A nyelvészet kognitív módja

Az ismertetés rendhagyó módon két könyvet mutat be. Az elsődleges hangsúly Tolcsvai Nagy Gábor munkáján van. A recenzens azonban nem tudott ellenállni annak, hogy ezt összevesse a Kövecses Zoltán–Benczes Réka-féle könyvvel. Az utóbbi fél évszázad során számos tudományban elterjedt kognitív jelző egyik legsikeresebb változata a kognitív nyelvészet. A 20. század közepi mentalisztikus fordulatnak, melyet Noam Chomsky nevével szoktunk fémjelezni, sajátos alternatívájaként jelent meg elsősorban az 1980-as évektől Ronald Langacker és George Lakoff munkáival. Megtartja a generatív nyelvtan mentalizmusát, amelyet azonban egy rivális nyelvészeti ízléssel és nyelvfilozófiával kapcsol össze. A kognitív nyelvészet, mint mindkét tankönyv hangsúlyozza, szakítani próbál a generatív nyelvtan logika-központúságával és determinisztikus világképével. A nyelvet nem mint reprezentációkat létrehozó rendszert, hanem mint tevékenységet elemzi. Ebből a szempontból mindkét könyv a humboldti örökség folytatásának tartja irányzatát. Képviselői szakítanak az analitikus filozófiai hagyomány elemző attitűdjével, mindenütt az egészlegességet állítják előtérbe. A nyelv bizonytalanságait, körvonalazatlanságát, homályos határait kiemelve, egy játékközpontú metateóriát is szeretne hangsúlyozni, e tekintetben az analitikus filozófiával szemben Ludwig Wittgenstein örökségére támaszkodik.

Mindez szemantikai központú elméletet jelent. Olyan elméletet, amelyben a strukturalista hagyománnyal és ennek generatív nyelvészeti folytatásával szemben, a forma helyett a tartalmon, a jelentésen van a hangsúly. A nyelv összetevői nem függetlenek. „A szintakszis nem autonóm, a morfológia, a lexikon és a szintaxis kontinuumot alkot… A nyelvi tudás, az e tudással végrehajtott elmebeli műveletek nem egymástól független és fölülről irányított modulokból állnak (például fonológiából, szintaxisból és szemantikából), hanem megismerésmódjukban analóg vagy hasonló, egymással kapcsolatban álló tartományokban elvégzett párhuzamos műveletekből” (Tolcsvai Nagy, 356.). Ez az elképzelés, miközben a nyelvet tekintve mindent a szemantika köré csoportosít, a nyelvet a megismerés egészébe igyekszik beilleszteni. „a nyelv vizsgálata, konkrétan a nyelvjelentés vizsgálata csupán egy (kis) része annak a komplex jelentésalkotási folyamatnak, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Létrejöhet a jelentésalkotásnak egy olyan »egységes tudománya«, amely ugyanazon kognitív eszközök segítségével képes majd számot adni a szemantikai anomáliákról és a papírkosárlabdáról is” (Kövecses – Benczes, 221.).

A nyelvészetet tekintve gond, hogy mit is ért a fenti első idézet „analógián”. Hogyan valósul meg az alapvetően Gestalt jellegű analóg szerveződés a különböző szintek között? Valóban ugyanúgy szerveződnek a hangok, a szóalakok, a jelentések és a mondatok? Hoz-e valami radikálisan újat ez a felfogás a nyelv megértéséhez? A lexikális szemantikai leírásnak valóban számos újítását eredményezi. Mindkét könyv előtérbe állítja, hangsúlyozza a nyelvi kategorizáció folyamatát, s a kategóriákban a prototípus jellegű szerveződést.

Mindkét könyv jó nyelvi példákat ad a lexikai szemantikáról. Kövecses Zoltán és Benczes Réka didaktikusan mutatja be a metafora és a metonímia különbségének következményeit, s számos metaforikus és metonimikus szerkezetet ismertet. Tolcsvai könyvének erénye pedig a téri kifejezések igen részletes taglalása. Mindkét esetben tetten érhető azonban a kognitív nyelvészeti irányzat önmagába zártsága. Elvileg hivatkoznak a megismerés pszichológiai kutatására. Általánosítva használják a figura-háttér, rész-egész viszonyát, az alaklélektanból átvett fogalmakat. Ugyanakkor nem törekszenek arra, hogy kapcsolatot teremtsenek a mai pszichológia olyan kutatásaival, amelyek ezeket az ihletéseket például a téri nyelv értelmezésében részletesen vizsgálják. Nem minden tanulság nélküli, hogy egyik könyvben sem kap helyet a generatív nyelvtanból induló, de a nyelv és megismerés kapcsolatával foglalkozva a nyelvi rendszer szerkesztettségét megtartó Jackendoff-féle elmélet, amelynek központi eleme éppenséggel a téri nyelv (Jackendoff, 1997).

Képi és sematikus az a szemantika, amelyet a kognitív nyelvészet képvisel, ugyanakkor logikaellenességében nem kezeli a nyelv és megismerés kapcsolatára létrejött nem képi felfogásokat. A reprezentáció propozicionális felfogása a nyelvet úgy kezeli, mint amely kijelentéseket közvetít, s a kijelentések közötti viszonyból következtetési folyamatok vezethetők le. Tolcsvai ezt mint valami meghaladott avíttságot a nélkül veti el, hogy ennek mai pszichológiai következményeit kezelné. Ezzel párhuzamosan a logikát a retorika váltja fel mindkét könyvben.

Egészében is nehéz megtalálni a kognitív nyelvészetben, hogy az analógiákon és egy-két klasszikus utaláson túl, hol is a pszichológia helye. Mindkét könyv nagyon részletesen mutatja be azokat az univerzális metaforákat, amelyek például az élet és út, a szerelem és kibontakozás viszonyait taglalják. Példáik sok mai gondolati mintát új módon értelmeznek. Mindkét könyv szerzői számára világos, hogy nem a nyelv használói számára áttekinthető tudatos folyamatokról van szó, amikor például a lent-et rosszként, a fent-et jóként kezeljük. Furcsa bezárkózás ebben a közegben nem utalni Freudra, és arra az egész hagyományra, amely a pszichoanalitikus szimbolizáció keretében kezeli a metaforikus folyamatokat.

A kognitív nyelvészet kulcsproblémája a nyelvtani szerkesztés és a mondat elemzésének soványsága. A mondattan a sémákból bontakozna ki. Mondattani szerkesztésről szólva főképp arra törekszenek, hogy a prototipikus szemantikai sémákban értelmezzék az alany és a tárgy kategóriájának eredetét. Valamilyen viszonylag nagytestű élőlény, preferáltan ember, csinál valamit egy viszonylag kicsiny fizikai tárggyal, amely a tárgy egészére kihat, például dobja azt. Ezt a gondolatmenetet azonban nemigen próbálják meg összekapcsolni a szintakszis szempontjából olyan fontos többi vonzat problémájával. Az egész kép, amit mindkét kiválóan érvelő és a modern kognitív nyelvészet csúcsán levő tankönyv bemutat, nem tud mit kezdeni a klasszikus nyelvészetben endocentrikusnak nevezett konstrukciókkal, a szintagma fogalmával. Azzal, hogy az okos fiú szerkezet valahogyan megfeleltethető a fiúnak, az meg Ferinek stb. Vagyis, hogy mit kell azon érteni, amit a klasszikus formális nyelvészet főnévi csoportnak nevez. Az olvasónak az az érzése, hogy a szóból indulva a szavakból sosem lesz mondat, csak újabb szemantikai építmények.

A struktúrák, mint azt Tolcsvai világosan megfogalmazza, valójában asszociatív tanulás révén előálló esetlegességek. „A nyelvi egység begyakorlottsága és konvencionáltsága fokozat kérdése. Az összetettebb nyelvi egységek bizonyos formái (az ige jelentésszerkezetének kidolgozásai) hozzávéve azokat a szemantikai szerkezeteket, amelyek sematizálódása, sémává válása eredményezik a szintaktikai szerkezetet, azaz olyan nyelvi egységet, amelynek jelentésszerkezete a nyelvi tudásban sematikus, kidolgozatlan, de lényegében szemantikai tulajdonságú” (Tolcsvai Nagy, 358.). Hiányzik azonban ennek a tapasztalati alapú statisztikai sematizációnak az összekapcsolása a mai pszichológiai elméletekben megjelenő radikális konnekcionista felfogással, mely a párhuzamos felfogást alapozta meg, miközben, különösen Tolcsvai, állandóan párhuzamos feldolgozásról, párhuzamos folyamatokról beszél.

Mindkét munka tankönyv, s mint ilyenek, jól ellátják feladatukat. Tolcsvai munkája sokkal részletesebb a nyelvtani példákat illetően, Kövecses és Benczes könyve viszont tájékozottabb a kognitív pszichológiai gondolatmenetekben. Az a típusú kognitív nyelvészet, amelyet sikeres irányzatként mutatnak be, a 20. sz. közepi nyelvfilozófiák közül a hétköznapi nyelvfilozófia újraértelmezése és szisztematizálása. Háttérbe szorítja az elméleti szabály alapú modelleket, s a köznapi beszélő gyakorlatait próbálja meg új módon rendszerezni, a mindennapi élet nyelvfilozófiájának egy sajátos kiterjesztésévé válik. Miközben a kategorizációt fölényesen kezeli, megfeledkezik a modern nyelvészet kulcsfogalmairól, a szerkesztettségről, a szerkezetfüggésről és a struktúra központi szerepéről. Az ő elkötelezettségük persze azt mondja, hogy forma mint olyan, nincs is. (Tolcsvai Nagy Gábor: Bevezetés a kognitív nyelvészetbe. Budapest: Osiris, 2013, 392 p.; Kövecses Zoltán – Benczes Réka: Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010, 250 p.)

Pléh Csaba

az MTA rendes tagja