A Journal of Enzyme Inhibition and Medicinal
Chemistry nevű, nemzetközileg is elismert biokémiai és molekuláris
biológiai folyóirat főszerkesztője, Claudiu Supuran az egyik,
szerkesztés alatt álló tanulmány kapcsán furcsa dologra bukkant. A
Mun Hjongin (Hyung-In Moon) által jegyzett, egyébként színvonalasnak
tűnő tanulmányra huszonnégy órán belül megérkeztek a szakmai
lektorok által visszaküldött értékelő vélemények. Ez a kapkodás
enyhén szólva szokatlan a munkájukért díjazásban nem részesülő
lektorok esetében, akik általában élni szoktak szakmai kritikájuk
kidolgozásánál a néhány hetes – egy-két hónapos határidő adta
lehetőséggel. Supuran levélben kérdezte meg a szerzőt, hogy szerinte
mivel magyarázható ez a rendkívüli sebesség. Meglepő módon Mun
egyből elismerte, hogy a publikálni kívánt tanulmányaihoz számos
szakmai lektori anyagot ő maga készített.
A Mun által elkövetett „trükk” kivitelezése nem
igényelt komolyabb előkészületeket, hiszen az Informa Healthcare
London-hoz hasonlóan számos rangos kiadó és folyóirat a tudományos
cikkek kezelését szinte kizárólag elektronikusan, egy webfelületen
keresztül intézi. A cikk szerkesztőséghez történő beküldésekor a
szerkesztők általában megkérdezik, felkérik a cikket beküldő
levelező szerzőt, amennyiben tud, esetleg ajánljon a tanulmány
szakterületén otthonosan mozgó szakmailag elismert potenciális
lektorokat. Mun élt is ezzel a lehetőséggel, de hamis identitású,
„avatar” e-mail-eket hozott létre sokszor ismert kutatók neveit
felhasználva, így a felkérő levelek a lektorálásra hozzá vagy közeli
kollégáihoz érkeztek be. A csalás 2012-es kiderülését követően
huszonnyolc cikket kellett visszavonni, egy szerkesztő pedig
lemondott a posztjáról. Megfontolandó tény, hogy a Mun-eset
következményeként elindult „cikkvisszavonási hullám” nem egyszeri,
izolált történés. Ahogy azt a Nature novemberi számában megjelent
cikkükben a Retraction Watch nevű civil weboldal létrehozói
összesítik: „…az elmúlt két évben a tudományos folyóiratoknál 110
cikket vonattunk vissza, s legalább hat esetben a szakmai
lektorálással való visszaélés is történt”. Ugyanakkor csak az
idézett Nature-cikkben másik hatvan hasonló szakmai lektorálást
manipuláló esetet említenek meg az Ali Nayes által kirobbantott
botrány kapcsán.
A Mun-esetről először a montreali 3rd World
Conference of Research Integrity egyik plenáris előadásán hallottam,
ahol a kutatási csalásokkal foglalkozó társadalomtudományi,
magatartástudományi, etikai, jogi kérdések kutatói és nemzetközi
tudományos intézményrendszer képviselői – a folyóiratok szerkesztői,
tudományos társaságok vezetői, etikai bizottságok tagjai és az
újonnan megalakult tudományos integritással foglalkozó hivatalok
reprezentánsai is megjelentek. Magam az orvostudományokra fókuszáló
kutatásetikai érdeklődésem kiterjesztéseként kezdtem el foglalkozni
az akadémiai csalásokkal, normaszegő viselkedések problémáival és az
ezekre adható etikai válaszokkal. A jelenlegi szakirodalom alapján
az orvos- és élettudományi terület kiemelten érintett ezekben az
ügyekben, és épp ezen tudományterület esetében könnyű közvetlenül is
belátni, hogy a megbízhatatlan tudományos eredményeknek milyen káros
következményei lehetnek egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Amint
a fenti példa is mutatja, a jelenlegi „digitális”, globális kutatói
környezetben mindenképpen érdemes újraértelmeznünk a kutatási
csalások kérdéskörét, a „hagyományosan” csalásnak tekintett
cselekvésmódokon – koholmány, hamisítás, plágium – túlmenve
figyelmünknek ki kell terjednie az újonnan megjelent, de
problematikusnak tekintett esetekre, viselkedésekre is.
A csalásokat és mindazon viselkedéseket, melyek
kihívást jelentenek a tudomány integritására nézve, általában két
kiemelt és egymással összefüggő szempont lapján látják etikailag
problematikusnak. Egyrészt sértik a tudomány társadalmi presztízsét,
kikezdik a tudományba vetett társadalmi bizalmat, másrészt pedig,
aláássák a tudományos eredmények objektivitását.
Az egyik fontos kérdés az, hogy a különböző
csalások, trükközések, a formaiságok átugrása, a szabályozó
normákkal kapcsolatos lazaság mennyire roncsolja a tudomány
integritását? Végül is a tudományos tudás előállításának folyamatát
különböző önkorrekciós mechanizmusok kísérik, melyek képesek a hamis
tudást felülírni. Ugyanakkor kérdés, hogy a tudományos
intézményrendszer (kutatók, folyóiratok, társaságok) korunkban
bekövetkezett robbanásszerű expanziója lehetővé tette-e az
önkorrekciós mechanizmusok hasonló jellegű gyarapodását, fejlődését?
Egyáltalán tudjuk-e a választ arra a kérdésre, hogy
milyen gyakoriak a csalások a tudományban? Ehhez először is azt
kellene tudnunk, hogy mit minősíthetünk egyértelműen tudományos
csalásnak, és mi az, amit csupán kérdéses kutatói gyakorlatnak
tekinthetünk? Mennyire mérhető a csalások gyakorisága, és mennyire
mérhető hatásuk, társadalmi következményeik? E kérdéslistát
nevezhetnénk az empirikus kérdéskörnek, melyen túl még egy sor
fontos kérdéssel kell szembenéznünk, ha etikai szempontból
közelítünk a kutatási csalásokhoz. Hogyan lehet megakadályozni
ezeket az eseteket? Mi viszi bele a kutatókat a csalás elkövetésébe
vagy a „szürkezónás” gyakorlatok elfogadásába? Milyen beavatkozási
lehetőségeink vannak?
A kutatási csalások gyakoriságára vonatkozó
empirikus kérdésre a szkeptikus egyszerű válasza az lehetne, hogy
éppen erre nem lehetséges pontos választ adnunk. Az optimista
összetettebb válasza szerint viszont igenis rendelkezésünkre állnak
bizonyos források ahhoz, hogy egyfajta becslést végezzünk, és
felrajzoljunk egy homályos, különféle skiccekből összetákolt
térképet. Lehetnek saját tapasztalataink a közvetlen kutatási
környezetünkből vagy a médián keresztül a különböző nagyszabású
botrányokról. Adatforrásként szolgálhatnak azok a külön erre a célra
létrehozott hivatalos intézményi adatgyűjtések, melyek éves
jelentéseket készítenek az általuk vizsgált ügyekről. Továbbá
informatívak lehetnek azok a társadalomtudományi kutatások is,
melyek különböző kvantitatív vagy kvalitatív módszerekkel,
szisztematikus adatgyűjtéssel próbálkoznak. Mindezek közül a
hivatalos intézményi és a társadalomtudományi adatgyűjtések azok,
amelyek komolyabban szóba jöhetnek, de mind a két forrás
megbízhatósága számos problémával terhelt, melyekre említek néhány
példát.
A csalások számszerűsíthetőségének egyik nehézsége, hogy nincs
egyetértés abban, hogy mi számít csalásnak. Az Egyesült Államokban
fejlett intézményrendszer jött létre a csalások megelőzésére és
kezelésére, valamint több mint egy évtizedig elhúzódó vita övezte az
egységes kutatási vétség (research misconduct) fogalmának
meghatározását. Ez a definíció a falsification, fabrication,
plagiarism (FFP) hármasára épül, a nemzetközi szakirodalomban is
ezeket tekintik a „fő bűnöknek”. Számos európai ország ettől eltérő
módon határozza meg a kutatási csalás fogalmát, de a különböző
nemzetközi szervezetek ajánlásai, etikai kódexei és a ténykedésük
egésze is az FFP-definíció mentén halad. Az MTA Tudományetikai
Kódexe is ezen fogalmakkal operál, és ezeket tekinti „súlyos
vétségnek” (MTA, 2010). Összességében kijelenthető, hogy nincs
teljes egyetértés arra vonatkozólag, mi is tekinthető „kutatási
vétségnek” a tudományban pontosan. Ugyanakkor teljes egyetértés
látszik mutatkozni abban, hogy a szándékos félrevezetés lényegi
alapfeltétele a kutatási vétségnek, valamint az is, hogy mindenképp
ide tartozik a koholmány (adatok kitalálása, fiktív eredmények
jelentése), a hamisítás (az adatok szándékos megváltoztatása, az
eredmények torzítása) és a plágium (mások ötleteinek, gondolatainak,
adatainak vagy szavainak eltulajdonítása anélkül, hogy jóváírnánk
számukra). A koholmány és a plágium fogalmának az alkalmazása
konkrét esetekre viszonylag egyszerűen megvalósítható. A hamisítás
viszont számos nehézséggel terhelt, mivel a tudományos kutatás
folyamatában az adatok felvételétől a publikációig terjedő hosszú
úton számos torzítás hajtható végre az eredeti adatokon: az adatokat
„meg lehet főzni” (Charles Baggage), az összegyűlt adatainkat lehet
„bányászni”, hogy visszamenőleg felállíthassunk egy igazolható
hipotézist, vagy az adatokat lehet szelektíven kezelni, például a
nekünk tetszők megtartásával.
1992-ben hozták létre az első olyan intézményt,
mely kifejezetten a kutatási csalások megelőzésével, kezelésével,
számon tartásával és a jelentett ügyek kivizsgálásával foglalkozik.
Ez A Kutatás Integritás Hivatala (ORI – Office of Research
Integrity) nevet viseli az Egyesült Államokban, melynek éves
jelentései nyilvánosan elérhetők, és pontos összesített
kimutatásokat tartalmaznak a jelentett és a kivizsgált ügyekről. A
Public Health Service (Közegészségügyi Szolgálat) által
finanszírozott kutatóhelyek kötelesek éves jelentéseket küldeni az
ORI-nak, és kivizsgálásra jelenteni, amennyiben kutatási csalás
gyanúja felmerül egy esetben. A legfrissebb adataik szerint több
mint négyszáz bejelentést vizsgáltak ki, egy jelentős részük
általában kategorizálás miatt esik ki, másik, szintén jelentős
részük pedig megalapozatlannak bizonyul. Összességében ez azt
jelenti, hogy évente körülbelül száz-kétszáz esetben bizonyosodik be
a kutatási csalás. Az ország méretéhez és kutatói számához
viszonyítva ez megnyugtatóan alacsony szám. Európában néhány éve
indult el egy arra irányuló kezdeményezés, hogy kutatásintegritási
hivatalokat hozzanak létre egy közös európai hálózat részeként ENRIO
néven. A COPE (Committee on Publication Ethics) egyik korábbi
jelentésében arról számol be, hogy Nagy Britanniában évente 50
esetet vizsgáltak, mely a kutatóhelyek számához viszonyítva szintén
nagyon alacsony. Magyarországon az egyetemek mellett az MTA
működteti a legtöbb kutatóintézetet, a hazai kutatók többségét pedig
a köztestületi tagság révén integrálja. Ugyanakkor az MTA
Tudományetikai Bizottsága nem vezet részletes statisztikát az
általuk tárgyalt ügyekről vagy a kutatási csalások hazai
helyzetéről, és a tevékenységük főbb számadatait sem hozza
nyilvánosságra. Az empirikus kérdés pontos megválaszolását tekintve,
úgy tűnik, ez nem nagy kár, mivel ezek a tudomány integritása felett
őrködő központi hivatalok nem alkalmasak arra, hogy a hozzájuk
beérkezett ügyek esetszáma alapján világos képet kapjunk a kutatási
csalások gyakoriságáról. Egyrészt azért, mert az esetszámok az
ellenérdekeltség miatt valószínűleg aluljelentettek, amit az ORI és
a COPE is hangsúlyoz. Az ellenérdekeltség abból fakad, hogy az
esetek jelentésében, felsőbb fórumokra való továbbításában a
kutatóintézmények nem érdekeltek, lévén az rontaná a hírnevüket.
Abban alapvetően érdekeltek, hogy ne forduljon elő csalás az
intézményben, de abban már nem, hogy ha előfordul, akkor az
nyilvánosságra is kerüljön. A másik tényező, amely miatt e fent
említett adatgyűjtések korlátozottak, jogi, konceptuális természetű.
Az ORI például csak azokkal az esetekkel foglalkozik, melyek a
szabályozásban lefektetett research misconduct, a szűken vett
kutatási csalás fogalma alá besorolható, azaz a koholmány, hamisítás
és plágium valamelyikének megfeleltethető. Részben az ORI adataira
épülő szakértői becslés szerint százezer kutatóra jut egy csalási
esemény, egy másik becslés szerint viszont tízezerre.
|
|
A gyakorisággal kapcsolatos kérdésünk
megválaszolásához forrásként szolgálhatnak az újabban egyre nagyobb
számban, egyre szofisztikáltabb módszerekkel, a kutatási csalások
egyre specifikusabb kérdéseire összpontosító társadalomtudományi
vizsgálatok, amelyeket nemzetközi lapokban publikáltak az elmúlt
években. Hazánkban Orosz Gábor és kollégái vizsgálták az akadémiai
csalást pszichológiai szempontból, de vizsgálati alanyaik iskolások
vagy főiskolai hallgatók voltak, és a felmérés nem terjedt ki a
tudományos élet valós résztvevőire, az akadémiai élet minősítéssel
rendelkező szereplőire, a tudományos tudás tényleges előállítóira
(Orosz, 2010).
Az eddigi legátfogóbb nemzetközi empirikus kutatás
Daniele Fanelli nevéhez fűződik, aki egy szisztematikus áttekintés
és metaanalízist keretében vizsgálta a szakirodalomban publikált
adatokat (Fanelli, 2009). Vizsgálatukban csak azokkal a kérdőíves
felmérésekkel számoltak, melyek közvetlenül rákérdeztek, hogy a
kutató maga részt vett-e az adott viselkedésekben, vagy
tapasztalta-e a környezetében, hogy mások elkövették az adott
viselkedéseket. Fanelli vizsgálata csak az olyan normaszegő
viselkedésekre terjedt ki, melyek közvetlenül torzíthatják a
tudományos tudást, tehát a plágiumra vagy más, szakmailag kérdéses
viselkedésre vonatkozó vizsgálatokra elemzése nem terjedt ki. Az
általa felvázolt kép a következőképp foglalható össze tömören.
Összesen huszonegy használható empirikus vizsgálatot találtak,
melyek közül tizennyolc alkalmas volt a metaanalízisre is. A kutatók
körülbelül 2%-a követte el a kutatási csalás szűk definíciójába
beleillő koholmány vagy hamisítás valamilyen formáját legalább
egyszer, és majd 44%-uk elismerte valamilyen kérdéses kutatási
tevékenység elkövetését. Ez utóbbiak közé tartoznak a
megkérdőjelezhető kutatási tevékenységek (questionable research
practices – QRP), a kutatási csaláson vagy helytelen kutatói
gyakorlaton (research misconduct, amit általában FFP-ként –
falsification, fabrication, plagiarism – definiálnak) kívüli, de a
tudomány integritását sértő, etikailag problematikus
viselkedésformák. Mivel ezek a felmérések rendelkeznek bizonyos
korlátokkal, és igen érzékeny kérdéseket tesznek fel, ezért a nyert
adatok konzervatív becslésekként értelmezhetők, és valószínűsíthető,
hogy ténylegesen ennél nagyobb számban követnek el a kutatók a
tudomány integritását közvetlenül sértő viselkedéseket. Számos
tanulmány arra utal, hogy az élettudományi, a klinikai és a
farmakológiai kutatások hangsúlyosabban érintettek a kutatási
csalásokban.
A legtöbb empirikus vizsgálat a következőképpen
épül fel: A vizsgálat vezetői általában az etikai kódexek
nyelvezetét, az FFP fogalomhasználatát követve meghatároznak egy sor
normaszegő viselkedést. A tudományos kutatóknak kiküldött kérdőíves
felmérés során rákérdeznek, tapasztalták-e a környeztükben az adott
viselkedés elkövetését. Ezeknek a vizsgálatoknak a korlátaiból
kiindulva Brian C. Martinson és kollégái egy alternatív módszertant
használtak, melyben nem ők határozták meg, hogy mi számít a kutatási
csalás kategóriája alá eső normaszegő viselkedésnek. Kutatásuk
módszertani felépítésének egyik célja az volt, hogy megpróbálják
feltérképezni az FFP-n kívül eső problematikus viselkedések
gyakoriságát is. A fókuszcsoportos diszkussziók során azt a témát
járták körül, hogy maguk a kutatók szerint mi veszélyezteti
leginkább a tudomány integritását. Ez alapján készítettek egy
viselkedési listát, melyet egy kérdőíves felmérés során több mint
hétezer, a NIH-ben (National Institutes of Health, Országos
Egészségügyi Intézetek) dolgozó kutatónak küldtek szét, arra
kérdezve rá, hogy ők maguk elkövették-e ezeket a viselkedéseket az
elmúlt három évben. A „három főbűnre” rákérdező elemekre adott
pozitív válaszok voltak a legalacsonyabbak (0,3%–0,5%), viszont a
kutatási csalás szűk definícióján kívüli, de problematikusnak
tartott viselkedésekre adott válaszok sok esetben a 6–20% közötti
sávban helyezkedtek el. Ilyen például a szelektív adatkezelés,
miszerint a saját korábbi kutatásaiknak ellentmondó adatokról nem
számoltak be, vagy az a sajátságos gyakorlat, miszerint a „szponzori
nyomás hatására megváltoztattam a vizsgálati tervet, a módszereket,
vagy az eredményeket.” Ez utóbbira 15–20% között mozgott az igennel
válaszolók aránya.
A kutatási csalások gyakoriságára vonatkozó adatok
igencsak tág teret engednek a különböző értelmezéseknek, melyek az
„Á, semmi különös, ennyi korrupció az élet bármely területén
előfordul” típusú vélekedésektől egészen a tudomány
intézményrendszerének és a „tudományos ethosz összeomlása” víziójáig
terjednek. Azonban nem csupán a helyzet súlyosságának megítélésében
találkozni jelentős eltérésekkel, hanem a jelenség magyarázatai is
különböző narratívákat követnek. Ahogyan az a Hvang Vuszuk (Woo-suk
Hwang) nagyszabású kutatási botrányát elemző tanulmányban is
megjelenik, az esetet (és általában a tudományos csalásokat) lehet
egy szűk pszichologizáló magyarázattal elbeszélni, mely szerint a
kutatási csalások tudományon belüli jelensége csak néhány korrupt
bomlasztó egyén gyenge morális karakterének köszönhető. A másik
elterjedt narratíva szerint maga a tudomány intézményrendszere,
minőségbiztosítási kontrollja sérült, és ennek hatására egyre több
egyén akadémiai magatartása csúszik át a kérdéses vagy egyenesen a
tiltott zónába. A harmadik narratíva szerint egy sokkal mélyebb
strukturális probléma idézi elő a tudományos csalások kortárs
jelenségét, miszerint a tudományos intézmények „rejtett”
normarendszerében egyre inkább egyfajta torz értékrendszert
támogatnak. Ez a három kiemelt magyarázó elbeszélés más-más
beavatkozási lehetőségeket vázol fel, így a pszichologizáló
megközelítések a kutatók szorosabb (ön)kontrollját sürgetik. Az
intézményi hibákra összpontosító elbeszélés kiterjedtebb és
szigorúbb külső szabályozások létrehozását és azok megfelelő
monitorozását igényli. A harmadik, strukturális problémákat észlelő
narratíva pedig leginkább egy átfogó kulturális változást sürget,
melyben újra helyükre kerülhetnek a tudomány műveléséhez
nélkülözhetetlen értékek és normák. Még ha nem is egyenlő súllyal,
de úgy tűnik, hogy a jelenlegi nemzetközi tudománypolitikai
beavatkozások talán mindhárom narratíva nyomait magukon viselik. Az
egyetemek, a folyóiratok, a kutatóintézmények, a tudományos
társaságok mind egyre komolyabb elhivatottságot mutatnak az ügyben,
hogy valamiféle választ adjanak a kutatási csalások problémájára:
etikai kódexet fogadnak el, intézményi eljárásokat dolgoznak ki,
oktatási programokat hoznak létre, vagy új publikációs
követelményeket állítanak fel. Jelenleg nehéz tisztán látni és
megfelelőképp mérlegelni a különböző narratívák és a javasolt
megoldási útvonalak között, hogy melyik indokolt és kivitelezhető is
egyben. Az biztos, hogy valami jelentősen megváltozott az elmúlt
két-három évtized során a tudományos életben, ha más nem is, de a
mennyiségi változások elképesztő méreteket öltöttek. Csupán néhány
összesítő becsült adatra szorítkozva is zavarba ejtő kép tárulhat
elénk. Az Ulrich’s Periodical Directory adatbázisa szerint jelenleg
több mint negyvenezer szakmailag lektorált tudományos folyóirat
létezik. A Pubmed adatbázisa naponta háromezer új (folyamatban lévő)
publikációt jegyez, szakértői becslések szerint évente több mint
másfél millió tudományos cikk jelenik meg különböző folyóiratokban.
Egyes értelmezések szerint már önmagában ez a mennyiségi fordulat is
meghatározó faktora lehet a jelenlegi problémák felbukkanásának.
Számos kommentátor és társadalomtudományi vizsgálat
az élettudományi és főként az orvosi kutatásokban újabban
elhatalmasodó profitérdekeltséget és ipari jelenlétet tartja a
kutatás integritására leselkedő legjelentősebb veszélynek, mellyel
részletesebben foglalkozik Falus András cikke. A magánérdekek és a
pénzügyi érdekkonfliktusok terjedéséért, és az ennek következtében
kialakuló, a tudományos tudásban bekövetkező torzításokért általában
és elsősorban a gyógyszercégeket hibáztatják. Ugyanakkor érdekes
adalékkal szolgálhat az egyik Nature számban megjelent rövid szakmai
hozzászólás a gyógyszerkutatásokról, melyek esetében az újabb
pénzügyi befektetői csoportok egyre inkább gyanakodva fogadják a
potenciális gyógyszermolekulákkal kapcsolatos preklinikai
vizsgálatokat, amennyiben azok akadémiai, nonprofit kutatóktól
származnak. Az ilyen, hagyományosan függetlennek tekintett
intézmények által „szállított” tudás sokszor megbízhatatlan voltát
számos kommentátor az élettudományokban uralkodó – negatív
eredményeket visszatartó, a pozitív eredményeket ösztönző –
publikációs kultúra erősen torzító hatásaival magyarázza. A kortárs
tudomány publikációs gyakorlatát egyébként is sok kritika éri az
illegitim szerzőség különböző formáinak terjedése miatt. A
tudományos szerzőség körüli etikai viták igen intenzív jelenléte
miatt érdemes újraolvasni a neves tudománytörténész, Mario Biagioli
tanulmányát, mely részletesen bemutatja a szerzőség kettős
funkciójának (felelősség és érdem) kialakulását, és képes elhelyezni
az ezekkel kapcsolatos kortárs problémák főbb vonulatait. Ezt a
témát boncolgatja Kovács József bioetikussal készített interjúnk is,
arra keresve a választ, hogy mi az etikai tétje az illegitim
szerzőségnek a tudományban és mit lehet tenni ez ügyben. A
Hvang-botrány kirobbanásának már lassan tízedik évfordulójához
közeledünk, de még mindig az egyik legnagyobb tudományos csalásnak
tekintik, mely a különböző kortárs kutatás és tudományetikai ügyek
egész vonulatát sorakoztatta fel. A kollégáimmal közösen írt
Hvang-tanulmány azt vizsgálja, hogy a tudományos intézményrendszer
különböző résztvevői (kutatók, folyóiratok, ágazati kormányzat,
etikai bizottságok, egyetemek) milyen módon érintettek egy ilyen
csalás kibontakozásában, és hogyan értelmezik a saját felelősségüket
a tudományos integritás fenntartásában.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai
Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4. A/2-11-
1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai
hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer
kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt
projekt keretei között valósult meg”
Kulcsszavak: tudományos integritás, etika, kutatási vétség,
kérdéses kutatói gyakorlat
IRODALOM
COPE – Committee on Publication Ethics •
WEBCÍM
ENRIO – European Network of Research
Integrity Offices •
WEBCÍM
Fanelli, Daniele (2009): How Many
Scientists Fabricate and Falsify Research? A Systematic Review and
Meta-analysis of Survey Data. PLOS One 4, 5, e5738. DOI:
10.1371/journal.pone.0005738 •
WEBCÍM
MTA (2010): Tudományetikai Kódex. MTA, Bp.
•
WEBCÍM
ORI – The Office of Research Integrity •
WEBCÍM
Orosz Gábor (2010): Social Representation
of Competition, Fraud and Academic Cheating of French and Hungarian
Citizens. PhD-disszertáció
|
|