A középkori Európából hozzávetőleg egymillió latin,
ötvenötezer görög, húszezer német (Milde, 1991, 352.) és ötven
magyar nyelvű kódex maradt fenn, a többi anyanyelvű kódexet,
valamint a héber és az európai használatú arab kéziratokat most nem
számszerűsítve. Az antik és a középkori európai szellemi kultúra
felbecsülhetetlen értékű írott öröksége különleges intézményi,
nemzeti és egyetemes felelősséggel jár.
Egy kódex általában ma is pontosan úgy néz ki, mint
ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt, amikor elkészült, és
rendeltetésszerűen használták. Minden kézzel írott könyv egyedi
darab, amelynek volt megrendelője, másolója, adott esetben
illuminátora, zenei notátora, korrektora. Nyomot hagytak bennük az
egykorú és későbbi használók, nevüket bejegyezték a tulajdonosok.
Jellemző rájuk az íróanyag (különböző minőségű pergamen vagy
vízjellel ellátott papír), az írás, amely meghatározhatóvá teszi
keletkezési idejüket, s gyakran a helyet is, a könyvkötés (amely
lehet egykorú vagy későbbi), és mindenekelőtt maga a szöveg, a mű,
amelyet megörökítettek bennük, s amelyet akár évszázadokon át
folyamatosan közvetítettek. Egy kódexben megőrzött textus egy mű
szövegtörténetében lehet fontos vagy kevésbé fontos láncszem, de még
a filológiailag kevésbé értékes szöveg jelentősége is lehet
számottevő a mű recepciója szempontjából egy adott régióban. A kódex
tehát a maga fizikai valóságában évszázadokat átfogó,
kimeríthetetlen gazdagságú forrás számos tudományág számára.
A mai tulajdonosok törvényben előírt kötelessége a
kódexek megfelelő őrzése, és intézmények esetében a kutathatóság
biztosítása. Egy gyűjtemény akkor használható célszerűen, ha jó
katalógusa van, ha az alapvető információk minden egyes kódexre
vonatkozóan a kutató rendelkezésére állnak. E tekintetben óriási
hiányosságok vannak. Sokszor a legjelentősebb európai intézményeknek
sincs korszerű, a teljes középkori állományra vonatkozó katalógusuk,
kisebb intézmények esetében pedig a helyzet sokszor még rosszabb. A
katalógusok készítése ma általában központi kutatási alapokból,
pályázatokon keresztül történik, a humán tudományokra jellemző
szűkülő forrásokkal.
A kódexek kutatása korábban az őrzőhelyhez volt
kötve, legfeljebb fényképet, mikrofilmet rendelhetett a kutató, ha a
könyvtár a megfelelő technikai eszközökkel fel volt szerelve. A nagy
könyvtárak – elsősorban állományvédelmi okokból – igyekeztek
kódexeikről mikrofilmet csináltatni. A mikrofilmben rejlő nagy
lehetőséget először az Egyesült Államokban ismerték fel, illetve itt
voltak akkora alapítványok, amelyekből igazán nagy projekteket is
finanszírozni lehetett. Az amerikai kezdeményezéseket inspirálta az
is, hogy a kódexek nagy része Európában volt. Az egyik jelentős
vállalkozás az indianai Notre Dame Katolikus Egyetem Középkori
Intézetéből indult 1960-ban, és szorosan kapcsolódott a premontrei
Gábriel Asztrik, jeles medievista honfitársunk ottani
igazgatóságához. A mikrofilm volt az a „technikai csoda” – az ő
szavaival élek –, amely lehetővé tette, hogy a milánói Ambrosiana
teljes kódexállománya, a késő antikvitástól a posztreneszánszig több
mint tízezer kódex, hozzáférhetővé váljék az egyetem
mikrofilmtárában. Az engedélyezés a legmagasabb egyházi szinten
történt. Amerikában a tudománytörténet iránti érdeklődés volt ekkor
igazán nagy, ezért Gábriel Asztrik ezer természettudományi tartalmú
kéziratról Milánóban, a fotózással párhuzamosan, rövid leíró
katalógust is készített (Gabriel, 1968). A példa érzékelteti, hogy
1968-ban mit tett lehetővé a legfejlettebb technika, illetve hogy
mennyire nélkülözhetetlennek tartotta a kezdeményező a katalógust,
amely ugyan a mikrofilmgyűjteményt kívánta használhatóvá tenni, de
az eredeti gyűjtemény számára is óriási nyereség volt.
Érdemes még egy másik, ennél is jelentősebb
kezdeményezést megemlíteni, a Hill Monastic Microfilm Library-t (ma:
Hill Museum and Manuscript Library – HMML). Ez is egyházi
intézményhez, a minnesotai bencés Saint John’s University-hez és a
Hill családi alapítványhoz kapcsolódik. A II. világháború alatt
nagyon sok kézirat pusztult el végérvényesen. Az 1964-ben indult
vállalkozás az újabb esetleges veszteségeknek akarta elejét venni,
úgy, hogy Európa nehezen hozzáférhető kolostori könyvtáraiban, s
mindenhol, ahol engedélyt kapnak rá, mikrofilmmásolatot készítenek a
kódexállományról. A lehető legtöbb kódex másolatának összegyűjtését
tervezték. A jól szervezett munka évtizedeken át felmérhetetlen
segítséget jelentett a kutatóknak: 1965 és 1972 között harmincezer
olyan osztrák kolostori könyvtárakban őrzött kódex vált
hozzáférhetővé a Hill-mikrofilmtárban és az Österreichische
Nationalbibliothekon keresztül, amelyek korábban alig voltak
kutathatók. [(Nálunk az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár
kódexeiről és az MTA Kaufmann-gyűjteményéről készültek e projekt
keretében mikrofilmek az 1970-es évek elején (Plante –Yates, 1980)].
Ezután angol, német, svájci, svéd, etióp stb. könyvtárak következtek
2002-ig. Természetesen nagyon fontos volt a másolatok jogi
helyzetének, kutathatóságának és publikálhatóságának tisztázása. A
Hill-gyűjteményben ma kilencvenezer kézirat mikrofilmjét őrzik.
Közben azonban a digitalizálással és az internettel megváltozott a
világ, az őrzési hely földrajzi ételemben elvesztette jelentőségét.
A HMML is alkalmazkodott az új lehetőségekhez: ma digitalizál,
online katalógust készít a gyűjteményéhez, és gyűjtőkörét a
Közel-Kelet felé nyitotta ki. A mikrofilmekhez való online
hozzáférést a tulajdonosi jogok egyelőre nem teszik lehetővé. A
„könyvtár” helyzete jól érzékelteti azt a problémát, hogy egy előre
nem látott technikai fordulat a legkorszerűbb tervek alól is
kihúzhatja a talajt, és a legmodernebb eljárásokat is egy pillanat
alatt elavulttá teheti. Maga a mikrofilmgyűjtemény mint kutatási
segédeszköz természetesen mindaddig nem avul el, míg valamennyi
kódex digitalizálva online hozzáférhető nem lesz. Biztonsági
szempontból pedig – a viszonylag maradandó hordozóanyag miatt –
később sem veszít értékéből.
Az igazi nagy fordulatot a kódexekkel kapcsolatban a digitális
technika és a világháló együttese hozta. Az első a kódexek
állományvédelmét és hozzáférhetővé tételét, a második a felhasználók
számára a helytől független elérést szolgálja. Minden intézmény
igyekszik az állományát digitalizáltatni, és erre most mindenütt sok
pénzt is fordítanak. A digitalizálás és a szolgáltatás körüli jogi
és pénzügyi útvesztőkről ezúttal nem lesz szó. Kódexek esetében
nagyon fontos, hogy a digitalizált anyag jó minőségű legyen,
rektó-verzó oldal szerint kereshető, hogy a kódexre vonatkozó
legfontosabb információk rendelkezésre álljanak (tehát a tudományos
feldolgozás nem maradhat el), és hogy az online hozzáférés hosszú
távon biztosítva legyen.
Csak néhány példa bemutatására van mód. Egyedülálló eset, és csak
kicsi, gazdag, együttműködő ország tudja megtenni, hogy egy
rendszerben, egységesen digitalizáltassa az összes kódexét, és az
így létrejövő Virtuális Kézirattárat ingyen tegye mindenki számára
elérhetővé. Ez az ország a 26 kantonból álló Svájc, melynek
valamivel több, mint hétezer középkori kézirata van. A 2005-ben
elindult e-codices elnevezésű vállalkozást a
|
|
Fribourgi Egyetem Középkori Intézete koordinálja (URL1).
A virtuális kézirattárban a kódexek városok és könyvtárak szerint
kapnak helyet, gondosan feldolgozva. 2015 januárjában 1233
digitalizált kódex szerepelt a gyűjteményben, a szent galleni
apátsági könyvtárból 541, utóbbiak nagy része az ezredik év előtt
készült. A számok folyamatosan növekednek. A svájciak nem
digitalizálnak mindent egyszerre, nem kapkodnak, hanem nemzetközi
pályázatokkal, alapítványi pénzekkel megtámogatva, a szaktudomány
állandó közreműködésével, szisztematikusan építkeznek.
A helyzet Németországban ugyancsak jól koordinált.
Itt nagyon sok kitűnően működő digitális gyűjtemény van. Érdemes
Kölnt kiemelni. A Codices Electronici Ecclesiae Coloniensis, a kölni
főegyházmegyei és székesegyházi könyvtár virtuális kézirattára
elsőként készült el teljes egészében, és vált hozzáférhetővé online
a korábban más intézményekbe került kódexeivel kiegészítve (URL2)
A 2001-ben bemutatott tervet a Deutsche
Forschungsgemeinschaft támogatta, akár a többi hasonló projektet. A
weblap a könnyen kezelhető digitális képanyagon túl komoly
tudományos apparátussal is fel van szerelve.
A heidelbergi Egyetemi Könyvtár az egykori híres
Bibliotheca Palatina állományát egyesítette újra virtuálisan, így a
harmincéves háború alatt hadizsákmányként a Vatikánba került latin
és görög kódexek elektronikus formában elérhetők lettek a könyvtár
honlapján (URL3).
A könyvtár másik nagy digitális vállalkozása a késő Karoling-kori
lorsch-i apátság kódexeinek összegyűjtése és minden tudományos
igényt kielégítő közzététele ugyanott (URL4).
A honlapon mindenki számára hozzáférhető a szerzőportrékkal gazdagon
illusztrált leghíresebb Minnesang-kézirat, a Manesse-kódex is (URL5).
Franciaországban a nyolc tudományos és
felsőoktatási intézményt összefogó Équipex Biblissima kutatási- és
digitalizálási projektre érdemes felhívni a figyelmet. A Biblissima
a Bibliotheca bibliothecarum novissimából kreált szellemes
rövidítés, egy, a tudásközvetítés rekonstruált műhelyeiből épülő,
virtuális „könyvtárak könyvtára”. A program olyan konzorciumokat
támogat, amelyekben történeti gyűjtemények és tudományos intézmények
közösen vesznek részt, s az egyszerű digitalizáláson túl – a
heidelbergi példákhoz hasonlóan – egykori scriptoriumokat,
bibliotékákat rekonstruálnak. A program keretében digitalizált
kéziratok többek közt a Bibliothèque Nationale de France Gallica
honlapján keresztül ingyen hozzáférhetők.
A sort hosszan folytathatnánk, a lényeg a
megbízható tudományos háttér és az ingyenes szolgáltatás. A
kulturális örökség így valóban közkinccsé válhat, kutatók és
érdeklődő laikusok számára egyaránt. Két veszély azonban van. Az
egyik, hogy a legtöbb könyvtár, élükön a Bibliothèque Nationale-lal,
a már digitalizált kódexet többé nem szívesen adja a kutató kezébe.
A bevezető felsorolásban jeleztük, hogy egy kódex hányféle
szempontból vizsgálható, de ezeknek csak egy részét adja vissza a
másolat. Néhány generáció alatt el is tűnhet az igény a valósággal
való kapcsolatra. Pedig a kódex a maga fizikai mivoltában nemcsak
kötés, nemcsak írás, nemcsak szöveg, hanem mindezek virtuálisan
vissza nem adható együttese. A másik gond a szakemberképzés és az
álláshelyek visszaszorulása. Csak olyan példákat idéztem, ahol a
digitalizálás mögött komoly tudományos potenciál áll. Ez nincs
mindenütt így, például nálunk sem, ahol pillanatnyilag egy-egy
kézirattári szakember és egy kis akadémiai kutatócsoport képviseli a
kodikológiát, és végez akadémiai támogatásból katalogizálást, szinte
egyedül viselve a latin kódexek és kódextöredékek ügyében a
tudományos felelősséget. De mindenütt gond, hogy évtizedek múlva kik
foglalkoznak majd a százezres nagyságrendben hozzáférhetővé tett
kódexekkel. A Comité International de Paléographie Latine és a hozzá
kapcsolódó APICES (Association Paléographique Internationale:
Culture, Écriture, Société) belső levelezésében visszatérő panasz a
kis tanszékek, kutatói helyek vagy a paleográfiai oktatás megszűnése
híres, nagy tradíciójú intézményekben. A megfelelő holt nyelvek
tudása, paleográfiai és kodikológiai ismeretek nélkül valójában csak
nézegetni lehet a digitalizált kódexeket, illetve rengeteg pénzért
karban tartani a virtuális állományt.
De ne legyünk pesszimisták akkor, amikor éppen a
digitális kor jótéteményeiről beszélünk. Az egyik nyereség, mint
láttunk, az, hogy a kódexek házhoz jönnek. A mindennapi munkában
hasonlóan nagy segítséget jelentenek az online elérhető katalógusok,
adatbázisok, szövegkiadások, és egyáltalán, az interneten nyüzsgő,
elképzelhetetlen mennyiségű adat. Az egyik gyakran használt honlap
például a Manuscripta Mediaevalia, mely a német nyelvterületen
készült katalógusokat foglalja össze egy nagy adatbázisban.
Kilencvenezer dokumentum adatai vannak benne, kiváló segédeszköz. Mi
magunk a feldolgozott kódexekkel az Osztrák Akadémia
kézirat-adatbázisához csatlakoztunk, melyet ők – ránk és a
szlovénokra való tekintettel – kiterjesztettek Közép-Európára.
Az Országos Széchényi Könyvtárban két, kódexekkel
kapcsolatos, a nemzeti könyvtári szerephez illő tematikus honlap
működik. Az első Hunyadi Mátyás egykori híres könyvtárából, a
Corvinából fennmaradt kódexeket teszi hozzáférhetővé (URL6),
hosszú távon teljességre törekedve, a másik hasonló igénnyel a
magyar nyelvemlékeket (URL7).
Az írástörténész természetesen örömmel fogadja a
digitális kor számtalan áldását, a hozzáférhetővé vált források
végtelen bőségét, a kutatás kényelmessé válását stb. E rövid
tanulmány végén mégsem hagyhatok említés nélkül egy fenyegető
veszteséget: a kézírás elenyészését. A nyomtatás átvette a könyvírás
szerepét, de a használati írás tovább élt. Az írógép, ahol
egyáltalán volt, a használati írás körét a magánszférára korlátozta.
Most, a számítógépek, e-mailek és SMS-ek korában a használati írás,
amely mint intellektuális, pszichés és motorikus tevékenység
személyiségünk és kultúránk semmivel nem helyettesíthető lenyomata,
egyetemesen van letűnőben.
Kulcsszavak: középkori írásbeliség, kódexek,
mikrofilm, online hozzáférés, virtuális scriptoriumok, virtuális
könyvtárak
IRODALOM
Gabriel, Astrik L. (1968): A Summary
Catalogue of Microfilms of One Thousand Scientific Manuscripts in
the Ambrosiana Library, Milan. The Medieval Institut University of
Notre Dame, Indiana, USA
Milde, Wolfgang (1991): Handschrift. In:
Corsten, Severin – Pflug, G. – Schmidt-Künsemüller, F. A. (Hrsg.):
Lexikon des gesamten Buchwesens. 2., völlig neu bearb. Aufl., LGB2,
, Bd. 3, Stuttgart
Plante, Julian G. – Yates, Donald (1980):
Manuscripts from Hungary on Microfilm at the Hill Monastic
Manuscript Library. Manuscripta. 24, 31–39. DOI: 10.1484/J.MSS.3.963
|
|