|
|
Számos tudományos és főként orvostudományi
folyóiratban megjelent cikk és szerkesztőknek írt levél elemezte az
utóbbi évtizedben a szerzőség definícióját. Az ICMJE (International
Committee of Medical Journal Editors, az Orvosi Folyóiratok
Szerkesztőinek Nemzetközi Testülete) hivatalos álláspontja az volt –
s továbbra is az –, hogy a szerzőségnek szigorúan egyéninek, ezzel
együtt pedig a közzétett állításokért teljes felelősséget vállalónak
kell lennie. Az ICMJE irányelveinek alkalmazhatósága azonban egyre
vitatottabbá vált. Körülbelül egy éve néhány folyóirat-szerkesztő
már a szerzőség definíciójával kapcsolatos paradigmaváltást
sürgetett, mások pedig egyenesen úgy vélték, hogy „itt az ideje”
teljes egészében „felhagyni a szerzőség alkalmazásával” (Smith,
1997; Horton, 1997; Smith – Horton, 1997; Godlee, 1996; Leash,
1997). Ám míg a szerzőség hagyományos definíciójával kapcsolatos
problémák már tisztán láthatók, sőt javaslatok is születtek már erre
vonatkozólag, egy új, átfogó paradigma felbukkanása még várat
magára.2
A kora modernitást kutató történész
háttérismeretével közelítve e vitához figyelemre méltónak találom a
tudományos szerzőség és felelősség összekapcsolásának jelenlegi
hangsúlyozása és a szerző egy régebbi, piac előttes definíciója
közötti hasonlóságot. A szellemitulajdon-birtokos alakjának a késő
tizenhetedik és kora tizennyolcadik századi felbukkanása előtt a
szerzőt az állam, a herceg vagy az egyház teremtette meg mint azon
egyént, aki egy adott szöveg tartalmáért és kiadásáért felelős
(Foucault, 1977; Hesse, 1991). A szerzőt nem kreatív producernek
tekintették, kinek művét a szerzői jogbitorlástól kell megvédeni,
hanem annak a személynek, akinek az ajtaján, ha szövegeit
felforgatónak vagy eretneknek találták, a rendőrség kopogtathatott.
S noha az Office for Scientific Integrityt egyre
növekvő elköteleződése a demokratikus jogállam eljárásformái felé
persze megkülönbözteti inkvizítori őseitől, a tudományos szerzőség
kurrens definíciója ma is osztozik kora modern rokonának a
felelősséghez fűződő viszonyában.3
Ha napjainkban a tudósok kétségbe vonható állításokat tesznek közzé,
nem abszolút uralkodójukkal szembeni felségsértésért vagy az egyház
a teológiai doktrínák feletti teljes ellenőrzésének a
megkérdőjelezéséért vonják őket felelősségre; mégis úgy tekintünk
rájuk, mint akik valami nem kevésbé abszolútért felelősek: az
igazságért.
Noha nem vélek tökéletes folytonosságot felfedezni
a XVI. század és az 1990-es évek között, valamit mégis megérthetünk
a tudományos és az egyéb területekhez kötődő szerző figurájának
genealógiájából arra vonatkozólag, miként határozták meg, kapcsolták
össze vagy választották szét az érdemet és a felelősséget a
különböző diszciplínákban a korai abszolutista rendszerek felbomlása
után. Főként a tudomány és a liberális gazdaság jutalmazási
rendszere fejlődött a XVII. századtól kezdve párhuzamosan két
különálló, mégis komplementer rendszerként, így pedig a tudományos
szerzőség definícióját sem kizárólag a tudományos jutalmazási
rendszer logikája formálta, hanem e két ökonómia összjátéka és
egymásra hatása, illetve az érdem és a felelősség eltérő
kategorizálási módjainak egymáshoz képesti viszonya azokban.
A tudományos szerzőséggel kapcsolatos nehézségek az
elmúlt két évtizedben az egyre elterjedtebbé váló korporatív jellegű
kutatási környezet és szakmai ethosz hatására váltak még
hangsúlyosabbá. E problémák ugyanakkor már eleve jelen voltak. A
tudomány és a piac komplementer viszonyban álló ökonómiáinak egyre
közelebb kerüléséből adódó feszültség pusztán kiemelte az e két
rendszer logikáján belül már eleve meglévő feszültségeket. A
szerzőség e két tektonikus lemez közé szorult, a nyomás pedig egyre
nő. Noha jelen írással nem akadályozhatom meg a földrengések
bekövetkeztét, mégis, úgy remélem, segíthetek azon téves
megközelítések és súlypontok lokalizálásában, melyek a jelenlegi
vitákat strukturálják a szerzőség és a felelősség összekapcsolásáról
az orvostudományokban.
A szerzőség két komplementer ökonómiája
A liberális gazdaságban a szellemi tulajdon tárgyai alkotások, nem a
természet. Szerzővé az válik, aki valami újat alkot, valamit, ami
nem található meg a (szabadon felhasználható) nyilvánosság
szférájában. Általánosan elfogadott nézet, hogy a szerzői jog az
„eredeti kifejezésformára”, s nem a tartalomra vagy az igazságra
vonatkozik (Boyle, 1996). Ha valaki fest egy tájképet, az szellemi
tulajdonként (egyfajta magántulajdonként) a festményre (a
kifejezésformára) hivatkozhat, nem pedig magára a tájra (a
tartalomra). Ehhez hasonlóan a szerzői jog önmagában tényekre vagy
elképzelésekre sem vonatkoztatható. Következésképpen, noha a kutatók
(vagy a folyóiratok) szerzői jogi védelem alá is vonhatják
tudományos közleményeiket – így nyerve némi védelmet cikkeik
beleegyezésük nélküli újrakiadása vagy jogtalan felhasználása ellen
– ám e jogot nem tudják és nem is lehetséges tudományos érdemmé
alakítani. Ha azt állítanák, attól tudományos szerzők, mert
publikációik személyes kreativitásukat és eredeti kifejezésmódjukat
tükrözik (ha úgy fogalmaznának tehát, ahogyan a szerzői jogra
vonatkozó igények esetében szokás), diszkvalifikálnák magukat
tudósként, mivel ekképp munkájukat az alkotások és a fikció, nem
pedig az igazság tartományába sorolnák. Állításaik tartalmát sem
vonhatják a szerzői jog hatálya alá, hiszen a természet „tény”, a
tények pedig (a festményen ábrázolt tájhoz hasonlóan) nem vonhatók a
szerzői jog hatálya alá, lévén azok szabadon felhasználhatók.
Összegezve: a szerzői jog szerzővé ugyan tehet egy tudóst, ám nem
teheti tudományos szerzővé.
A szerzői joghoz hasonlóan a szabadalmak esetében
is az újszerűséget jutalmazzák, lévén azok az „újszerű és nem
nyilvánvaló” állításokat védik. A szerzői jogtól eltérően azonban
ezen állításoknak felhasználásra alkalmasnak kell lenniük, hogy
szabadalom alá lehessen őket vonni. Ekképp a tudósok
szabadalombirtokosként ugyan „szerzővé” válhatnak, ám elméleteiket
vagy felfedezéseiket önmagukban nem szabadalmaztathatják (mert azok
„hasznosíthatatlanok” vagy valami olyasmire vonatkoznak, ami
közkincs) (Philips – Firth, 1995). Egyre gyakoribb a tudósok (főleg
a genetikusok) körében, hogy természeti tárgyakat szabadalmaztatnak,
noha úgy téve mindezt, hogy azokat potenciálisan hasznosíthatóvá
alakítják természeti állapotukból kiragadva (Marshall, 1997ab;
Nelkin, 1984). A természet azáltal válik szabadalmaztathatóvá, hogy
valami kevésbé természetessé és sokkal hasznosíthatóbbá alakítják.
Miként a szerzői jog, a szabadalmi rendszer is
felruházhatja a tudósokat egyfajta szerzőséggel, ám nem a tudományos
szerzőséggel. A tudósok szabadalmaztathatják a kutatásaik
eredményeképpen előálló, hasznosítható eljárásokat, ám a tudományos
szerzőséget a tudományos állítások igazságtartalma, nem pedig azok
lehetséges piaci hasznosíthatósága határozza meg. Összefoglalva: a
szellemi tulajdon definíciója értelmében a tudós qua tudós nem
szerző. Mert bár mind a szellemitulajdon-jog és a tudomány
jutalmazási rendszere is az eredeti állításokat jutalmazza, ám az
„érdem egysége” már jelentősen különbözik a két ökonómiában. Egy új,
átütő, Nobel-díjat érő felfedezés önmagában nem alakítható sem a
szerzői jog hatálya, sem pedig szabadalom alá vonható tárggyá.
Hasonlóképpen, csak fordítva, egy tudós szerzői jogai és szabadalmai
sem jutalmazhatók ilyen díjjal. Úgy tűnik tehát, hogy a tudományos
szerzőség bár nem „független” a piac logikájától, ám annak
definíciója komplementer viszonyban áll a piaci alapú szerzőségével
(ahogyan az például a szerzői jogi vagy a szabadalmi rendszerben
megfogalmazódik).
E komplementaritásból következően a tudományos
érdem elsődleges valutája nem önmagában a pénz, hanem a szakmai
lektorálás folyamatán (hírnév, díjak, akadémiai pozíció, tagság
tudományos társaságokban stb.) keresztül elért – és a piaci logika
szerint szerveződő – jutalmazás. A szellemi tulajdonjog ugyanakkor
pénzre váltható, mivel az a magántulajdon egy formája, a tulajdon e
formájának értékét pedig pénzben mérik. Ugyanezen okból kifolyólag a
tudományos szerző érdeme sem váltható pénzre, hiszen a természet
(vagy az arról tett állítások), közkincsek lévén, nem képezhetik a
tulajdon ilyen formáit. Természetesen a tudósok párhuzamosan részt
vehetnek az akadémiai és a piaci ökonómiában is, ám ekkor a lehető
legvilágosabban kell az egyetemi jogászok segítségével a két szféra
közötti határt meghúzni. Részt vehetnek az ipari vagy a kormányzati
munkában is, s ekkor – alkalmazásuk szabályozásának megfelelően –
szerződésesen le is mondhatnak a szerzőségről. Ismét: az
„elismerésbeli” érdemekkel operáló tudományos jutalmazás mögött
meghúzódó logika nem független, hanem komplementer viszonyban áll a
pénzügyi ökonómiával.
Ez számos következményt von maga után. Elsősorban
azt, hogy a tudomány jutalmazási rendszere által kiosztott, a
szerzőséggel járó érdem nem ruházható át és a szerző nevéhez kell
kötődjék. Nem ruházható át, mert a tudományos szerzőség nem
képezheti a magántulajdon egyik formáját, és kizárólag a
magántulajdon (miként a szerzői jog vagy egy szabvány) ruházható át
egyik egyénről a másikra. Az, hogy a szerzőségnek a tudós nevéhez
kell kötődnie, ezzel szemben abból fakad, ahogyan a tudomány
jutalmazási rendszerében az igazság fogalma megkonstruálódik.
Az igazságot, szemben a magánvéleményekkel,
általában úgy definiálják, hogy publikusnak kell lennie. Az igazság
(vagy egyszerűen az igaz információ) közkincsként való
hozzáférhetősége legitimálja a liberális demokráciát egalitárius
államformaként (Boyle, 1996). E feltevés igazolja egyszersmind a
magánszférában jelenlévő egyenlőtlenségeket is. Ha nem vagy olyan
gazdag, mint a szomszédod – ahogy mondani szokás –, ezt nem foghatod
arra, hogy nem fértél hozzá ugyanazokhoz az információkhoz, melyek a
számára elérhetőek voltak. Praktice e magyarázat persze
megkérdőjelezhető lehet, ám ettől még továbbra is ezt tekintik az
egyik legalapvetőbb, széles körben elfogadott indoklásnak a szabadon
hozzáférhető nyilvánosság és a magánszféra (s a magántulajdon)
különválasztására.
A tudományos igazság nyilvánosként történő
definiálását általában inkább ismeretelméleti, mint közgazdasági
vagy jogi axiómának tartják. Nyilvánosként – vagy ami még fontosabb:
univerzálisként – definiáljuk az igazságot, mert feltételezzük róla,
hogy transzparensnek és minden kompetens ágens számára
(f)elismerhetőnek kell lennie. Az igazságnak oly mértékben kell
publikusnak és hozzáférhetőnek lennie, amennyire annak tárgya, a
természet is az. Egy percre félretéve most annak a kérdését, vajon
mennyiben tükrözi egy ilyen definíció a tényleges gyakorlatot, más,
logikai érvek miatt is publikusként kell definiálnunk az igazságot –
a liberális gazdaság és a tudomány jutalmazási rendszere
kategóriáinak komplementaritásából fakadó érvek miatt is.
A magánvélemény és az igazság viszonya parallel a
szabadon hozzáférhető és a magántulajdon között fennállóéval.
Mindkét viszony a privát és a publikus megkülönböztetésén nyugszik,
mely megkülönböztetés a tudományos és a liberális ökonómia
szempontjából is lényegi. A magántulajdon „privát”, mert
komplementer viszonyban áll a szabadon hozzáférhetővel, ezen
elnagyoltan definiált, mégis a magántulajdon lehetőségfeltételéül
szolgáló kategóriával (Litman, 1990; Lange, 1981). Hasonlóképpen, a
magánvélemények is privátak, mert komplementer viszonyban állnak a
publikus igazsággal, s épp ez utóbbi kategória biztosítja azok
lehetségességét. Példának okáért, amikor olyan anyagi formát
öltenek, mint egy irodalmi szöveg, egy zenemű kottája, egy festmény
vagy egy szabadalom, a magánvélemények (most tágan, bármely olyan
személyes gondolatot vagy elképzelést értve alattuk, amely a
szabadon hozzáférhető nyilvánosság szférájában található kulturális
kifejezésformákból vagy közös tudásanyagból származik) a szellemi
tulajdon tárgyaivá válnak. Ismeretelméleti nézőpontból talán
„helyteleníthető” alkotásokként vagy fikciókként felfogni a
magánvéleményeket, ám nagyon is „helytálló” a liberális gazdaság
szemszögéből, hiszen ezek teszik lehetővé a szellemi tulajdont.
Univerzális-e vagy sem a tudományos igazság, mégis
akként kell felfognunk, hogy fenntarthassuk mind a liberális
gazdaság, mind a tudomány jutalmazási rendszerének logikai
koherenciáját. Az univerzális tudományos igazság fogalma legitimálja
az „univerzális” , publikus tudásból specifikus „elhajlások”
eredményeként definiált magántulajdont, s ez igazolja a tudomány
ismeretelméleti státusát is, annál fogva, hogy az egy magánérdekeken
és a pénzügyi ökonómián kívül álló tevékenység. Az univerzális
igazság értékmentes, lévén szó szerint értéktelenként definiált,
ugyanakkor pedig ez minden tulajdoni érték „atyja”.
Ám miként definiálhatjuk így a tudományos érdemet?
A szellemi tulajdont gyakran képzelik el azon folyamat
végeredményeként, mely során a közkincsekből (a kulturális és
természeti források közös „gyűjtőhelyéből”) – azokból a lehető
legkevesebbet felhasználva – valamilyen „eredeti kifejezésforma” jön
létre.4 A tudósokról azonban
nem az az elképzelésünk, hogy átalakítják a valóságot, vagy eredeti
kifejezésformát alkotnak a semmiből, hanem olyan kutatókként
tételezzük őket, akik kemény munka árán valami specifikusat
„fedeznek fel” a természetben – a publikus és „nyers” tények
világában. S hogy e felfedezését igazként ismerhessék el, azt vissza
kell helyezniük a szabadon hozzáférhetőség terébe (jelen esetben a
„nyilvánosság szféráját” értve ezalatt, mely magában foglalja
tudományos társai közösségét is, ám nem korlátozódik rájuk). Noha
így egy olyan hurok jön létre, amely a szabadon hozzáférhető dolgok
valamely változatából indul és oda is tér vissza, ám ezen út
folyamán alapvető változások történnek. Kiindulópontja az általános
természet, eredménye azonban a természetre vonatkozó igaz tudás egy
specifikus darabja. Míg a liberális gazdaságban az érték előállítása
során a két, komplementer kategória közötti mozgás játszódik le (az
általános szabadon hozzáférhetőtől a specifikus magántulajdonba
tartóig), addig a tudományban e mozgás egyazon kategórián (a
szabadon hozzáférhetőn) belül zajlik, és a specifikálatlan igazság
felől tart a specifikus felé. Mindkét esetben a specifikálatlanból a
specifikusba történő transzformáció játszódik le. Ám míg a szellemi
tulajdon esetében az átalakulás jogilag nyomon követhető (lévén két
különböző kategórián halad át), addig a tudományos érdem esete jóval
cselesebb, hiszen a szabadon hozzáférhető dolgoktól és a
természettől a természetre vonatkozó specifikus igaz állításokig
ívelő mozgás semmilyen felismerhető jogi határt nem lép át. Ennek
eredményeképpen az jogilag követhetetlen, pénzügyileg pedig
kvantifikálhatatlan lesz. Másként fogalmazva: a szellemi tulajdon
esetében a szerzőség és a tulajdonjog meghatározása érdekében
lehetséges az alkotás formája és tartalma (az „eredeti kifejezés” és
a „szabadon hozzáférhető”) közötti distinkcióra támaszkodnunk. A
tudományban azonban egy állításhoz nem lehet „formát” rendelni (a
kifejezés jogi értelmében), hiszen ezáltal (mű)alkotásnak
minősítenénk azt. Ugyanakkor a tudományos állítás magához a
természethez sem hasonlítható, azt nem lehet pusztán „tartalomként”
felfogni. Némileg paradox helyzettel állunk szemben. Nem
tulajdoníthatjuk a természetnek a specifikálatlanból a specifikus
igazságba való átmenetet, hiszen a természet nem vizsgálja önmagát.
Ám a munka kereskedelmileg hasznosítható szellemi tulajdonná sem
válhat, lévén az felszámolná annak igazságként felfogott státuszát.
Valahogyan azonban mégiscsak jelölnünk kell ezt az átmenetet;
nemcsak azért, mert a tudósokat megilleti az érte járó érdem, hanem
azért is, mert ahhoz, hogy az specifikus igazságként létezhessen, és
ilyenként – s ne csak egy darab differenciálatlan, körülhatárolatlan
természetként – legyen (f)elismerhető, meg kell jelölnünk azt.
A történelem során e paradoxont az érdem a tudós
nevéhez rendelésével oldották fel, mégpedig úgy, hogy ezen érdemet
nem pénzügyinek kell tekinteni (Zuckerman, 1988, Merton, 1973,
Bourdieu, 1975). Az, hogy a tudományos érdem tiszteletbeli jellegű
és a tudós nevéhez kötött, az alapértelmezett megoldás arra a
problémára, mely a liberális gazdaság taxonómiájának a tudományra
alkalmazhatatlanságából fakad, és azon igényből, hogy mindeközben
olyan megoldást kell találni, mely ugyanakkor nem delegitimálja e
taxonómiákat. A tudományos érdem ilyetén definíciója egy metrológiai
kényszer eredménye. Ennélfogva nem a tudósok „érdekmentessége” miatt
kell a tudományos érdemnek tiszteletbelinek lennie, hanem azért,
mert egy olyan ökonómiában dolgozva fogadják el vagy alakítják ki
szakmai értékeiket, amely logikailag követeli meg, hogy ezen érdem
ne pénzügyi legyen.
Ám nemcsak az érdemnek, de a felelősségnek is a
tudós nevéhez kell kötődnie. Ha a természetre vonatkozó igaz
állítások olyanok volnának, mint egy alkotás, egy új kifejezésforma
vagy egy irodalmi mű, úgy lehetséges lenne jogi úton rendezni a
felelősség kérdését. Piaci kontextusban a szerző felelősségét a
pénzügyi felelősségrevonhatóság – azaz a tulajdon és a kár –
kérdéseként értelmezik. Emellett az is lehetséges, hogy nem az
állításokat aktuálisan előállító személy tekintendő a jogilag
felelős szerzőnek, hanem az az egyén vagy vállalat, aki e személynek
az ezen állítások előállítására fordított munkájáért vagy az azokhoz
fűződő jogaiért fizetett. Ez azonban nem alkalmazható a természetre
vonatkozó igaz állításokra, mert azok a szabadon felhasználhatóság
szférájába tartoznak – egy olyan kategóriához, amely komplementer
viszonyban áll a tulajdoni és pénzügyi felelősséggel. Így a tudomány
jutalmazási rendszerében a tudományos állításokra vonatkozó
felelősség az azokat előállító tudósra hárul, mert ez az egyén az
egyetlen „kampó”, amelyre a specifikálatlantól a specifikus igazság
felé vezető mozgás felfűzhető.
Ráadásul a tudományban a felelősség abszolút –
éppúgy, mint az igazság, hiszen a tudományos érdemhez hasonlóan az
sem kvantifikálható. E felelősséget alapértelmezetten abszolútnak
tekintik. E logika alapján pedig szükségszerű, hogy a tudományos
szerzőség szigorúan egyénileg legyen definiálva. Ha az igazság és a
felelősség abszolút, azokat nem lehetséges korporatív szerzőhöz
kötni, lévén így valami olyat próbálnánk felosztani, amely abszolút
kell maradjon. E megoldás azonban egy új paradoxonnal szembesít
minket: Az igazság (melyet univerzálisként, állandóként,
abszolútként stb. definiáltunk) így valami kifejezetten lokálistól
és különösen átmenetitől függ majd – a tudós nevétől. E névnek pedig
tulajdonnévnek kell lennie, mely egyértelműen egy személy – s nem
egy korporáció, egy persona ficta – testéhez kötött.
Ez némi fényt vethet arra is, a tudományos csalást
miért fundamentális aberrációnak, s nem pusztán súlyos problémának
tekintik. Persze a kereskedelmi csalás – a tulajdonhoz kötődő csalás
– esetében sem egyszerű a helyzet, ám az jogi úton orvosolható, az
anyagi kár szempontjából pedig (többé-kevésbé adekvátan)
kvantifikálható. A tudományos csalás ezzel szemben jóval ominózusabb
státussal bír, részben azért, mert nagyságát képtelenség felmérni az
okozott kár szempontjából. A csalás az általa látszólag felforgatott
felelősséghez és igazsághoz hasonlóan szintén abszolút. Lehetséges
persze a csalásban résztvevő tudósok ellen jogi és adminisztratív
lépéseket foganatosítani. Az egyetemek elbocsáthatják őket, az őket
támogató szervezetek pedig beperelhetik őket a kutatási forrásokkal
való visszaélésért. És mégis, ez némileg ahhoz látszik hasonlónak,
mint Al Caponét adócsalásért elkapni, ha már gyilkosságért nem
lehetett letartóztatni. Abban, hogy az 1865-ös False Claim Act
(melyet azért alkottak meg, hogy megakadályozzák a selejtes
felszerelés szállítását a hadseregnek) alkalmazásával a tudósokat
akár háromszor akkora összegű kártérítés megfizetésére is ítélhetik,
mint amelyet az őket támogató szervezetektől kaptak, az mutatkozik
meg, hogy a tudomány jutalmazási rendszere nem képes a tudományos
csalással szemben per se feljelentést tenni, hanem arra kényszerül,
hogy kilépjen önmagából, és a kereskedelmi csalás logikáját
adoptálja. (Walker, 1996, 1997) A tudományos csalás által keltett
indulatokban és annak az „igazsággal szemben elkövetett
bűncselekménykénti” morális megítélésében az tükröződhet, hogy bár a
csalás a tudomány jutalmazási rendszerének logikáját kezdi ki, ám az
azáltal kiszabott büntetés logikailag összemérhetetlen a „bűnnel”.
A következő részben a mellett fogok érvelni, hogy a
szerzőség, a felelősség és az érdem bonyolult viszonya a tudományos
visszaélésekre irányuló hirtelen felbukkant figyelem miatt vált
hangsúlyossá, ám annak gyökere a piac és a tudomány ökonómiái
közötti (és az azokon belüli) feszültségekben rejlik. Miután
történelmileg és logikailag is mint egymással szembenállók fejlődtek
ki, az egyre inkább széles körűvé, kollaboratívvá és
tőkehangsúlyossá váló kutatási környezet kialakulásának a hatására
ezen ökonómiák most kényelmetlenül közel kerültek egymáshoz. Az e
folyamatból létrejött legszemetszúróbb hibrid valószínűleg a
tudományos szerzőség korporatív szemléletének – ami által elmosódik
az egyéni felelősség – széles körű megjelenése.
A Big Science
és a korporatív szerzőséggel szembeni reakció
Történetileg az orvostudományi szerzőségről és felelősségről folyó
vita két különálló tendenciára adott reakcióként született meg: az
orvostudomány big science-szé válásához kötődő többszerzőjűség
arányának drasztikus megemelkedése, valamint a tudományos csalások
(vagy vélelmezett csalások) nagy publicitást kapott eseteinek
megjelenése miatt. Hogy az orvostudomány legalább annyira az
adófizetők testének gyógyításáról is szól, mint az igazságról, még
égetőbbé tette a felelősség problémáját, és elkerülhetetlenné vált,
hogy komolyan foglalkozzanak e vitával.
Mennyiségileg a többszerzőjűség aránya a
biomedicinában még mindig nem akkora, mint a fizikában.5
Bár a nagy, multicentrumos klinikai kísérleteket dokumentáló,
szerzők százait felvonultató cikkek viszonylag ritkák, a hat vagy
több társszerzőt jegyzők már korántsem annyira. A
folyóirat-szerkesztők és egyéb, a témát vizsgáló szakemberek e
tendenciára az 1970-es évektől kezdtek felfigyelni, és az abból
fakadó igénnyel magyarázták, hogy az egyre szélesebb körű és
kollaboratívabb kutatási projektekhez a legkülönfélébb
szakképzettségeket és specializált tudásanyagot kell egybegyűjteni
(Alexander, 1977, Dardik, 1977, Strub és Black, 1976). A
többszerzőjűség tendenciája megnyithatta volna az utat a szerzőség
korporatív fogalmának elfogadásához, mely lehetővé teszi az érdem
disztribúcióját a széles körű, kooperatív kutatási programok
esetében, ám e tendencia összeütközésbe került az egyéni felelősség
elvárásával. A felelősséggel kapcsolatos aggályokat az arra irányuló
s egyre növekvő figyelem generálta, hogy egy adott tudományos
közlemény elkészítéséhez szükség lehet – például – egy
biostatisztikus munkájára is, neki azonban nem feltétlenül van bármi
köze az általa aktuálisan elemzett adatok gyűjtéséhez; vagy, hogy
számos olyan közreműködő is részt vehet a projektben, akit szerzőnek
tekintenek (abban az értelemben, hogy lényegesen hozzájárultak a
projekthez), ám akik nem szükségképpen lesznek képesek arra, hogy
védelmükbe vegyék (vagy hogy egyáltalán megértsék) egy másik kolléga
részfeladatait. E helyzet egyáltalán nem okozna gondot a piaci alapú
területeken, ahol a felelősség, az érdem és a szellemi tulajdonjog
szerződéses megegyezésen alapul, a tudományban azonban ezen
eljárások nem elfogadhatók. Bár több irodalmár érvelt amellett, hogy
a könyvek piacának kiszélesedése a „szerző halálához” vezetett, a
biomedicinában zajló Big Science változások mentén nem figyelhető
meg ehhez hasonló tendencia (Barthes, 1977, Benjamin, 1969). Ennek
épp az ellenkezője történt. Minél inkább kollektívvé, korporatívvá
és ipari jellegűvé vált a kutatási környezet, annál erősebb
ellenállás figyelhető meg e tendencia a szerzőség és a felelősség
fogalmára gyakorolt hatásának elfogadásával kapcsolatban. Sőt, ezen
ellenálláson túl konkrét válaszlépéseket is foganatosíthattak az
egyéni felelősség eróziójára reagálandó. Az ICMJE példának okáért
éveken keresztül egyre szigorúbb irányelveket fogalmazott meg a
szerzőséggel kapcsolatban: Ezekben arra törekedtek, hogy a
szerzőséget a projekthez való „lényegi” hozzájáruláshoz kössék, és
hogy az érdem egy olyan taxonómiáját fejlesszék ki, amelyben
különbséget lehet tenni a (felelősségvállalás értelmében definiált)
szerzőség és az elismerés egyéb formái között, amelyeket nem a
társszerzők listájánál tüntetnének föl, hanem egy különálló,
Köszönetnyilvánítás szekcióban, s amely, más javaslatok alapján, a
filmek stáblistájára emlékeztethetne (Culliton, 1988, Garfield,
1982). Az ICMJE 1997-es Egységes elvárások az orvostudományi
folyóiratokhoz közlésre leadott kéziratokkal szemben szövegében így
fogalmaz:
„Minden szerzőként feltüntetett személy szerzőnek
tekintendő. A szerzőség sorrendjének meghatározása a társszerzők
közös döntése kell legyen. Minden szerzőnek olyan mértékben kell
hozzájárulnia a munkához, hogy nyilvános felelősséget viselhessen
annak tartalmáért. Szerzőként az tüntethető fel, aki lényegileg
járult hozzá az (1) alapkoncepcióhoz és a kivitelezéshez, vagy az
adatok elemzéséhez és értelmezéséhez; (2) a cikk megszövegezéséhez
vagy lényeges intellektuális tartalmának kritikai
felülvizsgálatához; és (3) a közlésre szánt verzió végső
jóváhagyásához. Az 1., 2. és a 3. feltétel mindegyikének teljesülnie
kell. Pusztán a pénzügyi támogatás előteremtésében vagy az
adatgyűjtésben való részvétel nem jogosít fel a szerzőségre. A
kutatási csoport általános szupervíziója szintén nem elegendő a
szerzőséghez. A cikk bármely olyan részéért, mely döntő fontosságú a
főbb konklúziók szempontjából, legalább egy szerzőnek felelősséget
kell vállalnia. A szerkesztők felkérhetik az egyes szerzőket, hogy
leírják, mely részhez járultak hozzá, ezen információ pedig
közzétehető.” […] „A multicenteres vizsgálatokat egyre gyakrabban
tulajdonítják korporatív szerző(k)nek. A csoport minden, szerzőként
nevesített tagja esetében teljesülnie kell a szerzőség az Egységes
elvárásokban megfogalmazott kritériumainak. A csoport azon tagjainak
nevét, akik esetében nem teljesülnek e kritériumok, beleegyezésükkel
a köszönetnyilvánítás szekcióban vagy egy függelékben kell
föltüntetni” (ICMJE, 1997). A kutatás egyre korporatívabbá válásáról
szóló elemzésekkel párhuzamosan az orvostudomány megváltozott
ethoszával kapcsolatos aggályokkal is egyre gyakrabban találkozni.
Gyakran tesznek egyenlőségjelent a Big Science és a Big Business
közé, mely analógia legalább annyira utal a magánszektor
támogatásának lényegi szerepére, mint a biomedikális kutatások egyre
szélesebb körűvé válására (Laskin, 1987; Caelleigh, 1991). Ebből
kifolyólag a szakértők úgy vélik, a többszerzőjűség tendenciájában
nemcsak a modern kutatás komplexebbé válása, hanem egy egyre növekvő
vállalkozói ethosz is tükröződik. Ezt az érdem és a szakmai
előmenetel egyre kompetitívebb, publikálásalapú uralmára adott hibás
válaszlépésnek tartják (Angell, 1986; Engler et al., 1987, Rennie –
Flanagin, 1994; Smith, 1994; Shapiro et al., 1994). E komplex,
vállalkozói és kompetitív környezet nyomására e szakmák képviselői
kvázi arra kényszerülnek, hogy a szerzőséget egyre direktebben az
érdemhez, mint a felelősséghez kössék, azaz hogy a szerzőségre úgy
tekintsenek, mint „egy zsetonra egy gazdasági játékban”.6
A szerzőség zseton-attitűdjével foglalkozó szakértők elismerik, hogy
a tudósoknak mély aggályaik vannak a szakmai érdemmel és
előrehaladással kapcsolatban. E szakértők explicite a tudomány
elsődleges „valutájaként” hivatkoznak a szerzőségre, de azon
sajnálkoznak, hogy milyen „inflációt” okozhat egy ilyen valutának a
többszerzőjűség elterjedése (nem is beszélve a csalásról és egyéb
problémás gyakorlatokról, melyeket ugyanezen, a tudományos érdem
akkumulációjára irányuló nyomás tisztázhat) (Laskin, 1987;
Caelleigh, 1991). Az orvostudományon eluralkodni látszó
„kapitalisztikus” ethoszt kritizálva végül maguk is az „inflálódás”
fogalmiságával operálva hívják fel a figyelmet a tudományra
leselkedő veszélyre. Végső soron tehát egy olyan kategóriát
alkalmaznak, mely épp azon piaci logika elfogadását tükrözi, mellyel
szembe kívánnak helyezkedni. Ehhez hasonlóan e szakértők azt is
sajnálatosnak tartják, de nem tagadják, hogy a kutatási támogatások
elosztása vagy a tudományos előmenetel esetében gyakorlatilag
sokszor inkább a közlemények mennyisége, mint minősége a döntő
tényező (Rennie – Flanagin, 1994). Miközben helytelenítik e
szituációt, és változásokat sürgetnek (például az előléptetések
érdekében benyújtott publikációk számára vonatkozó kvótarendszer
bevezetését), elismerik, hogy az orvostudományt átható Big Business
mentalitás nagyon is velünk marad, s aligha valószínű, hogy a
közeljövőben eltűnne. Ami azt jelenti, hogy e széles körű és
kiemelkedően aktív szakmai környezetben anyagi korlátai vannak a
jelöltek és a jelentkezők munkáinak inkább minőségi, mint mennyiségi
szempontbeli értékelésére fordítható időnek és energiának (Angell,
1986). Etikailag kérdésesnek tartott gyakorlatok sora virágzik: a
„szalámi tudomány”, az „LPE”-k (Legkisebb Publikálható Egységek),
valamint az első szerzőség rotációs rendszerű szétosztása különböző
diszciplínával foglalkozó lapokban leközölt, egymáshoz kapcsolódó
publikációk sorozatában.
A csalás és a szerzőség geográfiája
Az orvostudományi gyakorlat szerkezetében bekövetkezett iménti
változások háttere előtt a tudományos csalások (vagy vélelmezett
csalások) sora tette még sürgetőbbé a tudományos szerzőségről szóló
vitákat. John Darsee és Robert Slutsky esetére, vagy aktuálisabbat
említve, az ún. (vagy helytelenül így titulált) „[David]
Baltimore-esetre” jelentős figyelem irányult a populáris médiában,
mely médiafigyelem tovább növelte a tudományos közösségre és a
döntéshozókra nehezedő nyomást. Néhány esetben azon idősebb tudósok,
akik neve a közlemény szerzői névsorában szerepelt, azt állították,
hogy nem felelősek a fiatalabb kollégáik által elkövetett hibákért,
visszaélésekért. Következésképp Darsee-t,7
Slutskyt és a hozzájuk hasonló szakembereket tették felelőssé, nem
pedig a becsületes (bár elfoglalt) laborigazgatókat vagy
intézetvezetőket, akik egy olyan gyakorlat alapján egyeztek bele
nevük feltüntetésébe e közleményekben, melyre azóta „tiszteletbeli”
vagy „ajándék” szerzőségként hivatkoznak. Hasonló esetek és
indoklások mind a mai napig előfordulnak. Noha a tudományos csalások
nem minden esetben redukálhatók olyan szituációkra, melyekben az
idősebb kutató nem vállalt felelősséget fiatalabb kollégája
munkájáért, érdekes módon a probléma ezen aspektusa kapta a
legnagyobb figyelmet, a tiszteletbeli szerzőség pedig egyfajta
szitokszóvá vált a tudományos visszaélésekről folytatott vitákban.
Ezen idősebb tudósok és anyaintézményeik (UCSD [The University of
California, San Diego], Harvard, MIT) közismertsége nem magyarázza
meg teljes mértékben, miért vált ilyen hangsúlyossá a csalás ezen
aspektusa. Noha nem tisztem felmenteni vagy elítélni az iménti ügyek
érintettjeit, úgy vélem, hogy a tiszteletbeli szerzőségre eső
kiemelt figyelem az azzal kapcsolatos nehézségre utal, hogy a
tudósok jogos érdemének és felelősségének megítélését egy
kollaboratív projekten belüli szerepük és helyzetük (is)
befolyásolja, illetve hogy a felelősségre vonás – legyen mégoly
indokolt is – nem fogja kiküszöbölni a probléma szociológiai
gyökereit. Mindazonáltal a szerzőséggel kapcsolatos attitűdök
földrajzi változatossága azon tény miatt látszik a valósnál
csekélyebbnek, hogy a tudomány fogalma hajlamos a különféle
diszciplínák, az eltérően szituált egyének és intézmények egész
sorát a homogenitás aurájába burkolni (Shapiro et al., 1994). Ahogy
a társadalomban, úgy a tudományban sem ugyanolyanok az emberek (noha
lehetnek ugyanazon állam polgárai): munkások, menedzserek és
törvényhozók, s e különbségek nem nivellálhatók, hanem
konstitutívak. A tudományos kultúrának azonban, lévén olyan
értékeket hangsúlyoz, mint a bizalom, a kollegialitás és az
érdekmentesség, kevés eszköz áll e feszültségek és hatalmi
különbségek figyelembevételére és kezelésére. A liberális
ökonómiában azonban bőségesen akadnak olyan kategóriák, melyeken
keresztül ezek problémás volta megvilágítható, és több jogi
intézmény is a rendelkezésünkre áll ezek megoldásában.
Következésképpen, míg a liberális gazdaság számára nem okoz
problémát ezen éles gazdasági konfliktusok a szellemi tulajdonjogról
folyó vitákban játszott szerepének elismerése, addig a tudomány
inherens módon szerényebb eszköztárral rendelkezik arra vonatkozóan,
hogy tudomásul vegye: a felelősségről, érdemről és szerzőségről
folyó vitákban a különböző érdekcsoportok küzdelme is tükröződhet
(Boyle, 1996). Mindazonáltal, a kora nyolcvanas években zajló
csalási botrányok egyik öröksége éppen e különböző érdekek és
pozíciók feltérképezése legalább három ilyen érdekcsoport
vonatkozásában: 1. A Kongresszus és a finanszírozó intézmények 2. az
egyetemek, kutatóintézmények és akadémiai folyóiratok és 3. a
kutatásban részt vevők maguk (mely csoport osztható tovább junior és
szenior kutatókra). A Kongresszus és a finanszírozó intézmények
néhány tagját, illetve azon tudósokat, akik feladata tudóstársaik
figyelemmel kísérése volt, egyre inkább foglalkoztatni kezdte a
kutatási támogatásokkal való visszaélés és az e csalások miatt az
orvostudományi kutatásra és az azokat támogató politikusokra és
intézményekre vetülő negatív megítélés. Szerepük és érdekeltségük
révén nem meglepő, hogy ezen érdekcsoportok a felelősséggel
azonosítják a szerzőséget, a tiszteletbeli szerzőséget pedig azon
fenomén emblematikus példájának tekintik, amely szerint a megfelelő
támogatásban részesülő tudósok elbizakodottakká is válhatnak abbéli
meggyőződésükben, hogy nekik nem szükséges kivívniuk azt a külső
szabályozástól való függetlenséget, mellyel őket – más szakmák
képviselőitől eltérően – felruházták.8
Ezen érdekcsoport szerint a tudománynak meg kell tisztulnia a
visszaélésektől, és/vagy létre kell hoznia saját szabályozási
infrastruktúráit, vagy szembe kell néznie a kormányzati szabályozás
lehetőségével. Bizonyos fokig e lehetőség öltött testet 1989-ben az
Office of Scientific Integrity (OSI, Tudományos Integritás Hivatala)
és az Office of Scientific Integrity Review a Public Health Services
(Közegészségügyi Szolgálat) keretein belüli létrehozásával, majd
1992-ben az OSI és az OSIR (Office for Research Integrity, Kutatási
Integritás Hivatala) újraszervezésében. Ugyanebben az évben egy
amerikai ügyvéd már odáig ment, hogy azt javasolja: a jogrendszernek
kellene ítéleteket hozni a tudományos visszaélésekkel kapcsolatos
panaszok esetében – mely lehetősséggel, az egyetemek nagy bánatára,
egyre gyakrabban élnek. Az egyetemek, a kutatási intézmények és a
folyóirat-szerkesztők gyorsan reagáltak e folyamatokra, ám e
vonatkozásban más a tét az egyetemek és a folyóiratok számára. Az
egyetemek a folyóiratok és azok szerkesztőségi gyakorlataira
(szakértői rendszerére stb.) szeretnének támaszkodni a tudományos
munka megfelelő színvonalának biztosítása és a visszaélések
felderítése érdekében, és azért is, hogy felhívhassák a figyelmüket
a potenciális problémákra.9 A
folyóiratok ezzel szemben úgy vélik, hogy bár ők minden tőlük
telhetőt megtesznek azért, hogy a szerzők névsorában feltüntetett
szerzők által készített minőségi közlemények megjelentetését
lehetővé tegyék, az ítéletalkotás már nem az ő hatáskörük (Rennie –
Flanagin, 1994). Szerkesztőik végső soron nincsenek ott a
laborokban, és anyagi forrásaik sem teszik lehetővé, hogy az
értékelésben a lektorálásán túl részt vehessenek. A
folyóirat-szerkesztők mindenesetre a (lektori funkcióban
tevékenykedő tudósok beszámolói alapján hozzák meg döntéseiket. A
szerzőség vonatkozásában jelenleg a legtöbb folyóirat-szerkesztő
(főként azok, akik elfogadják az ICMJE irányelveit) egy ehhez
hasonló nyilatkozat aláírását követeli meg a szerzők mindegyikétől:
„Igazolom, hogy elégséges mértékben vettem részt a munka
koncepciójának és tervezésének kidolgozásában és az adatok
elemzésében (ha adott munka vonatkozásában alkalmazható e
kategória), továbbá a kézirat elkészítésében ahhoz, hogy azért
nyilvános felelősséget vállalhassak. A kéziratot hiteles, érvényes
munkán alapulónak tartom, a kézirat végleges változatát
áttekintettem, azt publikálásra alkalmasként jóváhagytam. Engem
szerzőként feltüntetve sem e kéziratot, sem ezzel lényegileg
megegyező tartalmat nem publikáltak vagy fogadnak el jelenleg
publikálásra máshol […]. Elfogadom továbbá, hogy amennyiben erre
felkérnek, a szerkesztők vagy megbízottjaik számára a kézirat
alapjául szolgáló adatokat vizsgálat céljára hozzáférhetővé kell
tennem.” (ICMJE, 1997)
Az ehhez hasonló nyilatkozatok furcsa helyzetbe
hozzák a folyóiratokat. Magukat az érdem adományozójaként kell
reprezentálniuk, mindeközben azonban az általuk adományozott
érdemmel járó felelősség minimalizálására törekednek. Így végső
soron az sem egyértelmű, hogy a folyóiratok azt szeretnék-e, hogy
kiadóként vagy nyomdaként tekintsenek rájuk. Nem azt tartom
meglepőnek, hogy a szerkesztők – érthető módon – elővigyázatosak
azzal kapcsolatban, mennyiben is képesek a gyakorlatban igazolni az
igaz tudást,
|
|
|
sokkal inkább azt, hogy a tudományos szerzőség és
állításaik igazságértéke bizonyításának terhét teljes egészében a
tudósokra hárítják, mintha ezen igazoláshoz a tudomány jutalmazási
rendszerének (melynek a folyóiratok lényegi elemét képezik) vajmi
kevés köze volna. A szerzőség individualitása s annak a teljes
felelősséghez kötött volta mellett kitartani oly kategorikus
szemlélet, hogy ezáltal azt a munkát várjuk el a szerzőktől,
amelynek elvégzése a szakmai lektorálás rendszerének a feladata
volna – ám az mégsem képes azt teljes mértékben ellátni. Függetlenül
attól, felkészültek-e a rá vagy sem, a kutatók önként kell
vállalkozzanak egy kvázi „lehetetlen küldetésre”. Nem azt akarom
javasolni, hogy a lektoroknak formálisan is társfelelősséget kellene
vállalniuk az általuk lektorált cikkekért, csupán azt állítom, hogy
a tudományos szerzőség jelenlegi definíciója alapján a szakmai
lektorálás intézménye nem egy, az igazolásra valóban képes rendszer,
hanem alig több, mint egy ingyenes (és felelősségmentes)
konzultációs szolgálat a szerkesztők számára. Noha a
folyóirat-szerkesztők – dicséretes módon – minden tőlük telhetőt
megtesznek a tiszteletbeli szerzőség problémájának felszámolása
érdekében, azzal azonban, úgy látszik, már nincsenek tisztában, hogy
saját folyóirataik elismertsége is egy, a tiszteletbeli szerzőséggel
strukturális hasonlóságot mutató folyamaton alapul. Ha elismerésben
részesítik az általuk közölt cikkeket, a folyóirat érdeme is ezzel
arányosan nő. Ha azonban probléma merül fel, a szerkesztők nyugodtan
állíthatják, hogy nem felelősek érte (ahogy a lektorok sem), és
egyedül a szerzőket lehet hibáztatni. A tudományon kívül, ahol a
hitelesítés korlátai elfogadott tények, ez nem is volna probléma.
Példának okáért az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala (U. S.
Patent and Trademark Office) kiadhat egy szabadalmat anélkül, hogy
ellenőrizné, az adott eszköz vagy eljárás valóban működőképes-e.
Előzetesen csak azt ellenőrzik, fennállnak-e szembetűnő átfedések a
szóban forgó és a már bejegyzett szabadalmak között, ám ezek után
már az ötletgazda dolga, hogy olyan embereket találjon, akik
értékelik az ötletét, ahogy az is, hogy a bíróságon ellentétes
követelések esetén megvédje szabadalmát. A szerzői jog esetében
ugyanez a helyzet. Piaci környezetben tehát a szerzőség nem
abszolút, hanem egy olyan forrás, készlet, amelyet további munka,
idő és kiadások árán kell továbbfejleszteni (és esetleg megvédeni).
A jutalmazási rendszer logikája szerint ezzel szemben a szerzőség
éppoly abszolút, mint azon állítások igazsága, amelyeken az nyugszik
– egy olyan igazság, mely nem tárgyalható bíróságokon vagy képezheti
szerződés tárgyát. A szerzőség érdeme valami majdnem azonnaliként
kontsruálódik. Felfedezel egy igaz állítást, felelősséget vállalsz
érte, publikálod, és megkapod az érte járó érdemet. Más termékektől
eltérően az igazságot nem kell továbbfejleszteni ahhoz, hogy
(f)elismerhető legyen. A tudományban a szerző a „benyújtás”
pillanatában részesül a munkájáért járó érdemben. A szakmai
lektorálási rendszer logikai funkciója az igazság igazolása. Éppen
úgy, ahogy az ember letétbe helyez egy csekket, a bank
„felülvizsgálja”, majd felveszi az érte járó összeget. Gyakorlati
értelemben azonban a bank (a szakmai lektorálási rendszer) nem képes
ilyen alaposan és gyorsan mérlegelni. A tudós a letétbe helyezett
„csekk” összegéért járó teljes érdemet kézhez kapja, ám azt, ha
vitatottá válik, a későbbiekben bármikor visszavehetik tőle. A csekk
azonnal kifizetésre kerül, ugyanakkor sohasem kerül igazán
kifizetésre. A liberális gazdaságban a szerzői jog vagy egy
szabadalom odaítélése gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember
csekkje potenciálisan jónak tűnik, az pedig már az adott emberen
áll, milyen aktuális értékre tesz szert vele a piacon. Az igazolás
korlátai ismertek és elfogadottak, ám rengeteg eszközzel kezelhetjük
e korlátozottságot. Bár a tudomány jutalmazási rendszere
gyakorlatilag szembesül a szakmai lektorálási rendszer korlátaival,
ám ezt nem ismerheti el teljes mértékig anélkül, hogy kockára ne
tenné saját logikáját – azt a logikát, mely az igazság abszolútságán
alapul. Ezen ellentmondást megoldani nem, csak elodázni képesek
abban reménykedve, hogy sohasem mutatkozik meg, azaz abban, hogy a
tudományos állítások sohasem bizonyulnak majd csaláson alapulónak.
Specifikusság versus lehetőségfeltételek
Míg a Kongresszus, az egyetemek és a folyóiratok a totális
felelősséghez kötik a szerzőséget, addig a kutatók maguk hajlamosak
az érdem, a munka és a szerzőség közötti kapcsolatot hangsúlyozni –
a felelősségnek csak egy korlátolt fogalmát kötve azokhoz. A
szerzőségi irányelvekről szóló szerkesztői cikkekre válaszolva a
kutatók rámutatnak a hatalmi különbségek szerzőségről szóló vitákat
formáló szerepére. A folyóirat-szerkesztők szervezetekbe tömörülnek,
(inkább saját) igényeiket és elvárásaikat (mintsem a kutatók
hétköznapi realitásait) tükröző irányelveket fogalmazhatnak meg,
véleményüket pedig könnyen közzétehetik saját folyóirataikban. Az
egyéni kutatók többsége nem bír ilyen hatalommal. Mintha a
„szakszervezetbe tömörülésre” irányuló vágyukat fejeznék ki a
tudósok, lévén látszólag úgy érzik, olyan szerzőségi irányelvek
befogadói végén foglalnak helyet, melyek alakulását maguk nem
befolyásolhatják. A tudósok egyre gyakrabban adnak hangot
elégedetlenségüknek. Egy 1988-as, szerkesztőnek címzett levél a
következőképpen fogalmaz: „Arra a nyilvánvalóan abszurd, ugyanakkor
egyre több felől hangoztatott felvetésre szeretnék reagálni,
miszerint egy adott közlemény minden szerzőjének felelősséget
kellene vállalnia a közlemény minden részletéért. Ha e szabályt
elfogadnák, úgy effektíve leállna a multidiszciplináris kutatás.”
(Goldstein, 1988) Mostanság pedig a Science-nek írott levelek
hangvétele vált egyre élesebbé az ehhez hasonló megjegyzések miatt:
„nevetséges azt hinni, hogy minden egyes szerző kezeskedhetne vagy
hogy kezeskednie kellene minden társáért”, vagy: „Ha a házastársakat
nem tartjuk felelősnek partnerük tetteiért, miért kellene úgy
gondolnunk, hogy a kollégákat felelősnek kell tartanunk? E
felelősség-tételezés mindkét esetben a mindentudás vélelmezésével
volna egyenértékű, egy mindentudó tudósnak pedig feltehetőleg nem
lenne szüksége kollégákra” (Gilson et al., 1997). Egy harmadik
vélemény a következő szavakkal adott hangot nyílt szkepszisének arra
vonatkozólag, hogy egy többszerzőjű közlemény esetében a
felelősséget minden társszerzőnek viselnie kellene: „Ez vagy ahhoz
vezetne, hogy minden, egy szerzőnél több által jegyzett közleményt
vissza kell utasítanunk, vagy egy olyan mérvű nagylelkűség
tiszteletben tartását követelné meg, mely alapján a tudósok
belenyugszanak saját karrierjük lerombolásába az olyan esetekben, ha
történetesen egy csaló tudóssal közös laborban dolgoznak” (Gilson et
al., 1997). Egy, a University of Newcastle számos orvos kutatója
által kitöltött kérdőív alapján készített jelentésből pedig az
derült ki, hogy e tudósok jelentős hányada nem tudta visszaidézni az
ICMJE szerzőségre vonatkozó, alapvető elvárásait, amikor pedig
elárulták nekik, mik is voltak ezek, azokat elfogadhatatlannak
tartották. A válaszadók közül sokan (49%) olyan helyzetekről is
beszámoltak, amikor megítélésük szerint valaki jogosult lett volna a
szerzőségre, ám mégsem tüntették föl akként. Összességében úgy
látszik, hogy a kutatók inkább a szerzőség korlátozott, nem pedig a
globális felelősséget maga után vonó fogalmával rokonszenveznek, a
szerzőséget pedig olyasminek tekintik, amit nem csak azokra kellene
kiterjeszteni, akik elvileg minden egyes részeredményt védelmükbe
tudnak venni, hanem mindenkire, aki hozzájárult a kísérlet
megvalósításához, tehát a laboránsokra vagy azokra a gyakorló
orvosokra is, akik a páciensek felkutatásában és követésében vettek
részt, ám alig vagy semmilyen részük nem volt az adatok
kiértékelésében. A szerzőség elsődlegesen az érdemhez és a munkához,
s nem az abszolút felelősséghez kötött felfogását nemcsak a
„munkások”, hanem némely tapasztalt tudós is a magáénak érzi, ez
pedig az érdemek a fiatalabb kollégáikkal és beosztottjaikkal való
(implicite vagy explicite felvállalt) elosztását is befolyásolja.
Például a tiszteletbeli szerzőség megjelenése is azon szemlélet
fontos bizonyítéka, miszerint egy laboratóriumvezetőre, aki a
helyszínt, a felszerelést vagy a presztízst biztosította, és aki
segítséget nyújtott az anyagi támogatásokhoz és a publikációkhoz
való hozzáféréshez, (önmaga és talán a kollégái is) egyfajta
befektetőnek tekintenek. Egy „jelen nem lévő” laborvezető szerepe
azon orvos szerepéhez hasonló, aki a páciensek felkutatásában
vállalt szerepet, ám nem feltétlenül vett részt az adatok
kielemzésében vagy a végső szövegváltozat megfogalmazásában. Talán
sem az igazgatónak, sem pedig az orvosnak nincs oroszlánrésze a
specifikus eredményekben, ám mégiscsak ők voltak azok, akik lehetővé
tették ezen eredményeket. Bizonyos tekintetben a tiszteletbeli
szerzőség egy, a korai modernitás korában igen általános jelenségére
emlékeztet: egy mű azon patrónusnak ajánlására, aki támogatta a
szerzőt, vagy aki kiemelt szociális státuszánál fogva
legitimációhoz, közismertséghez és a könyvében közzétett állítások
plagiarizálásával szembeni védelemhez tudta segíteni a szerzőt
(Biagioli, 1996). Ha valaki úgy ítéli meg, hogy e praxis akkoriban
még elfogadható volt, ma azonban már nem az, ez nem azt jelenti,
hogy a régebbi korok tudósai etikátlanok lettek volna, pusztán azt,
hogy a szakmai etikák nem történelmi kontextustól függetlenül létező
princípiumok, sokkal inkább olyasmik, amelyek együtt fejlődtek ki a
tudomány jutalmazási rendszerével. Azok a kutatók, akik szembeállnak
a szerzőség azon definíciójával, miszerint az inherens módon
individuális (mintsem kollektív) és az abszolút (semmint a
korlátozott) felelősséghez kötött, úgy tűnik, hogy a korporatív
érdem és befektetések fogalmiságában gondolkodnak – olyan
befektetésekében, melyeket a szerzőségi érdemmel „fizetnek vissza”.
S bár könnyű észrevenni, milyen mértékben állnak is szemben e
praxisok a tudomány jutalmazási rendszerének logikájával, azok
nagyon is akkurátusan tükrözik a kutatók nagy volumenű, jelentős
forrásigényű s időben és térben is kiterjedt projekt során kialakuló
szemléletmódját. Ezek széles körűek és kvázi-kapitalisztikusak.
Kvázi-kapitalisztikusnak nevezem őket, mert az akadémiai
orvostudományban a szerzőség továbbra is a név, és nem pénz kérdése.
Annyiban kapitalisztikus csupán, amennyiben a szerzőséget úgy
kezelik, mintha az egy részvény lenne egy bizonyos projektben,
illetve amennyiben a felelősséget is korporatív módon fogják fel.
Így tekintve a felelősség nem abszolút fogalom (ahogy azt a tudomány
jutalmazási rendszere megkövetelné), inkább olyasvalami, amely csak
a résztvevő saját részvényére korlátozódik a projektben. Az ICMJE és
a nagy volumenű projektek néhány résztvevőjének az álláspontja
közötti különbséget a következőképp foglalhatjuk össze: az ICMJE a
tanulmányokban szereplő specifikus állításokra vonatkozó
felelősségre fókuszál, míg utóbbiak a szerzőséget azon résztvevőkhöz
kapcsolják, akik a tanulmány lehetőségfeltételeit biztosították. Az
ilyen típusú felosztás nem új. A korábban tárgyalt típusú
distinkciókat reprodukálja (logikájukat, de nem tartalmukat
tekintve): a szabadon felhasználható és a magántulajdon közöttit, a
tudomány esetében pedig a specifikálatlan természet/igazság és a
specifikus igaz állítások között húzódót. Az ICMJE úgy fogalmaz,
hogy „pusztán a pénzügyi támogatás előteremtésében vagy az
adatgyűjtésben való részvétel nem jogosít (fel) a szerzőségre”, azaz
az ICMJE a szerzőséget kizárólag azokhoz a (rész)feladatokhoz köti,
melyek specifikus eredményre vezettek, s nem pusztán a
lehetőségfeltételek megteremtéséhez járultak hozzá. E logika mentén
a gyakorló orvosokra, akik a páciensek felkutatásában vettek részt
(vagy más szempontból egy eszközgyártóra, egy laborasszisztensre,
egy karbantartóra vagy egy „személyesen jelen nem lévő”
laborigazgatóra), olyan résztvevőkként tekintenek, akik munkája nem
volt specifikus a projekt szempontjából. Bár valóban hozzájárultak
annak létrejöttéhez, ám ahhoz már nem, hogy annak eredménye X, s ne
Y legyen. Tehát az az egyén tekintendő szerzőnek, aki
behelyettesíthetetlen, akinek a részvétele a tanulmányban az
eredmények szükséges és elégséges feltétele volt. E fogalmiság
keretében a szerző a „(per)döntő kísérlet” egyfajta megtestesült
megfelelője volna. Ennek megfelelően az igazság egy akként felfogott
kísérlet eredménye, amely több, lehetséges eredménye közül csak
egyetlen lehet: a kísérlet lefolytatása előtt valódi okként
feltételezett ok eredménye. Az ICMJE szerzőségre vonatkozó irányelve
mintha a természeti kauzalitás iménti modelljét kívánná átültetni az
emberi tevékenységek szférájába. A szerző az a személy – és csak ő
az a személy –, aki a kutatási projekt eredményét „okozta”.
Természetesen egy cikkhez több szerző is tartozhat, ám az ICMJE
irányelvei a többszerzőjűséget különálló szerzők gyűléseként
kezelik, mindegyiküket teljes mértékben individuálisként és teljes
mértékben felelősként tételezve. A társszerzőség nem jelenthet
korporatív szerzőséget. Ha azonban az ICMJE álláspontja koherens, az
legalább két további kérdést vet fel. Az első: mennyiben is
alkalmazható a döntő kísérletből következő természeti kauzalitás
szemlélete egy olyan környezetre, amelyben az emberi részvétel
időben megszakításokkal tagolt és térben is megosztott? Eltérően a
minden almára minden időben ható gravitációtól, egy kutatási projekt
különböző aspektusain több ember munkálkodik gyakran különböző
időben és különböző helyszíneken. A másik egy olyan taxonómia
gyakorlati megvalósíthatóságának (s nem konceptuális
helytállóságának) a kérdése, mely különbséget tesz a valódi szerzők
érdeme és azoké között, akik csak a „köszönetnyilvánítási érdemre”
jogosultak. A második kérdéssel kezdve: úgy tűnhet, hogy a
tudományos érdem kategóriáinak a szerzőségen kívüli valuták
bevezetése általi kiszélesítése elméletileg az érdemadás új
formáinak irányába vezethetné el azt a nyomást, amely az egyéni
szerzőség korporatív alkalmazásaihoz vezetett. Jelenleg azonban a
legtöbb kutató számára nem sokat ér, ha a nevük a
köszönetnyilvánítási szekcióban vagy más függelékben van feltüntetve
(az ICMJE elvárásai alapján), lévén ezen érdemek nem követhetők
nyomon a számítógépes keresések által. Manapság pedig a
biomedicinában a szerzői funkció szempontjából e kereshetőség döntő
jelentőségű. Ezen túlmenően a szerzőség iménti megreformálása csak
akkor volna működőképes, ha nemcsak a kutatókat, de azokat is
alapvetően átképeznék, akik a munkahelyek, az előmenetel és a
pénzügyi támogatás szempontjából értékelik őket.
Az idő, a tér és a munka kompressziója
Az első, bonyolultabb kérdésre visszatérve, úgy vélem, hogy egy
kétfokú, a teljes körű – a közzétett állítások igazáért
felelősséggel tartozó – szerző és mindenki más – akik „pusztán” ezen
állítások lehetőségfeltételeit biztosították – között különbséget
tevő rendszerrel nem egy fokozatos érdemskálát vezetnénk be, hanem a
közreműködők két osztálya közötti összemérhetetlenséget. Az ICMJE
irányelvei, melyek az időben és térben megosztott kollaboratív
projektek egész sorát az egyéni erőfeszítésekre és a teljes
felelősségre alapuló modellre törekszenek redukálni, az individuális
szerző elképzelésének szó szerinti kiterjesztését tükrözik. Ezzel az
iménti irányelvek egy hosszú múltra visszatekintő tradícióba
illeszkednek, amely az individuális szerző tevékenységét
hangsúlyozta a tudás előállításának folyamatában annak más
szegmenseivel szemben. Az irodalomban a szerző jogi fogalma a XVIII.
században alakult ki, főként mert így olyan nem anyagi objektumokat
is be lehetett vonni a magántulajdon kategóriájába, mint a
kifejezésforma és kreativitás; mely kategória korábban csak az
anyagi létezőkre vonatkozott. Mind az írók, mind pedig kiadóik
szembesültek azzal a költséggel, amelyet azon szerzői jogbitorlás
okozott – melyet a könyvekről alkotott azon korai felfogás
eredményezett, miszerint azok olyan tárgyak, melyeket valaki
megvesz, a tulajdonának tekint, majd pedig úgy és arra használja,
amire csak akarja (beleértve azok újraelőállítását is). A szellemi
tulajdonjog birtokosának tekintett szerző alakja a könyv vásárlója
tulajdonjogának korlátozása céljából fejlődött ki, arra hivatkozva,
hogy a könyv többet tartalmaz puszta anyagiságánál – azaz van
valami, amit nem lehetett átruházni az adásvétel aktusával. A szerző
tehát egy piaci konstrukció volt, mely a könyvkereskedőket és az
írókat is nagyon boldoggá tette. Ám felmerülhet a gondolat, hogy az
ezen újsütetű tulajdonjogok birtokosaként értett individuális szerző
hangsúlyozása helytelen képet közvetített az emberi tevékenységek
azon hosszú soráról, melyek által az irodalmi mű létrejött. E
félreábrázolás egyfajta kompressziót és szelekciót is magában
foglalt. Az individuális szerző romantikus géniusznak tekintett
történeti figurája az iménti, az emberi tevékenységek kompressziója
általi félreábrázolás epitómája. Ebből következőleg a „műre” úgy
tekintettek, mint ami a kreativitás egy azonnali aktusából, nem
pedig a papírkészítők, betűmetszők, szerkesztők, tipográfusok,
nyomdászok, könyvkötők és könyvárusok időben elnyúló munkájából
keletkezik (az azt megelőző irodalmi művek azon sorát nem is
említve, melyekből a szerző az „ihletét” merítette) (Woodmansee,
1984). Ha nem is oly drasztikus, de egy ehhez hasonló kompresszió és
szelekció a tudományos szerző alakjában is megtalálható. A kísérleti
filozófia XVII. századi megjelenésétől fogva az individuális szerző
alakja gyakran az eszközkészítők és laboratóriumi kisegítők
hozzájárulásának elhallgatásán alapult, akikre alacsony társadalmi
pozíciójuk és hitelességük révén nem az igaz tudás felfedezőiként
tekintettek, és akik nevét a közzétett beszámolókból rendre
kihagyták. A történelem folyamán tehát a szerző mindig is inkább a
tudományos érdem és szellemi tulajdon számontartásának hatékony
kellékeként funkcionált, mintsem a tudás felfedezésére irányuló
gyakorlatok pontos leírásának eszközeként. A szerzőalapú
számontartási formák feszültségei a kezdetektől jelen voltak, azok a
tudás előállításának komplexebbé és kiterjedtebbé válása nyomán
(mind a tudományos, mind pedig a piaci ökonómiában) azonban még
nyilvánvalóbbá váltak. Az ICMJE irányvonalaiban megfogalmazott
kétlépcsős érdemtaxonómia logikája e történeti példákéval analóg: A
határt mindkét esetben a szerző és azok között húzzák meg, akik
megteremtették a szerző specifikus eredményeinek
lehetőségfeltételeit. A kortárs biomedicinában a szerző definíciója
nem kreativitásán vagy egyéni kifejezésmódján alapul, hanem a
felelősségén. Bár a szerzőt meghatározó paraméterek különbözőek, ám
a logika diszciplínákon és – kisebb mértékben – történelmi
korszakokon átívelve mégis ugyanaz. Tény, hogy az ICMJE
irányelveiben megfogalmazott szerző nem egy hiperindividualizált
zseni. Egy ilyen figura jól működött a szerző (vagy könyvkereskedői)
szellemi tulajdonra vonatkozó igényének legitimálása szempontjából,
az irodalmi termék előállítását így egy olyan folyamatnak állítva
be, mely során a szerző (szinte) semmit nem kölcsönzött az őt
körülvevő kultúrából. A folyóirat-szerkesztőket azonban elsősorban
nem a szellemi tulajdon maximalizálása érdekli, hanem a felelősség
kérdésének a tisztázása. Ekképp a szerkesztők az individuális szerző
alakját nem a kreatív zseni értelmében fogják fel, hanem azon
személyt értik alatta, aki a kutatás folyamatának azon aspektusaiért
tartozik felelősséggel, melyek a tudás előállításának folyamata
során állandónak és változatlannak tekinthetők: a munka
alapkoncepciójáért, az összegyűjtött adatok elemzéséért és a
közlemény megszövegezéséért. A szellemi tulajdonjogban az
individuális géniusz az az egyén, aki képes a semmiből teremteni,
míg a tudományban az individuális szerző az a személy, aki képes
folyamatosságot és konzisztenciát vinni az egyébként heterogén
folyamatokba. Noha az egyik alak esetében az azonnaliság, a
másikéban pedig az állandóság a hangsúlyos, mindkettő a végső termék
lehetőségfeltételektől való demarkálásának eszközeként funkciónál.
Éket verve az elképzelés és a megvalósítás közé, az ICMJE irányelvei
két kategóriába osztják a kutatási gyakorlatokat: az egyikbe azok
kerülnek, melyek egységesek, változatlanok, és elvben már a projekt
kezdetén lefektették őket; a másikba pedig azok, melyek különböző
időkben és helyszíneken megszülető és kialakuló diverz
tevékenységekből, ötletekből és meglátásokból állnak össze –
melyeket tehát jóval bonyolultabb akkurátusan számon tartani. Az
adatok gyűjtése helyett az adatok elemzésének hangsúlyozása arra
irányuló kísérletnek tekinthető, mely a térben és időben
diverzifikált munkafolyamatokat egy specifikus helyszínen és időben
megvalósuló tevékenységgé akarja kompresszálni. Noha aligha vitatná
bárki, hogy az eredmények dokumentálása lényegi hozzájárulásnak
tekintendő bármely tudományos projekt esetében, ám maga egy ilyen
dokumentum szövege – mely jól körülhatárolható és könnyen
hozzáférhető – ugyancsak felette kézhez álló a számontartás
szempontjából. Olyan, a változásnak nem kitett dokumentum, amely
mintegy megfagyott az időben, több helyszínen is hozzáférhető, s
mégsem változik – szemben azokkal a komplex, időben és térben
széttagolt tevékenységekkel, melyek összegzésének tekintik azt. Ám
bármily logikusnak és meggyőzőnek is tűnjön ez a megközelítés, ettől
még korántsem biztos, hogy a munka alapkoncepciója egy vagy több
különálló egyénhez köthető, vagy, hogy – a munkafolyamatok különböző
kutatók közötti megosztása miatt – ezen alapkoncepciót a projekt
kezdetén fektethetik le egyszer és mindenkorra. Hasonlóképpen,
elméletileg az sem feltétlenül következik belőle, hogy a végső
szövegváltozat megfogalmazását kellene azon érdemmel (a
szerzőségével) jutalmazni, melyet összemérhetetlennek tekintenek
(ahelyett, hogy egyszerűen fontosabbnak tartanák) a más
részfeladatokért felelősséggel tartozók számára kiosztott érdemmel.
Nem arról van szó, hogy a „munka alapkoncepciója” pusztán egy nagy
meggyőzőerejű fikció volna, hogy a kutatás írott formátumú
végeredményének a hangsúlyozása merő fetisizmus lenne, vagy hogy az
ICMJE irányelvei elhibázottak volnának. E javasolt irányelveket a
tudomány jutalmazási rendszerének logikája predeterminálja. A dolog
lényege abban rejlik, hogy a szerzőség szempontjából konstitutívnak
tekintett faktorok megválasztásában az tükröződik, hogy a
számontartás irányelveit a liberális ökonómiával való szimbiózisuk
is formálta. E logika olyan kategóriákkal operál, melyek inkább
szolgálják a számonkérési folyamatokat, mint a kutatási gyakorlatok
globális leírását.
Úgy gondolom, senkinek sincs ellenvetése azzal
kapcsolatban, hogy a tudományban szükség van a számonkérhetőségre
vagy a felelősségre. Ám a felelősséget az azt számon kérni hivatott
protokolltól független, ahhoz képest előzetesen fennálló létezőként
kezelik. A szerzőség azonban nem pusztán a tudás előállításának
folyamatában betöltött emberi tevékenység számonkérésének a
következménye, hanem éppen az a kategória, mely egy ilyen
számonkérés lehetőségfeltételét biztosítja. A szerzőség egyszerre
számonkért és számonkérő. Amit szerzőségnek tekintünk a tudományban
és szellemi tulajdonnak a liberális gazdaságban, koegzisztensek azon
számonkérési rendszerekkel, melyek e kategóriákon mint konstitutív
előfeltételeken – és nem mint a működésük keretéül szolgáló
rendszertől függetlenül létező, empirikus kategóriákon – nyugszanak.
Következtetések
A történelem során a jogszabályok folyamatosan módosultak és
alakultak annak érdekében, hogy az új termelési formák és
érdekcsoportok megjelenéséhez igazodhassanak. A különféle nemzeti
jogrendektől eltérően a tudomány jutalmazási rendszere számára jóval
kevesebb eszköz állt a rendelkezésére az esetleges történelmi
változásokhoz való alkalmazkodás érdekében. Véleményem szerint,
ennek oka abban keresendő, hogy annak logikája történetileg az
igazság és a felelősség abszolút felfogásával fonódott össze. Úgy
vélem azonban, hogy a tudomány jutalmazási rendszere piaci irányú
megreformálásával sem lehetne elérni a szerzőség önmaga által önnön
céljaként kitűzött flexibilitását. Egyrészről a liberális gazdaság
és a tudomány jutalmazási rendszere nem függetlenek egymástól, hanem
komplementer viszonyban állnak, kettőjük kapcsolódási pontja pedig a
szabadon felhasználható dolgok ködös kategóriája. Egyfelől a
szabadon felhasználhatóság szférája legitimálja a liberális
demokráciát, azon belül pedig a magántulajdon fogalmát, másfelől
pedig ezáltal alapozható meg az igazság univerzálisként,
transzparensként és érdekmentesként értett fogalma is. A tudomány és
a liberális ökonómia is egy specifikációs folyamat keretében hoz
létre értékeket (legyen az egy igaz tudományos állítás vagy szellemi
tulajdon), mely folyamat útja – a szóban forgó ökonómia függvényében
– vagy a szabadon felhasználható felől vezet a magántulajdon
irányába (az egyén kreatív kifejezésformáján keresztül), vagy a
szabadon felhasználható szféráján belül halad a specifikálatlan
természet irányából a specifikus igaz kijelentések felé (az egyéni
tudós felelősségén át). Dióhéjban: a liberális gazdaság alapvető, a
szabadon felhasználható és a magántulajdon közötti dichotómiája a
tudomány világában – mutatis mutandis – az érdem, a szerzőség, a
felelősség és az igazság alapjainál, a lehetőségfeltételek és
specifikus állítások között húzódik. A specifikus, individuálisan
előállított állítások és termékek, valamint az ezeket lehetővé tevő
dolgok közötti alapvető különbségtétel mindkét esetben szükségszerű,
egyszersmind inherens instabilitást eredményez. Következésképp a
tudomány és a piac szerzőségdefiníciói – az e megkülönböztetésben
gyökerező definíciók – pusztán ezen instabilitást testesítik meg.
Így pedig egy korporatívabb és piacibb alapú szerzőség felé történő
fogalmi elmozdulás sem oldaná meg a tudományos szerzőséget
alapjaiban átható fogalmi feszültségeket. Noha magam kedvelem a
hibrideket, jelen esetben a piaci és a tudományos szerzőség
keresztezése által nem két különböző, egymást kölcsönösen erősítő
entitás egyesülne, hanem két együtt (bár komplementer viszonyban)
kifejlődött és hasonló típusú feszültségektől terhelt kategória.
Terméketlen keresztezés volna ez. Ugyanakkor az ICMJE-éhez hasonló
irányelvekből, melyek a tudományos és a piaci ökonómia
szétválasztásának a megerősítését célozzák, valószínűleg több
elégedetlenség, mint életképes megoldás születik. A kettő közötti
határ megerősítése nem fogja megoldani a problémát, lévén az mindkét
rendszer esetében azokon belül keresendő. E két különböző és
egymással komplementer viszonyban álló ökonómia egyre közelebb
kerülése csak nyilvánvalóbbá tette a már korábban is fennálló
problémákat. Összességében nem gondolom, hogy rendelkezésre állnának
a tudományos szerzőség forradalmának és új paradigmáinak a
feltételei. Annyi feszültséggel terhelt a legkülönbözőbb irányokból,
hogy a tudományos szerzőség minden inherens instabilitása ellenére
szinte mozdíthatatlanná vált. Noha implicite tisztában vagyunk
azzal, hogy szükséges volna új alapokra helyezni a szerzőséget, úgy
vélem, a megoldási javaslatok könnyen azon kapják magukat, hogy a
saját farkukba harapnak, gyakran épp azon feszültségeket
reprodukálva, melyeket fel akartak oldani. Ez nem az elszántság vagy
az átgondoltság hiánya miatt alakult így. Egy fogalmilag „helyes”
definíció légvárának hajszolása helyett azonban egy pragmatikusabb
pozíciót is felvehetünk, belátva, hogy a (tudományos vagy bármilyen)
szerzőség mindig is kompromisszumok kérdése volt, és még nem állt
elő olyan új helyzet, amelytől ez megváltozott volna. Az e
kompromisszumra épülő logika azonban felveti annak a kérdését, mely
testületek tiszte volna annak a megvitatása. A szabályozásokról
jelenleg folyó viták azonban, legyenek logikailag oly koherensek és
jószándékuak is, döntően felülről szerveződők. Ez pedig olyan
infrastruktúrák szükségességére utal, melyek alkalmasak arra, hogy
lehetőséget biztosítsanak a különböző szerepű és tapasztalatú
kutatók reprezentatív része számára a jövőbeli, a szerzőségre
vonatkozó protokollok demokratikus megalkotásában való részvételre.
Lévén jórészt szerkesztők és adminisztratív dolgozók vitatkoztak
eddig róla, a szerzőséget adminisztratív problémaként állították be.
Ám az ezzel szemben egy olyan probléma, melynek gyökerei oly
messzire és mélyre nyúlnak, hogy feloldásához a tudomány jutalmazási
logikájának egyfajta „alkotmánymódosítása” volna szükséges. Végső
soron az igazi kihívás éppen ilyen infrastruktúrák kialakítása
lenne, hogy megteremthessük a széles körű viták lehetőségét és a
tudományos szerzőség valóban használható definíciójának
lehetőségfeltételeit.
Kulcsszavak: szerzőség, tudományos érdem, tudományos felelősség,
lektorálás, tudományetika, ajándék szerzőség, szellem szerzőség
IRODALOM
Alexander, Robert (1977): Editorial:
Trends in Authorship. Circulation Research. 1, 4, 281–282. •
WEBCÍM
Angell, Marcia (1986): Publish or Perish:
A Proposal. Annals of Internal Medicine. 104, 261–262. DOI:
10.7326/0003-4819-104-2-261
Barthes, Roland (1977): The Death of the
Author. Palgrave, New York
Benjamin, Walter (1969): The Work of Art
in the Age of Mechanical Reproduction. Schocken Books, New York
Biagioli, Mario (1996): Etiquette,
Interdependence, and Sociability in Seventeenth-Century Science.
Critical Inquiry. 22, 2, 193–238. •
WEBCÍM
Boyle, James (1996): Shamans, Software,
and Spleens: Law and the Construction of Information Society.
Harvard Universit Press, Cambridge, MA
Bourdieu, Pierre (1975): The Specificity
of the Scientific Field and the Social Conditions of the Progress of
Reason. Social Science Information. 14, 19–47. DOI:
10.1177/053901847501400602
Caelleigh, Aleister S. (1991): Credit and
Responsibility in Authorship. Editorial. Academic Medicine. 66, 11,
676–677.
Culliton, Bob (1988): Authorship, Data
Ownership Examined. Science. 242, 4879, 657–658.
DOI:10.1126/science.3187510
Dardik, Henry (1977): Multiple Authorship.
Surgical Gynecology Obstetrics. 145, 3, 418.
Dingell, John (1993): Misconduct in
Medical Research. The New England Journal of Medicine. 328, 22,
1614. DOI:10.1056/NEJM199306033282207 •
WEBCÍM
Engler, Robert – Covell, J. W. – Friedman,
P. J. – Kitcher, P. – Peters, R. M. (1987): Misrepresentation and
Responsibility in Medical Research. The New England Journal of
Medicine. 317, 22, 1383–1389. DOI: 10.1056/NEJM198711263172205
Foucault, Michael (1977): What is an
Author? In: Bouchard, Donald (ed.): Language, Counter-Memory,
Practice. Cornell University Press, Ithaca, 120–135. •
WEBCÍM
Garfield, Eugen (1982): Editorial: Author!
The Lancet. 320, 8309, 1199. DOI:10.1016/S0140-6736(82)91211-9
Gilson, M. K. – Baskin, T. I. – Pasachoff,
J. – Loehle, C. (1997): Responsibility of Co-Authors. Science. 275,
5296, 11–14. DOI:10.1126/science.275.5296.11e
Godlee, Fiona (1996): Definition of
„Authorship” May be Changed. British Medical Journal. 312,
1497–1502. •
WEBCÍM
Goldstein, Avram (1988): Collaboration and
Responsibility. Science. 242, 4886, 1623.
DOI: 10.1126/science.3201249
Hesse, Carla (1991): Publishing and
Cultural Politics in Revolutionary Paris. Univ. of California Press,
Berkeley
Horton, Richard (1997): The Signature of
Responsibility. The Lancet. 350, 9070, 5–6. DOI:
10.1016/S0140-6736(05)66236-8
ICMJE Guidelines (1997) •
WEBCÍM
Kevles, Daniel (1996): The Assault on
David Baltimore. The New Yorker. 27 May. 94–109.
Lange, David (1981): Recognizing the
Public Domain. Law and Contemporary Problems. Fall, 147–178. •
WEBCÍM
Laskin, Daniel M. (1987): The Rights of
Authorship. Journal of Oral and Maxillofactorial Surgery. 45, 1, 1.
DOI:10.1016/0278-2391(87)90075-9
Leash, Evangeline (1997): Is It Time for a
New Approach to Authorship? Journal of Dentist Research. 76, 3,
724–727. DOI: 10.1177/00220345970760030101 •
WEBCÍM
Litman, Jessica (1990): The Public Domain.
Emory Law Journal. 39, 4, 965–1024.
Marshall, Eliot (1997a): Companies Rush to
Patent DNA. Science. 275, 5301, 780–781. DOI:
10.1126/science.275.5301.780
Marshall, Eliot (1997b): Gene Fragments
Patentable, Official Says. Science. 275, 5303, 1055.
DOI:10.1126/science.275.5303.1055d
Merton, Robert K. (1973): The Normative
Structure of Science. The Sociology of Science: Theoretical and
Empirical Investigations Chicago. University of Chicago Press,
Chichago
Nelkin, Dorothy (1984): Science as
Intellectual Property. MacMillan, New York
Phillips, Jeremy – Firth, Alison (1995):
Introduction to Intellectual Property Law, 3rd Edition.
Butterworths, London
Relman, Arnold (1979): Publications and
Promotions for the Clinical Investigator. Clinical Pharmacology and
Therapeutics. 25, 5, 673–676.
Rennie, Drummond – Flanagin, Annette
(1994): Authorship! Authorship! Guests, Ghosts, Grafters, and the
Two-Sided Coin. The Journal of the American Medical Association.
271, 469–471. DOI: 10.1001/jama.1994.03510300075043
Shapiro, David W. – Wenger, N. S. –
Shapiro, M. (1994): The Contributions of Authors to Multiauthored
Biomedical Research Papers. The Journal of the American Medical
Association. 271, 438–442. DOI: 10.1001/jama.1994.03510300044036.
Smith, James (1994): Gift Authorship: A
Poisoned Chalice?. British Medical Journal. 309, 1456–1457. DOI:
10.1136/bmj.309.6967.1456 •
WEBCÍM
Smith, Richard (1997): Authorship: Time
for a Paradigm Shift? The Authorship System Is Broken and May Need a
Radical Solution.
British Medical Journal. 314, 992. DOI:
10.1136/bmj.314.7086.992 •
WEBCÍM
Smith, Richard – Horton, Richard (1997):
Time to Redefine Authorship. British Medical Journal. 312, 7033,
723. •
WEBCÍM
Strub, Richard L. – Black, F. William
(1976): Multiple Authorship. The Lancet. 308, 7994, 1090–1091. DOI:
10.1016/S0140-6736(76)91010-2
Walker, Paulette (1996): 1865 Law Used to
Resolve Scientific Misconduc Cases. The Chronicle of Higher
Education. 26, A29
Walker, Paulette (1997): Appeals Court
Overturns a False-Claim Ruling Against U. Of Alabama at Birmingham.
The Chronicle of Higher Education. 4, A37
Woodmansee, Martha (1984): The Genius and
the Copyright: Economic and Legal Conditions of the Emergence of the
‘Author’. Eighteenth-Century Studies. 17,4, 425–448. DOI:
10.2307/2738129
Zuckerman, Harriett A. (1988):
Introduction: Intellectual Property and Diverse Rights of Ownership
in Science. Science, Technology, and Human Values. 13, 1–2, 7–16.
LÁBJEGYZETEK
1 A fordítás a szerző
engedélyével történt, a következő angol nyelvű eredeti alapján: The
Instability of Authorship: Credit and Responsibility in Contemporary
Biomedicine. The FASEB Journal. 1998. 12, 1, 3–16. Fordította Bodnár
János Kristóf.
<
2 A leginnovatívabb
javaslattal eddig Drummond Rennie, a The Journal of the American
Medical Association helyettes szerkesztője állt elő. Egy 1996-ban,
Nottinghamban tartott, a The Lancet, a British Medical Journal, a
Locknet (egy nemzetközi, a szakmai lektorálást kutató hálózat) és a
University of Nottingham által szponzorált konferencián a „szerző”
„közreműködő”-re cserélését javasolta. A közreműködőket a cikk címe
alatti sorban kellene föltüntetni, míg hozzájárulásuk típusát
lábjegyzetben megjelölni. Emellett pedig azon közreműködőre, akik a
leginkább jártasak a projekt minden aspektusában, „jótállóként”
kellene hivatkozni, és az ő tisztük lenne minden, a közleménnyel
kapcsolatban felmerülő kérdés megválaszolása (Leash, 1997).
<
3 Néhányan azonban azon
véleményüknek adtak hangot, hogy azokkal a tudósokkal szemben, akik
ellen visszaélés gyanúja miatt folytatnak vizsgálatot, az ORI nem
teljesen fair módon jár el. Az ORI többek között nem választja szét
a vizsgálati és a vádemelési feladatköröket, továbbá csak akkor tart
meghallgatásokat (ha a vádlott igényli), amikor már megalapozottnak
találta a visszaélést. A „Baltimore-ügyet” vizsgálva Daniel Kevles
is azt állítja, hogy: „Imanishi-Kari szándéka és akarata ellenére
sem részesülhetett valódi védelemben. Az OSI ([Office of Scientific
Integrity] az ORI elődintézménye) egyesítette a nyomozó, az ügyész,
a bíró és az esküdtszék feladatait, s mindegyikben a Csillagkamarára
jellemző módon járt el” (Lásd Kevles, 1996). A tulajdonjogról a
szerző romantikus alakjába vetett hit miatt kialakult elképzelések
szélsőségesek, mert a szerző munkáját a semmiből teremtésként, nem
pedig a közkincsek szférájában található anyagok újraelrendezéseként
ábrázolják. E nézetek eredetét Martha Woodmansee The Genius and the
Copyright: Economic and Legal Conditions of the Emergence of the
Author című cikke tárgyalja (Woodmansee, 1984).
<
4 Arnold Relman a
következőképp fogalmazott: „A szerzőség lényegi kritériuma a
befektetett szellemi munka minősége. Egy tudományos közlemény
kreatív teljesítmény, a genuin produktivitás bizonyítéka, a
társszerzőség pedig a közlemény létrehozásába fektetett kreatív
munkában való lényegi részvétel egyértelmű bizonyítéka kell legyen.
Ebből következőleg – véleményem szerint – az akkurátus technikai
jellegű segítségért vagy az adatgyűjtésért kvázi fizetségként
felajánlott társszerzőség esetében ez az alapelv nem teljesül”
(Relman, 1979).
<
5 A nagy részecskefizikai
kísérletekre vonatkozó szerzőségi protokollokról lásd Galison The
Collective Author című, a What is a Scientific Author? című, a
Harvard University-n, 1997 márciusában rendezett konferencián
elhangzott előadását. Figyelemre méltó, hogy a csalás és a
felelősség iránti érdeklődés nem olyan erős a fizikusok, mint az
orvostudományi kutatók körében.
<
6 A NIH-ben (National
Institutes of Health, Országos Egészségügyi Intézetek) 1988. május
31-én a Tudományos szerzőségről tartott előadás jegyzőkönyve Alan
Schechter nyilatkozatával kezdődik, melyben Schechter a konferencia
apropóját „egy itt, az NIH-ban elkövetett vélelmezett csalás
kivizsgálásának a részben tragikus eredményében” jelöli meg.
<
7 Walter W. Stewart és Ned
Feder lelkiismeretes elemzése John Darsee publikációiról e tendencia
paradigmatikus példája. Ebben konklúziójuk a következő: „Szokatlanul
nagy mértékben bízták a tudósokra saját tevékenységeik
szabályozását. Az önszabályozás privilégium, amit bölcsen és
szigorúan kell alkalmazni, különben elveszhet.” (Walter,
Stewart-Feder, Ned 1987)
<
8 John Dingell, a
Kongresszus tagja szerint „a tudósoknak meg kell érteniük, hogy a
legjobb út – talán az egyetlen –, mellyel elkerülhetik egy
»tudományos rendőrség« fenyegetését, ha önmaguk bizonyítják be, hogy
képesek és akarják is önmagukat szabályozni. Ez morális kérdés,
ugyanakkor saját érdekük is” (Dingell, 1993).
<
9 A The Journal of the
American Medical Association (JAMA) szerkesztői szerint: „Az
anya-kutatóintézetek olyan érmékként fogják fel a közleményeket,
melyek az akadémiai előrelépéshez vezető utat szegélyező sorompókon
való áthaladáshoz szükségesek a kutatók számára. Ha pedig az
előléptetés felett döntő testületek jól működnek, akkor legalább
annyira mérlegelnek is, mint amennyire ezen érméket számolják.”
<
|
|
