A közvetítő szervezetek rögös útján

A felsőoktatási közvetítő (köztes, puffer) szervezetek létrejötte a kontinentális Nyugat-Európában annak a gyökeres átalakulásnak a következménye, egyik legfontosabb eleme, amely a 20. század második felében zajlott le. A gyors és jelentős hallgatói létszámexpanzió a felsőoktatás intézményrendszerének lényegében minden elemére hatott. Az egyik leglátványosabb mozzanat az állam szerepének megváltozása volt, az expanzió ugyanis mindenütt döntően költségvetési finanszírozással valósult meg, amivel együtt járt az állami kontroll erősödése, az ún. direkt irányítás gyakorlata. Az 1970-es évek gazdasági válságai következtében a felsőoktatás állami támogatása jelentősen csökkent, ami visszavonulásra kényszerítette az államot – áttértek az ún. indirekt irányításra. A közvetlenül beavatkozó állam helyébe az értékelő, kommunikatív állam modellje lépett, amely a költségvetési támogatások egy részét már versenyeztetés útján osztja el, egyúttal ösztönzi a felsőoktatási intézményeket, hogy törekedjenek nem költségvetési támogatások megszerzésére, lényegében piaci jellegű pénzforrások felhasználására.

A felsőoktatási intézmények ebben a helyzetben az állam és a piac kettős szorításába kerültek. A felsőoktatásról szóló szakmai, politikai diskurzus, és a kialakuló felsőoktatás-kutatás központi kérdésévé vált az intézményi autonómia és az akadémiai szabadság kérdése. Ennek legnagyobb hatású megnyilvánulása az 1988-ban született Magna Charta Universitatum, amely az európai egyetemek hagyományos értékeinek, főleg az akadémiai értékek védelmére szólított fel. Egyik alapelve szerint az egyetem autonóm intézmény, ahhoz, hogy betölthesse hivatását, oktatási és kutatási tevékenységét minden politikai, gazdasági és ideológiai befolyástól függetlenül kell végeznie. Az 1990-es évek elején, egy gyakorlatiasabb szintben gondolkodva fogalmazódott meg a kollektív autonómia fogalma. Az a felismerés, hogy az egyes intézmények autonómia törekvései aligha járhatnak kellő eredménnyel, viszont az intézmények vagy az akadémiai testületek intézményesített közös fellépése elég erőt képviselhet az autonómiák, az akadémiai értékek megőrzéséhez.

Ebben a társadalmi környezetben jöttek létre, erősödtek meg, kaptak törvényekben garantált státust a közvetítő szervezetek. Ilyenek elsősorban a rektori konferenciák, a különböző oktatási és kutatási alapokat kezelő, a tudományos világot képviselő testületek. (Hasonló szervezetek már korábban megjelentek az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, természetesen ettől sok szempontból eltérő szerepben, mivel ott más modell szerint épült ki a felsőoktatás). A köztes szervezetek megkönnyítik a kormányzatok számára a felsőoktatás ügyeinek kezelését, a törvényalkotást, magát az indirekt irányítást. Egyfelől „lefordítják” a felsőoktatási intézmények szándékait a kormányzatnak és az érintetteknek, érdekelteknek, másfelől eljuttatják a kormányzati, társadalmi igényeket a felsőoktatási intézményekhez, és a közvetítő tevékenység eredményeként született döntéseket tartalmilag elfogadtatják az intézményekkel, az akadémiai közösséggel. A felsőoktatás-kutatók kísérletet tettek a köztes szervezetek tipizálására, hierarchiába sorolására (a közvetlen forrásallokációtól a tanácsadáson át a koordinációig) aszerint, hogy feladatukban a kormányzathoz, vagy inkább a felsőoktatási intézményekhez, illetve az akadémiai közösség tagjaihoz állnak közelebb.

1989 és 1992 között törvényalkotási hullám vonult végig a fejlett országok legtöbbjében. Ezek a törvények rögzítették az indirekt irányításnak megfelelő működési rendet, létrehozták a közvetítő szervezeteket (vagy megerősítették a már meglévőket). Ezek sok közös elemet tartalmaznak, de országonként vannak eltérések, az eredeti felsőoktatási modell és a hagyományok szerint.

Közép- és Kelet-Európában az expanzió mintegy harminc évvel később, más történelmi-társadalmi környezetben indult el a fejlett nyugati országokhoz képest. Ennek következtében a felsőoktatás szereplői itt rövidebb „futamidőt” tudhatnak maguk mögött a tömegessé válás, az intézményrendszer  

ahhoz igazítása tekintetében. Ebben a régióban a felsőoktatási expanzió megindulása egybeesett a súlyos gazdasági (tranzíciós) válsággal. A kormányzatok ereje ettől függetlenül is (politikai okokból) meggyöngült, a társadalom egésze és a felsőoktatás is örömmel fogadta a korábbi erős állami kontroll megszűnését. Egyszerre kellett két lépést megtenni. Egyrészt visszaadni, megadni a tudomány, a felsőoktatás, a felsőoktatási intézmények autonómiáját, másrészt a fejlett nyugati országok mintáját követve átstrukturálni, tartalmi szempontból korszerűsíteni a felsőoktatási rendszert, megtalálni az állami kontroll adekvát, korszerű megoldását.

Az európai integrációs folyamat során megindult, illetve felgyorsult a nemzetközi felsőoktatási (kutatási és oktatási) együttműködések intézményesülése. Az 1999-ben megindított nagyszabású reformban, a Bologna-folyamatban kulcsszerepet játszottak, játszanak azok a szervezetek, amelyek a résztvevő országokban működő közvetítő szervezetek EFT-szintű (Európai Felsőoktatási Térség) szövetségeiként jöttek létre. A közvetítés egy újabb, nemzetek feletti szintjét képviselték, képviselik, amennyiben a felülről-lefelé építkező reformban, majd a már kialakult EFT-ben az EFT-szint és a nemzeti felsőoktatási szint között közvetítenek. Az általuk megjelenített szakértői, akadémiai elem ellensúlyozta, ellensúlyozza a reform alapvetően kormányzati jellegét. Ennek megnyilvánulása az a közvetítő szerep is, amelyet az EFT és az EU (konkrétabban az Európai Bizottság) között betöltenek.

Magyarországon a közvetítő szervezetek – a szomszédos országokhoz hasonlóan – az 1990-es társadalmi, politikai fordulat kapcsán jöttek létre, követve a fejlett nyugati országokban már megtapasztalt mintákat. Ennek a folyamatnak és a közvetítő szervezetek mintegy huszonöt éves működésének kulcsszereplője, kivételesen nagy rálátással és tapasztalattal rendelkező tanúja Bazsa György professzor. Nemcsak tagja volt a legfontosabb szervezeteknek, hanem alapítója, hosszabb ideig vezetője is. Kötetének címe metszetekre utal, ami találó megfogalmazás, hiszen nehéz lenne pontosan meghatározni a műfaját. Hivatalos dokumentumok, előadásszövegek, személyes hangú visszaemlékezések egyaránt találhatók benne. A „metszetek” a Magyar Rektori Konferenciáról, a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsról, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságról (MAB) és az Országos Doktori (és Habilitációs) Tanácsról szólnak, egy-egy döntő pillanatot mutatnak be, vagy beszámolnak egy hosszabb periódusról. Ennek következtében azok számára is ad új szempontokat, ismereteket, akik a felsőoktatás szereplőiként szintén átélték a vizsgált korszakot, és el tudják helyezni világképükben a hivatkozott történéseket, visszatekintéseket, a szerző-szerkesztő vélekedését. Az életszerű, egyben szakszerű visszaemlékezésekből sokat tanulhatnak a ma döntéshozói, a munka folytatói.

Bazsa György a legnagyobb teret a MAB-nak, a minden bizonnyal legfontosabb közvetítő szervezetnek szenteli. Több mint két évtizedes működése során hatalmas munkát végzett ez a szervezet, a megalakítástól a szerep megfogalmazásáig, a Bologna-reform bevezetésétől a doktori képzési rendszer kialakításáig, az európai minőségbiztosítási sztenderdek meghonosításától a belső és a külső minőségbiztosítás rendszerének korszerűsítéséig. Intenzív együttműködést folytatott és folytat a nemzetközi közvetítő szervezetekkel, elsősorban az Európai Minőségbiztosítási Szervezetek Szövetségével, amelyben vezető pozíciókat töltöttek – töltenek be a MAB vezetői, munkatársai. A 2011-es felsőoktatási törvény több tekintetben új helyzetet teremtett a MAB hatáskörét, feladatait és működési feltételeit illetően, aminek nemzetközi vonatkozása is van. Kötetében Bazsa György nagy hangsúlyt helyez ennek a helyzetnek a tudatosítására, annak szorgalmazására, hogy a MAB visszatérhessen a korábban nemzetközi elismerést kivívott státuszához, működési rendjéhez. (Bazsa György: Metszetek felsőoktatásunk közelmúltjából. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014)

Hrubos Ildikó

professor emerita