„Tisztában vagyok vele Legszentségesebb Atyám, hogy
egyesek, megtudva, hogy könyvemben a De Revolutionibus Orbium
Coelestium-ban Földünknek bizonyos mozgásokat tulajdonítok,
felkiáltanak majd, s követelik, hogy tűnjön el a színről, aki ilyen
nézeteket vall. Ezért igen sokáig haboztam, kiadjam-e ezeket a
gondolatokat…” (id. Koestler, 2007, 199.)
Kopernikusz III. Pál pápához írt ajánlásával
elindult az égi pályák körforgásáról írott korszakos mű értelmezése
és a róla folytatott vita. Amennyiben pontosabban szeretnék
fogalmazni, ennél jóval korábban, a most ötszáz éve íródott
Commentariolus kéziratos munka másolatain keresztül – melynek magyar
vonatkozásairól még lesz szó – már jóval azelőtt folyt disputa a
fromborki kanonok heliocentrikus modelljéről, hogy a szöveg kikerült
volna Johann Petreius nürnbergi nyomdász sajtója alól. A
feltételezhetően 1543. április 21-e előtt megjelent De
revolutionibus hozzávetőlegesen – bár erről megoszlanak a vélemények
– négyszáz példányban hagyhatta el a nyomdát, s a legtöbb kötet
sorsát egészen a mai napig figyelemmel kísérhetjük. Igaza lehetett
Terentius Maurus, II. században élt római grammatikusnak, hogy az
olvasó felfogóképességétől, voltaképpen az ízlésétől függ a könyv
sorsa (pro captu lectoris, habent sua fata libelli)? Tehát a könyv
egykori olvasóinak befogadása és a modellről folytatott vita tette
lehetővé a Kopernikusz-nyomtatványok ilyen nagyszámú megmaradását
közel fél évezreden keresztül? Vagy mégis a magyar származású Arthur
Koestler nevezetes művének, az 1959-ben megjelent Alvajárók egyik
sommás megállapítása áll közelebb a valósághoz, miszerint
Kopernikusz könyve gyakorlatilag olvashatatlan? Vagyis az
olvasatlanul maradt példányok őrződtek meg évszázadokon keresztül a
könyvespolcokon, úgy, hogy tulajdonosai – kompetencia vagy motiváció
hiányában – ki sem nyitották a könyveket?
Mint már említettem, Kopernikusz kozmoszáról – a
korszakban nem egyedülálló módon – már a kéziratos, rövidebb
változat megszületésétől (1514) elindult a vita. Fél évezrede
íródott kommentárja az égitestek elrendezéséről és mozgásáról szóló
hipotéziseket foglalta össze, amelyet másolatokban eljuttatott
barátaihoz. Kapott belőle Nikolaus von Schönberg (1472–1437) bíboros
is, aki több pápánál (X. Leó, VII. Kelemen, III. Pál) töltött be
bizalmi állást. Schönberg levelet írt Kopernikusznak 1536-ban,
amelyben azt sürgette, hogy a matematikus minél előbb „hozza
felfedezését a művelt világ tudomására, s amilyen gyorsan csak
lehetséges, küldjön nekem egy példányt az elmélet ismertetéséből és
a táblázatokból, valamint mindazon munkáiból, melyek a tárggyal
kapcsolatosak”. (id. Koestler, 2007, 204.) Később Kopernikusz
méltónak találta ezt a levelet arra, hogy a De revolutionibus
elejére beillessze. Ehhez a levélhez kapcsolódhat Johann Albrecht
Widmannstetter (1506–1557) német humanista, orientalista három évvel
korábbi előadása a Vatikánban, ahol VII. Kelemen pápa előtt
magyarázta el Kopernikusz heliocentrikus elméletét.
Itt érdemes röviden megemlíteni a kézirat terjesztésének magyar
szálait is. Egy példánya Kassára került Georg Joachim Rheticus
(1514– 1574) közvetítésével, s a másolatot az ő halála (1574) után
tanítványa, Valentinus Otho (c. 1550–1603) őrizte meg. Később Jakob
Christmann (1554–1613) heidelbergi csillagász, orientalista
használta ezt a kéziratot. Az ő halála után az éppen Heidelbergben
tanuló Comenius, a sárospataki főiskola későbbi tanára szerezte meg.
De a kéziratból volt egy példánya Dudith Andrásnak (1533–1589) is,
amit Joachim Praetorius (1566–1633) német matematikushoz 1589 elején
írt levele is alátámaszt. Dudith ezt a kéziratot Paul Wittich (c.
1546– 1586) boroszlói humanistától kaphatta, aki viszont
nagybátyjától, Balthasar Sartorius (1534–1609) egykori jénai
teológus professzortól szerezhette. Sartoriushoz talán Rheticustól
kerülhetett, akivel levelezett az 1550-es években.
A Commentariolus kéziratos szövegmásolataiban
olvasható heliocentrikus modellről már 1543 előtt is folyt vita
Wittenbergben, amit Luther Márton közismert, 1539-ből származó
megjegyzése is alátámaszt: „Szó volt egy mostanában támadt
asztrológusról [Kopernikusz], aki bizonyítani próbálta, hogy nem az
égbolt, vagyis a firmamentum, a Nap és a Hold mozognak és fordulnak,
hanem csak a Föld […]. De hát mostanság az járja, hogy aki túl
okosnak hiszi magát, annak nincs ínyére, mit a többiek csinálnak;
azt hiszi, hogy az a legjobb, amit ő talál ki, s ez a bolond
[Kopernikusz] a csillagászat egész tudományát kiforgatná, pedig a
Szentírásból is kiderül, hogy Józsué nem a Földet, hanem a Napot
állította meg.” (Luther, 1983, 205.) Luther elutasító magatartása
mellett egy félreértését is érdemes kiemelni: Kopernikusz
modelljében nemcsak a Föld, hanem a Hold is kering. Kevésbé ismert,
hogy Philipp Melanchthon (1497–1560) két évvel később, 1541-ben
hasonlóan csípős megjegyzést tett egy levelében a „szarmata
csillagászról”.
A nyolc levélből álló kéziratot soha nem nyomtatták
ki. A szélesebb nyilvánosság előtt sokáig ismeretlen volt, csak
1877-ben bukkantak rá másolataira Bécsben, majd Stockholmban és
Aberdeenben. Rheticus 1539-ben kereste fel Kopernikuszt, aki már
közel három évtizede dolgozott egy új kozmológiai rendszeren. A
tanár–tanítvány kapcsolatból született a Narratio prima című levél,
amelyben Rheticus Johann Schöner (1477–1547) nürnbergi
matematikusnak, egykori tanárának számolt be Kopernikusz
napközéppontú elméletéről. Nyomtatásban tehát ez az első könyv,
amelyik a heliocentrikus modellről hírt ad, ám csak alig két tucat
példány maradt az utókorra. Franz Rhode (?–1559) gdański
officinájában, 1540-ben megjelent könyv egy eddig ismeretlen
példánya bukkant fel nemrégen Pécsett, Klimó György (1710–1777)
püspök gyűjteményéből. A sikerre való tekintettel a bázeli Robert
Winter is kiadta Rheticus beszámolóját 1541-ben. Aztán 1542-ben
megjelent még egy rövid munka Kopernikusz tollából De lateribus et
angulis triangulorum címmel. Rheticus ugyanis visszatérve
Fromborkból, Kopernikusz kéziratából kiválasztott két,
trigonometriával foglalkozó fejezetet – a háromszögek oldalairól és
szögeiről szólókat –, s kiadta azokat Wittenbergben, hogy
előkészítse a nagy mű, a De revolutionibus tudományos fogadtatását.
Természetesen a szöveg publikálásában – Hans Lufft (1495–1584), az
1534-ben kiadott Luther-biblia tipográfusának köszönhetően –
szerepet játszhatott az is, hogy Rheticus ekkor lett az egyetemen
Erasmus Reinhold (1511–1553) mellett matematikaprofesszor, s neki
jutott az aritmetika, a geometria és a trigonometria oktatása. Ebből
a kiadásból mindössze két ismert példány maradt fenn a
Kárpát-medencében, egyik Debrecenben, a másik Kolozsvárott. Tehát a
kéziratos másolatok (1514-től) mellett a gdański (1540), a bázeli
(1541) és a wittenbergi (1542) rövidebb terjedelmű nyomtatványok
terjesztették a heliocentrikus modellt az 1543-as editio princepsig.
A modern európai tudományban határkőnek tekintett,
1543-ban megjelent Kopernikusz-mű hatástörténetéről sokféle elmélet
létezik. Mégis az első teljes körű, egyben olvasmánytörténetileg
megalapozott vizsgálat Owen Gingerich (sz. 1930) amerikai
csillagász, tudománytörténész nevéhez fűződik. A történet talán
közismert, Gingerich a már említett Erasmus Reinhold Skóciában
őrzött Kopernikusz-példányát kézbe véve – készülve a lengyel
matematikus születésének 500. évfordulójára 1973-ban – lepődött meg
a könyvben olvasható töménytelen kéziratos megjegyzésen, amely
alapján világos lett számára, hogy egyes matematikusok igen alaposan
áttanulmányozták ezt a szöveget, és vitatkoztak egy-egy állításával.
Innen jött az egyszerű ötlet, ami kézenfekvő volt: össze kell
gyűjteni a De revolutionibus összes fennmaradt példányát, s
megvizsgálni azokat, hogy mennyire hatott a heliocentrikus alapmű –
különböző kiadásokban – a kora újkori századok olvasóira.
Természetesen idővel, miután (majdnem) minden egyes kötetet
kézbevett az amerikai kutató – öt kontinenst bejárva és három
évtizedet rááldozva a feladatra – olyan megkerülhetetlen felmérést
(Census) tett le az asztalra, amely nélkül értelmezhetetlenné válna
a kopernikuszi recepciótörténet. Gingerich arra volt kíváncsi, hogy
igaz-e az a felvetés, amely szerint Kopernikusz könyvét egy szűk,
komoly matematikai háttértudással rendelkező körön kívül senki sem
olvasta el. E kör legjellegzetesebb képviselője lenne Tycho Brahe
(1546–1601), Philipp Melanchthon, Kaspar Peucer (1525–1602) és
Erasmus Reinhold, akik, bár elismerték Kopernikusz matematikai
zsenialitását, abszurd, az egyetemi oktatásban alkalmazhatatlan
teóriaként kezelték ezt az elméletet, ugyanakkor azt gondolták, hogy
hipotézisként a bolygók mozgásának modellezésében segítheti a
csillagászokat.
Mivel néhány évvel ezelőtt alkalmam volt
összefoglalni a Kárpát-medencében egykor és most kézbe vehető
példányok történetét (már amelyikét sikerült), itt csak utalok a
legfontosabb eredményekre és a számokra. A XVI–XVII. században négy
alkalommal jelent meg Kopernikusz munkája. Az első teljes kiadás
Johann Petreius nürnbergi sajtója alól került ki 1543-ban. Ezt
követte a bázeli Heinrich Petri 1566-os kiadása. Az első tudományos
apparátust is tartalmazó edició Nicolaus Mulerius (1564–1630)
groningeni matematikus munkája volt 1617-ből. Az 1543-as kiadásból
277, az 1566-osból pedig 324 példány maradt az utókorra a Census
adatai szerint. Ezek a számok mindenképpen magasak, hiszen
közismert, hogy Galileo Galilei (1564–1642) Sidereus nuncius
(Velence, 1610) vagy Isaac Newton (1642–1726) Principia-ként
(London, 1687) emlegetett szintén korszakos műveinek a példányszámai
sem voltak magasabbak, pedig jó néhány évtized választja el őket
Kopernikusz munkájának első megjelenésétől. Gingerich a megmaradt
könyvek potenciális és kideríthető tulajdonosai alapján négyszáz
példányra becsülte a nürnbergi (1543) kiadást, amelynek több mint a
fele maradt volna az utókorra. Szerinte Heinrich Petri bázeli
kiadása (1566) talán 5–600 darab lehetett, itt is több mint a fele
ma is kézbe vehető. Ez lenyűgöző arány a kortárs tudományos
kiadványok megmaradt példányaival összehasonlítva. Így még
világosabban látszik, hogy a heliocentrikus munka példányai
jelentőségükhöz mérten szép számban őrződtek meg a viharos
évszázadok ellenére is.
A magyarországi források – a legszerencsésebb
esetben – húsz Kopernikusz-példányról (a három XVI. századi
kiadásból: 1542, 1543, 1566) tudósítanak a Kárpát-medencéből a kora
újkorban, ami szintén figyelemre méltó. Ennek a fele, tíz példány ma
is kézbe vehető. A neves tulajdonosok között találhatjuk Zsámboky
Jánost (1531–1584), Mossóczy Zakariás (1542–1587) nyitrai püspököt,
Nicasius Ellebodius (1535–1577) flamand humanistát, a nagyszombati
kollégium tanárát, Kollonich László (1736–1817) kalocsai érseket, a
Batthyány-családot, Michael Weiss és Michael Eckhart brassói,
Krasznai Ferenc és Árkosi
|
|
Benedek kolozsvári polgárokat, Hazslinszky Ágost
Frigyes (1818–1896) természettudóst és Tittel Pál (1784–1831)
csillagászt. A ma is meglévő tíz példány közül hat 2011-ig
ismeretlen volt a nemzetközi kutatás számára, s így a Censusban sem
szerepelhettek.
Fontos kérdés, hogy Gingerich felmérése hogyan
hasznosult az elmúlt évtized szakirodalmában. Biztosan olvasták-e
ezeket a XVI. században nyomtatott könyveket? Valóban áttörést
hozott az összes ma is meglévő példány vizsgálata a heliocentrikus
modell recepciója kutatásában? Johann Petreius nyomdász a következő
javaslatot adta a könyv szorgalmas olvasójának (studiose lector) a
címlapon: „ezért vedd meg, olvasd el és élvezd [ezt a könyvet]”.
Gingerich munkájának újdonsága nemcsak abban rejlett, hogy 601
példány (nürnbergi és a bázeli kiadás) fizikai leírását adta, hanem
a jegyzetek, a margináliák teljességre törekvő reprodukcióját és
azok interpretációit is, röviden: az első olvasók hogyan
tanulmányozták ezt az úttörő szöveget. A már említett, sűrűn
jegyzetelt Reinhold-példány jól mutatja az olvasói szokást a De
revolutionibus kapcsán: fontos szöveg, s megkerülhetetlen a vele
való vita a kor matematikusi számára. Kopernikusz is így határozta
meg az égitestek keringéséről szóló munkáját a III. Pálhoz szóló
bevezetőjében: ez egy matematikai könyv matematikusoknak (Mathemata
mathematicis scribuntur). A kérdés az, hogy csak azoknak? Hiszen
Petreius szellemes kiadói mondatát Platón híres intelme követi
görögül az 1543-as kiadás címlapján, amelyet annak idején – a
hagyomány szerint – az Akadémia kapuja fölé vésetett a filozófus:
„Ne lépjen be ide senki, aki a geometriát nem ismeri!”
A címlappal kapcsolatban egy makacs legendával kell
még leszámolnunk: Koestler 1959-ben úgy gondolta, hogy a Johannes
Dantiscus (1485–1548) által írt epigramma örökre elveszett. Ezzel
kapcsolatban Kopernikusz a következőt írta Dantiscusnak 1541-ben:
„…abban a kegyben részesített, hogy könyvem [a De revolutionibus]
leendő olvasói számára egy ünnepélyesen elegáns epigrammát
méltóztatott küldeni. […] Feltétlenül könyvem címoldalán fogom
szerepeltetni ezen epigrammát…”. Mire Koestler: „A kitűnő
költőpüspök epigrammája nem szerepel sem a könyvben, sem Kopernikusz
kéziratában, s valószínűleg örökre elveszett. Dantiscus
legnagylelkűbb kegyességének hálás köszönete után Kopernikusz teljes
lelki nyugalommal a szemétre hajította az epigrammát, éppúgy, mint
püspöke korábbi meghívásait. Igazi randa vénember volt.” (Koestler,
2007, 253–254.) Ez természetesen nem igaz, mivel az 1542-es
wittenbergi kiadás címlap verzóján szerepel Dantiscus költeménye,
igaz, név és cím nélkül. Feltehetően sem Andreas Osiander, sem
Petreius, sem Kopernikusz nem szorgalmazta egy évvel később, hogy
ezt a 18 soros epigrammát még beszuszakolják az 1543-as De
revolutionibus már kissé zsúfolt címlapjára. A címlap verzóra sem
fért volna rá, mivel ott már elkezdődött Osiander előszava. Így nem
volt értelme, és nem is lehetett volna újraközölni Dantiscus
epigrammáját, de a De lateribus et angulis triangulorum (Wittenberg,
1542) – talán Rheticusnak köszönhetően – megőrizte ezt az utókornak.
Tanulságos, hogy a tudománytörténész (Gingerich) a
könyv- és olvasmánytörténeti kutatások előrehaladtával hogyan
módosította a koncepcióját. Eredetileg egyszerű jegyzék lett volna
azokról (és csak azokról) a példányokról az 1543-as kiadásból,
amelyek jegyzeteket, margináliákat tartalmaznak. Már az első
kutatási év (1973/1974) elteltével világossá vált, hogy kiemelkedően
fontos bevonni az 1566-os edíciót is, mivel a bázeli példányok
között is akad olyan, amelyben – a recepciótörténet szempontjából –
megkerülhetetlen megjegyzések olvashatók a margón, vagy a kötet
elején, esetleg a végén. Így a harvardi professzor fokozatosan
eljutott az összes kézbe vehető példány leírásáig mind a két kiadás
(Nürnberg, Bázel) esetében. S idővel külön kellett figyelnie (s be
is került a Census-ba) a kötésekre, s az ehhez kapcsolódó
provenienciára, ugyanis Gingerich a kutatás elején ennek nem
tulajdonított komoly szerepet. A több mint hatszáz kötetből
mindössze harmincat nem tudott a kezébe venni, s a leírásuk nem
autopszia alapján történt. Ha belegondolunk – állapítja meg viccesen
–, nincs senki sem, még a nürnbergi és a bázeli nyomdászok közül
sem, aki láthatta volna mind a hatszázat, amit egyértelműen a modern
kornak (jet-age travel) és a kultúrdiplomáciának köszönhetünk. És az
idővel lett precízebb és mélyebb a kutatás, amely sajnálatosan
„felületes” volt az elején. A három évtized még egy szükséges
rosszat hozott: a régi nyomtatványok vizsgálata nem egy „három
évtizedre megfagyott” állapotban történt, az eltelt idő során egyes
példányok eltűntek, lappangnak (félreosztották), van, amit elloptak,
eladtak, esetleg az új tulajdonosa már nem ismert, s országhatárok
rajzolódtak át, birodalmak tűntek el, aztán fel. Több példányt pedig
restauráltak, illetve újrakötöttek.
Vessünk egy pillantást a nyomtatás körülményeire!
Kopernikusz a legészakibb lengyel város, a Visztula lagúnájánál
(Zalew Wiślany, Frisches Haff) fekvő Frombork (Frauenburg)
katedrálisában, messze minden tudományos centrumtól, nyomtatási
központtól írta meg a könyvét. Soha nem látott volna nyomdafestéket
a De revolutionibus, ha Rheticus – szelíd erőszakkal – rá nem veszi
műve kiadására az idős matematikust. Érdemes megemlíteni, hogy
Rheticus öt könyvet vitt ajándékba a fromborki kanonoknak
Wittenbergből, s ebből hármat Petreius nyomtatott Nürnbergben. A
Narratio prima 1540-es gdański sikere végül meggyőzte Kopernikuszt a
nyomtatásról. Szinte bizonyos, hogy Rheticus döntött Nürnberg
mellett, hiszen innen a könyv jobban bekerülhetett a nemzetközi
könyvforgalomba, mint Wittenbergből. Petreius nyomtatványai pedig jó
érvek lehettek a minőségi tudományos könyvkiadás mellett. Nem járunk
messze az igazságtól, amikor azt feltételezzük, hogy Rheticus már a
Kopernikusszal való találkozása előtt Nürnberg és Petreius mellett
dönthetett. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy a már idézett
Asztali beszélgetések 1539-es, illetve Melanchthon levele 1541-es
datálású, vagyis nehéz lett volna egy ilyen komoly fóliánst
keresztülverni Luther és a Praeceptor Germaniae ellenében a kisebb
méretű egyetemi tankönyvekre szakosodott wittenbergi nyomdászokon.
Rheticus 1542 tavaszára megkapta a várva várt
tudományos szabadságot: felügyelhette a könyv kinyomtatását Petreius
nürnbergi műhelyében. Talán az első megbízása az lehetett, hogy
megrendelje az illusztrációként szolgáló 142 fametszetet, melyek
összetettsége miatt Petreiusnak szüksége volt egy hozzáértőre,
hiszen a metszeteken együtt szerepeltek betűk (szöveges
magyarázatok, szimbólumok), illetve geometriai ábrák. Úgy tűnik,
hogy 1542 májusában kezdődhetett el a nyomtatás, de Rheticus október
közepén már el is hagyta Nürnberget, hogy elfoglalja a számára
felkínált lipcsei professzori széket. Így került a lektorálás a
később névtelen előszót jegyző Andreas Osianderhez (1498–1552). A
viszonylag lassú, költséges és bonyolult nyomtatási procedúrát
minden bizonnyal tovább nehezítette Rheticus távozása. Nyilvánvaló,
hogy Petreiusnak komoly pénzügyi befektetéssel kellett számolnia, s
feltehetjük a megválaszolatlan kérdést, hogy hány példány esetében
térülhetett meg mindez?
Természetesen a hozzáférhetőség és az ár is
befolyásoló tényező az egyes példányok megmaradásában. Gingerich
megemlítette, hogy a matematikusok és a csillagászok (s mi számítsuk
hozzá a műkedvelő laikusokat és asztrológusokat is) közötti
levelezések tele vannak olyan utalásokkal a XVI. században, hogy
különböző könyveket, szövegkiadásokat milyen nehéz beszerezni. Ezt
magyar forrással is alá tudjuk támasztani. Batthyány Boldizsár (1535
vagy 1538–1590) könyv- és műgyűjtő mecénás 1573 tavaszán Elias
Corvinus (1558–1598) nevű bécsi barátjától az 1572-es új csillagról
szóló traktátusokat rendelt, mivel egyes műveket képtelen volt
beszerezni. Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a De
revolutionibus második kiadója, a bázeli Heinrich Petri éppen azért
vágott bele 1566-ban a kiadásba, majd negyedszázaddal az editio
princeps után, mert jó üzleti haszonnal kecsegtetett, hiszen a
nürnbergi kiadás (1543) elfogyhatott, s ezzel együtt az Európaszerte
kibontakozó vita a körülöttünk lévő világról újabb érdeklődést
generált egy új nemzedék (pl. Giordano Bruno [1548–1600], Tycho
Brahe [1546–1601], Michael Maestlin [1550–1631] és Thomas Digges
[1546–1595], elvégre csak pár év van közöttük) bekapcsolódásával.
Kézenfekvő volt tehát a fogyasztói igény kielégítése. A kötetekben
feljegyzett adatok alapján úgy tűnik, hogy Kopernikusz munkájáért
komoly, de nem elérhetetlenül magas összeget kellett letenni az
asztalra. Valentin Engelhart (1516–1564?) erfurti matematikus
1545-ben 1 forintért vásárolta meg a De revolutionibus egy
példányát, ugyanakkor Ptolemaiosz Almageszt-jéért két garassal
többet fizetett, amire a magyarázat talán az lehet, hogy ez a
Regiomontanus-kiadás (Basel, 1543) ismertebb és népszerűbb szövegnek
számított Kopernikusz új és vitatott munkájához képest 1545-ben.
Összegezve az eddigieket: sem Kopernikusz
aggodalmas hezitálása, sem Koestler gyilkos kritikája nem igazolta a
ma is kézbevehető, illetve a levéltári forrásokból kideríthető
egykori példányokban olvasható tulajdoni bejegyzésekből és
margináliákból kirajzolódó képet. A De revolutionibus
megkerülhetetlen alapmű volt, nemcsak a XVI–XVII. század
matematikusai és csillagászai számára, hanem örömmel forgatta – még
ha a teljes megértéséhez szükséges magasabb szintű matematikai
tudással nem is rendelkezett – a laikus teológus, politikus, utazó,
uralkodó, szerzetes, tanár, humanista műveltségű polgár. Az 1543-ban
először megjelent mű 1616-os indexre kerüléséig az európai
tudóstársadalom egyik lényeges szövege lett, amit bár a legtöbben
elvetettek, de a benne foglaltakkal való vita kiemelten fontossá
vált több generáció számára.
Kulcsszavak: Kopernikusz, heliocentikus modell, recepciótörténet,
könyvkultúra, olvasmánytörténet
IRODALOM
Gingerich, Owen (2002): An Annotated
Census of Copernicus’ De revolutionibus (Nuremberg, 1543 and Basel,
1566.), Leiden, Brill
Gingerich, Owen (2004): The Book Nobody
Read: Chasing the Revolution of Nicolaus Copernicus. Walker &
Company, New York
Koestler, Arthur (2007): Alvajárók. (ford.
Makovecz Benjamin) Európa, Budapest
Luther, Martin: Asztali beszélgetések.
(1983) (vál., összeáll., jegyzetekkel ellátta és ford. Márton
László) Helikon, Budapest
|
|