Az 1898. február 11-én, Budapesten született Szilárd Leó szerteágazó érdeklődésű ember és kutató volt. Élete során a fizika és a biológia nagyon sok területével foglalkozott; oly sokkal, hogy nem is lehet egyetlen tanulmány keretében összefoglalni. Ezért itt csak olyan tényekre és eseményekre emlékezünk, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatók az atomenergiával. Szilárd Leó életének főbb mozzanatait, valamint a fizika más területeire eső vagy informatikai és biológiai témájú, nagy jelentőségű felfedezéseit nem érintjük.

Az Einstein-Szilárd-féle

magnetohidrodinamikus szivattyú

Az első, amit itt megemlítek, közös szabadalmuk Albert Einsteinnel, az Einstein-Szilárd-hűtőgép, illetve az ennek működését biztosító Einstein-Szilárd-szivattyú. 1925–26 telén Einstein mélyen megrendült egy újsághíren, amelyben arról számoltak be, hogy egy egész család halálát okozta a hűtőgépük kompresszorából éjjel kiszivárgott mérgező gáz. – Kell lennie egy biztonságosabb megoldásnak. – mondta Szilárdnak, akivel akkor már együtt dolgozott Berlinben. Abban az időben kezdték a mechanikus, kompresszoros hűtőgépek leváltani a korábban háztartási hűtésre használatos jégládákat. Munkaközegként leggyakrabban a metil-klorid, ammónia vagy kén-dioxid valamelyikét használták. Ezek mindegyike mérgező. A kompresszorok tengelyeinek tömítésénél, a forgó, mozgó alkatrészeknél azonban fennállt a szivárgás és így a mérgezés veszélye. A hűtőgépekben lévő gáz mennyisége elég volt ahhoz, hogy kiszabadulva egy egész család halálát okozza. Az említett tragédiát követően Einstein és Szilárd olyan hűtőgép-koncepción kezdtek el dolgozni, amely nem tartalmazott mozgó alkatrészeket. A hét esztendőn keresztül folyt közös munkában több mint negyvenöt szabadalom keletkezett, legalább hat országban. Bár a nem mérgező freon felfedezése és hűtőgépekben való használata végül szükségtelenné tette, hogy az Einstein-Szilárd-hűtőgép bármelyike kereskedelmi forgalomba kerüljön, ezek a szabadalmak Szilárdnak biztos anyagi bevételi forrást jelentettek, és az ezekből folyó megtakarításai segítették későbbi angliai kutatásait is. A mozgó alkatrészek nélküli Einstein-Szilárd-féle magnetohidrodinamikus szivattyút azért említjük itt meg, mivel atomenergetikai alkalmazása is lett (szabadalom: GB303065, 1930/05/26) (URL1). Jóval később, a folyékony fémmel hűtött gyorsreaktorokban a hűtőközeg keringetésére használják ennek a találmánynak az alapelvét. Az elv roppant egyszerű, már középiskolában is megtanuljuk: árammal átjárt vezetőre mágneses mezőben erő hat. Itt a „vezető” maga a folyékony fém, amelyen áramot hajtunk keresztül. Külső mágneses mezőbe helyezve erő hat rá, s így a folyékony fém mozgásba lendül. Így lehet mozgó alkatrészek nélkül hajtani a zárt csőben lévő folyadékot. Einstein és Szilárd annak idején ezen az elven váltakozó mozgásra kényszerítették a csőben lévő, elektromosan vezető folyadékoszlopot (higanyt), és így egy zárt csőben mozgó „dugattyút” hoztak létre, amely a kompresszort helyettesítette. A gyorsreaktorok hűtésére használt folyékony fémet (például nátriumot) természetesen folyamatos, egyirányú áramlásra kell bírni, de ez ugyanezen az elven megvalósítható.

Részecskegyorsítók

Atommagfizikai kutatásokhoz – és így közvetve az atomenergetikához is – köthető Szilárd részecskegyorsítókkal kapcsolatos néhány fejlesztése. Az első ilyen szabadalmi kérvényt Németországban adta be 1928. december 17-én Részecskék gyorsítása címmel (1. ábra). Ebben a kérvényben különösen érdekes az alábbi részlet: „A csőben lévő váltakozó elektromos mező összetehető egy balról jobbra és egy jobbról balra haladó mező összegeként. A készülék úgy működik, hogy a felgyorsított ionok sebessége minden pontban megegyezik a balról jobbra haladó mező lokális sebességével.” Ez pedig éppen a mai gyorsítófizika haladóhullámú gyorsítási elve. Szilárdnak ezt a szabadalmi kérvényét elutasították, mivel a lineáris gyorsító koncepciója már két korábbi munkában is megjelent, és erről valószínűleg a szabadalmi ügyintézőnek is volt már tudomása: Gustav Ising (1925) svéd fizikus és Rolf Wideröe (1928), Németországban élő norvég fizikus – 1928 nyarán, Szilárd szabadalmi kérvénye előtt megjelent – munkájára utalva.

1. ábra • Szilárd vázlata a lineáris gyorsítóhoz,

az 1928-as szabadalmi beadványból.

(Forrás: Telegdi, 2000)

1929. január 17-én, mindössze három héttel a lineáris gyorsító szabadalmi kérvényének beadása után Szilárd újabb szabadalmi kérvényt adott be Részecskesugárcső címmel. A mindössze hétoldalas kérelemben egyszerre tett javaslatot két különböző típusú gyorsítóra is, amelyeket ma ciklotronnak, illetve betatronnak nevezünk. A ciklotronnál az elektromosan töltött részecskéket időben állandó homogén mágneses mező körpályára kényszeríti, és így újra és újra áthaladnak a gyorsító réseken, ahol váltakozó elektromos mező gyorsítja azokat. Szilárd a szabadalmi kérvényében leírja, hogy a körpálya körfrekvenciáját és a gyorsító elektromos mező frekvenciáját illeszteni kell egymáshoz – rezonanciába kell hozni azokat. Ez a rezonancia mindaddig fennmarad, amíg a részecskék nem lépnek be a relativisztikus tartományba, azaz amíg a mozgási energiájuk jóval kisebb marad, mint az m₀c² nyugalmi energiájuk. A betatronnál a mágneses mező időben változik, és így kettős szerepe van: nemcsak körpályán tartja a részecskéket, hanem az időbeli változása miatt örvényes elektromos mezőt is indukál, és így a körpálya mentén gyorsítani is tud. Bár Wideröe (1928) a betatron ötletével is megelőzte Szilárdot, azonban Szilárd volt az első, aki a nyaláb fókuszálására is gondolt. Kimutatta, hogy a mágneses mező radiális csökkenése a nyaláb fókuszálásához vezet.

Szilárd gyorsítókkal kapcsolatos utolsó kérelme már egy brit szabadalmi beadvány volt 1934. február 21-én Aszinkron és szinkron transzformátor részecskék számára címmel. Itt a transzformátor szó nyilván a betatronnál is alkalmazott, időben változó mágneses mezővel való gyorsításra utalt. Szilárd két csoportra osztotta a gyorsítókat: szinkron gyorsítók azok, amelyeknél a körfrekvenciának és a gyorsító feszültség frekvenciájának összehangoltnak kell lenni, aszinkron gyorsítók pedig azok, ahol ez nem áll fenn. Az előbbire példa a ciklotron, az utóbbira a betatron. Ma a Szilárd-féle szinkron gyorsítókat rezonanciagyorsítóknak szokás nevezni, bár Szilárd terminológiája tovább él a szinkrotron, a szinkrociklotron és a szinkrofazotron elnevezésekben. Ennek a szabadalmi beadványnak az a különlegessége, hogy Szilárd ebben leírja a frekvenciamoduláció és fázisstabilitás elvét, amelyek nélkülözhetetlenek a mai, nagy energiájú, relativisztikus gyorsítókban. Ebben a dokumentumban Szilárd elektronok gyorsításáról beszél, nem említ protonokat. Az akkor elérhető energiák esetén még szükségtelen volt a gyorsított protonnyalábok relativisztikus változásainak figyelembevétele. Csak három évvel később, 1937-ben kezdték vizsgálni a relativisztikus effektusok hatását protonnyalábokra (Bethe – Rose, 1937; Rose, 1938).

Irány az atomenergia

H. G. Wells 1914-ben írta Fölszabadult világ (The World Set Free) című tudományos-fantasztikus művét, amelyben Rufus professzor a nagyközönségnek a következőképpen ismerteti a nemrég fölfedezett atomfizikai ismeretek következményeit: „Az atomok, amelyeket mindmáig tégláknak, megbízható, élettelen építőköveknek véltek, valójában hatalmas mennyiségű energia tartályai. Ebben a lombikban mindössze fél liter uránoxid van, és csak egy font az ára. Hölgyeim és Uraim, ez a lombik annyi energiát rejt magában, amit csak 160 tonna szén elégetésével tudnánk nyerni. Ha ez az energia a parancsomra most hirtelen fölszabadulna, a robbanás hamuvá változtatna mindnyájunkat itt, ebben a teremben. Ha viszont ebből az energiából villanyt tudnánk csinálni, az egy héten át kivilágíthatná Edinburgh városát. De ma még senki sem tudja megmondani, miként késztethetnénk ezt az uránt, hogy gyorsabban szabadítsa ki az energiáját… Ha meg tudnánk tenni, kivilágíthatnánk városainkat, hajót hajthatnánk át az óceánon, elpusztíthatnánk egy ellenséges flottát. Hölgyeim és Uraim, ez a tűzgyújtáshoz mérhető fölfedezés lenne, az pedig az embert az állatok fölé emelte. Ma még úgy tekintünk a radioaktivitásra, mint az ősember nézett a tűzre, mielőtt azt saját hasznára gyújtani megtanulta… Civilizációnk a barlanglakó ősember tűzcsiholó pálcájával indult. Ennek a civilizációnak a csúcsán az energia hiánya vált legfőbb gondunkká. De most egy új kor hajnalához érkeztünk, egy új civilizáció körvonalai rajzolódnak ki előttünk. Az energia – amelyből korábban sohasem volt elég – bőségben itt van körülöttünk, csak meg kell találnunk hozzá a kulcsot. De meg fogjuk találni!” (Wells, 1922)

Szilárdnak – saját bevallása szerint – ez a könyv volt az egyik kedvence. Egyes történetírók szerint ez a könyv már kamaszkorában a kezébe került, akkor, amikor a fiatalok világmegváltó terveket kovácsolnak; mások szerint pedig csak érett emberként, az 1930-as évek elején. Akárhogyan volt is, nagy hatást gyakorolt Szilárdra, és nem kis szerepe lehetett abban, hogy Szilárd érdeklődése a harmincas években az atomokban rejlő energia emberiség javára történő felhasználása felé fordult. A harmincas évek eleje izgalmas és veszélyes fordulatokat hozott. A mikrorészecskék tudományában az 1932-es évet a „magfizika arany éveként” szokás emlegetni. Ebben az évben fedezte fel James Chadwick a neutront, Carl David Anderson a pozitront a kozmikus sugárzásban; ekkor indult el Ernest Lawrence ciklotronja Amerikában, és ekkor dolgozta ki Enrico Fermi a béta-bomlás elméletét.

Ebben az évben Szilárd még Berlinben dolgozott, és egyre növekvő aggodalommal figyelte a politika egén sűrűsödő sötét felhőket. Az 1933-as év rosszul indult, Hitler hatalomra került. Szilárd a tudomány módszerét nemcsak a fizikai jelenségekre, hanem a mindennapi eseményekre is alkalmazta, és a folyamatok pillanatnyi állásából következtetett a várható jövőre. 1933. március 31-én felszállt Berlinben a Londonba induló, majdnem üres vonatra. A következő napi vonat már a Németországból menekülő zsidókkal volt tele, ám ők már nem jutottak ki Németországból, mivel a nácik leszedték őket a vonatról. Az egy nappal korábban indult Szilárd még szerencsésen megérkezett Londonba.

1934. szeptember 12-én sétája közben egy újságosnál meglátta a The Times aznapi kiadását, amely nagy betűkkel hirdette, hogy a nagy tekintélyű fizikus, Lord Rutherford előadást tartott az atomfizikáról. Szilárdot elfutotta a méreg, amint azt olvasta, hogy Rutherford „a Holdban élőnek” tartotta azt, aki az atomok energiájának a gyakorlati felhasználásáról gondolkodik. Szilárd visszaemlékezése szerint éppen egy közlekedési lámpa zöldre váltását várta a Southampton Row és a Russell Square sarkán, amikor eszébe jutott a neutronos láncreakció ötlete. Rutherford tudta ugyan, hogy egyetlen atommag-átalakuláskor sokkal nagyobb energia szabadulhat fel, mint egyetlen szénatom elégetésekor, ám nem tudta elképzelni azt, hogy makroszkopikus mennyiségű atommag átalakulását valahogyan létre lehetne hozni. Addig csak elektromosan töltött részecskékkel, protonokkal és alfa-részecskékkel kísérleteztek, és ezekkel nagyon ritkán lehetett néhány atommagot átalakítani. Szilárd arra gondolt, hogy a nem sokkal korábban felfedezett neutron – elektromosan semleges lévén – könnyen behatolhat az atommagba, mivel az elektromos taszítás nem akadályozza. Másrészről viszont az exponenciális függvény az, amely igen gyorsan nő, tehát ha valamilyen atommag-reakcióval exponenciális növekedést lehetne elérni, akkor hamarosan el lehetne érni a makroszkopikus mennyiséget. Ezért, ha találnánk egy olyan neutronos reakciót, amelyben energia szabadul fel, és két újabb neutron is keletkezik, akkor ezzel a láncreakciót meg lehetne valósítani. Keresni kellene tehát egy olyan X elemet, amely a következő reakcióra képes: X + n → Y + 2n + energia.

Teller Ede szerint Szilárd visszaemlékezésében biztosan van egy gyenge pont: Szilárd sosem állt meg egy pirosat mutató közlekedési lámpánál…

Az elkövetkező években Szilárd megpróbálta megtalálni azt az X anyagot, amely a láncreakció megvalósításának a kulcsa lehetett volna. Ehhez kísérleti lehetőségre és támogatásra lett volna szüksége. Először Rutherfordnál próbálkozott, de a lord – a kollégák szerint – üvöltve dobta ki a „Holdban élő” fizikust a Cavendish Laboratóriumból. Végül ismerősei segítségével a St. Bartholomew’s Kórházban kapott lehetőséget kísérletezésre. Az (n,2n) reakciókat próbálta vizsgálni.

A kezdeti eredmények biztatók voltak, így ezekben az években több szabadalmat is beadott a neutronokkal kiváltott reakciókkal kapcsolatban (URL2). 1936-ban azonban ezek titkosítását kérte a Brit Admiralitástól, tekintettel az egyre fenyegetőbb nemzetközi helyzetre és a fasizmus terjedésére. Szilárd világosan látta, hogy ha a láncreakció megvalósítható, akkor az nemcsak békés célokra lesz használható, és ezért jobb azt titokban tartani. A Brit Admiralitáshoz titkosításra beadott szabadalmi leírásban már felbukkan a kritikus tömeg fogalma is, azé a tömegé, amelynél az önfenntartó láncreakció megvalósul.

Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy az akkor ismert (n,2n) reakciókkal nem működhet a láncreakció. A második neutron ugyanis kötött állapotban van az atommagban, tehát a kiszabadításához energia kell. Így ez a reakció nem termel energiát, hanem fogyasztja azt.

A nemzetközi helyzet romlása miatt már Londonban sem érezte magát biztonságban. „Távozásom után egy évvel Hitler háborút indít Európában” – mondta, és áttelepült az Egyesült Államokba 1938-ban.

A maghasadás és a neutronok

Az Egyesült Államokban majdnem feladja a láncreakció megvalósítására tett erőfeszítéseit, hiszen 1939 elején táviratban értesíti a Brit Admiralitást, hogy a láncreakció megvalósítására tett szabadalmi kérvényét visszavonja. Ám ekkor érkezik el a maghasadás felfedezésének híre Amerikába. Niels Bohr, a fizikusok „pápája” viszi át Európából egy amerikai konferenciára azt a hírt, hogy Berlinben Otto Hahn és Friedrich Strassmann felfedezték az uránmag hasadását. Szilárd azonnal átlátja, hogy az uránmag neutronban gazdagabb, mint a belőle származó töredékek, ezért elképzelhető, hogy a többlet neutronok kiszabadulnak, és így egyetlen neutron által létrehozott maghasadásban egynél több neutron keletkezik. Szinte azonnal megy egy másik távirat a Brit Admiralitáshoz: „az előző táviratomat tekintsék tárgytalannak”. Walter Zinn-nel közösen kísérletet terveznek, hogy megmérjék az urán hasadásakor felszabaduló neutronok számát. A kísérlet sikerül, az általuk kapott érték: hasadásonként átlagosan 2 neutron (a mai, pontosabb érték: 2,4 neutron hasadásonként).

2. ábra • A Szilárd–Zinn-cikk kezdete

1939. március 16-án cikket küldenek be a Physical Review-ba Instantaneous Emission of Fast Neutrons in the Interaction of Slow Neutrons with Uranium címmel (URL3) (2. ábra). Szilárd azonban arra kéri a Physical Review szerkesztőit, hogy a cikket NE publikálják addig, amíg arra nem adnak engedélyt. Ezzel egy időben felszólítja az Európában maradt angol és francia fizikus kollégákat, hogy a nyilvánvaló katonai alkalmazási lehetőségekre tekintettel ne publikálják a maghasadással kapcsolatos kutatási eredményeiket. Az angolok megértették, a franciák – Frédéric Joliot-Curie csoportja – nem. Joliot-Curie és csoportja szintén

3. ábra • Einstein és Szilárd 1939 augusztusában levelet írnak Franklin D. Rooseveltnek.

(Forrás: Marx, 1997)

4. ábra • Einstein levele F. D. Roosevelthez. (Forrás: Marx, 1997)

megtalálták az urán hasadásakor kilépő neutronokat, és erről ugyancsak beküldtek egy  cikket a Physical Review-ba, azonnali publikálást kérve. Ezt követően Szilárd és Zinn is hozzájárultak a cikkük közléséhez. A két cikk egymást követi a Physical Review 1939. április 15-i számában. Joliot-Curie cikkében még a láncreakció szó is szerepel.

Az Einstein–Szilárd-levél

Európában elindult a verseny az atombombáért. Amerikában azonban nem történik semmi ezen a téren, és ez nagyon aggasztó Szilárd számára. Úgy érzi, hogy mindenképpen fel kell hívni Franklin Delano Roosevelt elnök figyelmét arra a nagy veszélyre, amely a világot akkor fenyegetné, ha Hitler Németországának sikerülne elsőnek kifejlesztenie az atombombát. Ezért 1939 augusztusában barátjával, Teller Edével felkeresik Einsteint, és rábírják, hogy írjon alá egy Szilárd által megfogalmazott levelet az elnöknek, amelyben felhívja a figyelmét erre a veszélyre (3., 4. ábra). Szilárd egy bankár barátjának adja oda a levelet, hogy személyesen nyújtsa át az elnöknek, és hívja fel Roosevelt figyelmét a levél fontosságára egy elnöki vacsora alkalmával. A levél átadására októberben kerül sor. Akkor, amikor Németország már lerohanta Lengyelországot, és elkezdődött a második világháború. Az elnök azonnal megértette a dolog jelentőségét, és intézkedett. Ezzel Amerika is belépett az atomfegyverért folyó versenybe.

A heterogén atomreaktor

Az elnök létrehozta az Uránbizottságot, amelynek többek között tagja lett Enrico Fermi, Szilárd Leó és Wigner Jenő is. Az Uránbizottság még nem a bomba kifejlesztésével foglalkozott, hanem azt próbálták meg demonstrálni, hogy önfenntartó láncreakció egyáltalán létrehozható. Szilárd és Fermi tudták, hogy a lassú neutronoknak sokkal nagyobb a hatékonyságuk, ezért a maghasadáskor keletkező neutronokat le kell lassítani. A neutronok a vízben lévő protonokkal ütközve tudnak jól lelassulni, ezért először vízben oldott uránsóval kísérleteztek. Itt azonban az a probléma, hogy a természetes uránban nagy százalékban jelen lévő, maghasadásra nem képes ²³⁸U izotóp a lelassuló neutronokat igen nagy valószínűséggel – rezonanciaszerűen – elnyeli, így mire megfelelő sebességre lelassulva elérnék a hasadásra képes – de csak kis százalékban jelen lévő – ²³⁵U izotópot, a neutronok száma már annyira lecsökken, hogy a láncreakció nem tud megvalósulni. Ennek a problémának a megoldására Szilárd javasolta a heterogén atomreaktor ötletét, ahol az urán üzemanyag és a neutronok lassítására szolgáló közeg – a moderátor – helyileg el vannak választva egymástól. Ha az üzemanyag eléggé nagy felületű (például vékony pálcákból vagy kis darabokból áll), akkor a hasadáskor keletkező gyors neutronok nagy valószínűséggel kilépnek az üzemanyagból, és a moderátorban kezdenek bolyongani. Az ütközések következtében lelassulnak, és túljutnak a „veszélyes” rezonanciatartományon, anélkül, hogy az ²³⁸U atommagokkal találkoznának. Megfelelő elrendezés esetén nagy valószínűséggel csak az után diffundálnak vissza az üzemanyagba, miután már elegendően lelassultak. Ilyen módon ki tudják kerülni a veszélyes rezonanciákat.

A chicagói atommáglya

1942. december 2. A chicagói Stagg Field stadion lelátója alatt egy Metallurgical Laboratory feliratú táblát viselő ajtó mögött lévő helyiségben furcsa építmény tornyosul. Fagerendás állványzat támaszt egy koromfekete, grafittéglákból összeállított, hatalmas, csonka gúla alakú tömböt (5., 6. ábra). A berendezés tetején néhány ember áll készenlétben vödrökkel, a mellette lévő galérián pedig izgatott tudósok csoportja figyel egy kattogó műszert és egy írószerkezetet, amelynek tolla papírhengerre rajzol vonalakat. A galéria alatti szinten álló férfi kadmiumlemezeket mozgat a grafittéglák közötti résekben, aszerint, hogy a galérián álló, kissé kopaszodó férfi – Enrico Fermi – milyen utasításokat ad neki. Szilárd Leó, aki szintén a galérián állók között van, ennek a napnak a reggelén a következő szavakat írta a naplójába: „H. G. Wells, jövünk!”

5. ábra • A chicagói atommáglya szénrajza.

Balról jobbra: Szilárd, Compton, Fermi, Wigner. (Forrás: Marx, 1997)

A furcsa építmény a világ első atommáglyája, amelyet az önfenntartó láncreakció megvalósíthatóságának demonstrálására építettek. A kísérlet vezetője Enrico Fermi, amerikai részről pedig Arthur Compton. Szilárd Leó mellett egy másik magyar származású tudós is a galérián áll: Wigner Jenő. Az atommáglya belsejében 40 tonna uránoxid és 6 tonna fémurán van elosztva kis darabokban, többé-kevésbé egyenletesen, 380 tonna, szupertiszta grafittégla között. A grafitmoderátor a neutronok lelassítására szolgál. Az építmény tetején áll az „öngyilkos csoport” bóros vízzel teli vödrökkel és a galéria korlátjához kikötött biztonsági rúddal. Készen arra, hogy ha az atommáglyában kialakuló láncreakció elszabadulna, akkor a bóros vizet beöntsék a reaktorba, elvágják a biztonsági rudat tartó kötelet, miáltal a reaktorba jutó bór és a bezuhanó biztonsági rúd leállítja a láncreakciót. A láncreakció szabályozását egyébként a kadmiummal bevont lemezek ki-, illetve betolásával tervezték végezni.

A kísérlet délelőtt 9 óra 45 perckor kezdődött. A negyvenkilenc résztvevő csendben figyelte, ahogy Fermi utasítására lassan kijjebb húzták a kadmiumlemezeket. A neutronszámlálók egyre hangosabban ketyegtek, a neutronok szintje új és új telítési állapotra állt be, jelezvén, hogy egyensúly alakult ki, a láncreakció még nem önfenntartó. A feszültség fokozódott, de röviddel 12 óra előtt Fermi leállította a kísérletet, és ebédszünetet rendelt el. Az ebéd alatt szokatlan csend volt, mindenki a gondolataiba merült. Délután 2 órakor Fermi és csapata ismét a helyszínen volt, a kísérlet folytatódott. Végül, 3 óra 53 perckor a neutronszám emelkedése exponenciálisan növekvő jellegű lett. Semmi jele nem volt annak, hogy telítésbe menne. A történelem első mesterségesen létrehozott, önfenntartó láncreakciója megvalósult, az emberiség belépett az atomkorba. Fermi elrendelte a kadmiumlemezek betolását, a láncreakció rendben leállt. Arthur Compton a telefonhoz lépett, és felhívta James B. Conantet a Harvardon, aki a Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottság (National Defense Research Committee) vezetője volt. A beszélgetés a következőképpen zajlott:

– Az olasz kormányos szerencsésen megérkezett az Újvilágba.

– Milyenek a bennszülöttek?

– Barátságosak.

Az addigi nagy feszültség hirtelen oldódott, a résztvevők boldogan tapsoltak és gratuláltak Ferminek és egymásnak. Ekkor Wigner Jenő egy üveg Chiantit húzott elő, és átnyújtotta Ferminek, aki csodálkozva kérdezte: Honnan vetted? Most, amikor a háború miatt már semmilyen olasz árut nem lehet kapni? Wigner mosolyogva felelt: Nem most vettem, hanem régebben. Biztos voltam, hogy ez a nap el fog jönni. (7., 8. ábra)

7. ábra • A Wigner Jenő által Ferminek átadott Chianti, a résztvevők aláírásával. A jobb oldali inzertben levő aláírások a chicagói atommáglya

 20. évfordulójára rendezett ünnepségen születtek. (Forrás: URL7)
 

8. ábra • A chicagói kutatócsoport néhány tagja. Jobbról a harmadik Szilárd (kabátban). Fermi

az első sor bal szélén áll. (Forrás: URL8)

A sikeres kísérlet megadta a lökést az amerikai atombombaprogramnak. Elindult a Manhattan-terv, amelynek tudományos vezetésével Robert Oppenheimert bízták meg, katonai felügyelete pedig Leslie Groves tábornok feladata lett. Szilárd nem vehetett részt ebben, mivel magyarországi kommunista múltja miatt megbízhatatlannak tartották. Nem szakadt azonban el az atomenergiától, hanem 1943-tól reaktor-tanácsadó lett. 1944-ben Fermivel együtt szabadalmaztatta a neutronos reaktort, amely szabadalmat 1955-ben szimbolikus 1 dollárért vásárolta meg tőlük az Egyesült Államok (URL3).

A grafit sugárkárosodása

A chicagói kísérlet után az első reaktorok grafitmoderátorral épültek Hanfordban. Szilárd felismerte, hogy a maghasadáskor keletkező gyors neutronoknak kezdetben elegendően nagy az energiájuk ahhoz, hogy a grafitban lévő szénatomokkal ütközve azokat kiüssék a kristályrácsban elfoglalt helyükről. A grafitmoderátorban tehát nemcsak a neutronok lassulnak, hanem a grafit kristályrácsa is sérül, az anyag sugárkárosodást szenved. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kilökött szénatomok miatt a sugárkárosodott kristály energiát tárol, és ez veszélyes lehet. Ezért a sugárkárosodott grafitot időnként fel kell melegíteni, hogy a hőmozgás segítségével a kilökött atomok visszataláljanak, és a hibahelyek száma lecsökkenjen. Természetesen ilyenkor a kristályban tárolt energia felszabadul, és az a kristályt tovább melegíti. Ha túl sokáig várnak a grafit hőkezelésével, akkor olyan sok energia is felhalmozódhat benne, hogy a következő hőkezelésnél felszabaduló energia miatt akár fel is izzik a grafit, és meggyulladhat. Ez a folyamat, amelyre Szilárd már 1943-ban felhívta a figyelmet, okozta az angliai Windscale atomerőműben kialakult grafittüzet, az első komolyabb atomerőmű-balesetet (1957).

Szaporítóreaktor

Még egy atomenergiával kapcsolatos elnevezés fűződik Szilárdhoz: 1944-ben ő nevezte először breeder-nek – szaporítóreaktornak – az olyan reaktorokat, amelyek több hasadóanyagot állítanak elő nem hasadó anyagból (például tóriumból vagy ²³⁸U-ból), mint amennyi hasadóanyagot elhasználnak. Az ilyen reaktoroknak nagy jelentősége lenne a nukleáris üzemanyagban lévő energia jobb hatásfokkal történő kihasználásában. Ezek mégsem terjedtek el nagy számban. Egyrészt mert műszakilag és technológiailag nagyon bonyolult high-tech berendezések (például magas hőmérsékleten üzemelnek, folyékony fémmel kell őket hűteni), másrészt pedig az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása (non-proliferáció) szempontjából különösen érzékenyek, hiszen nem hasadó anyagból állítanak elő hasadóanyagot.

Az emberiség lelkiismerete

1945. május 8-án Németország leteszi a fegyvert, Hitler halott. Megszűnt az a fenyegetés, amely Szilárdot arra késztette, hogy sürgesse az Egyesült Államok atomfegyver-programjának beindítását. Szilárd ismét akcióba lendül, ezúttal annak megakadályozására, hogy az atombombát emberek ellen vessék be. Petíciót készít, amelyet tudósokkal – többek között a Los Alamosban, a bombán dolgozó tudósokkal is – aláírat. Roosevelt hirtelen halála miatt azonban ez a petíció nem éri el a célját. Az új elnök – Harry Truman – csak a beiktatása napján értesül a titokban folyó atomfegyverprogramról. Nyilvánvaló, hogy a katonák tanácsaira hallgat, nem figyelne néhány tudós tiltakozási kísérletére még akkor sem, ha az eljutna hozzá. A petíció július 17-én kelt végső változatában Szilárd nem követelte egyértelműen a bomba betiltását, csak azt, hogy azután alkalmazzák, ha Japánnal már közölték a megadás pontos feltételeit. Ekkor az elnök döntését „a morális felelősség fogja korlátozni” (9. ábra). Szilárd ezt a petíciót is közönséges borítékba zárta, lepecsételte, majd átadta Comptonnak. A kilenc lap valamelyikén megtalálható az ő és barátja, Wigner Jenő aláírása. Szilárd kísérőlevelében az áll, hogy a petíciót hatvanhét tudós írta alá, habár a Fehér Házba beérkezett lapokon végül is hetven aláírás szerepel - ezek most a Nemzeti Levéltárban vannak elhelyezve. A javított változatot Oak Ridge-ben még nyolcvanöten írták alá. Összesen tehát 155, a Manhattan-terven dolgozó tudós írta alá azt a petíciót, amely az atombomba japán városokra való ledobásának erkölcsi problémáját veti fel. Százötven tudós közül 127 a szavazólapokon csak bemutatót részesített volna előnyben.

Július 17-én, ugyanazon a napon, amikor Szilárd elküldte a petíciót, Oppenheimer beszámolt Groves tábornoknak Szilárd Los Alamos-i tudósok között végzett aláírásgyűjtéséről. Oak Ridge-ben Groves helyettese, Kenneth Nichols ezredes felhívta telefonon a Pentagonban a tábornokot, és megkérdezte: „Miért nem szabadulunk meg az oroszlántól?” (Leo = oroszlán). Groves azt válaszolta, hogy „Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.” Groves azt látta legjobbnak, hogy egy héten keresztül tárgyal Arthur Comptonnal arról, hogyan továbbítsák Szilárd petícióját, végül a csomag csak július 24-én jutott el Oak Ridge-be, Nicholshoz (URL4).

Hidegháborús évek

A háború befejezése után Szilárd továbbra is az emberiség békéjéért, a hidegháború és a fegyverkezési hajsza ellen küzd. 1950-ben nyilvánosan ellenzi az új csodafegyver, a hidrogénbomba kifejlesztését, nyíltan konfrontálódik régi barátjával, Teller Edével is. Részt vesz a Pugwash békemozgalomban, szót emel a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti párbeszéd érdekében. Leveleket ír Sztálinnak és az amerikai elnöknek. A kubai válság idején az ő javaslatára hozzák létre a „forró drótot” a Kreml és a Fehér Ház között. 1959-ben az atomenergiával kapcsolatos tevékenységéért megkapja az „Atoms for Peace Award” kitüntetést (10. ábra). (Az első négy kitüntetett között három magyar volt: Hevesy György, Szilárd Leó és Wigner Jenő.)

Életének utolsó éveiben a biológia és a biofizika felé fordul, előbb a chicagói egyetemen lesz a biofizika professzora, majd saját laboratóriumot kap ugyanott, végül pedig a kaliforniai La Jolla-ban telepedik le, és a Salk Institute-ban dolgozik. Az öregedés biológiájáról, valamint a memória molekuláris alapjairól ír tudományos cikkeket. Ezek azonban már kívül esnek e cikk tematikáján.
Miután saját tervezésű sugárkezelésével teljesen kigyógyította magát az 1959-ben diagnosztizált hólyagrákjából, 1964. május 30-án szívroham következtében álmában éri a halál. Boncolása során megállapítják, hogy az általa megtervezett sugárkezelés sikere teljes volt, hólyagrákja maradéktalanul eltűnt (11. ábra).

11. ábra • Szilárd Leó sírja a Kerepesi temetőben. (a szerző felvétele)

Kulcsszavak: Szilárd Leó, tudománytörténet, atomenergia, láncreakció, chicagói atommáglya, atomfegyverek, ciklotron, betatron, fázisstabilitás
 

IRODALOM

Bethe, Hans A. – Rose, Morris E. (1937): The Maximum Energy Obtainable from the Cyclotron. Physical Review. 52, 1254, DOI: 10.1103/PhysRev. 52.1254.2

Ising, Gustaf (1925): Prinzip Einer Methode Zur Herstellung Von Kanalstrahlen Hoher Voltzahl. Arkiv för matematik, astronomi och fysik. 18, 45, • WEBCÍM

Rose, Morris E. (1938): Focusing and Maximum Energy of Ions in the Cyclotron. Physical Review. 53, 392, DOI: 10.1103/PhysRev.53.392

Telegdi [Bálint] Valentin L. (2000): Szilard as Inventor: Accelerators and More. Physics Today. 53, 10, 25–28. DOI:10.1063/1.1325189
Wideröe, Rolf (1928): Über ein neues Prinzip zur Herstellung hoher Spannungen. Archiv für Elektrotechnik. 21, 387–406. • WEBCÍM

FORRÁSOK

Hargittai István (2006): Az öt világformáló marslakó. Vince, Budapest

Lanouette, William (1997a): Szilárd Leó. Zseni árnyékban. Magyar Világ, Budapest

Lanouette, William (1997b): Szilárd Leó: Fizikus és békecsináló. Fizikai Szemle. 3, 96.

Marx György (1997): Szilárd Leó. Akadémiai, Budapest

Marx György (2000): A marslakók érkezése. Akadémiai, Budapest

Leo Szilárd Centenary Volume. (Marx, George ed.) Eötvös Physical Society, Budapest 1998

Leo Szilárd Online (Gene Dannen) • WEBCÍM

Szilárd Leó – Wikipedia • WEBCÍM

Wells, Herbert George (1922): A fölszabadult világ (ford. Havas Lajos) Népszava, Budapest