magasabb szintű matematikai tudással nem is rendelkezett – a laikus teológus, politikus, utazó, uralkodó, szerzetes, tanár, humanista műveltségű polgár. Az 1543-ban először megjelent mű 1616-os indexre kerüléséig az európai tudóstársadalom egyik lényeges szövege lett, amit bár a legtöbben elvetettek, de a benne foglaltakkal való vita kiemelten fontossá vált több generáció számára.
 



Kulcsszavak: Kopernikusz, heliocentikus modell, recepciótörténet, könyvkultúra, olvasmánytörténet
 


 

IRODALOM

Gingerich, Owen (2002): An Annotated Census of Copernicus’ De revolutionibus (Nuremberg, 1543 and Basel, 1566.), Leiden, Brill

Gingerich, Owen (2004): The Book Nobody Read: Chasing the Revolution of Nicolaus Copernicus. Walker & Company, New York

Koestler, Arthur (2007): Alvajárók. (ford. Makovecz Benjamin) Európa, Budapest

Luther, Martin: Asztali beszélgetések. (1983) (vál., összeáll., jegyzetekkel ellátta és ford. Márton László) Helikon, Budapest