Munkaszolgálat és halálmenet
1945-től kezdődően sorra láttak napvilágot idehaza a második
világháborús munkaszolgálat történetének szubjektív forrásai, a
memoárok. Tekintélyes, ha nem is végtelen a száma ezeknek az
„élménybeszámolóknak”, kezdve a Zsadányi Oszkár, újságíró tollából
megjelent Mindenki szolgája című könyvvel, egészen a hatvan évvel
későbbi visszaemlékezés kötetig, melyben bori munkaszolgálatosok
(szám szerint kilencen) vetették papírra emlékeiket (Szele Anna –
Szele György szerk.: Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál.
Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943–44.). A
történeti irodalomból kiemelendő Karsai Elek forráspublikációja
(„Fegyvertelenül álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a
munkaszolgálat történetéhez Magyarországon), és Szita Szabolcs
feldolgozása (Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka
történetéhez, 1944–1945), hogy megemlítsek legalább néhány
számottevő történeti munkát. A bori történettel pedig Csapody Tamás
foglalkozott eddig beható módon: e munkáját megelőzően, 2011-ben már
szentelt egy könyvet a kérdésnek: Bori munkaszolgálatosok. Fejezetek
a bori munkaszolgálat történetéből. Mostani könyvét olyan
feldolgozásnak szánta Csapody, amely a teljesség igényével szól
Borról, a munkaszolgálat e névvel fémjelzett történetéről.
A hat főfejezetbe tagolt mű első szerkezeti
egységébe zsúfolta bele Csapody a munkaszolgálat és a bori bánya
ezzel összefüggő históriáját. Ebből kiderül: a bori rézbánya mint
háborús hadiüzem minél teljesebb és gyorsabb kiaknázása végett német
részről igényelt tízezer kényszermunkás helyett háromezret küldött
végül a magyar kormány a Délvidékre. (A bori bányában több tízezer
kényszermunkást foglalkoztattak egyébként ez időben). A
Magyarországról oda irányított munkaszolgálatosok 94 százalékban
zsidónak minősülő magyar állampolgárokból, további hat százaléka a
kisegyházakhoz tartozókból, a Jehova Tanúi, a reformadventista és a
nazarénus szekta tagjaiból állt. A szerző röviden taglalja
kiszállításuk módját, a táboréletet és a táborlakók néhány fő
társadalmi jellemzőjét, név szerint is felsorolva a tábor
legismertebb lakóit, akik között – Radnóti Miklós mellett – a magyar
szellemi élet számos további jeles képviselőjét is megtaláljuk. A
hangsúly már ebben a fejezetben is lassanként átkerül a bori tábor
felszámolása utáni sorsdöntő történések részletes bemutatására, a
tábor kiürítésének és a táborlakók visszavonultatásának tragédiákkal
teli fordulatos történetére. Ez utóbbiba beleértendő a bori
munkaszolgálatosok, már persze akik túlélték közülük a
megpróbáltatásokat, háború utáni életének alakulása, valamint a bori
kerettagok megbüntetése és a munkaszolgálat emlékezete is.
Csapody a bori munkaszolgálat történetét elbeszélve
a visszavonultatásra, vagyis arra koncentrál tehát, amikor a boriak
két külön csoportba osztott kontingensei elindultak haza
Magyarországra. 3400 fővel 1944. szeptember 17-én indították el
hosszú útjára az első csoportot; kálváriájuk kiérdemli a halálmenet
jelzőt. A második, mintegy 2440 főt magába foglaló csoport a
menetelés második napján már felszabadult, amikor beleütközött Tito
partizánjaiba. A munkaszolgálatosok első csoportjának irtózatos
szenvedésekkel, megannyi tömeggyilkossággal tarkított történetéről
szól Csapody könyve.
Az időnként vérengzésekbe torkolló halálmenet
kirívó eseményei sorából önálló fejezetet kap a könyvben a jabukai
tömeggyilkosság rekonstruálása. Legkevesebb 133, legföljebb 146
munkaszolgálatost gyilkoltak meg ez alkalommal Pancsova környékén;
olyanok estek a vérengzés áldozatául, akik vagy lemaradtak a
menettől, vagy szökni próbáltak, és akiket a németek elfogtak, majd
összegyűjtöttek. A gyilkosságokat is ők követték el.
A jabukai tömeggyilkosságnak szentelt fejezet külön
érdekessége a történészi rekonstrukció módja. Szinte minden ehhez
hasonló genocídium áthidalhatatlannak tetsző akadályokat gördít a
történeti megismerés útjába, hiszen írott források –
természetszerűen – nem állnak az eseményről a historikus
rendelkezésére, s így marad a kis számú visszaemlékező
tanúságtétele, továbbá a cselekményt időben nem sokkal követő
feltárás dokumentációja, és persze a rájuk épülő történészi
rekonstrukciók egymást követő sora. Utolsóként a kutatás jelen
idejében megejtett terepbejárás eredménye is hozzájárulhat
valamiképpen a dolgok tisztázásához. Tudomásom szerint Csapodynak a
jabukai tömeggyilkosságról szóló, a könyvben olvasható mesteri
beszámolója az egyetlen ilyesfajta történeti rekonstrukció magyar
történész tollából. A második világháborús tömeggyilkosságok kapcsán
más esetekről, mindenekelőtt a katyni erdőben megtörténtről
tengernyi történeti munka született az idők során, melyek szerzői
hasonló vizsgálati módszerekhez voltak kénytelenek fordulni, mint
Csapody. Ezt szem előtt tartva a jabukai tömeggyilkosságról szóló
fejezet tekinthető a könyv csúcspontjának, a történeti elbeszélés
legemlékezetesebb részének. A szinte minden, legalábbis minden
megbízható nyom (történeti forrás) nélküli valamikori atrocitás
feltárása a régészekéhez fogható megismerési feladat teljesítését
követeli a historikustól. Ez okból nem is igen kínálkozik itt
valamely jól elbeszélhető történet, hiszen csak a tettek fizikai
nyomai lelhetők fel már utólag. Ebből fakad az a narratív megoldás,
hogy a könyvben egy az egyben közzéteszi a szerző (függelék gyanánt)
a kivégzések helyszínére 1945 januárjában kiszállt vizsgáló (az ún.
Ankét) Bizottság
|
|
részletes jelentését a tömegsírok feltárási
munkálatairól. Ennek a kvázi régészeti kutatómunkának a
megállapításait azzal együtt hozza tudomásunkra Csapody, hogy
helyenként kiegészíti néhány túlélő tanúságtételével. Így tűzheti
célul maga elé a közvetlenül dokumentálatlan tömeggyilkosság mint
esemény elbeszélését.
A halálmenet persze ezután is folytatta tovább az
útját Magyarországra és Magyarországon, dél felől haladva végig fel
a Dunántúlon, hogy a bori munkaszolgálatosok egy része 1944 végére
Sopronig jusson, más részük pedig Szombathelyen kössön ki végül.
Egyik csoportjuk, a kisegyházakat képviselők útja – Zombor után –
egyenesen északi irányba, Székesfehérvárnak, majd Veszprémnek
tartott. A Veszprém város közelében fekvő Szentkirályszabadja
repterén létesített átmeneti munkaszolgálatos tábor is fontos
szerepet játszott az ide érkező boriak életében. Nemcsak azért, mert
közvetlenül innen vitt tovább az útjuk a németországi koncentrációs
táborokba, hanem azért is, mert az itt meghozott egyéni döntés, hogy
az illető maradjon vagy továbbinduljon, később döntő módon megszabta
az illető további sorsát.
Az erőltetett gyalogmenetben idáig eljutó bori
munkaszolgálatosok nagyon legyengült fizikai (és lelki) állapotban
voltak már ekkor, ehhez képest kevesen maradtak vissza a táborban
(és jutottak hozzá később ennek eredményeként a kórházi ellátáshoz).
A többség úgy határozott, hogy folytatja a menetet Abda, Hegyeshalom
és Zurndorf irányába (és ezért nem is jelentkezett gyengélkedőre). A
szerző ezt azzal magyarázza, hogy egyrészt sokan meghalhattak a
reptéri táborban, de mivel már nem anyakönyvezték az eseményt, nincs
írásos nyoma a haláluknak. Másrészt, és ez a döntő momentum, a „bori
maradék betegei” közül sokan úgy gondolták, a továbbhaladás az
életet, az ottmaradás viszont a biztos halált jelenti számukra.
Ezért döntöttek az előbbi opció mellett, mint tette Radnóti Miklós
is, akiről úgy tartják, hogy Abda környékén halt meg végül. Rosszul
számoltak azonban, mert míg a halálmenet sorra szedte áldozatait,
addig azok, akik a reptéri táborban maradtak, utóbb Szombathelyre,
Sopronba vagy máshová kerültek, és nyomban kórházi ápolásban
részesültek. Így jártak egyebek közt a kisegyházakhoz tartozó bori
munkaszolgálatosok is, akik viszonylag nagy számban élték túl ily
módon a borzalmakat. Többükkel interjút is készített a szerző,
melyek anyaga becses adatokkal járult hozzá a történet cselekményes
formában való elbeszélhetőségéhez.
Mindent összevetve, a szentkirályszabadjai reptéri tábor lakóinak
esete fényesen mutatja, hogy akár még a legnyomorúságosabb
körülmények között, egy limit event jellegű helyzetben is, amilyen a
halálmenet, a történelmet elszenvedők számára is adott némiképpen a
későbbi személyes sorsukat befolyásoló döntés lehetősége. Szerencsés
esetben ez, kizárólag persze a véletlenek hatására, akár kedvező
végkifejlettel is járhat, mint történt a gyengélkedők esetében, akik
a reptéri táborban maradtak. Ugyanakkor szerencsétlenséget is hozhat
a történelmi aktorok fejére az utólag helytelennek bizonyult
döntésük, mint a halálmenet folytatását vállalók esetében. S éppen
ez pecsételte meg Radnóti Miklós és megannyi társa sorsát is.
A bori „maradék” szerencsésen átvészelte a háború
végét, amikor végül bekerültek a szombathelyi kórházba. Itteni
életük, a felszabadulásuk és sírjaiknak a helyi temetőkben való
felkutatása képezi a könyv egy további teljes fejezetének a témáját.
A Jehova Tanúi bori munkaszolgálatosai a Felvidékről származtak. Az
ő hazatérésük korántsem szűkölködött a kalandokban. Ez a történet
annak is jó iskolapéldája, hogy a nácik és magyar szövetségeseik
által üldözöttek élete azt követően sem vált teljesen biztonságossá,
hogy kiszabadultak végre fogva tartóik markából.
A könyv utolsó fejezetét „a bori zsebkő”
történetének szenteli a szerző. A bori rézbányából származó kövecske
afféle emlék volt, amely zsebben hordva végül átvészelte az egyik
nazarénus bori munkaszolgálatos hazavezető útját, így az illetőt
haláláig emlékeztette a relikvia azokra a történelmi eseményekre. Ez
a történet a traumatikus múlt személyes emlékezetben tartásának
egyik lehetséges módját világítja meg példaszerű módon.
Csapody könyve telis-tele van a helyszínekről és a történet
szereplőiről (de kizárólag csak a munkaszolgálatosokról) a korban és
a szerző által utólag készített jó minőségű színes fényképekkel és
térképekkel. Csapody dokumentátorként is komoly ambíciókat táplál
magában: a könyvéhez tartozó CD-melléklet több mint háromezer bori
munkaszolgálatos adatait tartalmazza. A szerző a teljes szóba jövő
levéltári forrásanyagot megmozgatja, és az írott források elérhető
korpuszait is hasznosítja, és emellett számos oral history interjú
anyagával is kiegészíti történeti beszámolóját, amely igazán sokkoló
hatást kelt az olvasóban. Noha a történeti elbeszélés kifogástalanul
tárgyszerűen, sőt olykor a természettudományi leírás módjára
előadott szenvtelenséggel adja elő a tragikus múltat; mégis élővé
tudja varázsolni az 1944. év végi „mozgó vesztőhely” (lásd Sallai
Elemér hasonló című visszaemlékezését) világát. Ez azt bizonyítja,
hogy a megrendítő történelmi múlt történetírói megjelenítése nem
feltétlenül követeli meg a pátosszal teli és moralizáló elbeszélői
modor alkalmazását. (Csapody Tamás: Bortól Szombathelyig.
Tanulmányok a bori munkaszolgálatról és a bori munkaszolgálatosok
részleges névlistája. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2014, 253 p.)
Gyáni Gábor
az MTA levelező tagja, történész
|
|