A megszerzett ismereteknek szóban vagy írásban való hagyományozása, a következő nemzedékekhez való továbbjuttatása, nem csupán filológiai kérdés; hozzá tartozik életünkhöz, az emberi lét, a humanitás velejárója.

Rövid előadásomban arról lesz szó, hogy a középkorban, azokban a századokban, amikor a mai Európa örökségét jelentő társadalmi, állami struktúrák elkezdtek kialakulni, még csak in statu nascendi voltak, tehát ekkor, e kezdeti stádiumban, hogyan jelentkeztek, fogalmazódtak meg, majd intézményesültek azok a törekvések, amelyek az írott hagyomány, a tudomány és irodalom kontinuitását, gyűjtését, továbbítását, hozzáférhetőségét akarták biztosítani, amelyre századunkban a digitalizálás által új lehetőségek nyíltak. Ezt a folyamatot természetesen nem kísérhetjük végig, csak a folyamat sarkalatos pontjait, egy-két jellemző példát tudok bemutatni.

A görög-római antikvitásban kialakult a könyvnek, az akkor tekercs alakú könyvnek előállítására, másolására, őrzésére, terjesztésére (ajándékozás, kölcsönzés, árusítás által) egy működő rendszer. A Nyugat-Római Birodalomban nemcsak az értelmiségi és politikai elit képviselői létesítettek magán- és többé-kevésbé nyilvános könyvtárakat, hanem a császárok, kezdve Augustustól Alexander Severusig célzottan nyilvános könyvtárakat építtettek, Konstantinus császár idejében, amikor a kereszténység államvallássá lett, Róma kerületeinek (az ún. régióknak) leírásában huszonnyolc nyilvános könyvtárról történik említés (bár a régészet ezekből csupán tízet tudott topográfiailag azonosítani). Mindez azonban az antik állami, társadalmi struktúrák elpusztulásával együtt elsorvadt, majd eltűnt, bizonyos elemei azonban új formákat öltve továbbéltek a középkorban.

Az alapvető különbség, a cél, a gyűjtőkör, a könyvállomány tekintetében ekkor az volt, hogy az ókori nyilvános könyvtárak, főleg, ha azok állami alapításúak voltak, az írásbeliség teljes, profán volumenjét gyűjtötték, a könyvállomány a politikai, tudományos (jogi, filozófiai stb.) és szépirodalmi érdeklődést szolgálta. A középkori könyvtárak egyházi létesítmények lévén, kolostorok, káptalanok kezében voltak, az általuk gyűjtött könyvek, immár többségükben kódexek, elsősorban azt tartalmazták, ami a teológia, főleg a szentírástudomány és az erkölcstan tanulmányozásához, valamint a liturgikus kultusz gyakorlásához szükséges volt. Tartalmazták még az átmeneti korban, az ókor utolsó évszázadaiban tevékenykedő, az antik rétori műveltség birtokában lévő korai egyházatyák (Jeromos, Ágoston) műveit is, valamint a görög egyházatyák (például Origenes) egyes munkáit latin fordításban. Ahol oktatás is folyt, ott megvoltak az artes liberales körébe tartozó könyvek is.

Nagy Theoderich (451–426) uralkodása az antik világ utolsó nagy lélegzetvételét jelentette, halálával a kontinuitás elakadt ugyan, de mégis a püspökségek és kolostorok voltak az antik műveltség menedékhelyei. Rendkívül sok függött a könyvtárt működtető egyházi intézmény elöljárójának műveltségétől, érdeklődésétől. A 485 körül született Cassiodorus, egykor Theoderich kancellárja, aki a császár megbízásából írta meg a gótok történetét, a császár halála után bekövetkezett hatalmi harcok idején, a birodalom szétesésének tüneteit látván, 540-ben megvált állami hivatalától, és – anélkül, hogy maga szerzetes lett volna –, Kalabriában, saját birtokán, Vivarium néven kolostort alapított, mert nem látott más intézményt, amely alkalmas lehetett a tudomány megőrzésre és hagyományozására. A kolostor tagjait szellemi munkára kötelezte, amelynek feltétele a könyvtár kiépítése volt. Az antik világ könyvkereskedelmi hálózata már szétesett, ezért szerzetesei elsődleges feladatául a könyvmásolást tette. Ő maga fáradhatatlan volt a mintapéldányok, főleg a grammatikai irodalom felhajtása terén, kellett légyen ezeket Hispániából vagy Észak-Afrikából megszerezni. Institutiones című munkájában pontosan előírta a kolostor tagjainak tudománymentési feladatait. Ezek nem csak mechanikus másolásból álltak, de szövegfilológiai tevékenység végzését is előírták. A másolás, mégpedig kifejezetten jól olvasható írással történő másolás a kolostor minden tagjának feladata volt, a másolatok szövegkritikai gondozását az emendátorok végezték, ők látták el a szöveget az értelemnek megfelelő interpunkciós jelekkel is. Cassiodorus fáradhatatlan volt az irányításban: kilencvenhárom éves volt, amikor De orthographia című művét írta, mert fontosnak tartotta, hogy másolói egységesen korrekt szöveget rögzítsenek. Gondot kellett fordítani arra is, hogy a rokon szövegek egy kódexbe kerüljenek, a megértés, áttekinthetőség érdekében előírta a szöveg fejezetekkel való tagolását.

A Vivarium üstökös volt, Cassiodorus halálával kihunyt; hogy hova került egyedülálló könyvtára, nem sikerült kideríteni. Rómába, a lateráni könyvtárba mindenesetre eljutottak belőle kötetek, jelentős Vergilius-kéziratok talán Bobbióba is, Észak-Itália legnevezetesebb kolostori könyvtárába.

Bobbiót 614-ben alapította Agilulf langobard király pártfogásával az Írországból a kontinensre téríteni átjött Kolumbán. Gondoskodott könyvtár létesítéséről, hiszen szerzetesei számára előírta a napi olvasást. A korai scriptorium tevékenységéről tanúskodik a huszonhét bobbiói palimpszeszt-kódex, ami persze annyit is jelentett, hogy a keresztény szövegeket az eltávolított profán-antik szövegek helyére írták a pergamenre. A könyvtár a következő apátok ideje alatt, a 9. században élhette virágkorát, ebből az időből fennmaradt katalógusa 666 kódexet sorol fel. A 10. században aztán már Monte Cassino vette át Itáliában az elsőbbséget.

Ekkorra már az Alpoktól északra is jelentős könyvtárral, hatékonyan működő könyvmásoló műhelyekkel rendelkező kolostorok láncolata alakult ki: Cluny, Fulda, Sankt Gallen, Reichenau. Ezekben is nagy egyéniségek, apátok, iskolamesterek gondoskodtak az írásbeliség ápolásáról, másoltatásról, új művek kezdeményezéséről: például Fuldában Rhabanus Maurus, Sankt Gallenben a két Notker (Balbulus és Labeo). Nagy Károlynak egész Európából összegyűjtött tanácsadói segítségével bevezetett művelődéspolitikai intézkedései nagyban kiterjesztették az írásbeliség elterjedését az egész Karoling Birodalomban. A kéziratok ajánlásaiban, prológusaiban megnevezett személyek már valamiféle irodalmi élet kialakulását jelzik: a műveket megküldik egymásnak, a címzettek reagálnak a küldeményekre. Az íráskép a karoling minuszkula bevezetésével egységesül, általánossá válik Európában egészen a humanista nyomtatványokig. Károly írásos rendelkezésekkel (capitulare) kormányoz, ezeket a kormányzati szerveknek olvasniuk, értelmezniük kell.

Ami a kolostori könyvtárak használatát illeti, úgy arra a szerzetesi szabályzatokban találunk utalásokat. Benedek regulája előírja, hogy a nagyböjt kezdetén minden szerzetes egy könyvet kapjon olvasásra a könyvtárból. Erről jegyzék készült. A cluny-i kolostorból való egy 1042 körül keletkezett jegyzék, amelyben hatvannégy szerzetes neve szerepel ugyanannyi olvasásra kiadott kódexszel. A szerzők között szerepel Josephus Flavius, Isidorus, Beda Venerabilis, de Livius is. Augustinus és Isidorus regulája már napi könyvkölcsönzést ír elő. Mindezért, de a scriptorium működtetéséért is a könyvtáros páter volt a felelős, az ő kötelessége volt a könyvjegyzék készítése is. Hrabanus Maurusnak (780 körül – 856) a fuldai könyvtároshoz, Gerloh-hoz intézett verssorai, melyek állítólag a kolostor könyvtártermének ajtaja fölött álltak, tanúsítják a könyvtár és a könyvtáros páter tekintélyét a kolostori közösségben: Dicere quid possum de magna laude librorum / Quos sub clave tenes, frater amate, tua? (Hogy dicsérhetném könyvtárad nagy sokaságát, / Melyet, kedves testvér, kulcsod hatalma zár?). A ’zártság’ később

kezdett oldódni: A párizsi ágostonos kanonokok Szent Viktor kolostorának első apátja alatt megszerkesztett Antiquae consuetudines pontosan rögzíti a könyvtáros feladatait, ezek között szerepel a leggyakrabban használt irodalomból egy „szabadpolcos” használati könyvtár összeállítása is. A kolostori és káptalani iskolákban az ajánlott szerzők neveit, néha műveit is több egykorú forrás sorolja fel. A 12. század első felében Konrad von Hirsau huszonegy szerzőt nevez meg ilyen iskolai ajánlásban, közöttük van Donatus, Cato, Aesopus, Avianus, Cicero, Sallustius, Ovidius, Horatius, Vergilius. Másutt a lista bővebb, tartalmazza Sidoniust, Aquitanust, a szatirikusokat: Persiust és Juvenalist is.

Mindez a kolostor falain belül történt, amit a monasztikus szerzetesek nem hagyhattak el. Intézményes kölcsönzés természetesen nem volt, de arra tudunk példát, hogy kolostorok kisegítették egymást kódexek ideiglenes átengedésével tanulmányozás vagy másolás céljából. A korai középkortól kezdve tudunk olyanról, hogy a kolostorok tájékozódtak egymás könyvállományáról. A regensburgi Sankt Emmeran bencés kolostor apátja 1347-ben jegyzéket készíttetett a város négy másik kolostorának könyvtáráról, a jegyzék fennmaradt a müncheni Bayerische Staatsbibliothek állományában (clm 14.397). Jelentős változást e téren a koldulórendek hoztak, elsősorban a domonkos rend, amely szintén az Ágoston-regulát fogadta el, de, minthogy előírta a tudományos képzést, a szerzetesek saját használatukra beszerezhettek maguknak könyveket. Humbertus Romanus egyetemes rendfőnök a 13. század közepe táján huszonnyolc művet sorol fel, melyekkel minden háznak rendelkeznie kellett.

A női rendek a legrégibb időtől kezdve fontos szerepet vállaltak az európai írásbeliség kialakulása és terjesztése terén. Már a 6. század első felében Szent Bonifác az arles-i női kolostor apátnőjének címezve küldte el a számára szükséges könyvek jegyzékét. A 12–13. századi női misztika képviselői, a bingeni Hildegard, a magdeburgi és a hackeborni Mechthild, a helftai Gertrud nemcsak látomásaikat rögzítették írásba, de kolostoraikban széles körű könyvmásolói tevékenység folyt. A középkor utolsó századaiban a szerzetesnőknek nagy szerepük volt az anyanyelvi írásbeliség keletkezésében és terjesztésében is. A nürnbergi Szent Katalin kolostor korszakunk végén, a 15. században a legnagyobb német nyelvű könyvgyűjteménnyel rendelkezett. A 15–16. századi magyar nyelvű kódexirodalom léte nagyrészt szerzetesnőknek köszönhető. Említsük meg közülük is legalább Ráskay Leát és Sövényházi Mártát.

A laikus elit képviselői a középkori írásbeliség keletkezésében, terjesztésében elsősorban mint mecénások szereztek érdemeket. Nemcsak a képzőművészeti alkotások, de az értékes kódexek sem jöhettek létre megbízók, mecénások nélkül. A királyok, főurak, főpapok az antik hagyományokat követve tudták, hogy kódexek is szolgálhatják a fejedelmi reprezentációt. Nem csak a gazdagon aranyozott, miniatúrákkal díszített liturgikus kódexek, mint Oroszlán Heinrich evangéliumos könyve, vagy Kálmáncsehi Domokos Breviáriuma. A már említett Nagy Theoderich a gótok történetét íratta meg, a „jó emlékezetű Béla király” a magyarokét. Reprezentációs fejedelmi könyvtárak létrehozása majd a reneszánsz idején ölt hatalmas méreteket, gondoljunk a Corvinára. Német, francia fejedelmek, főpapok a népnyelvi lovagi irodalom pártfogói is voltak. Ennek Magyarországon nincsenek nyomai.

Felbecsülhetetlen az a hatás, amelyet az egyetemek az európai írásbeli műveltség fejlődésére gyakoroltak. Az előadott anyag leiratait, a reportatá-kat másoltatták. A hallgatóknak a szükséges irodalommal, a tankönyvekkel való ellátása a stationarius-ok kinevezésével intézményesült. Az egyetem rektora nevezi ki őket, az egyetem tisztviselőinek számítanak, fizetést és lakást kapnak, feladatuk, hogy rendelkezzenek a hallgatók és professzorok számára szükséges könyvekkel. Ez rendszeres kölcsönzést is jelentett kölcsönzési díj ellenében. A stationarius-oknak gondoskodniuk kellett, hogy a megfelelő művekből elegendő példány álljon a hallgatók rendelkezésére. A másoltatás és a kölcsönzés peciánként, könyvbe befűzhető dupla laponként történt. A bolognai egyetem 1289-ben kiadott határozatai intézkedtek a stationarius-ok feladatairól, akik a peciákat megszabott illetékért adhatták kölcsön. Ezeket a hallgatók lemásolhatták maguknak, az elveszített peciáért büntetést fizettek. Szabad könyvkereskedelemről azonban még az egyetemen belül sokáig nem volt szó, erről a megrendelésre dolgozó városi könyvmásolók gondoskodtak. Milánóban a 14. század közepén negyven professzionális könyvmásoló dolgozott. A scriptorokat, korrektorokat, illuminátorokat foglalkoztató firenzei könyvmásolóipar a reneszánsz korban, a Mediciek alatt érte el virágkorát, tudjuk, Mátyás király is foglalkoztatta őket.

Az olasz egyetemek statútumai a városon kívüli kölcsönzést általában nem engedélyezték. Ha egy volt hallgató tanulmányai végeztével könyvet akart kivinni a városból, ahhoz külön engedélyt kellett kérnie. Szabadabb volt a könyvforgalom Párizsban, itt az 1275-ös statútumok megtiltják a könyvek árának indokolatlan emelését, és egyértelműen könyvkereskedésről és szabott áron való kölcsönzésről beszélnek. 1292-ben előírják, hogy a kereskedők, a librarius-ok jegyzéket függesszenek ki a náluk kölcsönözhető, illetve megvásárolható könyvekről, valamint azt is előírják, hogy elsősorban azokról a könyvekről készüljön kellő számú másolat, melyek az oktatáshoz szükségesek. Egy 1303-ból való árjegyzék ötvenkét tételt sorol fel, többségükben teológiai és jogi műveket. Klasszikus római irodalom nem szerepel a jegyzékben. A párizsi egyetem mellett tett alapítványok jelentős könyvtárakkal rendelkeztek, Robert Sorbonne alapítványát 170 adakozó szaporította. 1290-ben 1017, 1338-ban 1722 kódexet ölelt fel a gyűjtemény.
A példák felsorolását hosszasan lehetne folytatni. Végezetül csak egy tanulságot szűrnék le az előadottakból: A könyvek keletkezése, olvasása, terjesztése mindig az oktatástól kapott impulzusokat. Remélhetőleg ez a kölcsönhatás továbbra is megmarad.
 

Kulcsszavak: könyvkultúra az antikvitásban, antik műveltség továbbélése, könyvtárak a középkorban, egyetemek szerepe a könyvterjesztésben
 

IRODALOM

Cassiodorus Flavius Magnus Antonius (19613): Institutiones divinarum et saecularium litterarum. (ed. Roger Aubrey Baskerville Mynors) University Press, Oxford

Chris, Carl – Kern, Anton (19552): Das Mittelalter. In: Fritz Milkau – Georg Leyh: Handbuch der Bibliothekswissenschaft. III/1. Harrassowitz, Wiesbaden, 245–498.

Curtius, Ernst Robert (199311): Die Schulautoren. In: Curtius, Ernst Robert: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter. Franke, Tübingen–Basel, 58–64.

Destrez, Jeane (1935): La pecia dans les manuscrits universitaires du XIIe et du XIVe siècle. J. Vautrain, Paris

Hajnal István (1954): L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. Academia Scientiarum Hungarica, Budapest

Kirchhoff, Albrecht (18532): Die Handschriftenhändler des Mittelalters. Kirchhoff, Leipzig • WEBCÍM

Manitius, Max (1935): Handschriften antiker Autoren in mittelalterlichen Bibliothekskatalogen. Harrassowitz, Leipzig

Mittelalterliche Bibliothekskataloge Deutschlands und der Schweiz (1969-1971), I-III. + Ergänzungsband. Hrsg. von der Königlich bayerischen Akademie der Wissenschaften in München, Böhlau, Wien–Köln–Graz

Plattner, Samuel Ball – Ashby, Thomas (1929): A Topographical Dictionary of Ancient Rom. Humphrey Milford–Oxford University Press, London • WEBCÍM