földrengések száma több ezerre tehető, de ezek
közül csak 387 keletkezett 1700 előtt. Első írásos forrásunk,
amelyben földrengések felsorolása található, Istvánffy Miklós
(1538-1615) műve (1855), amely hat XVI– XVII. századi magyarországi
eseményt említ (1585, Magyarország és Illiria; 1590, Bécs, Pozsony,
Nagyszombat, Zágráb; 1594, Erdély; 1599, Ausztria és Magyarország;
1602, Ausztria és Magyarország; 1613, Zsolna). Az első magyar, aki
földrengésekkel tudományos értelemben foglalkozott, Mazar Kristóf
(1655?–1708) lehetett, hiszen részt vett egy földrengésekkel
foglalkozó vitában a Wittenbergi Egyetemen, 1674-ben. Ugyancsak
Wittenbergben folytatta egyetemi tanulmányait Schnitzler Jakab
(1636-1684), és 1658-ban ugyanott doktorált is, majd 1662-ig az
egyetemen maradt, valószínűleg oktatóként. 1662-től 1668-ig a
nagyszebeni gimnázium tanára, és élete utolsó éveiben evangélikus
lelkészként működött. Az ő nevéhez fűződik a történelmi
Magyarországon megjelent első olyan munka, amely a földrengésekkel
foglalkozik. Schnitzler (1681) könyve Kircher már említett Mundus
subterraneus címen, 1678-ban megjelent munkájának hatása alatt
íródott.
A XVIII. században a magyar tudományos élet és ezen
belül a földtudományi kutatás is megélénkült. Ez az élénkülés a
szeizmológia terén elsősorban a múltbeli földrengésekre vonatkozó
információk gyűjtésében és az ezeket összegző katalógusok
összeállításában nyilvánult meg. Ezen adatgyűjtési tevékenység a
jelenkori tudományos munka számára is fontos, különös tekintettel
arra, hogy a közepesnek mondható magyarországi szeizmikus aktivitás
mellett a földrengések ismétlődése ritka, gyakran több száz év is
szükséges ahhoz, hogy ugyanazon a forrásterületen a nagy események
ismétlődjenek. Kaprinai István (1714–1785) jezsuita történész adatai
egy, a komáromi 1763. évi földrengésről írt tanulmánnyal együtt
sajnos napjainkig sem láttak napvilágot, kézirata az ELTE
könyvtárában (Egyetemi Könyvtár) található. Ugyanitt található
Kolinovics Gábriel (1698–1770) történetíró és királyi táblai hites
jegyző hazai földrengésekkel foglalkozó, 1767-ben írt terjedelmes
műve is, ugyancsak kéziratban.
A magyar földrengéskutatás büszkesége Grossinger
Jánosnak (1728–1803), a komáromi Ó-vár lelkészének Győrben, 1783-ban
megjelent könyve. A könyv előbb részletesen foglalkozik a rengések
keletkezésének Grossinger által elképzelt magyarázatával. A rengések
okozója „a szűk helyre szorított, és nagy hő hatására kitágult
levegő”. Ír a földrengések általa vélt – elsősorban meteorológiai –
előjeleiről. A mű legfontosabb értékét az a huszonnégy magyarországi
földrengésre vonatkozó információ jelenti, amelyeket „régi
évkönyveket” átnézve sikerült összegyűjtenie. Grossinger munkája a
maga korában az egyik legkorszerűbb földrengéskatalógusnak számít.
Fontos eredménye volt, hogy az ország területén belül
megkülönbözetett szeizmológiai szempontból aktív és nyugodt
területeket. Megállapítja azt is, hogy más országokkal
összehasonlítva Magyarországon a földrengések nem tekinthetőek
gyakori eseményeknek. Grossinger (1797) Magyarország élő és
élettelen természetével foglalkozó ötkötetes munkájában is
foglalkozik a földrengések kérdésével, és valószínűleg ő a szerzője
annak a Budán, 1763-ban német nyelven megjelent röplapnak, amely az
1763. évi komáromi földrengésről tudósít. Érdekes megemlíteni, hogy
ebben az időben, valószínűleg Grossinger hatására, egy csehországi
főúr, Johann Sternberg is írt tanulmányt a magyarországi
földrengésekről Versuch einer Geschichte der Ungarischen Erdbeben,
Abhandlungen der Böhmischen Gesellschaft der Wissenschaften aus das
Jahr 1786, 1-8, Prag und Dresden, 1786. (Sternberg, 1786).
Részletesen foglalkozik a földrengésekkel
Mitterpacher Lajos [(1734–1814), a természettörténet, fizikai
földleírás rendes tanára a Királyi Magyar Tudományegyetemen], két
könyve (Mitterpacher, 1774, 1789), ill. Varga Márton (1767–1818)
főleg csillagászati tárgyú munkája is (Varga, 1809). Már a XIX.
század elején, 1824ben jelent meg a komáromi kötődésű Holéczy Mihály
(1795-1838) dolgozata. Ugyanebben az évben látott napvilágot Katona
Mihály (1764–1822) könyve is (Katona, 1824).
Az 1810. január 14-i móri földrengés
tapasztalatainak összegzése:
„Dissertatio de terrae motu…”
1810. január 14-én este hat után néhány perccel erős földrengés
rázta meg Mórt és környékét. Kitaibel Pál és Tomcsányi Ádám
munkájában az áll, hogy a földrengés ¾ 6 és ½ 7 között következett
be, és hogy a rengési időkülönbség talán a távolságokkal arányos. A
bécsi csillagdában a beérkező lökés következtében történt
óraleállást helyi idő szerint 5 óra 53 perckor észlelték (a budai
csillagda órájának leállásáról nincs tudomásunk), amiből Réthly
Antal 1910-ben arra következtetett, hogy a rengés időpontja 6 óra 10
perc. Az esemény után ötven perccel a budai születésű és a budai
egyetemen orvosi diplomát szerzett Novák József „nemes Fejér
vármegyei rendes tisztiorvos” már útra kelt, és beutazta a rengés
által sújtott területet. Az utazása során nyert adatokon alapuló
1810. március 6-i keltezésű Jelentés az idei földrengés
megvizsgálásáról, amelynek címzettje a „Tekintetes Egyetem” volt,
nagy szerepet játszott a földrengés hatásainak tisztázásában. A
Helytartótanács január 23-án körrendeletben fordul a vármegyéhez,
amelyben „nem tud csodálkozni azon, hogy… Uraságotok ilyen hosszú
ideig késlekednek” az elvárható jelentéssel. Ugyanezen a napon
rendeletben kérik a Pesti Királyi Tudományegyetem Tanácsától, hogy
„Mitterpacher Lajost, a természettudomány rendes tanárát, s ha ez
nem volna lehetséges, Tomcsányi Ádámot, a fizika tanárát, valamint
Kitaibelt, a vegytan tanárát azzal az utasítással küldje ki Fejér
vármegye területére, közelebbről Mór községbe és a vele határos
helységekbe …hogy kutassák ki …fizikai és chemiai kísérletekkel”, mi
is történt. Ennek megfelelően a Királyi Magyar Tudományegyetem
Tanácsának nevében Bene Ferenc rektor utasítást ad Kitaibel Pál,
Tomcsányi Ádám és Fabrici Lajos tanároknak (Mitterpacher
kiküldésétől annak előrehaladott kora és egészségi állapota miatt
eltekintettek), hogy az „észlelt földrengés okát, hatását és a
kísérő jelenségeket tudományosan vizsgálják meg”. A tanároknak a
Tanács részletes szempontokat ad, és munkatervet határoz meg. A
munkához az egyetem fizikai, vegyészeti, ásványtani kutatóeszközöket
biztosít. Valószínűleg még indulás előtt Tomcsányi Ádám elektrométer
és kondenzátor felhasználásával vizsgálta a földrengés sújtotta
terület földtani felépítésében döntő szerepet játszó és 1792-ben
először leírt dolomitot. Arra az eredményre jutott, hogy ez a kőzet
nem gyakorol környezetére számottevő elektromos hatást.
A kiküldött professzorok február 3-án (Kitaibel
születésnapján) indultak útnak, és Velencén megszállva 4-én reggel
érkeztek Székesfehérvárra, ahol csatlakozott hozzájuk Novák József
és más megyei tisztviselők is. Önmagukat nem kímélve sáros utakon,
télvíz idején naponta hosszú utat megtéve február 17-ig tartózkodtak
a rengés hatásának kitett területen. A lakosság kikérdezése és a
keletkezett károk értékelése mellett hidrológiai és földtani
megfigyeléseket végeztek (feljegyezték a források vízhozamának
változását, meghatározták azok kémiai összetételét, több földtani
formációt alkotó kőzetet írtak le), és megmérték a földrengés
keltette hasadékokat (Sikátornál több hasadékot is találtak, amelyek
közül a legnagyobb 200 öl hosszú és egy öl széles volt; egy bécsi öl
~1,90 m). Az expedíció munkájáról Fabrici Lajos készített latin
című, de német nyelvű feljegyzéseket (a ceruzával írt munka a
budapesti Egyetemi Könyvtárban található Exmissionis pro
investigatione cause Terrae-motus Anno 1810, Mense Jan. in
Februarium in comitatu Albensi grassantis címmel). Tomcsányi és
Kitaibel feljegyzéseit nem ismerjük. A kiküldött professzorokat
jelentésük megírásában minden bizonnyal segítette Novák József már
említett jelentése, amely a károkról és azok eloszlásáról ad
részletes képet, valamint a természeti környezet változásairól
tudósít. Érdekes hozzájárulás lehetett a jelentéstevő professzorok
számára, hogy a Helytartótanács egy általa kibocsátott, tizenhat
pontot tartalmazó kérdőívre alapozott adatgyűjtésre kötelezte Fejér
vármegyét.
A kiküldött három egyetemi tanár 1810. március
19-én nyújtotta be jelentését az egyetem Tanácsának, amelyet Bene
Ferenc rektor április 10-én kelt leveléhez mellékelve juttatott el a
Helytartótanácshoz, ez utóbbi pedig május 1-én tett jelentést az
uralkodónak. A mai modern korban élők hajlamosak azt hinni, hogy a
reformkor előtti időkben az élet lassan folydogált. Ennek a
hiedelemnek – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen komoly
tartalmú jelentést készítettek a földrengés következményeit vizsgáló
tanárok – ellentmond az a tény, hogy az adminisztratív tevékenység,
a kárfeltárás és az elemző munka alig több mint két hónap alatt
eredményesen befejeződött. A tanárok jelentésében már lényegében
minden megtalálható abból, ami az 1814-ben nyomtatásban megjelent
Dissertatio de terrae motu tartalmaz. A két szöveg nagyobb része
szóról szóra megegyezik. Az eltérések formaiak: a nyomtatásban
megjelent könyv szerzői között már nem szerepel Fabrici Lajos, mivel
1810. augusztus 2-án Pesten meghalt, a nyomtatott szöveg tartalmaz
olyan hivatkozásokat, amelyek megjelenési éve 1810 utáni, és az
utórengések felsorolása sem szakad meg a földrengés évében.
A király még 1810. május 10-én elrendeli –
tekintettel a jelentős nemzetközi érdeklődésre és elismerésre – a
jelentés kinyomtatását. A kinyomtatás szükségességét a bécsi
egyetemi tanárok és a bécsi egyetem orvosi karának 1811-ben
elkészült Udvari Kancelláriának írt szakvéleménye is egyértelműen
szorgalmazza. A Helytartótanács 1812. február 9-én kelt, az Egyetemi
Nyomda igazgatójának írt levelében rendeli el, hogy a „királyi
Egyetemi Nyomda saját költségén… a tanulmány szerzőivel teljes
egyetértésben, mind a nyomdai korrektúráról, mind a közeljövőben
megküldendő és ércbe vésendő térkép nyomtatásáról gondoskodjék.”
A nyomtatásban megjelent könyv a XXI. század elején
élő olvasót két szempontból is meglepi. Egyrészt a könyv szerzői a
vegytan és növénytan (Kitaibel), illetve a fizika (Tomcsányi)
tanárai. Az időközben elhalt Fabrici a természetrajz, a
mezőgazdaságtan és a technológia oktatásáért felelős. Ennek ellenére
a földrengés után alig több mint két hónappal elkészült az Egyetem
Tanácsának írt jelentés a szerzők alapos földtani,
földrengéstudományi, hidrológiai és földmérési ismereteit tükrözi.
Másrészt a könyvben fellelhető igen nagyszámú irodalmi hivatkozás
arra mutat, hogy a szerzők a régebbi idők klasszikus forrásai
mellett jól ismerték kortársaik működését is. Több mint ötven nevet
említenek (közülük néhány ma is ismert név: Newton, Buffon, Joseph
Louis Gay-Lussac, Jean-Baptiste Biot, Dolomieu, Alessandro Volta,
Stukeley, Mayer, John Dalton, Antoine Lavoisier, Charles Bernard
Desormes, Nicolas Clèment, Giovanni Vivenzio, Hell Miksa, Sajnovics
János).
A könyv szövege – mint azt az Udvar által felkért
bécsi bírálók is megállapítják – tárgyilagos és pontos. Ennek
illusztrálására az I. A földrengésről általában és annak különféle
hatásairól fejezetben megtalálható a földrengés fogalmának
tulajdonképpen ma is ismert megfogalmazása: „A földrengés a mi
égitestünkön, a Föld felszínének, nagyobb területre kiható, heves
megrázkódtatása. Noha ez a jelenség mindössze néhány másodpercig
szokott csak dúlni, mégis hihetetlen, milyen szörnyű hatást tud ez
alatt a bármily csekély idő alatt okozni”. Ebben a fejezetben szó
van még a földrengések előjeleiről. Ezeket a ma már
anakronisztikusnak ható, minden bizonnyal a „szakirodalomból” átvett
hivatkozásokat kommentálva Kitaibel és Tomcsányi megállapítják: „Az
a legszomorúbb dolog, hogy nem könnyen vehetünk észre biztos és
olyan határozott jeleket, amelyekből a veszedelem közellétére
következtethetünk”. Ugyanitt elmagyarázzák, miért felső részeikben
szenvednek kárt az épületek. Arra a következtetésre jutnak, hogy
mivel a földrengések nagy távolságokra hatolnak el, azok fészkének a
Föld mélyében kell lennie.
A könyv második fejezetének címe: Különösképpen a
móri földrengésről, amely az 1810. év január hó 14. napjával
kezdődően már harmadik éve dúl a Magyarországi Fehér-megyében. Itt
részletesen foglalkoznak a terület morfológiájával és a területen
lévő kőzetek ismertetésével. A Móri-völgy mindkét oldalán lévő
hegyeket alkotó kőzet csaknem teljes egészében az a kőzetfajta,
amelyet az újabb kori, alaposabb vizsgálat után felfedezőjéről,
Dolomieu-ról dolomitnak neveznek. Más néven ugyan – írják – már
korábban ismert volt ez a kőzet Magyarországon. „Ha vegyi úton
alkotórészeire bontjuk, akkor mész, kisebb mennyiségben magnézium, s
bőséges szénsavtartalmat mutat. Fajsúlya nagyobb, mint a többi
mészkőfajtáé (calcareos). Savakkal, bár nagy mennyiségű szénsavat
(acidum carbonicum) tartalmaz, nem pezseg, csak ha felmelegítjük:
összehasogatva vagy mésszel takarva, illetve keverve azonban már
hidegen is pezsgésnek indult” írják.
Ezután következik a könyv leglényegesebb,
tudománytörténeti fontosságú megállapítása: „Azon helységeket,
amelyekről azt tudtuk meg, hogy a földrengés bennük pusztított
legjobban (ezen a helyen a kérdéses települések nevének felsorolása
szerepel a szövegben), […] a térképen pontozott vonallal vettük
körül. Minél inkább távolodunk ettől bármely irányban, annál
kevesebb nyoma maradt, végül semmi, jóllehet a nekünk tett
jelentések egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy még a távolabb eső
helyeken is ijesztő ereje volt”. Ez azt jelenti, hogy térképükre egy
izoszeiszta-vonalat rajzoltak fel, megalkotva az első
izoszeiszta-térképet. A térkép kartográfiai vonatkozásaival Tímár
Gábor cikke foglalkozik a Magyar Tudomány jelen számában. A főbb
vízforrások a térképükön A, B, C, D jelekkel szerepelnek.
Feltüntetik továbbá a felszínen megfigyelt nagyobb rengéskeltette
talajelmozdulásokat, hasadékokat is. Az izoszeiszta-vonal
meghatározásának megalapozottságát támasztja alá az, hogy azon belül
találhatók mindazok a helyek, ahol a földfelszínen repedések
keletkeztek, mint azt Réthly Antal megállapította.
A keletkezett nagyszámú épületkár vizsgálata
alapján megállapítják, hogy a vályogból épített alacsony
parasztházak, különösen azok, amelyek teteje és deszkázata inkább
tartórudakra támaszkodik, kevesebb kárt szenvedtek, de legtöbbjükön
támadtak repedések. Más, még alacsony házak is, ha téglából vagy
mészkőből épültek, főképp a bolthajtásosak, több sérülést
szenvedtek. Legsúlyosabb kár a magasabb épületekben és az
alacsonyabb épületek magasabbra emelt részeiben esett, például a
templomokban, tornyokban, a magas házakban, leginkább azok
emeleteiben, azután az oromfalakban és a kéményekben. Még a távolabb
eső helyek magasabb épületeiben is esett némi kár. Így
Székesfehérvárt igen sok épület, főleg a templomok és a tornyok
megrepedtek, néhány kémény és a tűzveszély elhárítására magasabbra
húzott fal leomlott. Az utórengések számának vizsgálatára áttérve
megállapítják: az első éjjel volt a legtöbb „rázkódás”, de számuk az
idő múlásával egyre csökkent. Még 1812-ből is szerepel néhány a
könyvben.
A Dissertatio de terrae motu III. része a
földrengések okával foglalkozik, különös tekintettel a móri
rengésre. Ismertetik azokat az elméleteket, amelyek ezzel a
kérdéssel kapcsolatban a XIX. század elejéig keletkeztek. Ekkor
egyesek azt hirdették, hogy a földrengés földalatti tüzekből támad,
de nem a Kircher által feltételezett központiból, hanem a
földfelszínhez közelebb levő tüzekből, amelyek nem találnak kivezető
utat. Fontos szerepet tulajdonítanak – Buffon, Gay-Lussac, Lavoisier
nyomán – a föld mélyében lévő víz és vízgőz felmelegedés közben
létrejövő feszítő hatásának is. Az idevonatkozó elképzelések
részletes ismertetése után áttérnek az elektromos jelenségek
Stukeley által felvetett elméletére, és azt (valószínűleg az
elektromosságtanban jártas Tomcsányi hatására) elvetik. Kritikájuk
alapja, hogy a földrengéshatás tovaterjedése időt vesz igénybe (erre
a tapasztalatra a móri rengés megfigyelése alapján is következtet a
két szerző), míg az elektromos hatás esetében ezt a jelenséget nem
lehet kimutatni. Ezen a téren a könyv szerzői nem alkottak
forradalmian újat. A rendelkezésükre álló irodalmi forrásokban
közölteket logikusan végiggondolva és elemezve arra az álláspontra
helyezkednek, hogy a felszínről a mélybe jutó és ott felhalmozódott
„rugalmas fluidumok” idézték elő azokat a vibráló mozgásokat,
amelyek hullámmozgás formájában terjednek, és erősségük a
távolsággal fokozatosan csökken. Elképzelésüket őszintén bevallva –
az ismeretek hiányos volta miatt – nem tekintik teljesen
megalapozottaknak.
Kitaibel és Tomcsányi könyvének utolsó része a
földrengések elleni védekezésről szól. Mintegy négy oldal
terjedelemben ismertetik az ókortól napjaikig azokat a módszereket,
amelyekkel a földrengés hatását csökkenteni vélték. „Talán lesz, aki
azt kívánja tőlünk, hogy javasoljunk valami hatékony segítséget ez
ellen a nagy veszedelem ellen. Sajnos, kénytelen vagyunk bevallani,
hogy ilyent ez ideig nem ismer az ember” összegzi a kérdéssel
kapcsolatos véleményét a két szerző.
A Dissertatio de terrae motu hírnevét elsősorban a
hozzá mellékelt térképpel, a világ első izoszeiszta-térképével
nyerte el. Az 1810. január 14-i földrengést követő kutatómunka és az
alapján született könyv más szempontból is úttörő volt. Először
fordult elő a szeizmológia történetében, hogy egy tudományos
intézmény (a Királyi Magyar Egyetem) utasításokkal ellátva olyan
szakértői csoportot küldött ki, amely a vizsgálatokhoz szükséges
természettudományi, ezen belül földtudományi képzettséggel bírt, és
amelynek tagjai következtetéseiket az általuk végzett földmérési,
földtani, hidrológiai, vegytani és fizikai kísérletek eredményeire
is alapozták. Úttörő fontosságúnak kell tekintenünk azt is, ahogy az
általuk megfigyelt épületkárokat osztályozták és értékelték. A munka
olvasásakor érezhető, hogy a szerzők milyen alaposan elemzik
adataikat és irodalmi forrásaikat, és tisztában vannak azzal, hogy
mennyire távol vannak még a földrengések természetének megértésétől.
Talán éppen ezért zárják a következő sorokkal: „Teljesen ott állunk
ma is, ahol a régiek, s nem mondhatunk mást, mint amit Seneca írt
valamikor: Talán eljön az az idő, amikor utódaink csodálkozni
fognak, hogy mi nem tudtunk ilyen nyilvánvaló dolgokat”.
Kulcsszavak: földrengés, szeizmológiatörténet, Kitaibel Pál,
Tomcsányi Ádám, 1810-es móri földrengés
IRODALOM
Buffon, G.-L. Leclerc de (1749): Théorie
de la Terre.
Descartes, R. (1644): Principia
philosophiae. •
WEBCÍM
(1656)
Grossinger János (1783): Dissertatio de
terrae motibus regni Hungariae [Értekezés a magyarországi
földrengésekről]. Győr
Grossinger János (1797): Universa historia
physica Regni Hungariae secundum tria naturae regna. Posonii et
Comaromii, 1793-94. I–V. Peter Weber, Pozsony •
WEBCÍM
Holéczy Mihály (1824): A komáromi
földindulások. Tudományos Gyűjtemény. I, 56-61.
Hooke, Robert (1705): The Posthumous Works
of Dr. Robert Hooke. Published by Richard Waller. London •
WEBCÍM
Istvánffy Miklós (1622): Pannonii
Historiarum de rebus ungarici Libri XXXIV. Köln
Kant, Immanuel (1755): Allgemeine
Naturgeschichte und Theorie des Himmels. Petersen,
Königsberg-Leipzig •
WEBCÍM
Katona Mihály (1824): Közönséges
természeti föld-leírás. Trattner, Pest •
WEBCÍM
Kircher, Athanasius (1678): Mundus
subterraneus. Amsterdam •
WEBCÍM
Kitaibel Paulo [Pál]- Tomcsányi
Adamo [Ádám] (1814 [1960]): Dissertatio de terrae motu in genere, ac
in specie Mórensi, anno 1810 die 14. januarii orto. Typis Regiae
Universitatis Hungaricae, 110 p. Editio ad veri formam speciemque
descripta Commentation extremo addita ab Réthly, Antal. Akadémiai,
Budapest
Leibniz, Gottfried Wilhelm (1749):
Protogea sive de prima face telluris. Göttingen •
WEBCÍM
Mazar Christophorus [Kristóf] (1674):
Disputatio Meteorologica De Terrae Motu… Johann Wilcke, Wittenberg
Michell, John (1760): Conjectures
concerning the Cause, and Observations upon the Phaenomena of
Earthquakes; Particularly of That Great Earthquake of the First of
November, 1755, Which Proved So Fatal to the City of Lisbon, and
Whose Effects Were Felt As Far As Africa, and More or Less
throughout Almost All Europe. Philosophical Transactions. 51,
566-634. •
WEBCÍM
Mitterpacher Ludwig [Lajos] (1774):
Kurzgefasste Naturgeschichte der Erdkugel. Trattner, Wien •
WEBCÍM
Mitterpacher Ludwig [Lajos] (1789):
Physikalische Erdbeschreibung. Wappler, Wien •
WEBCÍM
Moro, Anton Lazaro (1765): Philosophische
Ergötzungen oder auf Vernunft und Erfahrung gegründete
Untersuchung, wie die wahrhaften Seemuscheln auf die höchsten Berge
und in die festesten Steine gekommen: nebst einer deutlichen
Erklärung der Erdbeben und anderer wunderbarer Naturbegebenheiten:
auf Veranlassung. J. H. Cramer, Bremen •
WEBCÍM
Newton, Isaac (1713): Philosophiæ
naturalis principia mathematica. London, 1687-es kiadás •
http://cudl.lib.cam.ac.uk/view/PR-ADV-B-00039-00001/9, 1714-es
kiadás:
WEBCÍM
Nyiry István (1835): A földrengések
tudományos ismertetése. Tudománytár. VIII, 97-136. •
WEBCÍM
Schiantarelli, Pompeo - Stile, Ignazio
(1784): Istoria de’fenomeni del tremoto avvenuto nelle Calabrie, e
nel Valdemone nell’anno 1783. Reale Accademia delle Scienze e delle
Belle Lettere di Napoli. Atlante
Schnitzler Jakab (1681): Bericht aus
Gottes Wort und der Natur von den Erdbebungen Ursprung und
Bedeutung, nach vorhergegangenen grossen Erdbeben, so vor wenigen
Tagen allhier geschehen in diesem 1681. Jahr. den. 19. Aug. früh
Morgens vor Tag um Eins und ein Viertheil darnach..., Herrmanstadt
Sternberg Johann Nepomuk, Grafen von
Sternberg (1786): Versuch einer Geschichte der Ungarischen Erdbeben.
Abhandlungen der königlich böhmischen Gesellschaft der
Wissenschaften aus das Jahr 1786. Prag und Dresden, 1–8. •
WEBCÍM
Stukeley, William (1750): The Philosophy
of Earthquakes, Natural, and Religious. Corbet, London •
WEBCÍM
Varga Márton (1809): A tsillagos égnek és
a föld golyóbissának az ő tüneményeinek együtt való természeti
előadása s’ megesmértetése. Tichy, Nagyvárad •
WEBCÍM
|