|
|
Az elitoktatás történelmi kezdetei lényegében
egységes művelődési modellre épültek fel a keresztény Európában. A
12. század végén Párizsban, Bolognában és Oxfordban megalakultak
azok az oktatói és diákközösségek, melyek létrehozták az egyetemek
intézményhálózatát, s amelyek több-kevesebb változásokkal egészen a
felvilágosodás utolsó századáig fenntartották a latin klasszikus
műveltségen nyugvó s latinul működő elitképzési rendszert. A
feudalizmus bomlásának és a nemzetállamok kialakulásának korában, a
18. század végétől kezdve ez az addig a kontinens egészét behálózó s
nagyjából azonos tudásbeli javakat azonos módon közvetítő szervezeti
keret bomlásnak indult, s háromféle, sokáig elkülönülő felsőoktatási
apparátusnak adta át helyét, melyek aztán máig bezárólag
meghatározták nemcsak Európa, de tulajdonképpen az egész modern
világ elitképzési rendjét. Az átalakulás, ami Poroszországban már a
17. század végén elkezdődött és a berlini Humboldt Egyetem
létrejöttével (1810) zárult le, Angliában csak a 19. században ment
fokozatosan végbe. Franciaországban ezt a „Francia Egyetem”
megalapítása valósította meg Napóleon kezdeményezésére 1808-tól, de
nem függetlenül egyes történelmi előzményektől.
A változások legfőbb jellemzőit sommásan a
következő címszavak alatt lehet összefoglalhatni: 1. az oktatás
nemzetiesítése: nemzeti nyelven a latin helyett és nemzeti
tantárgyak (nemzeti irodalom, földrajz, történelem stb.)
bevezetésével; 2. közvetett (Angliában) vagy közvetlen államosítás
vagy „közületiesítés” – azzal, hogy az állam (Franciaországban),
illetve a területi hatóságok (Németországban) és a városok
(Angliában) szervezik és finanszírozzák (Angliában csak egyre
inkább) az intézményi rendszert, 3. az oktatott tárgyak körének
kiszélesítése a korábban az egyetemeken kívül fejlődő és
szakmásított tudományágak befogadásával az oktatásba, 4. a felvételi
rendszer teljes felnyitása a nemességen túli, művelődési-iskolai
mobilitást vállaló társadalmi rétegek felé, 5. az egész oktatási
rendszer „szisztematizálása”, hierarchikus intézményi hálózatba való
átrendezése és egymásra épülő, eltérő értékű és funkciójú minősítési
szintekkel (vizsgák), diplomákkal és rendszersajátos
jogosítványokkal való felszerelése, végül 6. az elitképzés
végtermékeinek (diplomák, egyetemi címek) ellátása államilag vagy
társadalmilag garantált s a közületi és magángazdasági értelmiségi
piacokon érvényesíthető jogosítványokkal. Mindezek a jellemzők vagy
egyáltalán nem vagy csak nyomokban léteztek az 1800-as évek előtt.
A Francia Egyetem különösségei közé tartozik a két
másik modern felsőoktatási modellel szemben, hogy – bizonyos
előzmények integrálásával ugyan –, de lényegileg állami
elhatározással, dekrétumok formájában, majd’ hogy nem egy csapásra
jött létre. Az 1789 után megvalósított tabula rasa, ami már a
jezsuita középiskolai hálózat átalakításával (a Jézus-társaság
1773-as felszámolását követően) megkezdődött, és a régi, önálló
egyetemek megszüntetésével folytatódott a forradalom alatt,
anarchikus helyzetet teremtett az iskolázási piacon. A korábbi
elitképzési rendszer helyébe néhány rövidéletű forradalmi kreáció
(közöttük a napóleoni rendszerben újjáalakított középiskolai
tanárképző École normale supérieure és hadmérnökképző École
Polytechnique) és az önmagukat túlélő orvosi fakultások mellett a
„központi iskoláknak” (écoles centrales) csúfolt regionális
szabadiskolák léptek, ami gyakorlatilag a rendszeres magas iskolázás
felfüggesztését jelentette: a „központi iskolák” előadásoknak,
kurzusoknak adtak otthont, de minősítést, diplomát nem bocsátottak
ki. Ezt az átmeneti állapotot váltotta fel a napóleoni Francia
Egyetem, mely az új, komplex elitképzési rendszer tulajdonképpeni
törzsét képezte.
Az elitképzés napóleoni újraszabását alapvető
sajátosságai erősen megkülönböztették a két másik – Európában és a
világon külön-külön nagy hatást gyakorló – oktatási modelltől. Főbb
adottságai, ismét csak címszavakban, a következőkkel jellemezhetők :
1. állami monopólium az elitképzésben. 1850-ig (az
ún. Falloux-féle törvényig) ez a középiskolákra is vonatkozott
hivatalosan. Az „egyetem” (université) cím viselésének joga máig is
kizárólag állami intézményeknek van fenntartva.
2. Gyakorlatilag az intézmények semmifajta
önállósággal nem rendelkeznek költségvetésük, tanári kinevezések,
diplomáik, laboratóriumok vagy kutatóközpontok alapítása tárgyában,
annyira, hogy 1896-ig maguk az egyetemek sem léteztek jogi
személyként, csak egy városban egymás mellett működő egyetemi karok.
Az 1968-as Faure-féle törvényig minderről végső soron a minisztérium
döntött, bizonyos konzultációs procedúrák után.
3. Az oktatás és a kutatás intézményesen
messzemenően el van választva. Ennek hosszú ideig – a III.
Köztársaság által 1877 után bevezetett reformokig – az volt a
következménye, hogy a fakultásoknak nem voltak kutatóhelyeik
(könyvtár, laboratórium stb.) és a bölcsész- és természettudományos
karok oktatási skálája pontosan a középiskolákban oktatott tárgyakra
korlátozódott.
4. A ’Francia Egyetem’ (Université de France)
kifejezésnek tehát tulajdonképpen sokáig nem volt köze
’egyetemekhez’. Az állami bürokrácia azon szegmensének felelt meg,
melyhez a fakultások (egyetemi karok) és az érettségiztető
középiskolák (collèges impériaux, később collèges royaux majd
lycées) tartoztak. Ebben a rendszerben a humán és reálbölcsész
szakok karok szerint különültek el (hosszú ideig gyakorlatilag
egyedülállóan Európában, szemben az artes liberales középkorból
örökölt hagyományával2),
akárcsak a középiskolákban szaktárgyak szerint. Az érettségi vizsga
máig megtartotta az első egyetemi grádics fikcióját azzal, hogy
érettségi elnöknek mindig a helyi egyetem egy tanárát delegálják.
5. A pozíciók betöltésének és az előléptetések
feltételei majdnem minden területen a tudásjavak elvárt ismeretének
intézményesen formalizált érdemelv szerinti minősítésén nyugodtak,
azaz országos versenyvizsgákon. Az itt nyert címek és minősítések
funkcionális súlya, azaz promóciós hatékonysága rendre meghaladta a
fakultások által kiadott diplomákét a második világháború utáni
évekig bezárólag, sok szempontból máig is.
6. A napóleoni rendszer a világon valószínűleg
egyedülálló mértékben s minden tekintetben a fővárosban
koncentrálódott. Hosszú ideig – e téren is gyakorlatilag 1968-ig –
az ország diákságának közel fele vagy az időben nem ritkán egyenesen
többsége Párizs ötödik kerületében (a „Latin negyedben”) nyert
képzést, itt adták ki majdnem kizárólag a felsőoktatásban és az
államapparátusban magas karriert biztosító összes diplomát,
ugyanakkor, amikor a Sorbonne (=Párizsi Egyetem) maga hivatalosan
csak unus inter pares gyanánt szerepelt az elitképzés hálózatában.
7. A Francia Egyetem felvázolt törzsét – az
érettségiztető középiskolákat és a fakultásokat – kétfajta s az
egész elitképzés szempontjából még nagyobb funkcionális szerepet
betöltő intézményhálózat egészítette ki.
Közöttük kezdetben messze a legfontosabbnak
tekinthető a technikai szakfőiskolák (grandes écoles) csoportja. Az
ide bejutást lehetővé tevő s igencsak szofisztikált „előkészítő
osztályok” (prépas) között a máig leghatékonyabbak (az igen
szelektív szakfőiskolákra való felvétel esélyei szempontjából) –
korábban jezsuita kollégiumok – máig is a párizsi Panthéon
körzetében, a Sorbonne fizikai tőszomszédságában találtatnak. Ide
tartozik a (1968 utánig szintén a Latin Negyedben működő) már
említett Ulm utcai École normale supérieure és a népszerű nevén
X-nek aposztrofált École polytechnique. A szakfőiskolák továbbélő és
történelmileg egyre bővülő hálózatának alapjait a 18. sz.-ban a
forradalom előtti királyi hatalom szervezte meg (a bányászati,
útépítő, tengerésztiszti és katonatiszti főiskolák alapításával)
magas bürokráciájának szakemberekkel való ellátása érdekében.
A rendszerhez azonban kezdettől fogva erősen
szakosított s elkülönített, államilag kifejlesztett kutató és
képzőintézetek tartoztak, melyek paradigmatikus őseit egyrészt a már
16. századi(!) alapítású Francia Kollégiumban (Collège de France), s
másrészt a természettudományi múzeumban (Muséum d’Histoire
Naturelle) lehet azonosítani. A „Kollégium” máig a francia egyetemi
karrierek csúcspozícióit nyújtja mindenféle széles értelemben vett
bölcsészeti szakmában, és – akárcsak korábban – diplomát nem osztó
felsőbb szabadegyetemként működik.
Ennek a négyszintes elitképzési rendszernek
intézményes kereteit már Napóleon megteremtette, illetve ezek az ő
idejében is helyükön voltak. Távolról nézve ezek a keretek nagyjából
máig fennmaradtak, legfeljebb kiszélesedtek a befogadott intézmények
bővülésével és sokasodásával. Közelebbről tekintve azonban a
rendszer történelmi átformálódásának legalább négy nagyobb korszakát
lehet megkülönböztetni.
|
|
|
A napóleoni rendszer legfőbb elemeit a monopólium
mellett az képezte, hogy tizenhat regionális tanfelügyelőségbe
(académies) tömörítették a felsőoktatás intézményeit, elsősorban az
érettségit adó középiskolákat és a Francia Egyetem négy fakultását
(a humánbölcsészeti és természettudományi karok mellett a két
„szakképző kart” – a jogot és az orvosit). A tanfelügyelőségeket a
minisztérium által delegált „rektorok” irányították a kormány
instrukciói szerint, anélkül, hogy az oktató személyzetnek ebbe
bármiféle beleszólást hagytak volna. Minden tanfelügyelőségben volt
legalább egy – általában több – klasszikus gimnázium (lycée) és
néhány alsóbb fokú, érettségiig nem vivő középiskola (collège), de a
fakultások négyes csoportjai csak fokozatosan, tulajdonképpen csak a
század legvégére épültek mindenütt ki. Folytatódott viszont a
szelektív szakfőiskolai hálózat bővülése a levéltári (Ecole des
Chartes, 1821) és a tengerésztiszti főiskolával (École Navale,
1830). Az 1850 utáni Második Császárság reformkísérleteinek
keretében megalakult a nagyfontosságú bölcsész és
természettudományos szaktudósképző főiskola négy kara (EPHE – Ecole
Pratique des Hautes Etudes, 1868), a jogi karokon bevezették a
közgazdaságtan oktatását.
Az első nagyobb reformcsomagot a III. Köztársaság
végleges politikai megszilárdulása utáni évtizedekre datálhatjuk,
1877-től. Ezt megelőzte a konzervatív köztársaság (az ún. Ordre
Moral rendszer) krízise 1876-ban, melynek során a felsőoktatásban
kísérlet történt az állami monopólium felszámolására egy katolikus
egyetemi hálózat kialakításával. Ezt a kísérletet a radikális
köztársasági hatalom letörte. A megalakult egyházi egyetemek ezután
csak „katolikus intézetek” (instituts catholiques) gyanánt
működhettek tovább. A köztársasági reform főbb elemei a bölcsészeti
és természettudományi karok megerősítését (ösztöndíjakkal, új
szakirányok bevezetésével, az órahallgatási kötelezettség bizonyos
fokú meghonosításával, új diplomák kreálásával és a régi diplomák
kutatói minősítésekké alakításával), valamint a fakultáscsoportok
egyetemmé alakítását (1896) célozták meg. Mindez nem kis részt a
német birodalmi egyetemekkel való virtuális konkurencia jegyében
zajlott le az 1870–71-es porosz–francia háború tragikus
elvesztésének nyomában. Az immár közjogi státust és korlátozott
intézményi önállóságot nyerő egyetemek a reformokat saját (nem
„nemzeti”, azaz államilag elismert) ún. „egyetemi diplomák” és
főképp technológiai (mintegy „üzemmérnöki”) képzőintézmények
létrehozásával tetézték, melyek révén a korábban gyengén frekventált
vidéki fakultások új, fizetőképes, főleg külföldi diáktömegeket
vonzottak magukhoz. Ezt egészítették ki az újabb szakfőiskolák, mint
a közgazdasági akadémia (HEC – École des Hautes Études Commerciales,
1895), a hosszú ideig magánalapítványként működő politikatudományi
főiskola („Sciences Po.”, 1872) és tudósképző intézmények (mint a
Louvre Iskolája – École du Louvre, 1882, vagy az EPHS ötödik
részlegeként kreált egyedülálló bölcsészintézmény, a vallástudományi
szakkollégium – Section des Sciences Religieuses, 1886). Ez utóbbi a
köztársaság antiklerikális szekularizációs politikájának tudományos
fedezetét volt hivatva szolgáltatni, amely 1905-ben az állam és
egyház szétválasztását megvalósító törvényhez vezetett. Mindennek
következtében a Francia Egyetem működése intézményes megosztottsága
ellenére a Nagy Háború előestéjén már több szempontból közel került
a humboldti kutatóegyetemi modellhez. Az egyetemi karok ekkoriban
lettek nagy nemzetközi hatással járó szellemi újítások székhelyei –
mint a Pasteur-féle mikrobiológia, a Émile Durkheim vezette
„szociológiai iskola”, a Pierre Janet nevével fémjelzett kísérleti
pszichológia, a Vidal de la Blache által kidolgozott regionális
emberföldrajz.
Ez a rendszer a világháborúk közötti korban csak
kisebb módosításokkal, inkább bővítések révén fejlődött, de továbbra
is a kutatóegyetem irányában. Életbe lépett a bölcsészeti és
természettudományi karok ágazati reformja (például a négy, egyszerre
írásbeli és szóbeli szigorlatból – certificats – álló szakirányú
alapdiplomák – licences – rendszere), mely többek között lehetővé
tette német szakszemináriumok mintájára oktatási és kutatási
funkciókat egyaránt ellátó egyetemi intézetek – mint például a
régóta esedékes párizsi etnológiai intézet (1925) – létrejöttét.
A korábbi és újabban bevezetett újítások az 1890-es
évektől egyre tömegesebben jelentkező külföldi tanulmányi keresletet
tovább növelték. A Francia Egyetem az 1920-as és 1930-as években a
főképp Kelet-Európából kiinduló (mint például a magyar numerus
clausus miatt felpörgetett) diákperegrináció európai éllovasává
vált. Itt ugyanis sokáig nem, vagy alig érvényesült (akárcsak a
fasiszta Olaszországban) a német és osztrák egyetemeken már a 20.
század elején megjelenő s a világháborúk között eldurvuló (főképp
zsidóellenes) xenofóbia. A vendég diákság liberális fogadásának
politikáját csak az 1930-as évek közepén próbálta meg a francia
törvényhozás a külföldi értelmiségi munkavállalás megnehezítésével
korlátozni.
De a korszak nagy reformkezdeményezései az
egyetemeken kívülre estek. Az 1935-ben kormányra kerülő Népfront
ingyenessé tette a középfokú oktatást, s ezzel döntő fordulatot vett
az egész elitképzésnek a III. Köztársaság kezdeteitől megindított
demokratizálása. A háborút megelőző, a megszállás alatti és a
felszabadulás utáni évek paradox módon számos hosszú távon
érvényesülő intézményes újításnak adtak teret, melyek máig
meghatározzák a kreatív (tudásjavakat termelő) francia értelmiségi
piac szerkezetét. 1939-ben megalakult az államilag finanszírozott
Nemzeti Tudományos Kutatóközpont (CNRS – Centre National de la
Recherche Scientifique), amely az egyetemektől független, párhuzamos
szakosított kutatóintézetek egész későbbi hálózatának fedőszervévé
vált (elképzelhetőleg a szovjet típusú akadémiai intézetek
mintájára). A kollaborációs Vichy-kormány hozta létre a később
fontos tudományos funkciókat vállaló népességtudományi és a
tengerentúli (akkoriban még gyarmati) területek kutatására
szakosított intézmények törzseit (INED – Institut National d’Études
Démographiques – 1941 –, ORSTOM – Office de la recherche
scientifique et technique outre-mer – 1943). 1946-ban megalakult a
mezőgazdasági tudományok kutatóintézete (INRA – Institut National de
la Recherche Agronomique), melyet számos más szakosított
kutatóintézmény követett. Egy időben jött létre az állam magas
adminisztratív személyzetének képzésére hivatott szakfőiskola (ENA –
École Nationale d’Administration – 1946).
Az oktató egyetemek mellett kialakuló s egyre
bővülő kutatóintézeti hálózat határozza meg a francia elitképzés
fogadó piacának máig fennálló, alapvetően kettős rendszerét. Ehhez
hasonló – méreteit és betöltött kutatói szerepkörét tekintve –
egyebütt nem létezik a nyugati világban, bár mostanára több utánzója
akadt, főképp Dél-Európában és Latin-Amerikában.
A háború utáni fejlődést – helyhiány miatt
összefoglalva – elsősorban a szakosított kutatóintézmények, majd
1968 után az egyetemek sokasodása és tömegesedése, majd a
tömegesedéssel is összefüggő 1968-as diáklázadásokat követően az
intézményi autonómiák egyre döntőbb kiszélesedése jellemzi. A
napóleoni rendszerből továbbra is azonosítható azonban néhány
alapvető vonás: az állami túlsúly mindenfajta intézményalapításnál s
az állami főiskolák intézményi hegemóniája, az egyetemek és
főiskolák korlátozott financiális autonómiája, a kutatási és az
elitoktatási funkciók legalább részleges elválasztása, az 1968 után
elindított decentralizáció ellenére fennmaradó immár csak
viszonylagos fővárosi dominancia. A napóleoni rendszer mind a négy
szintje továbbra is megtalálható a francia elitképzés szervezetében.
Kulcsszavak: Franciaország, felsőoktatás, elitképzés, 19. század,
20. század
IRODALOM
Karády Viktor (2005): A Francia Egyetem
Napóleontól Vichyig, Felsőoktatási Kutatóintézet–Új Mandátum,
Budapest
LÁBJEGYZETEK
1 A tanulmány korábbi
könyvem szinopszisának tekinthető: A Francia Egyetem Napóleontól
Vichyig, Bp., Felsőoktatási Kutatóintézet és Új Mandátum, 2005 212
o.
<
2 Ezt fogja követni
1872-ben a Kolozsvári Egyetem is, nem kis részt azért, hogy
szimbolikusan példázza a német-porosz rendszertől való
távolságtartást, melyhez hasonló tudtommal csak Tübingenben volt az
európai kontinensen, míg másutt mindenütt az ún. filozófiai
fakultásokhoz tartoztak a reáltudományok is egészen a 20. század
közepéig.
<
|
|
