A pénzügyi válságot megelőző időszak viszonylag erőteljes globális gazdasági növekedését az üvegházhatású gázok (GHG) kibocsátásának jelentős növekedése kísérte. Ennek nagy része a fosszilis energiahordozók növekvő felhasználásából származott, de kedvezőtlen hatással volt a mezőgazdaság, az erdők kiirtása és az ipar is. A világ egyelőre meg sem közelíti azt a pályát, amelynek révén a globális felmelegedés – hosszabb távon célul kitűzött – legfeljebb 2°C-os mértéke tartható lehetne. Az üvegházhatású gázok kibocsátása folyamatosan emelkedik, a CO2-szint eddig soha nem tapasztalt mértékű. Következmények: egyre gyakoribb és egyre intenzívebb szélsőséges időjárási események, hosszabb távon extrém mértékű átlaghőmérséklet-emelkedés (3,6 °C – 5,3 °C) és tengerszint-emelkedés. (Bővebben lásd IEA, 2013.) Egyre nyilvánvalóbb a klímaváltozás, az extrém időjárási események gazdasági eszközökre, folyamatokra (városokra, ipari infrastruktúrára, mezőgazdaságra, globális kínálati láncokra, energiaellátásra stb.), a globális logisztikai és mobilitási rendszerekre, általában a kibocsátásra, illetve a gazdasági növekedésre gyakorolt hatása.

Az éghajlati változás
és a megelőzés növekedési hatásai

A klímaváltozással kapcsolatban felmerülő gazdasági veszteségek becslése meglehetősen változatos eredményekre vezetett: a legújabb elemzésekben az enyhén negatívtól a bruttó hazai termék (GDP) 3–4%-áig terjed. Az OECD elemzései szerint a globális gazdaságban az éghajlati változás miatti veszteség 2060-ig a GDP 0,7–2,5%-a lehet. A jelzett időpontot követően e folyamat erősödhet: az évszázad végéig további 1,5–4,5% lehet a GDP vesztesége (Dellink et al., 2014). Az Európai Bizottság várakozásai szerint csak a carbon cap (a szén-dioxid-kibocsátás korlátozása) a GDP 0,3–0,7%-át teszi ki 2020-ig. A legtöbb jelentés a GDP 1%-a/év körüli mértékben határozza meg a klímavédelemmel kapcsolatos költségek nagyságrendjét.

Korábbi elemzésekben fentieknél lényegesen magasabb értékek is szerepeltek (Dell et al., 2009). A korreláció ugyan meggyőzőnek tűnik, a magyarázat mégis bizonytalan. Egyes szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy a hőmérséklet és a jövedelem változása között statisztikailag kimutatható kapcsolat csak véletlen. A növekedést alapvetően más változók (például: tőke- és tudásfelhalmozás, intézményrendszer, kereskedelempolitika stb.) határozzák meg. Ez a bizonytalanság nemcsak az éghajlat gazdasági fejlődésben betöltött szerepe körül kialakult tradicionális vitát, hanem – szélesebb értelemben – az éghajlatváltozás potenciális hatásairól kialakult jelenlegi vitákat is jellemzi.

Mások először számszerűsítik a különböző éghajlati hatásokat, majd azokat összesítve számítják ki a nemzeti jövedelemre gyakorolt nettó hatást (lásd például Mendelsohn, 2000). A klímaváltozással kapcsolatos irodalom ezt a megközelítést részesíti előnyben, különösen az üvegházhatású gázok kibocsátását illetően. E megközelítés kétségtelenül hasznos, ám alkalmazása során komoly kihívásokkal kell szembesülnünk. Az éghajlat számos mechanizmus révén befolyásolhatja a gazdasági teljesítményt. Még ha számba is tudjuk venni, és meg is értjük az összes mechanizmust, akkor is további nehézségek várnak ránk: meg kellene határozni, hogy a mikroszintű hatások hogyan lépnek egymással kölcsönhatásba, hogyan összegződnek, hogyan alakítják a makrogazdasági teljesítményeket.

Fentiektől több tekintetben eltérő (viszonylag új) megközelítéssel találkozhatunk Melissa Dell, Benjamin F. Jones – Benjamin A. Olken (2008), (2012) tanulmányaiban. Az egyes országokban az elmúlt 50 év hőmérsékletingadozásait alapul véve határozták meg a hőmérséklet nemzeti jövedelemre gyakorolt hatásait. A hőmérséklet potenciálisan két módon lehet hatással a gazdaság teljesítményére:

• befolyásolja a kibocsátás (output) szintjét (például a mezőgazdaságban a hozamokat), vagy

• befolyásolhatja a gazdaság növekedési potenciálját is, például a termelékenység növekedését meghatározó beruházásokra vagy intézményekre gyakorolt hatások révén.

A kettő közötti különbség különösen fontos, ha a hőmérséklet tartós változása várható: vajon az átlaghőmérséklet 1 °C-os növekedése az egy főre jutó jövedelmet (a jövedelem szintjét) csökkenti 1,1 százalékponttal, vagy a növekedés ütemét mérsékeli évről évre 1,1 százalékponttal. Az elemzés szerint a magasabb hőmérséklet a szegény országokban nem egyszerűen a kibocsátás szintjét, hanem a növekedés ütemét is csökkenti. Mivel idővel a kismértékű növekedési hatásoknak is komoly következményei lehetnek (ha azok középtávon is fennmaradnak), a tartós hőmérsékletemelkedés nagyon jelentős hatásokkal járhat.

Az egyik legkézenfekvőbb következmény a mezőgazdasági kibocsátás csökkenése. Az elemzések ugyanakkor rámutatnak, hogy a forróság az ipari termelésre és az aggregált beruházásra is hatással van. Egyes kutatások szerint még a tudományos publikációk száma is csökken a forró években, ami arra utal, hogy a magasabb hőmérséklet gátolhatja az innovációs tevékenységet. Úgy tűnik továbbá, hogy a magasabb hőmérséklet a politikai instabilitás irányába hat. A fentebb említett hatások zöme kívül esik az elsősorban a mezőgazdaságra fókuszáló klímaváltozási tanulmányok hatókörén. Ugyanakkor a szélesebb összefüggések segíthetnek megmagyarázni, hogy a hőmérséklet változása miért, s milyen mechanizmus révén járhat a növekedési ütem (és nemcsak az output szintjének a) csökkenésével.

Kevésbé vizsgált terület a szélsőséges időjárási viszonyok hatása az energiaellátásra. A klímaváltozás hatással lehet a fosszilis üzemanyagokkal működő, illetve a nukleáris erőművekre, amelyekben folyamatosan hűtővízre van szükség a többlethő semlegesítése, másrészt a turbinák meghajtásához szükséges gőz fejlesztése miatt. Magas vízhőmérséklet és alacsony vízszint esetén komoly zavarok keletkezhetnek. Milliók maradhatnak áram nélkül. A klímaváltozás következtében gyakoribbá és intenzívebbé válnak a szélsőséges időjárási viszonyok (pl. hőhullámok, vízhiány). Ez problémákat okozhat a nukleáris (és víz-) erőművek működésében. Az energiainfrastruktúra kialakítása során ezért különös figyelmet kell fordítani e hatásokra, hiszen az új projekteket gyakran csak ötven év múlva, vagy még később helyezik üzembe.

A klímaváltozás elleni küzdelem többletterhet ró (elsősorban az energia ártámogatás-csökkentése, majd -megszüntetése következtében) a háztartásokra – különösen az alacsony és közepes jövedelmű családokra. Az ipari energiaárak emelkedése vagy a magas szén-dioxid-kibocsátású energiahordozók (például szén) árának a változása hatással lehet a vállalatok versenyképességére, egyes esetekben leépítésekhez, munkahelyek megszüntetéséhez vezethet.

A korábbi adatokon és reakciókon alapuló elemzés megbízhatósága természetesen erősen függ attól, hogy a hőmérsékleti sokkokra adott korábbi reakciók mennyire jól jelzik előre a gazdaság potenciális jövőbeni reakcióit. Amennyiben a hőmérsékletváltozás mértéke jelentősen meghaladja a korábban tapasztalt szintet, nemlineáris összefüggések jelentkezhetnek.

A legtöbb előrejelzés szerint az összesített hatások hosszabb távon akár nettó nyereséggé is alakulhatnak, például akkor, ha a kezdeti beruházások eredményeként javul az energiahatékonyság, csökken az energiára fordított költség. Ezek a költségbecslések olyan modelleken alapulnak, amelyek ugyan figyelembe veszik a technológiaváltozás miatti költségcsökkenést, ám bizonytalanok azok mértékét illetően.

A klímaváltozás alapvető hatással van a növekedési kilátásokra, a fejlődési út pedig meghatározhatja a jövő éghajlatát.

Sebezhetőség és adaptáció

Az adaptáció csökkentheti az éghajlati változásból származó sebezhetőséget. E sebezhetőség részben a gazdaság kitettségének és érzékenységének a függvénye. E tényezők együtt határozzák meg a klímaváltozás potenciális hatását. E potenciális hatást (károsodást) az érintett rendszer adaptációs kapacitása képes mérsékelni: maradék kár plusz adaptációs költség az alkalmazkodás után. E tényezők együttesen mutatják a sebezhetőség alakulását a gazdasági fejlődés során (1. ábra). A klímapolitika e három tényező közül közvetlenül az adaptív kapacitást, az adaptációs képességet befolyásolhatja, például beruházások révén.

1. ábra • Sebezhetőség és gazdasági fejlődés

Az alkalmazkodás költségeit és hasznait közvetlenül az érintett szereplők érzékelik. Ám az adaptáció előnye túlléphet az alkalmazkodó szektorokon. A gazdaságban jellemzőek a kölcsönös függőség viszonyai, azaz az adaptáció csökkentheti a klímaváltozásból eredő szisztematikus kockázatot (Agrawala – Frankhauser, 2008).

Az alkalmazkodás csökkentheti a gazdaság időjárással szembeni sebezhetőségét. A potenciális nettó költségek valamely gazdaság sebezhetőségének a mértékszámai. Az adaptáció addig a pontig lehet gazdaságilag ésszerű, ameddig annak nettó haszna zéró. (Az adaptáció hatásait a 2. ábra foglalja össze.)

A sebezhetőséget meghatározó tényezők alakulása az általános gazdasági fejlődéshez kapcsolódik. Nagyon szegény országok esetében a fejlődés – az érzékenység csökkenése és az adaptációs kapacitás növekedése révén – csökkenti a sebezhetőséget. (Ez az ún. Schelling-hipotézis.) Fejlett gazdaságok esetében azonban e kapcsolat nem egyértelmű. (Anthoff – Tol, 2012)

Az adaptáció nem indokol minden esetben szakpolitikai intervenciót. A piaci szereplők magánérdeke is az alkalmazkodás a klímaváltozáshoz.

A hatékony adaptációt akadályozó fő tényezők az alábbiak:

• piaci kudarcok, amelyek megakadályozzák, hogy a piacok az erőforrások leghatékonyabb allokációját érjék el (például a klímaváltozásról szóló információk, illetve a rugalmasságot nyújtó infrastruktúra mint közjavak);

• szabályozási akadályok, amelyek gátolják a hatékony alkalmazkodást;

• kormányzati és intézményi akadályok;

• magatartási akadályok (például a kockázatok érzékelése és megítélése terén);

• korlátozott adaptációs kapacitás (például pénzügyi megszorítások miatt).

Megkülönböztethető a folyamatadaptáció (rövid idő alatt felmerülő költségek és előnyök a változó inputok módosítása révén), illetve állományadaptáció (hosszú távú alkalmazkodási előnyöket nyújtó beruházás). Az éghajlati előrejelzés nagyfokú bizonytalansága adaptációs kihívás, különösen az állományadaptáció tekintetében. Feszültség alakulhat ki a beruházási szükségletek formájában megjelenő hatásosság (robosztusság), illetve a rugalmasság igénye között. (Utóbbi nem jelenthet végleges elköteleződést valamely beruházás iránt, amíg a hatások tekintetében lehetséges átváltások – trade offs – nem világosak.)
A sebezhetőség időben változik. A klímaváltozás jövőbeni hatásaival szembekerülő gazdaság eltér a jelenlegi gazdaságtól. Az eszközök kitettsége változik, például nagyobb gazdasági tevékenység koncentrálódhat a tengerpartokon vagy árterületeken. Az érzékenység is változik, pl. a GDP nagyobb arányát állítja elő a szolgáltató szektor, amelynek egyes ágazatait kevésbé érintik az éghajlati változások. Az adaptív kapacitás is változik, általában a GDP-vel együtt nő. A jövőbeli hatásvizsgálatok előfeltétele a sebezhetőség változásainak feltárása. Annak hiányában a klímaváltozás költségei átfogó igénnyel nem mérhetőek fel.

Alternatív növekedési pályák

Sokan úgy vélik, hogy a dinamikus gazdasági növekedés és a klímavédelem nem egyeztethető össze. Dönteni kell: növekedés, és a növekvő éghajlati kockázatok elfogadása vagy csökkenő éghajlati kockázat mellett stagnáló gazdaság. E problémakör elemzése kiemelt szerepet kapott a World Economic Forum globális kockázatokat felmérő 2014. évi jelentésében (WEF, 2014a). Az idézett elemzés szerint a fenti nézet napjaink világgazdasági dinamikájának alapvető félreértésén alapszik. Abban az implicit feltevésben gyökerezik, hogy a gazdaságok nem változnak és hatékonyak, a jövőbeli növekedés pedig a korábbi trendek egyenes folytatása. Az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású pályára történő átállás ezért elkerülhetetlenül magasabb költségeket és lassabb növekedést eredményez.

A normál „üzletmenet” feltételezése ebben az esetben azonban illúzió. Az erőforrásokra nehezedő új nyomás, a globális termelés és kereskedelem szerkezetének átalakulása, a demográfiai változás és a technológiai fejlődés már megváltoztatta az országok növekedési pályáját. A jövő ezért elkerülhetetlenül más lesz, mint a múlt.

A gyors technológiai fejlődés átalakítja a termelés és a fogyasztás szerkezetét. A változás és a beruházások mértéke és sebessége példa nélküli: nemcsak megváltoztatják a gazdaság jellegét, hanem strukturális változást hoznak. A strukturális változás jellege azonban attól függ, milyen pálya mellett dönt a társadalom. Folytatható a magas szén-dioxid-kibocsátású, erőforrás-intenzív gazdaság, vagy letehetők az alacsony szén-dioxid-kibocsátású növekedés alapjai?

Ebben az értelemben nem a normál „üzletmenet” és a klímavédelem közül kell választanunk, hanem az alternatív növekedési pályák között: az egyik jelentős mértékben növeli, a másik csökkenti az éghajlati kockázatot. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású pálya éppen annyira eredményezhet gazdasági prosperitást, mint a magas szén-dioxid-kibocsátású. Különösen, ha figyelembe vesszük a tovagyűrűző hatásokat is: az energiabiztonság növekedésétől a tisztább levegőn át a javuló egészségi állapotig.

E megállapítást támasztja alá a WEF fenntarthatóság irányába elmozdított globális versenyképességi indexe (WEF, 2014b) is. A fenntarthatósággal kiigazított globális versenyképességi index (GCI) tulajdonképpen azt ragadja meg, hogy a növekedés mennyire fenntartható környezeti és társadalmi szempontból. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy nem feltétlenül kell választani a gazdasági értelemben vett versenyképesség és a fenntarthatóság között. A versenyképességi lista élmezőnyébe tartozó országok közül több a fenntarthatósági intézkedések tekintetében is a legjobbak közé tartozik. Ilyen például: Svájc, Finnország, Németország, Svédország és Hollandia.

A környezeti előírásokat és korlátozásokat gyakran növekedési hátránynak tekintik, amelyek az európai vállalatok számára versenyhátrányt jelentenek a globális versenyben. Ugyanakkor világszerte nő az érdeklődés a fenntartható, „zöld” növekedési potenciál, illetőleg a környezeti károk leküzdése iránt. Az EU vállalatai már jelentős előrehaladást értek el a tiszta és hatékonyabb technológiák, termékek és szolgáltatások előállítása területén. Például 2007–2011 között EU-vállalatok teljesítették a megújuló energia területén a közvetlen külföldi beruházások kétharmadát a világgazdaságban (Halmai, 2014). Ugyanakkor e

piacon is egyre erőteljesebb a globális verseny, különösen egyes feltörekvő országok részéről. A magas környezeti igények és a versenyképesség összekapcsolása lehetséges, s a zöld technológiák területén az európai gazdaság jelentős expanzióra lehet képes.

A környezeti értelemben is fenntartható
növekedési pálya meghatározó elemei

A WEF (2014) csoportosítását alapul véve a környezeti értelemben is fenntartható növekedési pályának öt fontos területe van: az erőforrás-hatékonyság javítása; a kompaktabb, összekapcsoltabb városi rendszerek; a földhasználat optimalizálása; az alacsony szén-dioxid-kibocsátású infrastruktúra és az energiarendszer; az innováció.

Az erőforrás-hatékonyság javítása

Az energiafelhasználás területén lényeges hatékonysági tartalékok találhatóak. Tökéletes verseny, a termelés teljes költségét tükröző árak esetében az erőforrások a legtermelékenyebb helyekre áramlanak. Számos intézkedés (támogatás), politika az erőforrások (beleértve az energiát, a vizet és a földet is) pazarló felhasználására ösztönöz. Ez a gazdasági hatékonyság, a növekedés és a környezet szempontjából is káros. E piaci hiányosságok kezelése megkerülhetetlen – bár kétségtelenül nehéz politikai-gazdasági kérdésről van szó.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency – IEA) adatai szerint az üvegházhatású gázok kétharmada, az energiafogyasztás 80%-a fosszilis energiahordozón alapul. Komoly problémákat okoz e téren a fosszilis energiahordozók támogatása. A fosszilis energiahordozók támogatása nem hatékony erőforrás-allokációt, és piaci torzításokat eredményez, miközben gyakran eredeti célját sem teljesíti. Hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátás növekedéséhez, megnehezíti az energiainfrastruktúra korszerűsítését, rontja a megújuló energiaforrások versenyképességét. Pazarló felhasználásra ösztönöz, ráadásul alapvetően a gazdagabb társadalmi rétegeket támogatja. Az IEA (2013) adatai szerint 2010-ben a fosszilis energia támogatására fordított összegeknek mindössze 8%-a jutott el a társadalom legszegényebb rétegét jelentő 20%-hoz. Az IEA (2013) előrejelzései szerint további reformok nélkül a fosszilis energia fogyasztói támogatása 2020-ban elérheti a 660 milliárd dollárt, azaz a globális GDP 0,7%-át. A támogatások megszüntetésével az energiakereslet 4,1%-kal, az olaj kereslete naponta 3,7 millió hordóval, a szén-dioxid-kibocsátás pedig 1,7 Gt-val csökkenhetne.

A kiindulópontot tehát a fosszilis energiahordozók támogatása (tulajdonképpen negatív szénadó) átértékelése jelentheti. Fontos lépés a szén-dioxid-kibocsátás beárazása – tipikusan adó (carbon tax) vagy kibocsátás-kereskedelem formájában. Valamely gazdaságilag káros tevékenység adóztatható, és abból költségvetési bevétel származik. A bevételek ésszerű felhasználásával a rendszer esetleges torzításai is elkerülhetőek. Hatékony jelzést adhatnak a gazdasági szereplőknek az erőforrások középtávú átcsoportosítását illetően. Jelenleg szénadó vagy kibocsátás-kereskedelmi rendszer a globális kibocsátás 12%-át érinti. A szén-dioxid-kibocsátásra meghatározott terhelés, s egyben magas és kiszámítható ár új bevételi forrást jelenthet, miközben visszafogja a fosszilis energia felhasználását.¹ A sikeres rendszerek gyakran alacsony szénárral indulnak, ám egyértelműen emelkedő tendenciát követnek. A politikai jelzés így egyértelmű, de van idő a vállalatok és háztartások alkalmazkodására, a megfelelő technológiai beruházásokra, az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentő eljárások bevezetésére. Az energiahatékonyságot támogató politikák² erőforrásokat szabadíthatnak fel, amelyek magasabb termelékenységű területeken hasznosulhatnak.

Kompaktabb, összekapcsoltabb városi rendszerek

A városok a növekedés és prosperitás fontos mozgatóerői. A városok adják a globális gazdasági output kb. 80%-át, ide koncentrálódik az energiafelhasználás és energiával kapcsolatos üvegházhatású gázkibocsátás kb. 70%-a. Ugyanakkor az urbanizáció gazdasági és társadalmi előnyeivel egyidejűleg jelentősen növeli az ökológiai károkkal, szennyezéssel, klímaváltozással és környezeti katasztrófákkal kapcsolatos kockázatokat.

A városi infrastruktúra hosszú távra szól. Az, hogy hogyan építjük ki, újítjuk meg, vagy tartjuk fenn azt, nemcsak a gazdasági teljesítményre és a nagyvárosokban élők életminőségére lesz hatással, hanem az üvegházhatású gázok globális kibocsátását is meghatározza az évszázad hátralévő részében. Az urbanizáció fokozódásával nő a népsűrűség, és az ebből adódó agglomerációs hatáson keresztül javul az infrastruktúra hatékonysága. E lépések egyfelől jelentős költségcsökkentést, másfelől a környezet minőségének javulását hozzák. A kompaktabb, összekapcsoltabb városi fejlődés gazdaságilag életképesebb, egészségesebb és alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású városokat eredményezhet.
A városok tervezése során különösen nagy problémát jelent a gazdasági teljesítőképesség, az életminőség javítása, valamint a környezeti fenntarthatóság összehangolása. A tervezés egyik központi eleme az autófüggőség, illetve az ahhoz kapcsolódó szennyezés csökkentése. A környezeti fenntarthatóságot előtérbe helyező tervezés a kiváló minőségű tömegközlekedési rendszereket részesíti előnyben.

Földhasználat optimalizálása

A mezőgazdaság, az erdészet és más földhasználati rendszerek felelősek az üvegházhatású gázok kibocsátásának kb. negyedéért. Ugyanakkor a globális mezőgazdasági termelékenységnek évente közel 2%-kal kellene növekednie ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a növekvő élelmiszerkereslettel (WEF, 2014). Jelenleg a mezőgazdasági területek közel negyede súlyosan károsodott. Évente kb. 13 millió hektárnyi erdőt irtanak ki. Az éghajlatváltozás és a szélsőséges időjárási viszonyok erőteljesen érintik ezt a területet, hiszen egy-egy földrajzi régió éghajlati és vízrajzi viszonyai alapjaiban változhatnak meg. A szélsőséges időjárási viszonyok (áradások, szárazság stb.) gyakorisága komoly nyomást gyakorolhat a vízkészletekre, csökkenhetnek a mezőgazdasági hozamok a fő élelmiszertermelő régiókban, ökoszisztémák és fajok tűnhetnek el.

Alacsony szén-dioxid-kibocsátású
infrastruktúra és energiarendszerek

A modern gazdasági növekedés alapja a termelési infrastruktúra. Az alacsony szén-dioxid-kibocsátású infrastruktúra kulcsfontosságú az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése szempontjából, különösen az energiaszolgáltatás, az épületek és a szállítás terén. Az OECD-országokban szerkezeti elmozdulás figyelhető meg a gáz és a megújuló energia irányába. Eltekintve attól a néhány országtól, amelyek a széntől függenek, a világ legtöbb részén ma már a földgáz a legfontosabb új energiaforrás. Az olcsó palagáz kitermelése következtében jelentősen csökkent a szén kereslete az USA-ban. Palagáztartalékok a világ számos részén találhatóak. Népszerűségét növeli, hogy átmenetet jelent az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiarendszerek felé. Gyorsan képes helyettesíteni a szenet, kisebb a szén-dioxid-kibocsátása és általában kevésbé szennyezi a levegőt. A gáz ráadásul áthidalhatja a megújuló energiaforrásokra épülő erőművek ingadozó kapacitásából adódó problémákat.

A gáz „híd” szerepe azonban önmagában nem garantált. Különböző intézkedésekre van szükség, mint például a szén teljes társadalmi költségének a megjelenítése, a metánkibocsátás szabályozása, a szén-dioxid-kibocsátás beárazása, az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák támogatása. Közép- és hosszú távon azonban nem szabad elfelejteni, hogy a földgáz csak átmeneti üzemanyagnak tekinthető. Nem alacsony karbonintenzitású megoldás, hacsak nem használják mellé a CO₂-leválasztás és -tárolás (CCS)³ módszerét.

Aggodalomra adhat okot, hogy a hosszabb távon várható energiakereslet-növekmény meghatározó része fosszilis. Ebben jelentős szerepe lehet annak, hogy a fosszilis energiahordozókra vonatkozó támogatás az IEA adatai szerint több mint tízszerese a megújuló energiaforrásokra fordított támogatási összegeknek.

Az energiahatékonysági beruházások növelésével jelentősen csökkenthető és menedzselhetőbb az energiakereslet, ami gazdasági és károsanyag-kibocsátási előnyöket egyaránt hoz. Felmerül azonban a kérdés: vajon az alacsony szén-dioxid-kibocsátású növekedés költségesebb, mint a magasabb szén-dioxid-kibocsátású? Több tőkére van szükség hozzá?

Az elemzések szerint az infrastrukturális beruházás extra költségigénye viszonylag kicsi. Ez azzal magyarázható, hogy a megújuló energia és az energiahatékonyabb épületek és közlekedési rendszerek ellensúlyozzák a magasabb tőkeköltséget. A hatékonyság javulásával csökken az energiaigény, csökken a fosszilis energiába történő beruházás mértéke, jobban tervezett, kompaktabb városok jönnek létre. További megtakarítások származhatnak az alacsonyabb működési költségekből. E megtakarítások összességükben akár teljes mértékben ellensúlyozhatják a többlet tőkeigényt. A pénzügyi innovációk, mint például a zöld kötvények, a kockázatmegosztó eszközök, valamint az olyan speciális eszközök, amelyek az alacsony szén-dioxid-kibocsátású eszközök kockázati profilját összhangba hozzák az intézményi befektetők igényeivel, mintegy 20%-kal csökkenthetik a finanszírozási költségeket. A közepes jövedelmű országokban a nemzeti fejlesztési bankok, vagyonalapok és más intézmények játszanak meghatározó szerepet a költségek csökkentésében.

Innováció

Az innováció a gazdasági növekedés egyik legfontosabb motorja, és a korlátozott természeti erőforrások világában a folyamatos növekedés kulcsa. A digitális technológiák, az anyagtudományok és az innovatív üzleti modellek különösen ígéretesek az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság szempontjából, s már most is éreztetik hatásukat.

Az új, továbbfejlesztett anyagok révén például csökkentek a termelési költségek, és növelték a szél- és napenergia teljesítményét, ami globális szinten megnövelte a megújulókba történő beruházásokat. Az anyagtudomány fejlődése komoly hatékonyságjavulást hozott a világítás terén, többek között a fényt kibocsátó diódák (LED) gyors terjedését. Számos, az épületek energia-, valamint a járművek üzemanyag-hatékonyságát javító technológia jelent meg. Az anyagtudomány fejlődése kulcsfontosságú az energiatárolás, valamint a CO2-leválasztás és -tárolás területén is.
A lehetőségek hatalmasak, ám a technológia nem feltétlenül az alacsony CO2-kibocsátású irányba fejlődik. Vannak reális korlátok, például a magas szén-dioxid-kibocsátású technológiák alternatív költsége és ösztönzői. Beavatkozásra van szükség, hogy megszüntessék ezeket a korlátokat, és felgyorsítsák az alacsony szén-dioxid-kibocsátású innovációt.
 

Jelen cikk a TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0064 projekt keretében készült. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
 

Kulcsszavak: éghajlatváltozás, fenntartható növekedés, alternatív növekedési pályák, alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság, adaptáció
 

IRODALOM

Agrawala, S.  – Fankhauser, S. (eds.) (2008): Economic Aspects of Adaptation to Climate Change: Costs, Benefits and Policy Instruments. OECD, Paris • WEBCÍM

Anthoff, David – Tol, Richard S. J. (2012): Schelling’s Conjecture on Climate and Development: A Test. In: Hahn, Robert W. – Ulph, Alistair  (eds.): Climate Change and Common Sense: Essays in Honour of Tom Schelling. Oxford University Press, 260–273. • WEBCÍM

Conte, Andrea – Labat, A. – Varga, J. – Zarnic, Z. (2010): What is the Growth Potential of Green Innovation? An Assessment of EU Climate Policy Options. European Economy. Economic papers 413. Brussels • WEBCÍM

Dell, Melissa – Jones, B. F. – Olken, B. A. (2008): Climate Change and Economic Growth: Evidence from the Last Half Century. Working Paper 14132 https://ideas.repec.org/p/nbr/nberwo/14132.html
Dell, Melissa – Jones, B. F. – Olken, B. A. (2009): Temperature and Income: Reconciling New Cross-sectional and Panel Estimates. American Economic Review. 99, 2, DOI: 10.1257/aer.99.2.198

Dell, Melissa – Jones, B. F. – Olken, B. A. (2012): Temperature Shocks and Economic Growth: Evidence from the Last Half Century. American Economic Journal: Macroeconomics. 4, 3, 66–95. DOI: 10.1257/mac.4.3.66

Dellink, Rob – Lanzi, E. – Château, J. – Bosello, F. – Parrado, R. – de Bruin, K. (2014): Consequences of Climate Change Damages for Economic Growth – A Dynamic Quantitative Assessment. OECD Economics Department Working Papers No. 1135 ECO/WKP(2014)31, Paris • WEBCÍM

Dietz, Simon (2011): High Impact, Low Probability? An Empirical Analysis of Risk in the Economics of Climate Change. Climatic Change. 103, 3, 519–541. DOI: 10.1007/s10584-010-9993-4

Erdős Tibor (2003): Fenntartható növekedés. Akadémiai, Budapest

Halmai Péter (2014): Krízis és növekedés az Európai Unióban: Európai modell, strukturális reformok. Akadémiai, Budapest

IEA – International Energy Agency (2013): Redrawing the Energy-Climate Map. World Energy Outlook Special Report. OECD, Paris, France • WEBCÍM

Mendelsohn, Robert (2009): Climate Change and Economic Growth. Working Paper NO. 60. The World Bank, Washington • WEBCÍM

Stern, Nicholas (2007): The Economics of Climate Change: The Stern Review. Cambridge University Press, Cambridge • WEBCÍM

World Economic Forum (WEF) (2014a): Global Risks 2014. • WEBCÍM

World Economic Forum (WEF) (2014b): The Global CompetitivenessReport 2014–2015. • WEBCÍM

LÁBJEGYZETEK

1 A karbonadók vagy az emisszió-kereskedelmi rendszerek bevezetése révén keletkező többletbevételek például a munkát terhelő adók csökkentésére, vagy a növekvő K+F-kiadások fedezésére – közöttük a tiszta technológiák „zöld” ösztönző előállítására – forgathatóak vissza. Ilyen módon a lényeges távlati előnyök mellett a növekedési potenciál rövid távú mérséklődése is elkerülhető (Conte et al., 2010). <

2 Sok ország vezetett már be sikeresen energia- vagy üzemanyag-hatékonysági sztenderdeket a közlekedési, építő és berendezésgyártó iparágakban. Az autóipari üzemanyagsztenderdektől például azt várják, hogy 50%-kal javítsák a flottahatékonyságot az elkövetkező tíz évben. A Brüsszelben elfogadott megállapodás értelmében 2021-ig a kilométerenkénti szén-dioxid-kibocsátás maximum 95 g lehet. Az előírt érték az adott autógyártó flottájára vonatkozik. Ezért a hagyományosan nagyobb teljesítményű, nagyobb fogyasztású járműveket előállító vállalatcsoportok csak úgy érhetik el az előirányzott értékhatárt, ha növelik az alternatív hajtású autók számát. A szabályozási ösztönzők díjazhatják azokat az áramszolgáltatókat, amelyek energiahatékonyságuk javítására tudják rávenni fogyasztóikat. <

3 A CCS-eljárással a hőerőművekben keletkező füstgázból vegyi eljárással kiválasztják a szén-dioxidot, majd azt egy geológiai képződmény alkotta tárolóba sajtolják. A CCS-módszerrel mintegy 80–90%-kal csökkenthető a hőerőművek CO2-emissziója. Hátrányos tulajdonsága azonban, hogy az eljárás energiaigényes, a szén-dioxid-leválasztó berendezés csökkenti a hőerőmű hatásfokát, és a hosszú távú föld vagy óceán alatti biztonságos tárolás sem kidolgozott. <