A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 AKTUÁLIS VÁLSZOK AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSRA

X

Géczi János

PhD, hab. docens, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék
janos.gecz(kukac)gmail.com

Kamarás István

az MTA doktora, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék
kamarasi(ukac)upcmail.hu

 

A térségben kialakuló csapadékhiány, illetve a csapadék szélsőségesen egyenlőtlen eloszlása ránk nézve a felmelegedésnél is súlyosabb következményekkel jár, figyelmeztet Lányi András (2013), majd így folytatja: „A változás evolúciós viszonylatban viharos sebessége a biológiai sokféleség drámai hanyatlását fogja előidézni. Amit nem tudunk, és amiről többet kellene tudnunk: a társadalom morális állóképességének minősége és összetevői. Az elmúlt években elvégzett hazai vizsgálatokból [Lányi, 2001; Székely, 2002] egyébként megtudhattuk, hogy a lakosság a környezet romlásából származó veszélyeket ugyan rosszul ismeri, de annál aggasztóbbnak találja; hajlandósága, hogy ezek elhárítása érdekében változtasson a viselkedésén, aránylag csekély.” Lányi szerint a megjósolhatatlan kihívásra adandó társadalmi válasz leginkább kutatható előfeltétele az egyes közösségek morális cselekvőképessége lesz, melyben szerepet játszik a távlatos érdekek felismerésének kognitív képessége, amit a cselekvési hajlandóságot és az elköteleződés mértékét tartalmazó attitűdök vizsgálatával láttunk megvalósíthatónak.

Munkahipotézisünk szerint összefüggés mutatható ki a klímaváltozáshoz való viszony és a mentalitás (melynek legjobb szociológiai megfelelője Pierre Bourdieu „habitus” fogalma) között. Feltételeztük, hogy a klímaváltozáshoz való habituális viszonyulás erős kapcsolatban áll az egyén társadalmi-gazdasági pozíciójával, kulturális tőkéjével, szerepeivel, attitűdjeivel és személyes világképe antropológiai-etikai dimenzióival. Az empirikus kutatást vezető Leveleki Magdolna szerint a hazai ökofilozófiai és környezetszociológiai szakirodalomban az éghajlatváltozás témakörében két fő probléma körvonalazódik: 1) A változások negatív következményeinek ismeretében megfogalmazódik-e bennünk az ember felelőssége, azon belül saját felelősségünk, és ha igen, hogyan? 2) A másik kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a sikeres alkalmazkodáshoz alapvető értékrendbeli, gondolkodásbeli változásokra. Ha igen, mi lehet ennek a „paradigmaváltásnak” a tartalma, és mutatkoznak-e jelei a változásnak? Ha az éghajlatváltozás okainak ismeretében egy szükséges és kívánatos változás irányát szeretnénk körvonalazni, a szakirodalom alapján állíthatjuk, a felelős környezeti magatartáshoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a haszonelvű-technicista szemléletet felváltsa a környezet megbecsülése, a korlátlan szabadságot az önkorlátozás, a tágabb térhez való kötődést az otthonszemlélet erősödése.


Kutatásunk módszerei


Empirikus vizsgálatunkat a Balaton Kiemelt Üdülőkörzet területén végeztük, ahol különös jelentősége van a környezeti, időjárási viszonyoknak, melyek a tavat körülölelő települések üdülőfunkcióját alapvetően befolyásolják. Feltételezhettük, hogy az itt élő emberek elöl járnak a megváltozott viszonyokhoz történő alkalmazkodásban. A kutatásunk gerincét képező kérdőíves (survey) vizsgálat kérdőíve öt fő témakört foglalt magába hatvanhét kérdés formájában: 1) világnézet és értékrend, 2) általános és régióspecifikus problémaészlelés, valamint a tájékozódás forrásai, 3) az éghajlatváltozás különféle aspektusaival kapcsolatos attitűdök, 4) a beavatkozási lehetőségek, változásokhoz való adaptáció, 5) személyes intézkedések, megoldások.

Kétféle mintavételi csoportot képeztünk: A) a régió állandó népessége (300 fő), B) nyolc 40–40 fős ágenscsoport, vagyis olyan társadalmi pozícióban lévők, akik befolyást gyakorolhatnak egyfelől magára az éghajlatváltozásra és annak hatására (mint a mezőgazdasági vállalkozók és a polgármesterek), másfelől pedig – más-más módon és hatókörben – az ökológiai attitűdökre (mint a biológia- és földrajztanárok, a tanítók, a lelkészek, a médiaszakemberek és a leendő környezet-mérnökök) (Dombi, 2014; Kamarás, 2014).


Az éghajlati problémák érzékelése


A régióbeli állandó népességben a legkomolyabbnak tekintett világprobléma egyértelműen a globális felmelegedés volt. Az ágenscsoportokban a legsúlyosabbnak a lelkészek ítélték, legkevésbé súlyosnak az egyetemisták és a vállalkozók (Kamarás, 2014). Úgy tűnik, hogy a globális problémák észlelésében a szakértelem (a tanárok esetében) mellett az erkölcsi felelősségérzetnek, a széles horizontú gondolkodásnak és az együttérzésnek (lelkészek, tanítók, polgármesterek esetében) szintén befolyásoló szerepe van. András Ferenc (2014) arra figyelmeztet, hogy a felismerés morális súlya megkérdőjelezhető, ugyanis a megkérdezettek jelentős százaléka a problémát a jelenből a jövőbe vetíti, vagyis eltávolítja a cselekvési teréből.


Tájékozottság


A tájékozódás és a tájékozottság olyan függő változók, melyek a problémaészleléshez, az éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdökhöz, valamint a döntésekhez és a cselekvéshez képest független változóként is szerepeltethetők. Az informáltságot egyaránt befolyásolja a tájékozódás lehetősége (ami szorosabb kapcsolatban lehet a társadalmi helyzettel és az életmóddal) és igénye (amit az előbbiek mellett az érdeklődés és az értékrend is befolyásolhat). A tájékozódási lehetőségek befolyásolják az informáltságot, de az informálódás igénye is a lehetőségek kihasználását. A szakemberek (kutatásunkban a leendő környezetmérnökök, valamint a biológia- és földrajztanárok) esetében mindkét irányú hatással számolhatunk. Az ökológiai irányú tájékozódás és tájékozottság bizonyos mértékig elvárható a település ökológiai környezetéért is felelős polgármesterektől, de a környezettel szembeni erkölcsi kötelezettség tekintetében véleményformáló lelkészektől is. A médiaszakemberek esetében természetesen számolni lehet azzal, hogy egy részüknek nem éppen ez a terület a fő reszortja, ám ebben a kutatásban olyanokat kérdeztünk meg, akik gyakran írtak, szóltak Balaton-fejlesztési témákról. A klímaváltozással kapcsolatos ismeretek lényegesen eltérnek az általános lakossági minta és az ágensek esetében. Bár a lakosság érzékeli az időjárásban megmutatkozó szélsőségeket, ennek okairól és a várható következményekről már jóval kevésbé tájékozott (Agg, 2013). Az ágenscsoportok közül legtájékozottabbnak a tanárok, eléggé tájékozottnak a tanítók és a polgármesterek bizonyultak. Az, hogy ebben a tekintetben a médiaszakemberek kevésbé tájékozottak, mint a pedagógusok és a polgármesterek, talán e témával kapcsolatos gyenge motiváltságukkal és affinitásukkal magyarázható. Még ennél is nehezebben magyarázható az, hogy a környezetmérnök egyetemi hallgatók jóval kevésbé informáltak és informálódnak, mint a tanítók meg a biológia- és földrajztanárok. Esetükben a motivációhiány mellett az egyetemi oktatás gyengén motiváló szerepével is számolni lehet.


Alkalmazkodás vagy adaptáció
(a döntési és cselekvési lehetőségek megítélése)


Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (2007) különbséget tesznek az alkalmazkodás és az adaptáció között. Definíciójuk szerint alkalmazkodás esetén az individuum reagál a környezetéből érkező hatásokra, de eközben lényegében mind az individuum, mind a környezet az marad, ami volt, az adaptálódó egyén viszont változtat önmagán, viselkedésén, értékrendjén, attitűdjein. Ennek alapján Leveleki (2014) arra keresi a választ, hogy találkozhatunk-e (és ha igen, mekkora arányban) a megváltozott környezeti, éghajlati viszonyokhoz történő adaptációval (vagyis értékrend- és attitűdváltozással), vagy csupán az adott körülményekhez való alkalmazkodással.

Ebben a tekintetben eléggé kedvezőtlen kép rajzolódott ki: a válaszolók elsősorban a műszaki-technikai megoldásokat preferálják, kevéssé tudatosodott a lokális szemlélet, a lokális közösségek szerepe, fontossága krízishelyzetben, és nem túlságosan vonzóak a tradicionális megoldások sem. Fontosabbnak tartják például a passzívházak építését, a szélerőmű használatát, a házak, épületek hőszigetelését, a napkollektorok, napelemek használatát, mint a belső erőforrások mozgósítását: helyi piacok működtetését, az ismerősök, családtagok egymás közelébe költözését, a helyben megvalósuló közös munkát, kaláka szerveződését, a szomszédsági kapcsolatok erősítését, a helyben előállított termékek vásárlását, és azt, hogy a gyerekek lakóhelyükön járjanak óvodába, iskolába. Ebben a tekintetben a világnézeti hovatartozás mutatkozott leginkább befolyásolónak, megelőzve az iskolázottságot.

Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint van-e lehetőség a cselekvésre az időjáráshoz való alkalmazkodás érdekében?”, a válaszadók 95 százaléka felel igennel, 46%-uk szerint vissza kell fordítani a folyamatokat, 49%-uk szerint pedig meg kell előzni a további romlást, és csak 5%-uk gondolja úgy, hogy el kell fogadni a helyzetet. A magasan képzettek és a városlakók optimistábban ítélik meg a beavatkozási lehetőségeket, jobban bíznak az ember cselekvőképességében, mint a kevésbé képzett válaszolók. A „Milyen változásra számítanak saját maguk és családjuk életében?” kérdésre adott válaszok azt mutatják, hogy leginkább a környezeti tudatosság, a fogyasztási, vásárlási és az energiahasználattal kapcsolatos szokások változására számítanak, illetve arra, hogy fel kell készülni szükséghelyzetek kialakulására. A fiatalabbak sokkal nagyobb arányban jelölték meg a „valószínűleg változik” és a „biztosan változik” válaszlehetőségeket. Az otthonszemlélet némileg erősebben jelen van a parti városokban és a háttértelepülések községeiben, a magasan iskolázottak (főképpen az egyetemet, főiskolát végzettek), valamint a politikai hovatartozás alapján magukat jobboldalhoz tartozóknak körében. Az önellátás, öngondoskodás fokozását fontosabbnak tartották azok a válaszolók, akik magukat inkább jobboldalinak tartják, mint a politikailag középen, illetve baloldalon elhelyezkedők.

Az éghajlatváltozás ellen fellépő tényezők véleményezését tekintve a tanárok és a tanítók mutatkoztak legnyitottabbnak, a polgármesterek és az egyetemi hallgatók a leginkább elzárkózónak.


Beavatkozási lehetőségek


Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében felkínált tizenegy eszköz közül valamennyit az ágensek tartják valamivel fontosabbnak. Az átlagpolgárok az erdősítést és a zöldterületek növelését, a gátak, víztározók és csatornák építését tartják legfontosabbnak, az ágensek ezen kívül a vizes élőhelyek rehabilitációját és az alkalmazkodással kapcsolatos ismeretek integrálását az iskolai és a felnőttoktatásban. A lakosság számára hozzáférhető huszonkét, meglehetősen különböző eszköz fontosságát az átlaglakosság minden esetben fontosabbnak ítélte, mint az ágensek. A legnagyobb különbség a felkínált szomszédsági kapcsolatok erősítése és az ismerősök, családtagok egymás közelébe költözése esetében tapasztalható. Mivel egy-két esetben a konkrét és praktikus ügyekben az átlagpolgárok nyitottabbnak mutatkoztak, első pillanatra talán meglepetést okozhat, hogy a személyes gyakorlat terén egyértelműen az ágensek felé billen a mérleg nyelve, pedig arról lehet szó, hogy eléggé erős a koherencia és a következetesség az attitűdök, a magatartás és a viselkedés, az elmélet és a gyakorlat vonatkozásában.

A beavatkozási lehetőségek felismerése és a mindennapi gyakorlatba való átültetése terén kiemelkedően a tanítók a legnyitottabbak és a legaktívabbak, rajtuk kívül valamennyire még a tanárok, a polgármesterek és a médiaszakemberek, legkevésbé pedig az egyetemisták és a lelkészek. Feltűnő, hogy néhány olyan kérdésben, melyekben elvárható lenne, hogy érintettek legyenek, épp a polgármesterek a legközömbösebbek (pl. a szabadban dolgozók munkavédelme, vagy a helybeli munkahely és óvoda biztosítása) (Kamarás, 2014).

 

 

Szabálykövetés és társadalmi részvétel


Attól függően, hogy az attitűdök kognitív, affektív vagy viselkedéses komponense változik-e meg egy-egy szabály elsajátításakor, Czike Bernadett és Berényi Eszter (2014) a szabályokat három típusba sorolják: a) behódoláson alapuló viselkedési szabályok; b) az erkölcsi szabályok, amelyeknél a viselkedésen kívül az érzelmi komponens is megváltozik, ez az identifikáció szintje; c) a racionalizálható szabályok, ahol az attitűd mindhárom komponense megváltozik, ez az interiorizáció szintje.

Az éghajlatváltozásokkal kapcsolatos általunk vizsgált attitűdök között munkatársaink mindezeket a típusokat megtalálták. Például a „Megítélése szerint mit lehet tenni annak érdekében, hogy a gazdaság szereplői tekintettel legyenek a természetre?” kérdésre válaszolva a kérdezettek több mint a fele a környezetbarát döntéseket látja leginkább hatékony eszköznek a gazdasági szereplők befolyásolására, vagyis lehetségesnek tartják, hogy az emberek attitűdjét az értelmi komponensen keresztül változtassák. Második helyen, de már csak feleakkora arányban, a szigorú szabályok következnek. Ennek magyarázata sokféle lehet. Lehet a korábbi életükben konkrétan tapasztalt iskolai minta, vagy közvetett társadalmi szinten kapott minta, amelyet a válaszadók valahonnan átvettek. A négy lehetőség közül a szemléletformálás tűnik a harmadik legfontosabb eszköznek. A pénzbírságot, vagyis a behódolás módszerét a válaszadóknak csak két százaléka tartotta legfontosabbnak.

A közös szabályok létrehozásának módjára vonatkozó elképzelésekre és ezen keresztül valójában a társadalmi részvétel szükségességének erősségével kapcsolatos attitűdre is rákérdeztünk: „Kiket, milyen körben és milyen módon vonjanak be a döntések meghozatalába?” A válaszokat az is meghatározta, hogy kinek milyen elképzelése van saját hatásköréről, kompetenciájáról, ami szoros összefüggésben van a külső-belső kontrollos attitűddel. A válaszolók közül a leggyengébb beleszólási móddal értettek egyet a legtöbben, a legkevesebben pedig azzal, hogy a helyi szereplőknek vétójogot kellene adni, vagyis az összlakosságra a kompetencia-motívum hiánya és a külső kontrollos attitűd jellemző. Az ágensek inkább rendelkeznek kompetencia-motívummal és inkább belső kontrollos attitűdűek, mint az összlakosság. A vétójogot is megengedő válaszok aránya a legkevésbé kiszolgáltatott vállalkozók és – némi meglepetésre – a tanítók körében haladja meg leginkább az átlagost. A tanítók esetében erősebb igazságérzetükkel és talán nagyobb bátorsággal magyarázható rendhagyó magatartásuk.


Felelősségvállalás


Zsolnai László (1998, 157–159.) szerint a felelős döntéshozatal annak az alternatívának a kiválasztását jelenti, amelyik leginkább megfelel a célok, a normák és az érintettek által együttesen támasztott követelményeknek. A megelőzés és a hatásenyhítés tekintetében megmutatkozó felelősségvállalást tekintve először azt vizsgáltuk, hogy „Lehet-e, szükséges-e, szabad-e tenni valamit az éghajlatváltozás enyhítése érdekében?” Mindhárom kérdésre mind az alapmintában, mind az ágenscsoportokban csaknem mindenki igennel felelt, de arra a kérdésre, hogy mire van lehetőség, az ágensek valamivel visszafogottabbak, mint az átlagpolgárok: talán realistábbak, mint borúlátóbbak.

Az ökológiai krízisre adható tizenkét válaszlehetőség közül hét szerint az átlagember lényegében semmit sem tehet. Az általunk kérdezett átlagpolgárok egyikkel sem értenek egyet, de a kifejezetten fatalista választ („akárhogy is élünk, a sors akarata ellen nem tehetünk semmit, a dolgok menetén változtatni nem tudunk, nincs mit tennünk”) inkább elfogadják, mint elutasítják, az ágensek viszont egyértelműen elutasítják azt. Hasonló a helyzet a felelősséget elhárító válaszlehetőségek esetében is.

Az ágenscsoportok tagjai jóval nagyobb arányban gondolják azt, hogy viselkedésük megváltoztatása pozitív hatással lenne a kedvezőtlen éghajlati változásokkal szemben. Ugyanakkor ezekben a körökben kisebb arányban gondolják azt, hogy nem az állampolgároknak, hanem a kormánynak, a vállalatoknak és az iparnak kellene megváltoznia.

A megelőzést és a hatásenyhítést szolgáló felelősségvállalással való azonosulás, vagyis egy kifejezetten erkölcsi megnyilvánulás legerősebben a lelkészek körében mutatkozik. Őket a tanítók és a médiaszakemberek követik. Legkevésbé jellemző ez a két szakembercsoportra (az egyetemistákra és a tanárokra), valamint a vállalkozókra.


Az ágensek magatartása


Az öt függő változó közül a globális problémák és az éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdök és vélemények esetében nincs számottevő különbség a régióbeli állandó lakosság és az ágensek között, csak egyetlen esetben, a felelősségvállalás tekintetében, ahol jelentős különbség mutatkozott az erkölcsileg érintettebb ágensek javára. A másik három függő változót illetően egyértelműen az ágensek javára billent a mérleg nyelve, így a tájékozódásban és a tájékozottságban, a régióbeli ökológiai problémák iránti érzékenységben, valamint a beavatkozási lehetőségek felismerésében és azoknak a mindennapi életbe való átültetésében. Mindent összevetve az éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdjeiket és elhatározásaikat illetően az ágensek bizonyultak fogékonyabbnak.

Feltételeztük, hogy a globális és a helyi problémák észlelése és a tájékozottság egymást kölcsönösen befolyásolják, és ezt a konglomerátumot mint (egymástól is) függő változót feltételezhetően befolyásolja az egyén kulturális és gazdasági tőkéjével egyaránt jellemezhető társadalmi pozíciója mellett habitusa is. Herwig Büchele (1991) szerint a társadalom humanista reformjához nélkülözhetetlen a társadalmi-politikai cselekvést irányító „alkotó etika”, melyet egyaránt jellemez egyfelől a realitásérzék, vagyis a mindenkori terepviszonyok figyelembe vétele, másfelől az utópia-horizont. Ezeknek a feltételeknek kutatásunkban – énképük és értékrendjük alapján – leginkább a tanítók feleltek meg, ők bizonyultak a leginkább érintetnek, bevontnak. A realitás talaján állva, ugyanakkor kellőképpen távlatosan, értékek jegyében és példamutatóan cselekedve viszonyultak a komoly kihívást jelentő éghajlatváltozáshoz. Az éghajlatváltozással kapcsolatos attitűdjeikre és elhatározásaikra feltehetően pozitív hatással volt egyfelől értékrendjük, melynek specifikumai között szerepelt a gondoskodás, s felelősség, az együttműködés, a szeretet mellett a gazdag képzelőerő is, másfelől pedig jövőre, vagyis a jövő nemzedékére fókuszáló társadalmi pozíciójuk és szerepük. Kisebb részben igaz ez a földrajz- és biológiatanárokra, akik emellett elsősorban a szakmai jellegű dimenzióban mutattak komolyabb mértékű érintettséget, valamint a lelkészekre, akik elsősorban erkölcsi indíttatással reagáltak a problémákra. A polgármesterek és a médiaszakemberek elsősorban a tájékozódásban és a „tettek mezején” jeleskedtek.


Az erkölcsi klímaváltozás esélye


Hans Jonas (2003) arra figyelmeztet, hogy nem elegendő a felelősség intenzitásának növekedése és hatókörének szélesedése, hanem egy olyan kollektív gyakorlat kialakítására lenne szükség, mely összhangban van a jövőre vonatkozó tervezés újfajta, az egyre fokozottabb veszélynek kitett élet (és emberi kultúra) megőrzésére képes etikájával is. Mindez egy phronésis-jellegű készség égető szükségességére mutat rá, egy olyan gyakorlati bölcsességre, mely világosan észlelhetővé teszi a gyakorlati élet morális határait, és amely képes ellátni az egyre növekvő effektivitással és produktivitással rendelkező emberi tudásteljesítmények korlátozásának funkcióját. Ebből kiindulva Makai Péter (2013) úgy látja, hogy a változó éghajlat tehát együtt kellene járjon az életmód és a társadalmi rend paradigmatikus átalakulásával. Abban reménykedik, hogy a jövőbeli emberiség egyéni és közösségi életvitelét minden bizonnyal a klímaetikai megfontolásokból következő morális belátásoknak és erkölcsöknek a jellege és azok érvényesíthetőségének mértéke fogja meghatározni. A jelen legfontosabb feladata éppen az, hogy mintát közvetítsen olyan szolidáris közösségek kiépítéséhez, amelyek segítségünkre lehetnek az átmeneti és változó feltételekhez történő adaptálódásban. Ehhez nem egyszerűen a szociális kompetenciák fejlesztésére, illetve a communio építését és erősítését szolgáló pedagógiai programokra van szükség, hanem olyan átfogó társadalompolitikai fordulatra, amely szakít a modernitás anyagi jólétet preferáló paradigmájával, annak utópikus progresszióhitével, és képes arra, hogy újra visszahelyezze jogaiba az egyén személyességének súlyát, továbbá az ezzel együtt járó sokrétű felelősség dimenzióját.
 



Jelen cikk Az éghajlatváltozásból eredő időjárási szélsőségek regionális hatásai és a kárenyhítés lehetőségei a következő évtizedekben című TÁMOP-4.2.2.A-11/1/KONV-2012-0064 projekt keretében készült. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
 



Kulcsszavak: klímaváltozás, etika, világkép
 


 

IRODALOM

Agg Zoltán (2013): Néhány gondolat a klímaváltozáshoz való társadalmi-gazdasági alkalmazkodás kérdéseinek kutatásához. Iskolakultúra, 23, 12, 153–160. • WEBCÍM

Agg Zoltán (2014): Az éghajlatváltozás és a környezetvédelem kérdésének megjelenése az önkormányzati vezetőknél. Kézirat.

András Ferenc (2013): Erkölcsi fogalmaink klímaváltozása. Iskolakultúra. 23, 12. 140–146. • WEBCÍM

András Ferenc (2014): A tudatlanság fátylán innen és túl. Iskolakultúra. 24, 11–12, 229–236. • WEBCÍM 

Büchele, Herwig (1991): Keresztény hit és politikai ész. Egyházfórum, Budapest–Luzern

Czike Bernadett (1997): A háromféle szabály és az adekvát nevelési módszerek. Új Pedagógiai Szemle. 94–100. • WEBCÍM

Czike Bernadett – Berényi Eszter (2014): A szabályokkal és a társadalmi részvétellel kapcsolatos attitűdök. Iskolakultúra. 24, 11–12, 237–254. • WEBCÍM

Dombi Gábor (2014): Módszertani tervezés, mintaleírás, adatfelvételi technika és elemzési módszerek Az éghajlatváltozásból eredő időjárási szélsőségek regionális hatásai és a kárenyhítés lehetőségei a következő évtizedekben c. tanulmánykötethez. Kézirat.

Jonas, Hans (2003[1979]): Das Prinzip Verantwortung. Versuch einer Ethik für die technologische Zivilisation. Suhrkamp, Frankfurt am Main

Kamarás István (2013): Hazai keresztény válaszok az ökológiai válságra. Iskolakultúra. 23, 12, 3–29. • WEBCÍM

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (2007): Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Kossuth, Budapest

Lányi András (2001): A szag nyomában – környezeti konfliktusok és a helyi társadalom. Osiris, Budapest

Lányi András (2012): Az ökológia mint politikai filozófia. Politikatudományi Szemle. 21, 1, 105–130. • WEBCÍM

Lányi András (2013): Morális klímaváltozás. Iskolakultúra. 23, 12, 40–48. • WEBCÍM

Leveleki Magdolna (2014): Adaptáció és/vagy alkalmazkodás az éghajlatváltozás hatására az élethelyzetek és a szemléletmódok függvényében − a Balaton térség népessége körében végzett empirikus kutatás néhány tapasztalata. Iskolakultúra. 24, 11–12, 176–195. • WEBCÍM

Leveleki Magdolna (2013): Az éghajlatváltozás és az adaptáció néhány lehetséges módozata. Iskolakultúra. 23, 12, 59–72. • WEBCÍM

Makai Péter (2013): Klímaetikai realitások. Útban a válsághelyzetek morálja felé? Kézirat.

Székely Mózes (2002): Globális problémák és a környezet. Szociológiai Figyelő. 3, 116–134.

Tengelyi László (1992): A bűn mint sorsesemény. Atlantisz, Budapest

Zsolnai László (1998): A felelős gazdasági döntéshozatal modellje. Közgazdasági Szemle. 45, 2, 154–162. • WEBCÍM