A térségben kialakuló csapadékhiány, illetve a
csapadék szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása ránk nézve a
felmelegedésnél is súlyosabb következményekkel jár, figyelmeztet
Lányi András (2013), majd így folytatja: „A változás evolúciós
viszonylatban viharos sebessége a biológiai sokféleség drámai
hanyatlását fogja előidézni. Amit nem tudunk, és amiről többet
kellene tudnunk: a társadalom morális állóképességének minősége és
összetevői. Az elmúlt években elvégzett hazai vizsgálatokból [Lányi,
2001; Székely, 2002] egyébként megtudhattuk, hogy a lakosság a
környezet romlásából származó veszélyeket ugyan rosszul ismeri, de
annál aggasztóbbnak találja; hajlandósága, hogy ezek elhárítása
érdekében változtasson a viselkedésén, aránylag csekély.” Lányi
szerint a megjósolhatatlan kihívásra adandó társadalmi válasz
leginkább kutatható előfeltétele az egyes közösségek morális
cselekvőképessége lesz, melyben szerepet játszik a távlatos érdekek
felismerésének kognitív képessége, amit a cselekvési hajlandóságot
és az elköteleződés mértékét tartalmazó attitűdök vizsgálatával
láttunk megvalósíthatónak.
Munkahipotézisünk szerint összefüggés mutatható ki
a klímaváltozáshoz való viszony és a mentalitás (melynek legjobb
szociológiai megfelelője Pierre Bourdieu „habitus” fogalma) között.
Feltételeztük, hogy a klímaváltozáshoz való habituális viszonyulás
erős kapcsolatban áll az egyén társadalmi-gazdasági pozíciójával,
kulturális tőkéjével, szerepeivel, attitűdjeivel és személyes
világképe antropológiai-etikai dimenzióival. Az empirikus kutatást
vezető Leveleki Magdolna szerint a hazai ökofilozófiai és
környezetszociológiai szakirodalomban az éghajlatváltozás
témakörében két fő probléma körvonalazódik: 1) A változások negatív
következményeinek ismeretében megfogalmazódik-e bennünk az ember
felelőssége, azon belül saját felelősségünk, és ha igen, hogyan? 2)
A másik kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a sikeres
alkalmazkodáshoz alapvető értékrendbeli, gondolkodásbeli
változásokra. Ha igen, mi lehet ennek a „paradigmaváltásnak” a
tartalma, és mutatkoznak-e jelei a változásnak? Ha az
éghajlatváltozás okainak ismeretében egy szükséges és kívánatos
változás irányát szeretnénk körvonalazni, a szakirodalom alapján
állíthatjuk, a felelős környezeti magatartáshoz elengedhetetlenül
szükséges, hogy a haszonelvű-technicista szemléletet felváltsa a
környezet megbecsülése, a korlátlan szabadságot az önkorlátozás, a
tágabb térhez való kötődést az otthonszemlélet erősödése.
Kutatásunk módszerei
Empirikus vizsgálatunkat a Balaton Kiemelt Üdülőkörzet területén
végeztük, ahol különös jelentősége van a környezeti, időjárási
viszonyoknak, melyek a tavat körülölelő települések üdülőfunkcióját
alapvetően befolyásolják. Feltételezhettük, hogy az itt élő emberek
elöl járnak a megváltozott viszonyokhoz történő alkalmazkodásban. A
kutatásunk gerincét képező kérdőíves (survey) vizsgálat kérdőíve öt
fő témakört foglalt magába hatvanhét kérdés formájában: 1)
világnézet és értékrend, 2) általános és régióspecifikus
problémaészlelés, valamint a tájékozódás forrásai, 3) az
éghajlatváltozás különféle aspektusaival kapcsolatos attitűdök, 4) a
beavatkozási lehetőségek, változásokhoz való adaptáció, 5) személyes
intézkedések, megoldások.
Kétféle mintavételi csoportot képeztünk: A) a régió
állandó népessége (300 fő), B) nyolc 40–40 fős ágenscsoport, vagyis
olyan társadalmi pozícióban lévők, akik befolyást gyakorolhatnak
egyfelől magára az éghajlatváltozásra és annak hatására (mint a
mezőgazdasági vállalkozók és a polgármesterek), másfelől pedig –
más-más módon és hatókörben – az ökológiai attitűdökre (mint a
biológia- és földrajztanárok, a tanítók, a lelkészek, a
médiaszakemberek és a leendő környezet-mérnökök) (Dombi, 2014;
Kamarás, 2014).
Az éghajlati problémák érzékelése
A régióbeli állandó népességben a legkomolyabbnak tekintett
világprobléma egyértelműen a globális felmelegedés volt. Az
ágenscsoportokban a legsúlyosabbnak a lelkészek ítélték, legkevésbé
súlyosnak az egyetemisták és a vállalkozók (Kamarás, 2014). Úgy
tűnik, hogy a globális problémák észlelésében a szakértelem (a
tanárok esetében) mellett az erkölcsi felelősségérzetnek, a széles
horizontú gondolkodásnak és az együttérzésnek (lelkészek, tanítók,
polgármesterek esetében) szintén befolyásoló szerepe van. András
Ferenc (2014) arra figyelmeztet, hogy a felismerés morális súlya
megkérdőjelezhető, ugyanis a megkérdezettek jelentős százaléka a
problémát a jelenből a jövőbe vetíti, vagyis eltávolítja a
cselekvési teréből.
Tájékozottság
A tájékozódás és a tájékozottság olyan függő változók, melyek a
problémaészleléshez, az éghajlatváltozással kapcsolatos
attitűdökhöz, valamint a döntésekhez és a cselekvéshez képest
független változóként is szerepeltethetők. Az informáltságot
egyaránt befolyásolja a tájékozódás lehetősége (ami szorosabb
kapcsolatban lehet a társadalmi helyzettel és az életmóddal) és
igénye (amit az előbbiek mellett az érdeklődés és az értékrend is
befolyásolhat). A tájékozódási lehetőségek befolyásolják az
informáltságot, de az informálódás igénye is a lehetőségek
kihasználását. A szakemberek (kutatásunkban a leendő
környezetmérnökök, valamint a biológia- és földrajztanárok) esetében
mindkét irányú hatással számolhatunk. Az ökológiai irányú
tájékozódás és tájékozottság bizonyos mértékig elvárható a település
ökológiai környezetéért is felelős polgármesterektől, de a
környezettel szembeni erkölcsi kötelezettség tekintetében
véleményformáló lelkészektől is. A médiaszakemberek esetében
természetesen számolni lehet azzal, hogy egy részüknek nem éppen ez
a terület a fő reszortja, ám ebben a kutatásban olyanokat kérdeztünk
meg, akik gyakran írtak, szóltak Balaton-fejlesztési témákról. A
klímaváltozással kapcsolatos ismeretek lényegesen eltérnek az
általános lakossági minta és az ágensek esetében. Bár a lakosság
érzékeli az időjárásban megmutatkozó szélsőségeket, ennek okairól és
a várható következményekről már jóval kevésbé tájékozott (Agg,
2013). Az ágenscsoportok közül legtájékozottabbnak a tanárok, eléggé
tájékozottnak a tanítók és a polgármesterek bizonyultak. Az, hogy
ebben a tekintetben a médiaszakemberek kevésbé tájékozottak, mint a
pedagógusok és a polgármesterek, talán e témával kapcsolatos gyenge
motiváltságukkal és affinitásukkal magyarázható. Még ennél is
nehezebben magyarázható az, hogy a környezetmérnök egyetemi
hallgatók jóval kevésbé informáltak és informálódnak, mint a tanítók
meg a biológia- és földrajztanárok. Esetükben a motivációhiány
mellett az egyetemi oktatás gyengén motiváló szerepével is számolni
lehet.
Alkalmazkodás vagy adaptáció
(a döntési és cselekvési lehetőségek megítélése)
Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (2007) különbséget tesznek az
alkalmazkodás és az adaptáció között. Definíciójuk szerint
alkalmazkodás esetén az individuum reagál a környezetéből érkező
hatásokra, de eközben lényegében mind az individuum, mind a
környezet az marad, ami volt, az adaptálódó egyén viszont változtat
önmagán, viselkedésén, értékrendjén, attitűdjein. Ennek alapján
Leveleki (2014) arra keresi a választ, hogy találkozhatunk-e (és ha
igen, mekkora arányban) a megváltozott környezeti, éghajlati
viszonyokhoz történő adaptációval (vagyis értékrend- és
attitűdváltozással), vagy csupán az adott körülményekhez való
alkalmazkodással.
Ebben a tekintetben eléggé kedvezőtlen kép
rajzolódott ki: a válaszolók elsősorban a műszaki-technikai
megoldásokat preferálják, kevéssé tudatosodott a lokális szemlélet,
a lokális közösségek szerepe, fontossága krízishelyzetben, és nem
túlságosan vonzóak a tradicionális megoldások sem. Fontosabbnak
tartják például a passzívházak építését, a szélerőmű használatát, a
házak, épületek hőszigetelését, a napkollektorok, napelemek
használatát, mint a belső erőforrások mozgósítását: helyi piacok
működtetését, az ismerősök, családtagok egymás közelébe költözését,
a helyben megvalósuló közös munkát, kaláka szerveződését, a
szomszédsági kapcsolatok erősítését, a helyben előállított termékek
vásárlását, és azt, hogy a gyerekek lakóhelyükön járjanak óvodába,
iskolába. Ebben a tekintetben a világnézeti hovatartozás mutatkozott
leginkább befolyásolónak, megelőzve az iskolázottságot.
Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint van-e lehetőség a
cselekvésre az időjáráshoz való alkalmazkodás érdekében?”, a
válaszadók 95 százaléka felel igennel, 46%-uk szerint vissza kell
fordítani a folyamatokat, 49%-uk szerint pedig meg kell előzni a
további romlást, és csak 5%-uk gondolja úgy, hogy el kell fogadni a
helyzetet. A magasan képzettek és a városlakók optimistábban ítélik
meg a beavatkozási lehetőségeket, jobban bíznak az ember
cselekvőképességében, mint a kevésbé képzett válaszolók. A „Milyen
változásra számítanak saját maguk és családjuk életében?” kérdésre
adott válaszok azt mutatják, hogy leginkább a környezeti tudatosság,
a fogyasztási, vásárlási és az energiahasználattal kapcsolatos
szokások változására számítanak, illetve arra, hogy fel kell
készülni szükséghelyzetek kialakulására. A fiatalabbak sokkal
nagyobb arányban jelölték meg a „valószínűleg változik” és a
„biztosan változik” válaszlehetőségeket. Az otthonszemlélet némileg
erősebben jelen van a parti városokban és a háttértelepülések
községeiben, a magasan iskolázottak (főképpen az egyetemet,
főiskolát végzettek), valamint a politikai hovatartozás alapján
magukat jobboldalhoz tartozóknak körében. Az önellátás,
öngondoskodás fokozását fontosabbnak tartották azok a válaszolók,
akik magukat inkább jobboldalinak tartják, mint a politikailag
középen, illetve baloldalon elhelyezkedők.
Az éghajlatváltozás ellen fellépő tényezők
véleményezését tekintve a tanárok és a tanítók mutatkoztak
legnyitottabbnak, a polgármesterek és az egyetemi hallgatók a
leginkább elzárkózónak.
Beavatkozási lehetőségek
Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében felkínált
tizenegy eszköz közül valamennyit az ágensek tartják valamivel
fontosabbnak. Az átlagpolgárok az erdősítést és a zöldterületek
növelését, a gátak, víztározók és csatornák építését tartják
legfontosabbnak, az ágensek ezen kívül a vizes élőhelyek
rehabilitációját és az alkalmazkodással kapcsolatos ismeretek
integrálását az iskolai és a felnőttoktatásban. A lakosság számára
hozzáférhető huszonkét, meglehetősen különböző eszköz fontosságát az
átlaglakosság minden esetben fontosabbnak ítélte, mint az ágensek. A
legnagyobb különbség a felkínált szomszédsági kapcsolatok erősítése
és az ismerősök, családtagok egymás közelébe költözése esetében
tapasztalható. Mivel egy-két esetben a konkrét és praktikus ügyekben
az átlagpolgárok nyitottabbnak mutatkoztak, első pillanatra talán
meglepetést okozhat, hogy a személyes gyakorlat terén egyértelműen
az ágensek felé billen a mérleg nyelve, pedig arról lehet szó, hogy
eléggé erős a koherencia és a következetesség az attitűdök, a
magatartás és a viselkedés, az elmélet és a gyakorlat
vonatkozásában.
A beavatkozási lehetőségek felismerése és a
mindennapi gyakorlatba való átültetése terén kiemelkedően a tanítók
a legnyitottabbak és a legaktívabbak, rajtuk kívül valamennyire még
a tanárok, a polgármesterek és a médiaszakemberek, legkevésbé pedig
az egyetemisták és a lelkészek. Feltűnő, hogy néhány olyan
kérdésben, melyekben elvárható lenne, hogy érintettek legyenek, épp
a polgármesterek a legközömbösebbek (pl. a szabadban dolgozók
munkavédelme, vagy a helybeli munkahely és óvoda biztosítása)
(Kamarás, 2014).
|
|
Szabálykövetés és társadalmi részvétel
Attól függően, hogy az attitűdök kognitív, affektív vagy
viselkedéses komponense változik-e meg egy-egy szabály
elsajátításakor, Czike Bernadett és Berényi Eszter (2014) a
szabályokat három típusba sorolják: a) behódoláson alapuló
viselkedési szabályok; b) az erkölcsi szabályok, amelyeknél a
viselkedésen kívül az érzelmi komponens is megváltozik, ez az
identifikáció szintje; c) a racionalizálható szabályok, ahol az
attitűd mindhárom komponense megváltozik, ez az interiorizáció
szintje.
Az éghajlatváltozásokkal kapcsolatos általunk
vizsgált attitűdök között munkatársaink mindezeket a típusokat
megtalálták. Például a „Megítélése szerint mit lehet tenni annak
érdekében, hogy a gazdaság szereplői tekintettel legyenek a
természetre?” kérdésre válaszolva a kérdezettek több mint a fele a
környezetbarát döntéseket látja leginkább hatékony eszköznek a
gazdasági szereplők befolyásolására, vagyis lehetségesnek tartják,
hogy az emberek attitűdjét az értelmi komponensen keresztül
változtassák. Második helyen, de már csak feleakkora arányban, a
szigorú szabályok következnek. Ennek magyarázata sokféle lehet.
Lehet a korábbi életükben konkrétan tapasztalt iskolai minta, vagy
közvetett társadalmi szinten kapott minta, amelyet a válaszadók
valahonnan átvettek. A négy lehetőség közül a szemléletformálás
tűnik a harmadik legfontosabb eszköznek. A pénzbírságot, vagyis a
behódolás módszerét a válaszadóknak csak két százaléka tartotta
legfontosabbnak.
A közös szabályok létrehozásának módjára vonatkozó
elképzelésekre és ezen keresztül valójában a társadalmi részvétel
szükségességének erősségével kapcsolatos attitűdre is rákérdeztünk:
„Kiket, milyen körben és milyen módon vonjanak be a döntések
meghozatalába?” A válaszokat az is meghatározta, hogy kinek milyen
elképzelése van saját hatásköréről, kompetenciájáról, ami szoros
összefüggésben van a külső-belső kontrollos attitűddel. A válaszolók
közül a leggyengébb beleszólási móddal értettek egyet a legtöbben, a
legkevesebben pedig azzal, hogy a helyi szereplőknek vétójogot
kellene adni, vagyis az összlakosságra a kompetencia-motívum hiánya
és a külső kontrollos attitűd jellemző. Az ágensek inkább
rendelkeznek kompetencia-motívummal és inkább belső kontrollos
attitűdűek, mint az összlakosság. A vétójogot is megengedő válaszok
aránya a legkevésbé kiszolgáltatott vállalkozók és – némi
meglepetésre – a tanítók körében haladja meg leginkább az átlagost.
A tanítók esetében erősebb igazságérzetükkel és talán nagyobb
bátorsággal magyarázható rendhagyó magatartásuk.
Felelősségvállalás
Zsolnai László (1998, 157–159.) szerint a felelős döntéshozatal
annak az alternatívának a kiválasztását jelenti, amelyik leginkább
megfelel a célok, a normák és az érintettek által együttesen
támasztott követelményeknek. A megelőzés és a hatásenyhítés
tekintetében megmutatkozó felelősségvállalást tekintve először azt
vizsgáltuk, hogy „Lehet-e, szükséges-e, szabad-e tenni valamit az
éghajlatváltozás enyhítése érdekében?” Mindhárom kérdésre mind az
alapmintában, mind az ágenscsoportokban csaknem mindenki igennel
felelt, de arra a kérdésre, hogy mire van lehetőség, az ágensek
valamivel visszafogottabbak, mint az átlagpolgárok: talán
realistábbak, mint borúlátóbbak.
Az ökológiai krízisre adható tizenkét
válaszlehetőség közül hét szerint az átlagember lényegében semmit
sem tehet. Az általunk kérdezett átlagpolgárok egyikkel sem értenek
egyet, de a kifejezetten fatalista választ („akárhogy is élünk, a
sors akarata ellen nem tehetünk semmit, a dolgok menetén változtatni
nem tudunk, nincs mit tennünk”) inkább elfogadják, mint elutasítják,
az ágensek viszont egyértelműen elutasítják azt. Hasonló a helyzet a
felelősséget elhárító válaszlehetőségek esetében is.
Az ágenscsoportok tagjai jóval nagyobb arányban
gondolják azt, hogy viselkedésük megváltoztatása pozitív hatással
lenne a kedvezőtlen éghajlati változásokkal szemben. Ugyanakkor
ezekben a körökben kisebb arányban gondolják azt, hogy nem az
állampolgároknak, hanem a kormánynak, a vállalatoknak és az iparnak
kellene megváltoznia.
A megelőzést és a hatásenyhítést szolgáló
felelősségvállalással való azonosulás, vagyis egy kifejezetten
erkölcsi megnyilvánulás legerősebben a lelkészek körében mutatkozik.
Őket a tanítók és a médiaszakemberek követik. Legkevésbé jellemző ez
a két szakembercsoportra (az egyetemistákra és a tanárokra),
valamint a vállalkozókra.
Az ágensek magatartása
Az öt függő változó közül a globális problémák és az
éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdök és vélemények esetében
nincs számottevő különbség a régióbeli állandó lakosság és az
ágensek között, csak egyetlen esetben, a felelősségvállalás
tekintetében, ahol jelentős különbség mutatkozott az erkölcsileg
érintettebb ágensek javára. A másik három függő változót illetően
egyértelműen az ágensek javára billent a mérleg nyelve, így a
tájékozódásban és a tájékozottságban, a régióbeli ökológiai
problémák iránti érzékenységben, valamint a beavatkozási lehetőségek
felismerésében és azoknak a mindennapi életbe való átültetésében.
Mindent összevetve az éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdjeiket
és elhatározásaikat illetően az ágensek bizonyultak fogékonyabbnak.
Feltételeztük, hogy a globális és a helyi problémák
észlelése és a tájékozottság egymást kölcsönösen befolyásolják, és
ezt a konglomerátumot mint (egymástól is) függő változót
feltételezhetően befolyásolja az egyén kulturális és gazdasági
tőkéjével egyaránt jellemezhető társadalmi pozíciója mellett
habitusa is. Herwig Büchele (1991) szerint a társadalom humanista
reformjához nélkülözhetetlen a társadalmi-politikai cselekvést
irányító „alkotó etika”, melyet egyaránt jellemez egyfelől a
realitásérzék, vagyis a mindenkori terepviszonyok figyelembe vétele,
másfelől az utópia-horizont. Ezeknek a feltételeknek kutatásunkban –
énképük és értékrendjük alapján – leginkább a tanítók feleltek meg,
ők bizonyultak a leginkább érintetnek, bevontnak. A realitás talaján
állva, ugyanakkor kellőképpen távlatosan, értékek jegyében és
példamutatóan cselekedve viszonyultak a komoly kihívást jelentő
éghajlatváltozáshoz. Az éghajlatváltozással kapcsolatos
attitűdjeikre és elhatározásaikra feltehetően pozitív hatással volt
egyfelől értékrendjük, melynek specifikumai között szerepelt a
gondoskodás, s felelősség, az együttműködés, a szeretet mellett a
gazdag képzelőerő is, másfelől pedig jövőre, vagyis a jövő
nemzedékére fókuszáló társadalmi pozíciójuk és szerepük. Kisebb
részben igaz ez a földrajz- és biológiatanárokra, akik emellett
elsősorban a szakmai jellegű dimenzióban mutattak komolyabb mértékű
érintettséget, valamint a lelkészekre, akik elsősorban erkölcsi
indíttatással reagáltak a problémákra. A polgármesterek és a
médiaszakemberek elsősorban a tájékozódásban és a „tettek mezején”
jeleskedtek.
Az erkölcsi klímaváltozás esélye
Hans Jonas (2003) arra figyelmeztet, hogy nem elegendő a felelősség
intenzitásának növekedése és hatókörének szélesedése, hanem egy
olyan kollektív gyakorlat kialakítására lenne szükség, mely
összhangban van a jövőre vonatkozó tervezés újfajta, az egyre
fokozottabb veszélynek kitett élet (és emberi kultúra) megőrzésére
képes etikájával is. Mindez egy phronésis-jellegű készség égető
szükségességére mutat rá, egy olyan gyakorlati bölcsességre, mely
világosan észlelhetővé teszi a gyakorlati élet morális határait, és
amely képes ellátni az egyre növekvő effektivitással és
produktivitással rendelkező emberi tudásteljesítmények
korlátozásának funkcióját. Ebből kiindulva Makai Péter (2013) úgy
látja, hogy a változó éghajlat tehát együtt kellene járjon az
életmód és a társadalmi rend paradigmatikus átalakulásával. Abban
reménykedik, hogy a jövőbeli emberiség egyéni és közösségi
életvitelét minden bizonnyal a klímaetikai megfontolásokból
következő morális belátásoknak és erkölcsöknek a jellege és azok
érvényesíthetőségének mértéke fogja meghatározni. A jelen
legfontosabb feladata éppen az, hogy mintát közvetítsen olyan
szolidáris közösségek kiépítéséhez, amelyek segítségünkre lehetnek
az átmeneti és változó feltételekhez történő adaptálódásban. Ehhez
nem egyszerűen a szociális kompetenciák fejlesztésére, illetve a
communio építését és erősítését szolgáló pedagógiai programokra van
szükség, hanem olyan átfogó társadalompolitikai fordulatra, amely
szakít a modernitás anyagi jólétet preferáló paradigmájával, annak
utópikus progresszióhitével, és képes arra, hogy újra visszahelyezze
jogaiba az egyén személyességének súlyát, továbbá az ezzel együtt
járó sokrétű felelősség dimenzióját.
Jelen cikk Az éghajlatváltozásból eredő időjárási szélsőségek
regionális hatásai és a kárenyhítés lehetőségei a következő
évtizedekben című TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0064 projekt
keretében készült. A projekt az Európai Unió támogatásával, az
Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
Kulcsszavak: klímaváltozás, etika, világkép
IRODALOM
Agg Zoltán (2013): Néhány gondolat a
klímaváltozáshoz való társadalmi-gazdasági alkalmazkodás kérdéseinek
kutatásához. Iskolakultúra, 23, 12, 153–160. •
WEBCÍM
Agg Zoltán (2014): Az éghajlatváltozás és
a környezetvédelem kérdésének megjelenése az önkormányzati
vezetőknél. Kézirat.
András Ferenc (2013): Erkölcsi fogalmaink
klímaváltozása. Iskolakultúra. 23, 12. 140–146. •
WEBCÍM
András Ferenc (2014): A tudatlanság
fátylán innen és túl. Iskolakultúra. 24, 11–12, 229–236. •
WEBCÍM
Büchele, Herwig (1991): Keresztény hit és
politikai ész. Egyházfórum, Budapest–Luzern
Czike Bernadett (1997): A háromféle
szabály és az adekvát nevelési módszerek. Új Pedagógiai Szemle.
94–100. •
WEBCÍM
Czike Bernadett – Berényi Eszter (2014): A
szabályokkal és a társadalmi részvétellel kapcsolatos attitűdök.
Iskolakultúra. 24, 11–12, 237–254. •
WEBCÍM
Dombi Gábor (2014): Módszertani tervezés,
mintaleírás, adatfelvételi technika és elemzési módszerek Az
éghajlatváltozásból eredő időjárási szélsőségek regionális hatásai
és a kárenyhítés lehetőségei a következő évtizedekben c.
tanulmánykötethez. Kézirat.
Jonas, Hans (2003[1979]): Das Prinzip
Verantwortung. Versuch einer Ethik für die technologische
Zivilisation. Suhrkamp, Frankfurt am Main
Kamarás István (2013): Hazai keresztény
válaszok az ökológiai válságra. Iskolakultúra. 23, 12, 3–29. •
WEBCÍM
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (2007):
Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Kossuth, Budapest
Lányi András (2001): A szag nyomában –
környezeti konfliktusok és a helyi társadalom. Osiris, Budapest
Lányi András (2012): Az ökológia mint
politikai filozófia. Politikatudományi Szemle. 21, 1, 105–130. •
WEBCÍM
Lányi András (2013): Morális
klímaváltozás. Iskolakultúra. 23, 12, 40–48. •
WEBCÍM
Leveleki Magdolna (2014): Adaptáció
és/vagy alkalmazkodás az éghajlatváltozás hatására az élethelyzetek
és a szemléletmódok függvényében − a Balaton térség népessége
körében végzett empirikus kutatás néhány tapasztalata.
Iskolakultúra. 24, 11–12, 176–195. •
WEBCÍM
Leveleki Magdolna (2013): Az
éghajlatváltozás és az adaptáció néhány lehetséges módozata.
Iskolakultúra. 23, 12, 59–72. •
WEBCÍM
Makai Péter (2013): Klímaetikai
realitások. Útban a válsághelyzetek morálja felé? Kézirat.
Székely Mózes (2002): Globális problémák
és a környezet. Szociológiai Figyelő. 3, 116–134.
Tengelyi László (1992): A bűn mint
sorsesemény. Atlantisz, Budapest
Zsolnai László (1998): A felelős gazdasági
döntéshozatal modellje. Közgazdasági Szemle. 45, 2, 154–162. •
WEBCÍM
|
|