Fagyos és nedves 1810-es évek
Az 1800-as évek eleje Európában kemény megpróbáltatásokat hozott.
Még tartott az évszázadokat átívelő „kis jégkorszak” szokatlanul
hideg éghajlata, miközben kitört a napóleoni háború. Napóleon a
vesztes lipcsei csata után Elba szigetére kényszerült, ahonnan
1815-ben tért haza. A franciák lelkesen fogadták, a háború
újrakezdődött. 1815. június 16-án a szembenálló felek Waterloo
mezején gyülekeztek. A sorsdöntő ütközetben Napóleon vereségének
számos oka volt. Hozzájárultak ehhez a császár taktikai hibái, az
elkapkodva kiadott parancsok. Napóleont az időjárás sem segítette. A
csata előtti este hatalmas vihar tört ki, az eső teljesen feláztatta
a talajt, amiben elakadtak a sereg félelmetes ágyúi. A katonák, a
lovasok is küzdöttek a sárral. Napóleon megsemmisítő vereséget
szenvedett, ami után Szent Ilona szigetére száműzték, és ott halt
meg 1821-ben. A hatalmas esők, félelmetes viharok azonban
folytatódtak, pusztították a termést, és ezzel tovább súlyosbították
a helyzetet. Ezt követte egy olyan év, amikor minden borult, minden
másképpen történt (Luterbacher – Pfister, 2015). A tél még a
szokottnál is hidegebb volt, óriási hóviharok voltak, és még
áprilisban is havazott. A nyár egyszerűen nem jött el, júliusban is
fagyott, jégviharok dübörögtek, és csak esett és esett. 1816-ot
Észak-Amerikában „nyár nélküli évnek” nevezték el, John Prost
történész pedig az 1810-es évek második felét a nyugati világ utolsó
nagy létfenntartási válságaként jellemezte. 1815 nyarától néhány
éven keresztül úgy tűnt, hogy végképp megbolondult az időjárás, és
ez komoly terméskiesést és éhínséget okozott. Svájcban füvet ettek
az emberek, Magyarországon sokan makkból, illetve fakéregből
készített lisztből sütöttek kenyeret.
Mi okozta?
A hirtelen zorddá vált időjárás okát a legtöbben egyszerűen
istencsapásnak tartották, tudományos magyarázat minderre akkor nem
volt. Néhány tudós, mint például Ernst Chladni arra gyanakodott,
hogy nagy tömegű jég vált le a sarki területről, és sodródott dél
felé, az állandó nyugatias szelek pedig innen hideget és jelentős
csapadékot szállítottak Európa felé. Akkor még nem alakult ki a
meteorológia tudománya, míg a csillagászati megfigyeléseknek már
volt hagyományuk. Nem meglepő, hogy erősebb volt az a vélemény,
miszerint napfolttevékenység okozhatta a furcsa klimatikus
viszonyokat. Akkor senki sem gondolt arra, hogy az ok egy távoli
tűzhányó kitörése volt, Európától vagy tízezer kilométerre. Ez csak
a Krakatau 1883-as, majd az alaszkai Novarupta 1912-es kitörése után
merült fel először, mégpedig William Jackson Humphreys fizikus volt
az, aki 1913 júniusában azt fejtegette, hogy a vulkánkitörések során
a légkörbe jutó hamuszemcsék „inverz üvegházhatást” fejtenek ki, és
lehűlést okoznak. Ezzel magyarázta az eljegesedés okát is, és
elsőként vetette fel, hogy a Tambora 1815-ös kitörése járulhatott
hozzá az 1810-es évek második felében tapasztalt, a korábbiaknál is
hidegebb és csapadékosabb időjáráshoz. Hubert Lamb az 1970-es
években már a történelmi időkben zajlott számos vulkánkitörés
klimatikus hatását elemezte, és ő is a légkörbe került nagy
mennyiségű vulkáni hamuval magyarázta a kapcsolódó
hőmérséklet-visszaesést (Lamb, 1970). E kérdésben a fordulatot a
mexikói El Chichon vulkán 1982-es kitörése hozta. Ekkor figyelték
meg, hogy a légkörbe jelentős mennyiségű kén-dioxid-gáz került, ami
kénsav-aeroszollá alakult, és ez a sztratoszférában elterülve
visszaverte a Nap sugarait. Nem sokkal később, a fülöp-szigeteki
Pinatubo 1991-es hatalmas kitörése során már műholdas eszközökkel
dokumentálták a kénsavas aeroszolfelhőt a magas légrétegekben, és
mutatták ki a kitörést követő években a néhány tized fokos globális
hőmérséklet-csökkenést. Ezzel indult el a vulkánkitörések klimatikus
hatásának robbanásszerű kutatása, ami jelenleg is a tudományos
vizsgálatok frontvonalában van (Harangi, 2013). Ezekben a
vizsgálatokban pedig egyre nagyobb szerepet kap mint kiemelt
esettanulmány a Tambora kétszáz évvel ezelőtti kitörése és annak a
globális éghajlatra kifejtett hatása. 2015. április 7-10. között
vulkanológusok, éghajlatkutatók, történelmi környezettannal
foglalkozó szakemberek gyűltek össze a svájci Bernben, hogy a
hatalmas kitörés 200. évfordulója alkalmából összegezzék az
ismereteket. Az ott elhangzott főbb megállapításokról a jelen munka
szerzője tájékoztatott a Tűzhányó blog (URL1) bejegyzéseiben.
Egy inaktívnak vélt tűzhányó kitör
A Tambora tűzhányó az indonéz szigetvilág keleti felén található, a
Flores-tengerrel körülvett Sumbawa szigetén, a Sanggar-félszigeten
(1. ábra). A területen fejlett kereskedelmet folytató nép
élt, akik nem gondolták a felettük közel 4300 méterre magasodó
hegyről, hogy aktív tűzhányó. Nem volt erre semmi információ, nem is
lehetett, hiszen jelen ismereteink szerint bizonyos, hogy legalább
ezer éve nem tört ki, sőt egyes adatok szerint több mint négyezer
éve volt az addigi utolsó kitörése. A talaj viszont termékeny volt
körülötte, ami hívogató volt több mint tízezer ember letelepedésére.
A kitörésre utaló első jelek már 1812-ben felbukkantak. Egyre több
földrengésraj rázta meg a környéket, de ezek sem nyugtalanították az
embereket, hiszen az ilyen esemény nem ritka ebben a térségben.
Később már kisebb-nagyobb robbanásos kitörések is zajlottak,
amelyeket az emberek már némi félelemmel fogadtak, és az istenek
figyelmeztető jeleinek gondolták. Magát a hegyet amúgy is misztikus
történetek övezték. A név is ezt sejteti: ta és mbora – „jöjj és
tűnj el”. A Tambora megmászása ezért mindig rituális szertartás
szerint zajlott.
1815. április 5-én este hét órakor hirtelen minden
megváltozott (Self et al., 1984; Sigurdsson – Carey, 1989;
Oppenheimer, 2003). Több mint 25 km magasra emelkedett a vulkáni
hamufelhő egy olyan hatalmas robbanás hangja mellett, amit még az
akkori Batáviában, a mai Jakartában is tisztán hallottak, 1200 km
távolságban! Két órán keresztül zajlott a kitörés, ami szürke
vulkáni hamulepellel borította be a félszigetet. Aztán minden
elcsendesült, és az ott élők azt gondolhatták, hogy ezzel vége a
váratlanul jött kataklizmának. Elkezdték letakarítani a vulkáni
hamuüledéket házaikról, földjeikről, hogy folytatódjon a megszokott
élet. Senki nem gondolta volna, hogy ezzel még nem fejeződött be a
vulkán működése. Április 10-én este, egy még hatalmasabb robbanás
rázta meg a hegyet, és most már közel 40 km magasságba tornyosult a
vulkáni hamufelhő. Három óra múlva ez a kitörési felhő a saját
tömege alatt hirtelen összeomlott, és a szemtanúk szerint heves
„forgószél” alakult ki, ami mindent elsodort. Valójában ez a vulkán
lejtőin nagy sebességgel lezúduló piroklaszt-ár volt, azaz forró
gázokkal telített vulkánitörmelék-ár. Ahogy bezúdult a tengerbe,
szökőár indult el és söpört végig a partvidéken még több mint 1000
km távolságban is! A félszigeten nem sokan élték túl ezt az
eseményt, a mintegy tizenkétezer ember pillanatok alatt a romboló
piroklaszt-ár áldozata lett. A néhány éve megindult ásatások több
méter vastag vulkáni hamuréteg alatt tárják fel „Tambora elveszett
királyságának” Pompeji-szerűen megőrződött maradványait, az egykor
gazdag kultúra nyomait, az emberek utolsó testtartásukban megmaradt
csontvázait (2. ábra).
Az elpusztult termés miatt
csak a közvetlen környezetben további, mintegy hatvanezer ember
esett a vulkánkitörés áldozatául. A vulkáni hamu több napon
keresztül hullott, és 500 ezer négyzetkilométer területet fedett be.
Három napig nem kelt fel a nap, a folyamatos sötétség rémisztő volt,
mintha eljött volna a világvége. A kitörés következményeként az
egykor 4000 méter fölé magasodott hegy alaposan megcsonkult, felső
része beszakadt. Mai magassága 2850 méter, és tetején egy 7 km
széles és 1,2 km mély kaldera található
(3. ábra).
A vulkánkitörés során mintegy 35 köbkilométer
mennyiségű magma jutott a felszínre, ami hozzávetőleg megegyezik a
kaldera méretével, utalva arra, hogy valóban a kiüresedett
magmakamra okozta a felette lévő kőzettestek beszakadását. Ez az
óriási mennyiségű magma összességében 120–150 köbkilométer térfogatú
vulkáni anyagot eredményezett (a kirobbanó, felfújt magmahab
megszilárdult képződménye, a horzsakő, aminek térfogata több mint
háromszorosa a megfelelő magma térfogatának). Ez azt jelenti, hogy a
kitörés nagysága a VEI robbanásossági skálán elérte a 7-es
fokozatot, és ezzel a történelmi idők legnagyobb ismert vulkáni
működése. A kitöréshez kapcsolódó globális éghajlatváltozásért
azonban nem ez az óriási, levegőbe került vulkáni hamutömeg volt a
felelős! A kitörő magmával 55 millió tonna kén-dioxid jutott a
légkörbe, és mivel a vulkáni hamufelhő a sztratoszférát is elérte,
így jórészt a magasabb légrétegekbe került. A kén-dioxid a vízgőzzel
reagálva kénsav-aeroszollá alakult, ami azt jelenti, hogy több mint
100 millió tonna kénsav-aeroszol anyag terült szét a
sztratoszférában. Néhány óra alatt ekkora gáztömeg – vajon mit is
jelent ez? Európa teljes ipari kén-dioxid-kibocsátása 14 ezer tonna
naponként, azaz a Tambora kitörése során néhány óra alatt több
kén-dioxid zúdult a légtérbe, mint Európában tíz év alatt! A Föld
globális kén-dioxid-kibocsátása a 2006-os igen magas szennyezési
időszakban sem érte el a 33 millió tonnát! A magaslégkörben lévő
kénsavaeroszol-felhő visszaveri a Nap sugarait, és elnyeli a Földről
érkező infravörös sugárzást, aminek az eredménye egyrészt az, hogy a
földfelszín hőmérséklete lecsökken, a sztratoszféra viszont
felmelegszik, ami alaposan megváltoztatja a magasban zajló
légkörzést, és többek között befolyásolja a monszunt is. Egy trópusi
területen bekövetkező ilyen nagyságú vulkánkitörés következményei
pedig már globálisak. Ez a hatalmas kén-dioxid-kibocsátás járult
hozzá az 1816-as „nyár nélküli évhez”, az 1810-es évek második
felének anomális időjárásához, amikor a globális átlaghőmérséklet
több mint 1oC-kal csökkent.
Drámai évek a Kárpát-medencében
A Tambora kitörése után az északi féltekén bekövetkezett
katasztrofális hatások térségünket sem kerülték el. Európában a
nyugati területeken, így a Brit-szigeteken, Franciaországban, de
különösen Svájcban drámai volt a helyzet 1815-1818-ban. A berni
konferencián tudatosult sokakban, hogy Európában a Tambora kitörése
következményeként az egyik legnagyobb mértékben sújtott terület a
Kárpát-medence, Magyarország és környezete volt. Nem mondhatjuk
azonban azt, hogy mindenért a távoli vulkánkitörés volt a felelős!
Térségünk már az 1810-es évek elejétől sokat szenvedett a különösen
hideg időjárás miatt. Az 1815 nyarától megfigyelhető lényeges
különbséget azonban az anomális időjárási jelenségek jelentették
(Soós, 2010; Kiss, 2015). Az egyik legtöbbet idézett jelenség a
barna hó volt, ami az aprószemcsés vulkáni hamuanyagnak a csapadékba
való bekeveredésével magyarázható. 1815 decemberében hirtelen
hatalmas hóvihar érkezett, aminek következményeként a szabadban lévő
állatok jelentős része elpusztult. A zord tél nagyon elhúzódott, még
1816 áprilisában is jelentős havazások történtek, és mindennaposak
voltak a fagyok. A különösen hűvös nyáron szinte folyamatosan esett
az eső, gyakoriak voltak a villámlásokkal kísért viharok, a pusztító
jégesők. Talán ez a borzalmas idő ihlette Kisfaludy Károlyt az
1820-as évek elején festett Éjjeli szélvész (URL2) és Tengeri vész
(URL3) műveinek sötét tónusú alkotásában. A földek vízben álltak,
egérinvázió dúlt, a termés nagy része elpusztult. Mindez többéves
megpróbáltatás után egy legyengült, erősen érzékeny társadalmat
érintett. A következményei pedig tragikusak voltak.
|
|
A folyamatos esők megárasztották a Tiszát, ami hat
hónapon keresztül áradt. Nyár közepén az újabb hatalmas esők a
Maroson is áradást okoztak, és mindez együtt Szegeden a Tisza egyik
legnagyobb és legpusztítóbb árvizéhez vezetett (Kiss, 2015). Több
mint 1500 ház dőlt ekkor össze. A termés pusztulása Magyarország
egyik legsúlyosabb és leghosszabb éhínségét eredményezte. A
legerősebben sújtott terület Erdély volt, ahol tízezrek haltak éhen.
A szőlő sem érett be, az akkori feljegyzések szerint a borok
ihatatlanok voltak. Horvátországban szintén drámai helyzet alakult
ki (Kužić, 2007), ott tífuszjárvány is szedte az áldozatait. A
társadalmi válasz térségünkben szerencsére alapvetően pozitív volt.
A jobb sorsban élő földesurak elengedték az adó egy részét, több
helyen ingyenesen osztottak ételt. Nem volt ez mindenhol így:
Németországban és Angliában is súlyos éhséglázadások törtek ki,
nemcsak a terméshiány nehezítette a helyzetet, hanem a hirtelen
magasba szökő gabonaárak is. Angliában a littleporti és Ely vidéki
összetűzések egyik jelmondata „kenyér vagy vér” volt.
Mit hoz a jövő?
A Tambora kétszáz évvel ezelőtti kitörésének hatása sokáig nem volt
ismert, és csak az elmúlt évtizedekben vált világossá, hogy
globálisan befolyásolta az éghajlatot. Ma már az is egyértelműen
elfogadott, hogy ezt a hatást a sztratoszférába juttatott hatalmas
mennyiségű kén-dioxid-gáz okozta, ami kénsav-aeroszollá alakulva
verte vissza a napsugarak egy részét. Ez az esemény az elmúlt
években és különösen a mostani kerek évforduló kapcsán felkeltette a
klímakutatást végző szakemberek figyelmét is. A berni
Tambora-konferencián érzékelhető volt, hogy ez a vulkánkitörés
egyfajta kiemelt esettanulmányként szerepelhet abban, hogy a
klímaváltozási szimulációk, modellek esetében a légkörbe kerülő
ilyen jelentős mennyiségű szennyezőanyag hatását pontosítani
lehessen. Ez pedig már túlmutat magán a vulkáni működésen, és azt
jelenti, hogy a Tambora-eset kulcsszerepet kap a klímamodellekben.
Kiderült az is, hogy a vulkánkitörések hatása sokkal jelentősebb az
éghajlat alakításában, mint azt korábban bármikor is gondolták, és
ezt figyelembe kell venni a modellszámításokban. A konferencia
példaértékűen hozta össze a különböző szakterületek vezető kutatóit,
és megmutatta, hogy ezzel a tudásbázissal fontos üzenetek
fogalmazhatóak meg a társadalom számára. Nem kérdés ugyanis, hogy
lesz-e még nagy vulkánkitörés, ami a Tamborához hasonlóan évekig
befolyásolja majd az éghajlatot, a kérdés csupán az, hogy ez mikor
fog bekövetkezni!
A Tamborához mérhető nagy vulkánkitörések
ismétlődési gyakoriságát 800–1500 évre teszik (Self – Gertisser,
2015), ami akár megnyugtatónak is tűnhet. Azonban, fontos
hangsúlyozni, hogy ebben a statisztikai valószínűségi számolásban
kritikus paraméter a kitörés nagyságának pontos meghatározása,
továbbá az is, hogy mennyire tudjuk hasonlóképpen besorolni más nagy
kitörések VEI-értékét. Egyelőre azt tudjuk mondani, hogy a
történelmi idők legnagyobb ismert kitörése volt 1815-ben a Tamborán.
Hozzá kell tennünk, hogy a Tambora kalderájához hasonló nagyságú a
Sumbawa melletti Lombok szigetén található Rinjani. Azt korábban is
tudtuk, hogy 1257–58-ban egy hatalmas kitörés történt valahol a
Földön, azonban csak nemrég mutatták ki Franck Lavigne és
munkatársai (2013), hogy ez a Rinjani vulkáni komplexumban lévő
Salamas tűzhányó működéséhez kapcsolható. Bár ez a kitörés minden
bizonnyal hasonló nagyságú volt a Tambora 1815-ös kitöréséhez, a
pontos adatok még hiányoznak. Megközelíthetjük azonban úgy is a
kérdést, hogy a jégfuratmintákban megőrzött kénsavanomáliák alapján
igyekszünk meghatározni azt, hogy milyen gyakorisággal fordulnak elő
éghajlat-módosító vulkánkitörések. Ebben az esetben fontos rámutatni
arra is, hogy ekkor nem feltétlenül kell ismerni a vulkánkitörés
helyét, és nem olyan kritikus paraméter a kitörés VEI-értéke sem,
hiszen egy kisebb nagyságú kitörés során is kerülhet nagy mennyiségű
kén-dioxid-gáz a levegőbe. Ez a kérdés természetesen szintén
kulcsszerepet kapott a berni konferencián. Egyre nagyobb
erőfeszítések vannak ugyanis arra, hogy a Grönlandon és az
Antarktiszon mélyített fúrásokat nagyobb pontossággal lehessen
összeilleszteni, és most már egyre robusztusabb adatsorral
rendelkezünk az elmúlt 1500 év eseményeiről. Ha ezt az adatsor
nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezalatt harmincegy olyan
vulkáni esemény volt, amely egyenként több mint 20 millió tonna
kénsav-aeroszolt eredményezett a sztratoszférában (Gao et al. 2008).
Ez évszázadonként átlagosan két vulkánkitörés. A fülöp-szigeteki
Pinatubo 1991-es kitörését meghaladó mértékű szulfát-aeroszol
mennyiség húsz vulkánkitörés során alakult ki, azaz átlagosan
hetvenöt évenként történt ilyen. E vulkánkitörés kétszeresét, tehát
már nagyobb mértékben, legalább 0,5 °C-os
globális átlaghőmérséklet-csökkenést eredményező kitörés pedig
nagyjából kétszáz évente várható az eddigi adatok statisztikai
értékelése alapján (4. ábra).
Meg kell jegyezni azt is, hogy a
jégfuratminták szulfátmennyisége alapján nem a Tambora vezeti a
listát. Az elmúlt 1500 év adatsora alapján a Tambora 1815-ös
kitörése csak a harmadik helyen áll. Ennél is nagyobb
éghajlat-módosító hatása lehetett a Salamas 1258-ban történt és a
Kuwae 1452-es kitörésének, és nem sokkal marad el tőle a Laki
1783-as kitörése sem, amelynek jól dokumentált az éghajlat-módosító
következménye.
A berni konferencia egyik érdekes, új eredménye
volt, hogy a jégfuratminták adatsorainak elemzése során kiderült,
több alkalommal volt úgynevezett kettős vulkánkitörés, amikor két
nagy vulkánkitörés tíz éven belül következett be. Úgy tűnik, és ezt
korábban is hangsúlyoztuk, hogy a Tambora kitörésének
éghajlat-módosító hatása már egy meggyengült társadalmat érintett.
Sok helyen a lehűlés már néhány éve nehezítette az emberek életét.
Nos, e korábbi lehűlésben nagy szerepet játszott egy másik
vulkánkitörés, amely 1809-ben történt. A helye még nem ismert, friss
adatok arra utalnak, hogy talán Dél-Amerikában lehet a tettes. A
jégfuratminták szulfátkoncentrációja alapján azonban vélelmezhető,
hogy nagysága meghaladhatta a Pinatubo 1991-es kitörését. Két ilyen
nagy kitörés egymás után sokkal nagyobb hatást jelent, sokkal
nagyobb mértékben zavarja meg a légköri cirkulációt, mint egyetlen
nagy vulkánkitörés. Ismét elemezve az elmúlt 1500 év
jégfurat-adatsorát, tíz esetben találunk ilyen, időben közel álló
kettős vulkánkitörést, legutóbb 1831-ben és 1835-ben. A százötven
éves ismétlődési gyakoriság alapján már korántsem bizakodhatunk
abban, hogy messze van egy ilyen esemény, sőt!
Összefoglalva: a vulkáni működés klímabefolyásoló
hatásáról egyre többet tudunk. Az elmúlt években publikált új
eredmények nagymértékben átformálták ismereteinket a globális
kihatású vulkánkitörések ismétlődési gyakoriságáról. A
vulkánkitörések nem követnek meghatározott matematikai trendet, de a
tendenciákból világosan látszik, hogy egy globális kihatású
vulkánkitörés erre az évszázadra jósolt 25–30%-os bekövetkezési
valószínűsége egyáltalán nem túlzó, és nem félelemkeltés annak
felvetése, hogy ilyen eseményre bőven van esély a következő
évtizedekben.
Záró gondolatok
A Tambora 1815-ös kitörésének 200. évfordulója jó alkalmat ad arra,
hogy végiggondoljuk, hogy egy ilyen globális kihatású természeti
esemény mivel járna a mai modern világunkban. Habár ma már jóval
nagyobb eszköztárral és tudással rendelkezünk, hogy
vulkánkitöréseket előre jelezzünk, azonban nem állunk sokkal jobban
abban, hogy a társadalom mennyire felkészült egy általa váratlannak
vélt természeti csapásra. Mindezt az Eyjafjallajökull viszonylag
szerény (VEI=3–4) kitörésének megrendítő és több milliárd dollár
anyagi veszteséget hozó kitörése egyértelműen példázza. Rámutat arra
is, hogy a nagy vulkánkitörések és a globális kihatások mellett a
jóval kisebb vulkánkitörések is komoly társadalmi gondokat
okozhatnak. A 21. század kihívása, hogy a társadalmak miképpen
tudnak felkészülni egy minden bizonnyal bekövetkező, potenciálisan
katasztrofális hatású vulkánkitörés következményeire. A Tambora
kitörése nyomán dokumentált súlyos hatások a Kárpát-medencében, azt
jelzik, hogy tennivaló, felmérnivaló a térségünkben is van bőven.
Ismernünk, ismertetnünk kell minél szélesebb körben a vulkáni
működés közeli és távoli hatásait, fel kell mérni a különböző
nagyságú vulkánkitörések éghajlat-módosító hatását, és azt, hogy ez
miképpen érinti a társadalmat. Fel kell mérni az országok
élelmiszer-kereskedelmi függőségeit, az akár hosszú idejű
légtérzárak következményeit, sőt a gazdasági, a tőzsdei
kapcsolatokat és a lehetséges egészségügyi problémákat is. Nem
bújhatunk a mögé, hogy a modern társadalom technológiailag
fejlettebb, mint bármikor korábban. Ezzel a sebezhetőség csak nőtt,
akárcsak a népsűrűség, ami miatt az emberiség jóval inkább ki van
téve a ritka, de potenciálisan katasztrofális következményekkel járó
természeti eseményeknek. Most még időben vagyunk, az évfordulók
tanulságai serkentő hatásúak lehetnek!
Kulcsszavak: Tambora, vulkánkitörés, klimatikus hatás, jégfurat,
nyár nélküli év
IRODALOM
Gao, Chaochao – Robock, A. – Ammann, C.
(2008): Volcanic Forcing of Climate over the Past 1500 Years: An
Improved Ice Core-based Index for Climate Models. Journal of
Geophysical Research Atmospheres. 113, D23111,
DOI:10.1029/2008JD010239 • doi/10.1029/2008 JD010239/full •
WEBCÍM
Harangi Szabolcs (2013): Merre tovább,
vulkanológia? A 21. század kihívásai. Magyar Tudomány. 174, 959-979.
•
WEBCÍM
Kiss Andrea (2015): Before and After
Tambora: Extreme Floods in the Mid-1810s in Hungary. Geophysical
Research Abstracts. 17. EGU2015-13869.
Kužić, Kresimir (2007): The Impact of Two
Volcano Eruptions on the Croatian Lands at the Beginning of the 19th
Century. Croatian Meteorological Journal. 42, 15-39.
Lamb, Hubert (1970): Volcanic Dust in the
Atmosphere; With a Chronology and Assessment of Its Meteorological
Significance. Philosophical Transactions of the Royal Society of
London. Series A, Mathematical and Physical Sciences, 266, 425-533.
DOI: 10.1098/rsta. 1970.0010
Lavigne, Franck – Degeai, J. P. –
Komorowski, J. C. – Guillet, S. – Lahitte, P. – Robert, V. –
Oppenheimer, C. – Stoffel, M. – Vidal, C.M. – Surono, I. P. –
Pratomo, I. – Wassmer, P., – Hajdas, I. – Hadmoko, D. S.– De
Bélizal, E. (2013): Source of the Great AD 1257 Mystery Eruption
Unveiled,
Samalas Volcano, Rinjani Volcanic Complex,
Indonesia. Proceedings of the National Academy of Science of the
USA. 110, 16742–16747. DOI:10.1073/pnas.1307520110 •
WEBCÍM
Luterbacher, Jürg – Pfister, Christian
(2015): The Year Without a Summer. Nature Geosciences. 8, 246-248.
DOI:10.1038/ngeo2404
Oppenheimer, Clive (2003): Climatic,
Environmental and Human Consequences of the Largest Known Historic
Eruption: Tambora Volcano (Indonesia) 1815. Progress in Physical
Geography. 27, 230-259. DOI: 10.1191/0309133303pp379ra
Self, Stephen – Gertisser, Ralf (2015):
Tying down Eruption Risk. Nature Geosciences. 8, 248-250.
DOI:10.1038/ngeo2403
Self, Stephen – Rampino, M. R. – Newton,
M. S. – Wolff, J. A. (1984): Volcanological Study of the Great
Tambora Eruption of 1815. Geology. 12, 659–663.
DOI: 10.1130/0091-7613(1984)12<659:VSOTGT>2.0.CO;2
Sigurdsson, Haraldur – Carey, Steven
(1989): Plinian and Co-ignimbrite Tephra Fall from the 1815 Eruption
of Tambora Volcano. Bulletin of Volcanology, 51, 243–270. DOI:
10.1007/BF01073515 •
WEBCÍM
Soós, István (2010): „Nyár nélküli
esztendő” 1816-ban. A Tambora vulkán kitörésének következménye.
História. 24-27. •
WEBCÍM
|
|