|
|
Kisebbségi magyar nyelvtantanítás
1990 óta egyre nagyobb helyet foglalnak el a magyar közbeszédben a
kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres
szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a
nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről,
állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s
nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is,
köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar
tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb
tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a
közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala. Az ártatlan szemlélő
úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar
iskolák s tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami
oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar)
tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok –
mintha nem lenne elég nekik a nemzetállami diszkrimináció – maguknak
is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai
Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe
menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról (URL1). Péntek
kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a
tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most
csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról,
ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma
tanítják.
2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és
Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi
magyar nyelvtantanítás kihívásairól. Ez a megrendítő de hasznos
kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a
kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az
anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar
egynyelvű környezetben történő sikeres kommunikációra való
felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyar
nyelvtankönyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi
elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók
kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát.
A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek
egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi
Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik
feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel,
tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal
lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú
diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat
terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást
közvetítenek.”
Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik,
épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően,
de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar
anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt
élteti tovább. Vančo Ildikó többek közt arról tudósít, hogy a
szlovákiai magyar nyelvtanoktatás ma is abból a feltevésből indul
ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet
tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30–40, néha
akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon” (15.). A romániai
helyzetet elemezve Pletl Rita többek közt a nemzetállami
diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről
ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást
(hogy szűkítse lehetőségeit),” így többek között előírja, „hogy a
regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák
számának azonosaknak kell lenniük” (21.). Ugyanez a helyzet
Szlovákiában is (83.), ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű
oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott
kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és
az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar
lakosságú Dunaszerdahelyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű
oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar
lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančoné többek közt kitér
még arra is, hogy miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi
előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például
elvárják, hogy „A diák tudja helyesen képezni az igealakokat
feltételes mód egyes szám 1. személyben” (85.). Aki ezt várja el,
például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én
aludnék többet is-t mondjon valaki az én aludnák helyett, az a
„helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar
anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi,
stigmatizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai
szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is
bő három évtizede tarthatatlan már.
|
|
|
Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál,
melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások
kénytelenek tanulni.1 Arra
fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a
nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és
tevékenységben” (118.). E tankönyvek nemritkán elidegenítik a
diákokat saját anyanyelvváltozatuktól, például amikor a művelt
köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori
suksükölésről (Mindenki láthassa, hogy most nem lesz árvíz.) azt
tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a
kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos
hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja
is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja
megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótól (124.).
Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a
szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók
szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői
egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi s nem
magyar köznyelvi beszélők, s azt sem, hogy egy másik nyelv
ismeretével is rendelkeznek (151.).
A konferencia szervezőit s egyben a kötet
szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik
szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is
tudhatjuk, hogy „A Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket
a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át
a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett tankönyvek
alapján” (155.). Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő
gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni […] el kell-e fogadnunk
a nyelv változását vagy sem […] Az átláthatatlan mondatszerkezetek
nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz
vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami
még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő”
(162–163.). Nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el
kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem
fordítva).
Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány
gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes
megjegyeznünk, hogy jó hatvan éve ő az első olyan nyelvész
akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is
írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a
Csicsay–Uzonyi Kiss-féle tankönyvek a tudományos eredményeket, s
mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások
anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők
földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem
része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti
nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv, és a nem őshonos nyelv
közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű
beszélőkről és régiókról (107.). Bemutatja a szerző a tankönyvírók
felelőtlen és abszurd műszóhasználatait, s egy helyen „a szerzőpáros
nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést (111.). Konklúziója sem
enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan
elfogadhatatlan, esetenként abszurd. […] nem segítik, hanem
akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a
szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleik körében” (113.).
Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató
dolgot fűz hozzá: 1) a Szlovákiában adaptált, eredetileg
magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás
során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot
kaptak (165.), és 2) ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több
mint ötezer magyar diák kénytelen tanulni. (Vančo Ildikó – Kozmács
István szerkesztők: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a
21. század elején. Nitra–Nyitra: Nyitrai Konstantin Filozófus
Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara–Arany A. László Polgári
Társulás, 2014)
Kontra Miklós
egyetemi tanár, Károli Gáspár Református
Egyetem
Hivatkozások
Csicsay Károly – Uzonyi Kiss Judit: Magyar
nyelv. Tankönyv a gimnáziumok és szakközépiskolák II. osztálya
számára. Bratislava: Terra, 2012
URL1
1 Például Csicsay Károly
és Uzonyi Kiss Judit: Magyar nyelv. Tankönyv a gimnáziumok és
szakközépiskolák II. osztálya számára ( 2012).
<
|
|
