A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

 

Tényregény – élménytár


Izgalommal bontottam föl Kamarás István küldeményét. Legújabb könyvét, a Kétfülűek-et ajánlotta figyelmembe kedves dedikálással. Már a tartalomból kitűnt, sajátos kutatási beszámolóról van szó. Vagy valami másról? A kíváncsiság és a szakmai érdeklődés hajtott, hogy bezárkózzam, és olvasni kezdjem az új művet. Felkavaró, mélyen emberi történet bontakozott ki, melyben a szerző/kutató személyes története is feltárul. Szakszerű és szemérmes irodalom, egy nyomon követő vizsgálat eredményeinek összefoglalása. Bár a könyv alcímében a tényregény szó szerepel, tartalmában sokkal többről van szó. Csak próbálkozom a műfaj pontos meghatározásával, de helyesebb talán, ha az olvasmányélményemről szólok. Inkább jegyzet, olvasónapló következik, mintsem recenzió.

Kamarás sokoldalú szociológus-szociográfus. Van, aki az olvasáskutatásban, a recepciós vizsgálatokban, van, aki a vallási kisközösségek vizsgálatában, van, aki az értékkutatásban elért eredményeit tartja fontosnak. Ebben a kötetben mindez összekapcsolódik. Kamarás nem fikciós történetről, hanem a valóság egy szeletéről beszél, illetve mesélteti egy régi olvasó-művelődő közösség tagjait. Ez a dramaturgiai megoldás több jelentős társadalompolitikai műre emlékeztet, és épp az a közös bennük, hogy az alapélmény a valóságban gyökerezik. A Kerepesi kör tagjainak sorsát 1972–2012 között figyeli, animálja az Író, az együtt töltött időkről több művében is (például a Hetedikek-ben) beszámol. A Kétfülűek regényében búcsúzik a körtől, ezért (is) egybeforr a tényekről szóló első és az elképzelt beszélgetéseket tartalmazó második rész.

A cél azonban nem a személyes történelem pontos leírása, hanem egy közösség aktív életének, fejlődésének és átalakulásának bemutatása a kapcsolatokon, az értékeken vagy értékvesztésen keresztül. Lehet más szemüvegen át is nézni a narratívákat: egy korszak lezárult, tanulságait – bár tovább őrzi az emlékezet – meg lehet fogalmazni, de az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Felbomlott egy hajdan fontos és mértékadó közösség: részben természetes módon, részben mesterségesen. Van, aki szembe tud nézni ezzel a veszteséggel, van, aki nem, vagy csak részlegesen. József Attila sorai sejlenek föl: „Kit anya szült, az mind csalódik végül”. Mégsem a csalódottság, a keserűség az alaphangja, a hangulata a Kétfülűek-nek. Már a cím is jelzi, érdemes a belső hangokra figyelni, a beszélőkére és a befogadókéra, amelyek hol harmóniába, hol disszonanciába torkollnak.

Az egyéni sorsok a példái annak, miként tudunk adni és elfogadni, sorsközösséget vállalni vagy elzárkózni, új utat keresni, kilépve a közösség óvó-védő, egyben kritikus keretei közül. Érték- és mértékváltás tanúi lehetünk az interjúk olvasásakor, s ha figyelmünk elkalandozik, az arra utal, önvizsgálatot tartunk. Hová jutottunk? Hogyan és miket tettünk önző vagy önzetlen módon? A mérleg serpenyőiben mennyi a nyereségünk és a veszteségünk? Szembe tudunk-e nézni a múltunkkal, a társainkkal, akikkel hosszabb-rövidebb ideig egy úton jártunk? Rádöbbenünk, a Kétfülűek tartalma személyes leltárunk elkészítésére késztet.

A kötet cselekménye párhuzamosan, több szálon fut. Megismertet bennünket egy olyan 70-es évekbeli munkáscsoporttal, akiknek közös olvasás-, film- és színházi élményük kapcsán lehetőségük nyílott arra, hogy megfogalmazzák személyes és aktuális társadalmi kérdéseiket, kifejtsék véleményüket, vitatkozzanak, eközben egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. Megtanulják az elfogadás és az elfogadtatás fontosságát. Ebben a folyamatban két partnerre lelnek: a beszélgetőtárs szociológus-kutatóra, és a helyi könyvtárosra. A követő vizsgálatból megismerjük azt a társadalmi valóságot, amelyben csoporttá, majd közösséggé szerveződtek a kőbányai Vegyigép gyár tagjai.

 

 

Megismerhetjük művelődésük, szórakozásuk egy-egy stációját, a kulturális eseményeket összekapcsoló beszélgetések, viták lényegét. Ezekből az elemekből kirajzolódik a csoport korábbi és jelenlegi képe, dinamikája, a mértékadó személyek szerepe, hatása.

Ízelítőül néhány remekmű, szerző, vendég felsorolása következik, akik a szocialista brigádmozgalom „fénykorában” részt vettek Kamarás István Kerepesi körének beszélgetésein, ahol kulturális, művészeti, etikai, hitbéli kérdésekről éppúgy szó esett, mint az aktuálpolitikai, a magánéleti problémákról.

Miket olvastak, néztek, hallgattak? Örkény-egyperceseket (Trilla, Wolfné, Meddig él egy fa?), társadalomismeretet: Héthy Lajos – Makó Csaba: Munkásmagatartások.

Az egyik Költészet Napján József Attila A hetedik című versének megismerése, feldolgozása, majd Mérei Ferenc Közösségek hálózatának értelmezése, beszélgetés népszokásokról, hitről, barátságról, szerelemről, örömről és bánatról. Közös kiállításlátogatás, Kondor Béla reprodukcióinak megtekintése, filmek (Fellini: Amarcord, Fábri: Az ötödik pecsét, Rózsa: Pókfoci stb.) és elemzésük volt a társaság programjában.

Volt tanmese: Lucia és Rodrigó, amellyel újra és újra foglalkoztak. Volt játék, találkozás érdekes és híres emberekkel, mint Márkus István szociográfus, Asperján György, Vámos Miklós, Takács László írók, újságírók, népi iparművészek: Csomor Lajos és Kocsi Márta. Közben szólt a zene, Kodály, Bach, Beatles, népdal, magyar nóta, mindig az alkalomnak megfelelően.

A csoport kérésére olyan témákat dolgoztak föl, amelyek általános műveltségi kérdéseket érintettek, például mi a kultúra, a művészet, mit kapott a világ a görög kultúrától, tudománytól, művészettől, meddig terjednek a világ határai. Rendszeresen szó esett állami és egyházi ünnepek tartalmáról, jelentőségéről az emberek életében.

Eközben a Kutató/Animátor játékra (például bárkajáték) csábította a kör tagjait, és néhány személyiség-, olvasás-, művészetszociológiai teszt kitöltésére, melynek eredményeit megbeszélték, értelmezték.

Az olvasókör (Kerepesi Kör) működése nem volt visszhangtalan: a Vegyigép Magazinban, többször dicsérőleg említették a működésüket, különösen, ha annak híre eljutott a gyárkapun kívülre. Ilyen alkalom volt a Vetélkedő a Munkásszállodában, amiről 1977-ben részletesen beszámolt az üzemi újságíró.

A cselekmény, a csoporttagok élete változásának vonala mellett megismerjük a Moderátor/Interjuer motívumait, személyisége alakulását, a közösségért érzett felelősségét. Finoman vezeti, bonyolítja a szálakat az Író, aki mesterien eltávolítja Olvasóját attól az érzéstől, hogy mindez akár vele is megtörténhet. Ez a szövevényesség, a múlt és a jelen képei, a külső és a belső átalakulások, egyéni problémamegoldások folyamatosan arra ösztönzik a befogadót, hogy értelmezze a világot, reflektáljon azokra a benyomásokra, hatásokra, eseményekre, amelyek értelmileg és érzelmileg körülveszik.

Felvetődik a kérdés: hová, mivé lettek a közösségek, a közösségeink? Őrizzük-e még azokat az értékeket, eszményeket (barátság, szabadság, esélyegyenlőség, igazmondás, segítőkészség stb.), amikért korábban harcoltunk, érveltünk a fontosságukért? Milyen arcunk tekint vissza a tükörből?

Kamarás István végül feloldja a szorongásainkat, nem ostoroz, nem kérkedik, nem hivalkodik saját következtetéseivel – megbízik a tisztességünkben és a felelősségérzetünkben, felnőttnek tekint bennünket. Csak felmutatja: az erő a közösségben, az alkotó emberben rejlik.(Kamarás István OJD: Kétfülűek. Tényregény. Pécs: Pannon Könyvek, 2014, 183 p.)

Tibori Tímea

szociológus


Az írás első megjelenése: 2014/3. 110–112. www.socio.hu