|
|
Az éhínségtől „a világ új műhelyéig”
Kína történelme rendkívül gazdag, a civilizáció egyik bölcsője, amit
sok más mellett az is bizonyít, hogy Kínában hajtották végre az első
népszámlálást, időszámításunk előtt 2238-ban (Vukovich, 1996). Ez
alkalommal nemcsak a népesség számbavételét végezték el, de adatokat
gyűjtöttek a föld minőségéről, a termékek mennyiségéről és a
mezőgazdasági művelés fokáról is. Időszámításunk kezdetén mintegy
hetvenmilliós lakosságával Kína volt a világ legnépesebb országa,
már akkor minden negyedik ember kínai volt.
Kínát a múlt század első évtizedéig az „éhínség
földjének” nevezték. Észak-Kínát gyakran sújtotta rendkívüli
szárazság, de az áradás is súlyos probléma volt, akárcsak
Közép-Kínában. Az 1876 és 1879 közötti aszály a becslések szerint
9–13 millió ember halálát okozta, ami a legsúlyosabb éhínség volt az
újkori történelemben az 1959–1961. évit megelőzően (Jordán, 2000).
Az 1959–1961 közötti éhínség áldozatainak száma 16
és 43 millió fő között szóródik (legvalószínűbb a harmincmillió
körüli veszteség), míg a hivatalos adatokból mintegy 15 millió fős
hiány olvasható ki. Az 1953-as népszámlálást követő években az
ország népessége igen erőteljesen, évente 12–18 millió fővel
növekedett. Ezzel szemben a kritikus években növekedés helyett
jelentős csökkenés következett be.
Egy kínai gazdaságtörténeti mű szerint a természeti
csapások 1959-ben és 1960-ban csak körülbelül egyharmadát idézték
elő a gabonatermés csökkenésének, a kétharmadát tehát más
tényezőknek kell tulajdonítani. Kína akkori elnöke, Liu Sao-csi
szerint is az éhínséget hetven százalékban az emberek okozták és
csak harminc százalékban a természeti katasztrófa (Riskin, 1998).
A „Nagy Ugrás” (1958–1960) és a „Kulturális
Forradalom” (1966–1977) időszaka a kínai történelem legsötétebb
lapjai közé tartozik.
A nyitás politikája (1978) óta Kína olyan gazdasági
növekedést produkált, amelyhez nincs mérhető az emberiség modern
kori történetében. Az elmúlt években sorra előzte meg a bruttó hazai
terméket (GDP) tekintve Olaszországot (2005), Franciaországot
(2006), az Egyesült Királyságot (2007), Németországot (2008) és
Japánt (2009). A Goldman Sachs amerikai gazdaságkutató intézet egyik
vezető közgazdászának számításai szerint 2027-re Kína GDP-je eléri
az Egyesült Államokét (az egy főre jutó GDP-ben azonban az USA
előnye még hosszú ideig tartható). Az Európai Unió előnye is sokáig
fennmarad, mivel gazdasági teljesítménye éppen az Egyesült Államok
és Kína együttes termelésével egyenlő (Hajnal, 2010).
Ebben nagy szerepe van annak, hogy a kínai
munkaerőköltségek rendkívül alacsonyak. E hatalmas ország először
2002-re vonatkozóan közölt statisztikai adatokat a
munkaerőköltségekről, ami akkor mindössze három százaléka volt az
Egyesült Államok munkaerőköltségének, egynegyede Brazília és Mexikó
értékeinek és kevesebb mint egytizede Hongkong, Dél-Korea, Szingapúr
és Tajvan munkával kapcsolatos kiadásainak.
A vezető exportcentrumok egyikében a
Jangce-deltában, Sanghaj feldolgozóipari alkalmazottainak éves
átlagkeresete a legmagasabb. Csöcsiang, Csiangszu és Kanton
tartományokban mind a keresetek, mind a munkaerőköltségek kisebbek,
mint Sanghajban, de jelentősen magasabbak, mint a nemzeti átlag
(Banister, 2005).
A kínai alacsony keresetek és munkaerőköltségek
versenyképessé teszik a feldolgozóipar termékeit a nemzetközi
piacon. Számos multinacionális cég Kínába telepítette át üzemeit,
hogy javítsa versenyképességét, különösen ami a munkaigényes
iparágakat illeti.
A munkaerőköltség növekedése a versenyképesség
ellen hat. Sanghaj és Kanton például egyre több feldolgozóipari cég
számára drágává válik. Kiszámították, ha egy cég Kantonból
kiköltözik, költségeinek harmadát, a munkabérnek felét
megtakaríthatja. A kérdés egyre inkább az, ha ilyen töretlenül
növekednek a kínai munkaerőköltségek, érdemes-e az üzemet Kínába
telepíteni, vagy helyette Indiába, Pakisztánba, vagy Vietnamba, ahol
különösen a textiliparban alacsonyabbak a költségek. Kína a
nemzetközi versenyképesség számára még hosszú ideig kedvező
lehetőségeket kínál, de a munkaerőköltség növekedése évről évre
erodálja az ország feldolgozóipari árelőnyét.
E hatalmas országban milliószámra vannak egyetemet
végzett fiatalok, akik igen jó műszaki és technikai képzésben
részesültek. Nemcsak szorgalmasak, hanem jól is motiváltak, akik
mindent elkövetnek, hogy munkájukat elismerjék. Már a középiskolában
nagy terheléshez szoktatják őket, a diákolimpiák matematikai,
fizikai, kémiai versenyein szinte lehetetlen leszorítani őket a
dobogóról. A világűr meghódítása, a felhőkarcolók építése, a pekingi
olimpia példaszerű megrendezése és sok más mellett például egyik
műszaki csoda a Tibet fővárosába (5000 méter tengerszint feletti
magasságban) megépített vasút. Azt elképzelni is nehéz, hogy
milyenek lehettek az építés körülményei, ha e szakaszon az utasok
oxigénpalackkal utaznak. Igen sok termék előállításában Kína
világelső. A National Geographic folyóirat szerint (2008/5) a
műfenyők 85, a játékok 80, a cipők 72, az esernyők 70 százalékát, a
mikrohullámú sütők, DVD-lejátszók kétharmadát, a fényképezőgépek és
fénymásolók felét Kínában gyártják. A sor hosszan folytatható, de az
is sokat mond, hogy a Wal-Mart áruházak áruinak 9%-a kínai. Ezt az
országot ma már megilleti az új megnevezés: „Kína a világ új
műhelye”.
A népszámlálások főbb eredményei
A Kínai Népköztársaság megalapítása (1949. október 1.) óta hat
népszámlálást hajtottak végre. Az elsőt 1953-ban, nem sokkal az
alapítás után, a másodikat 1964-ben, az 1959 és 1961 közötti
társadalmi-gazdasági válságot követően. E népszámlálások adatait
titkosították és csak az 1990-es években hozták nyilvánosságra. Az
1953-as összeírás szerint a népesség száma (Tajvan nélkül) 583
millió fő volt. Az 1964. évi cenzus 695 millió főt számlált Kínában.
A harmadik népszámlálást 1982-ben tartották az ENSZ segítségével,
amely röviddel követte az 1978. évi gazdasági reform és a „nyitott
ajtók” politikájának bevezetését. Ekkor a népesség száma már
meghaladta az egymilliárd (1008 millió) főt. A negyediket 1990-ben
hajtották végre, amely cenzus nyolc év alatt 126 milliós
népességnövekedést regisztrált (1134 millió fő). Az 1990. évi kínai
népszámlálás középpontjába a demográfiai szempontokat állították, de
sok adatot gyűjtöttek az oktatásról, a foglalkoztatásról, a migráció
okairól, a születésekről és a halálozásokról, ami nélkülözhetetlen a
kínai népességtrendek figyelemmel kíséréséhez. Az ötödik (2000. évi)
népszámlálás hivatalos eredményét 1266 millió főben határozták meg,
de az alulszámlálás ténye miatt, melynek mértéke 1,8% volt, csak
1245 millió főt írtak össze (Hajnal, 2011). E népszámlálásnál
használták fel először a térinformatika által nyújtott
lehetőségeket. A digitalizált térinformatikai rendszer integrálja a
térinformatikai információkat a népszámlálási adatokkal. A
térinformációkat a területről készített fényképekkel is
kiegészítették (Shen et al., 1999).
A hatodik népszámlálást 2010. november 1-i eszmei
időponttal bonyolították le. Ez a cenzus a népességnövekedés
jelentős lassulását rögzítette. Kína népessége 1340 millió fő volt,
ami 74 millióval haladta meg a tíz évvel korábbit. A
család-háztartások átlagos nagysága a 2000. évi 3,44 személyről
3,10-re csökkent. E változás a termékenység további mérséklésével és
a népesség migrációjának fokozódásával van összefüggésben. Kína –
szakítva a gyors népességnövekedéssel – 1979-ben bevezette az „egy
gyermek politikát”, noha az 1950-es évek teljes termékenységi
arányszáma (7,0) ekkora már 2,7-re csökkent, ami 2010-re csaknem
megfeleződött (1,4)
A cél a termékenység további mérséklése, hogy
2050-re elérjék a népességszám stabilizálódását.
Az európai arányokkal ellentétben Kínában a férfiak vannak többen,
arányuk 51,3%. A száz nőre jutó férfiak száma a tíz évvel korábbihoz
(106,7) képest csökkent, jelenleg 105,2. A népesség-összetétel egy
évtized alatt jelentősen változott, különösen a 15 évnél fiatalabbak
aránya mérséklődött drasztikusan, most 16,6%, ami 2000-ben még 22,9%
volt. A hatvanévesek és idősebbek aránya 13,3%, 2,9 százalékponttal
több, mint az előző népszámlálásnál. E változások a gyor
társadalmi-gazdasági növekedésnek, az életszínvonal jelentős
fejlődésének, az alacsony termékenységnek, az öregedésnek, az
egészségügyi és a szociális ellátás javulásának köszönhetők.
Tíz év alatt gyökeresen megváltozott az iskolai
végzettség szerinti összetétel. A százezer főre jutó felsőfokú
végzettségűek száma két és félszeresére nőtt (3611-ről 8930 főre). A
felsőfokú végzettségűek számának óriási növekedése sokat segít
abban, hogy Kína a világ legfejlettebb országai közé küzdje fel
magát. A jövőbeli gazdasági fejlődés a feldolgozóipar mellett a
szolgáltatást és a csúcstechnológiát felhasználó ágakat teszi a
növekedés motorjává. A kínai tudományos képzés is látványosan
szélesedik, már több PhD-fokozatot ítélnek oda évenként, mint az
Amerikai Egyesült Államokban. Felső középiskolai végzettsége1
százezerből 14 032 főnek volt, ami tíz évvel korábban 11 146 főt
tett ki. Az alsó középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezők számának
növekedési üteme kisebb volt (százezerből 33 961 főről 38 788 főre
emelkedett), és csökkent a csupán általános iskolai végzettséget
elérőké (százezerből 35 701-ről 26 779-re). Az analfabéták aránya is
jelentősen mérséklődött, 2010-ben rátájuk 4,1% volt, tíz évvel
korábban még 2,6 százalékponttal több. Az analfabéták legnagyobb
része az öregek korcsoportjához tartozik.
Egymillió-húszezer főnek nem a szárazföldi Kína az
állandó lakhelye, de mivel több mint három hónapja ott laktak (vagy
azt tervezték, hogy még legalább három hónapig maradnak), a
népszámlálás szereplőivé váltak. Az összeírás szerint 235 ezer főnek
állandó lakása Hongkongban van, 21 ezernek Makaón, 170 ezernek pedig
Tajvanon, míg a külföldiek közül 121 ezer jött Dél-Koreából, 71 ezer
az Amerikai Egyesült Államokból, 66 ezer Japánból, 40 ezer
Mianmarból, 36 ezer Vietnamból, 20 ezer fő Kanadából, 15–15 ezer
Franciaországból és Indiából, 14 ezer Németországból és 13 ezer
Ausztráliából. A maradék 182 ezer fő a fel nem sorolt országokra
jut. A Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal közzétette (National
Bureau of Statistics of China, 2011) Kína teljes népességének
számát. (Ismert, hogy Tajvan függetlenségét Kína nem ismeri el,
saját részének tekinti.) E szerint népessége 31 millióval több (1371
millió), mert Hongkong 7,1 millió fővel, Makaó 550 ezer fővel, míg
Tajvan 23,2 millió fővel növeli a szárazföldi Kínában összeírtak
számát.
A népszámlálásnál nagy gondot fordítottak a
minőségbiztosításra, az összeírás minden mozzanatában és
részletében, mivel különösen az 1978 előtti kínai statisztikákat
jelentős hibák terhelték (Chow, 2006). Legalább három területen
kellett jelentős tudatformáló munkát végezni. Meg kellett győzni a
családtervezési hiba miatt pénzbüntetésre ítélteket arról, hogy
korábbi büntetésüket itt nem regisztrálják, az illegális
migránsokat, hogy nem küldik vissza őket falujukba, és mindenkit
arról, hogy a népszámlálásnak nincs köze a helyi adózáshoz (Nailin,
2010).
A migráció korszaka
Az elmúlt hat évtized alatt a Kínai Népköztársaságban számos,
figyelemre méltó demográfiai változás következett be. Az 1950-es, az
1960-as és az 1970-es években a születéskor várható átlagos
élettartam jelentősen emelkedett, a termékenység pedig meredeken
csökkent. A 80-as évek második felétől terjedő időszak a nagy
migráció periódusaként jellemezhető. Ma minden nagyobb kínai
nagyvárosban jelen vannak a migránsok, akik között sokféle
foglalkozású személyt találunk. A vándorlók megváltoztatják a városi
Kína arculatát.
Az 1950-es évek végétől a Kínai Népköztársaságban
létrehozták az úgynevezett háztartás-nyilvántartási rendszert, hogy
korlátozzák a lakosság mozgásszabadságát (Liang, 2001). A rendszer
szabályozza, hogy ki hol élhet, és hol veheti igénybe a közösségi
szolgáltatásokat. Az a személy, aki el akar vándorolni, a helyi
hatóságtól engedélyt kell szerezzen. Ilyen körülmények miatt nehéz
az engedély nélküli migráns számára a városi élet. A városi
háztartás-nyilvántartási státus megszerzése létérdek, hogy igénybe
vehessék a közösségi szolgáltatásokat és támogatásokat (lakás,
orvosi ellátás, élelmiszer-beszerzés).
A 90-es évek közepe óta könnyítettek a kínai
háztartás-nyilvántartási rendszeren. Ekkor a mezőgazdasági termelés
hatékonyságának eredményeként a mezőgazdaság létszámfeleslegét 130
millió főre becsülték, ami 2000-re 200 milliós munkaerőbázisra
duzzadt. A kínai döntéshozók és tudósok – tanulva számos gyorsan
fejlődő ország városi problémáiból – azt tanácsolják: „hagyd el a
földed, de ne hagyd el falusi otthonod”. Ez a politika támogatja a
munkahelyteremtést, a vállalkozások létrejöttét a falvakban és a
kisvárosokban, így elkerülhető a még nagyobb migráció.
Az előrejelzések szerint a faluról elvándorlók
növekvő számban fogják választani a nagyvárosokat, különösen azokat,
melyek a tengerparti tartományokban fekszenek. Ezért ezen
évtizedeket nem túlzás a migráció korszakának nevezni (Liang, 2001).
A migráció ilyen ütemű növekedése váratlan a Kínai
Népköztársaság hatvanéves történetében. A jelenség a XXI. század
egyik legkiemelkedőbb eseménye a világ legnépesebb országában. A
migráció nagyban segíti az agrártársadalom modern ipari társadalommá
történő átalakulását. Emberek (főleg a parasztok) millióinak ad
lehetőséget a társadalmi mobilitásra. A migránsok keresetük egy
részét falun maradt családtagjaiknak utalják haza, amivel jelentősen
hozzájárulnak a kínai falu átalakulásához, modernizálásához és a
mezőgazdaság fejlesztéséhez. A parasztok migrációja csökkenti a falu
és a város közötti egyenlőtlenségeket. A háztartás-nyilvántartási
rendszer szűrőként hat a még nagyobb migráció megakadályozására.
Mindezek miatt még nem érkezett el az idő a háztartás-nyilvántartási
rendszer megszüntetésére.
A migráció megváltoztatta a tartományok közötti
népességarányokat. Ennek legnagyobb nyertese Kanton tartomány. E
terület nevezhető a kínai gazdasági átalakulás zászlóshajójának,
mivel az ország négy különleges gazdasági övezetéből három (közülük
is talán a leghíresebb, a Hongkonggal szomszédos Sencsen) itt
található. Jelentős népességnövekedést produkált még Sanghaj és
környéke, valamint a Peking tanácshoz tartozó terület. A szintén
tenger menti Csöcsiang tartomány is az átlagosnál jóval nagyobb
népességnövekedést ért el. A legnagyobb vesztesek: Szecsuán és Hupej
tartományok, mindkettő távol fekszik a tengertől.
|
|
|
A New York Times (2011. április 28.) egymondatos
összefoglalója a 2010. évi előzetes eredmények megismerése után: a
kínaiak mint a világ legnépesebb országának lakói a faluról városba
költözések eredményeként urbanizáltabb körülmények között élnek,
képzettebbé és idősebbé váltak, a népességnövekedés üteme fele a
megelőző évtizedének. A világ leginkább a migránsok
háromszázmillióhoz közelítő óriási tömegét tartja a legmeglepőbb
eredménynek. Az ő munkájuk is fontos eleme annak a hatalmas
fejlődésnek, gazdasági növekedésnek, amit Kína 1978 óta minden évben
megszakítás nélkül produkál.
Termékenység, halandóság
Kína legnagyobb demográfiai problémája az „egy gyermek politika”
egyik következménye, jelentősen megbomlott ugyanis az újszülöttek
között a fiú-lány egyensúly. Mivel a lánymagzatok sokkal gyakrabban
válnak abortuszok áldozatává, ma száz lány újszülöttre 118 fiú jut.
Ennek komoly következményei a párválasztás időszakában lesznek,
illetve már ma is vannak, mivel az említett politika három és fél
évtizede tartó történetének egyik „eredménye”, hogy kínai
fiatalemberek tízmilliói nem találják párjukat – mert nincsenek.
Észak-Koreából néhány tízezer fiatal nő érkezéséről folynak
tárgyalások, de ez csepp a tengerben.
2000 decemberében a kínai kormány elfogadta a Kína
népességfejlődése a XXI. században című dokumentumot, melyben
lehetővé teszik a népesedéspolitikai módszerek finomítását, de az
„egy gyermek politikát” nem adják fel. Annak ellenére sem, hogy a
népesedési világértekezletek akcióprogramjai hangsúlyozzák, hogy az
egyének reprodukciós jogai fölötte állnak az adott ország népesedési
céljainak, és a nők szabadon határozhatják meg gyermekeik számát és
születési idejét. Kínában viszont nem engedik meg a nőknek, hogy
elhagyják a fogamzásgátlók szedését, és természetesen nem dönthetnek
gyermekeik számáról és a szülés(ek) időzítéséről sem. Az „egy
gyermek politika” megvalósításában a durva módszerektől
(sterilizálás, abortuszkényszer stb.) ugyan eljutottak a humanizált
megoldási lehetőségekig, de a fejlett világ nem kis aggodalommal
figyeli a kínai népesedéspolitika eredményeit és az ezzel járó
gondokat. Sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a világ
legellentmondásosabb családtervezési gyakorlata a fejlett országokét
kövesse (Kaufman et al., 2006).
2013 végétől minden házaspár, amelyben a férj vagy
a feleség egyke, két gyermeket is vállalhat. 2014 végéig több mint
egymillió házaspár nyújtotta be kérelmét a második gyermek
vállalására. Az elmúlt 35 év egykeközpontú népesedéspolitikájának
egyik következménye, hogy megindult a kínai társadalom gyors ütemű
elöregedése, amelynek egyik mutatója (a 65 éven felüliek aránya)
becslések szerint 2050-re a teljes népesség egyharmadát is túl fogja
szárnyalni (Woo, 2002).
2010-ben mintegy 261 millió főt másutt írtak össze,
mint ahol a háztartás-nyilvántartásban szerepelt. Negyvenmillió fő
településen belül változtatta meg lakhelyét, de 221 millió ember
gyakorlatilag elköltözött a településéről. E nagyléptékű migráció a
mezőgazdasági foglalkoztatottak más nemzetgazdasági ágban való
elhelyezkedésével és a gyors gazdasági fejlődéssel magyarázható.
Kína elzárt jellegének megszűnését az is
bizonyítja, hogy az epidemiológiai jelenségek is elérték területét.
Hivatalos becslések szerint Kínában a HIV/AIDS-fertőzöttek száma
2005-ben mintegy 650 ezer fő volt (Yang – Xia, 2006). A járvány a
veszélyeztetett csoportokból kiindulva egyre inkább országos
méretűvé válik. Az új fertőzöttek között a nők aránya a világ más
országaihoz hasonlóan folyamatosan emelkedik. Napjainkban a
HIV-fertőzöttek számát a különböző becslések Kínában 0,8–1,5 millió
főre teszik (URL1).
A megfigyelések szerint a nők
HIV-veszélyeztetettségét növeli a migráció, illetve az erre
visszavezethető szexuális magatartásváltozás. A faluról városba
kerülő nők sokszor megélhetésük biztosítása érdekében alkalmi
szexuális kapcsolatokat létesítenek, egy részüknek pedig ez válik
megélhetése forrásává. A Kínában megváltozott piaci viszonyok hatnak
a foglalkoztatottságra is, a nők számára hátrányos helyzetet
teremtenek a férfiakkal szemben, azaz növekszik anyagi függőségük és
a szexualitásukkal való visszaélés, így a HIV- fertőzöttség is. A
női migránsok helyzetét az is súlyosbítja, hogy a munkaerőpiacon
csak alacsony státusú állásokban tudnak elhelyezkedni, többnyire a
szolgáltatásokban és a szórakoztatóiparban, amely stigmatizálja és
marginalizálja őket.
A halandósági viszonyok javulása a második
világháború óta világméretű, ennek köszönhető, hogy a kevésbé
fejlett országok 1945 és 1949 között született évjáratai a megelőző
öt évihez (1940–1944) képest jóval tovább élnek. Még ettől is
nagyobb javulást lehet mérni az 1950–1954 között születettek körében
a megelőző ötéves (1945–1949) korcsoporthoz viszonyítva. A feltűnő
javulás a 40-es évek végi és az 50-es évek eleji csecsemőhalandóság
ellen elért eredményeknek köszönhető. Szerepe volt még az
antibiotikumok elterjedésének, az egészséges ivóvízhez való jutás
tömegessé válásának és a védőoltások által megszerzett védettségnek.
Kína és India a kevésbé fejlett országok
népességének 45 százalékát adja. Kína már 1970 és 1979 között a
„later, longer, fewer” népesedéspolitikát követte, amely korban
későbbi gyermekvállalást, két gyermek születése között hosszabb
időtartamot és kevesebb gyermek megszületését preferálta. Indiában a
születésszám 1990 és 1995 között érte el a maximumát, azóta magas
szinten stabilizálódott (Preston – Stokes 2012).
Az urbanizáció története
Az urbanizáció története Kínában négy szakaszra osztható. Az első
szakasz (1951–1960) a falvakból a városba irányuló széles körű
migráció periódusa volt. Ez egybeesik az első ötéves tervvel
(1952–1957) és a „Nagy Ugrással”, amely 1958-ban kezdődött. A
parasztok munkájára nagy szükség volt a városokban. Ennek
eredményeként a népesség húsz százaléka 1960-ban már városokban élt.
Ebben az időszakban a falusiak milliói kerültek – ráadásul igen
könnyen – városi környezetbe.
A második periódusban (1961–1965) a városi népesség
aránya meredeken zuhant. Az ország mezőgazdasága képtelen volt
ellátni élelmiszerrel a megnövekedett létszámú városi lakosságot
(1960-ban 130 millió főt). A városi népesség számát 24 millió fővel
csökkentették, többnyire úgy, hogy hazaküldték a falvakból
elvándoroltakat.
A harmadik periódus, a „Kulturális Forradalom”
(1966–1977) idején az urbanizációs szint kissé csökkent, mivel
pártkádereket, értelmiségieket és fiatalokat küldtek vidékre. A
városi népesség aránya ebben az időszakban 17 százalék körül
mozgott.
A negyedik szakasz (1978-tól lényegében napjainkig
tart) a felgyorsult falusi-városi migráció és a növekvő urbanizáció
periódusa. Miközben jelentősen nőtt a mezőgazdaság termelékenysége,
egyre kisebb szükség volt a korábbi nagyszámú falusi munkaerőre.
Kínában az 1978 óta tartó gyors gazdasági növekedés
együtt járt egy soha nem tapasztalt ütemű urbanizációval, amely a
történelem leggyorsabb és legnagyobb ilyen jellegű változása. A
legutóbbi népszámláláson 666 millió fő városlakónak számított. A
városi népesség aránya az 1978. évi 17,9 százalékról 2010-re 49,7
százalékra nőtt, ami 493 millióval több városlakót jelent.
Összehasonlításul: az Egyesült Államok népessége 2010 decemberében
311 millió főt tett ki.
A falusi területeken élők millióinak migrációja
óriási munkaerő-piaci kínálatot hozott létre, ami a legfontosabb
tényezők egyike a „Made in China” termékek világpiaci
versenyképességében. Az új városlakók keresetükkel gyorsuló és egyre
bővülő igényt támasztanak az életfeltételek javítása iránt,
beleértve a lakásokat és élelmiszereket, a ruházatot, az
egészségügyet, az autókat, sőt a luxustermékeket is.
A városi népesség számának és az urbanizáció
szintjének meghatározása Kínában a bonyolult kérdések közé tartozik.
Ennek egyik oka, hogy a városi népesség definíciója folyamatosan
változott, ami nemcsak a külföldi kutatóknál okoz zavart, hanem a
kínai szakértők körében is.
Kínában a városi népességhez tartozók két
csoportját különböztetik meg. Az elsőhöz azok tartoznak, akiknek
városi igazolványuk van, a másodikba pedig azok akik az urbanizált
területek állandó lakói. A városi igazolvánnyal rendelkezők száma az
elmúlt években meredeken emelkedett, ezért a népszámlálási adatok
jobban visszatükrözik a valóságot, mint az igazolvánnyal rendelkezők
nyilvántartásából származó népességadatok. A tervgazdaság idején
(1949–1978) a régiók egymás közti és a falu–város közötti migráció
korlátozott volt, ezért abban az időben a városi igazolványok
rendszere megfelelt a kor követelményeinek.
1953-ban az első népszámlálásnál nem volt hivatalos
definíció a városi területek és a városi népesség meghatározására.
Mindenütt saját belátásuk szerint csoportosították az adatokat. Az
első cenzus 13,3 százalékban határozta meg az urbanizált népesség
arányát. 1964-ben, a második népszámlálás idején a városi
igazolvánnyal rendelkezőket tekintették azonosnak a városi
népességgel (14,1%). 1982-ben, a harmadik népszámlálás idején
eltekintettek az emberek igazolványtípusától. Az urbanizált
területeken élők aránya 20,6 százalékra nőtt.
1990-ben a prefektúra-szintű városok körzeteinek
minden lakóját a városi népességhez sorolták, de a körzetek
nélküliekben csak az utcai irodához (street office) tartozó
lakosokat (26,4%). 2000-ben bevezették a népsűrűségi mutatót. Ha egy
körzet népsűrűsége meghaladta az 1500 fő/km2-t akkor a
kérdéses területet urbanizált térséggé minősítették, függetlenül
attól, hogy az ott lakóknak volt e városi igazolványuk vagy sem
(36,2%). A 2010. évi népszámlálásnál törölték a városfogalomból a
népsűrűségi kritériumot. A beépítettség szintje lett meghatározó. Ha
egy terület beépítettségét urbanizálttá nyilvánították, akkor az ott
élők mindegyikét a városi népességhez (49,7%) sorolták (Qin – Zhang,
2014).
Kínában 2000 és 2010 között a városi népesség száma
210 millióval, a városi népesség aránya pedig 13,5 százalékponttal
emelkedett, az előző évtizedben ugyanez az érték 9,7 százalékpont
volt. A XXI. század előző évtizedében az urbanizációs folyamat
felgyorsulása a legmerészebb becsléseket is túlszárnyalta. Ennek
legnagyobb forrása a falusi térségekből érkezők migrációja, a
második a városi népesség természetes szaporodása, a harmadik a
megváltozott összeírási módszer. Egy kutatás szerint ha a születési
és a halálozási arány nem változott volna meg, a természetes
szaporodás 22 millió főt tett volna ki, ami alig több mint tíz
százaléka a városi népesség növekedésének. A migrációban részt vevők
számát 137 millió főre becsülték, ami kb. kétharmadát teszi ki az
összesnek. Így kb. 24 százalékra tehető a megváltozott összeírási
módszer miatti növekedés. A migránsok száma még nagyobb lett volna,
ha mindenki megkapná városi igazolványát, mellyel a
közszolgáltatások és a juttatások szélesebb köréhez tudnának
hozzájutni.
Összegzés
Kína száz év alatt eljutott „az éhezés földjétől” „a világ új
műhelyéig”. Az elmúlt három és fél évtizedben olyan gazdasági,
társadalmi és demográfiai folyamatok zajlottak le az országban,
amelyre nincs példa az emberiség történetében. Az évi
népességnövekedés mértékét ötmillió fő alá szorították le, amit az
„egy gyermek politika” megvalósításával értek el.
A világ legnagyobb népvándorlása zajlik
napjainkban; egy évtized alatt 221 millió ember költözött el
településéről. A migráció korszakának nevezett évtizedek az
urbanizáció soha nem tapasztalt fejlődésével jártak, de a kínaiaknak
még mindig csak a fele városlakó. A háztartás-nyilvántartási
rendszer fenntartása nélkül a migráció mértéke megállíthatatlan
lenne.
Kulcsszavak: „egy gyermek politika”, migráció, urbanizáció,
népszámlálás, háztartás-nyilvántartási rendszer
IRODALOM
Banister, Judith (2005): Manufacturing
Earnings and Compensation in China. Monthly Labor Review. 8, 22–40.
•
WEBCÍM
Chow, Gregory (2006): Are Chinese Official
Statistics Reliable? CESifo Economic Studies. 2, 396–414.
DOI: 10.1093/cesifo/ifl003
Hajnal Béla (2010): Adatok és tények –
Kína a világ új műhelye. Élet és Tudomány. 3, 89.
Hajnal Béla (2011): A kínai társadalom
néhány új jelensége a népszámlálási adatok tükrében. Területi
Statisztika. 5, 506–510. •
WEBCÍM
Jordán Gyula (2000): A nagy éhínség
1959–1961. Statisztikai Szemle. 1, 33–46. •
WEBCÍM
Kaufman, Joan – Zhang, E. – Xie, Z.
(2006): Quality of Care in China: Scaling up a Pilot Project into a
National Reform Program. Studies in Family Planning. 37, 17–28.DOI:
10.1111/j.1728-4465.2006. 00080.x
Liang, Zai (2001): The Age of Migration in China. Population and
Development Review. 3, 499–524.
DOI: 10.1111/j.1728-4457.2001.00499.x
Nailin, Feng (2010): Analysis on Quality
of China’s Population Census Data: Thoughts for 2010. National
Burean of Statistics of China •
WEBCÍM
National Bureau of Statistics of China (2011): China Releases First
2010 Census Results. •
WEBCÍM
National Geographic (2008): China’s
Journey. 5, •
WEBCÍM
New York Times (2011): New Census Finds
China’s Population Growth Has Slowed. 28 April. •
WEBCÍM
Preston, Samuel H. – Stokes, Andrew
(2012): Sources of Population Aging in More and Less Developed
Countries. Population and Development Review. 38, 2, 221–236.
DOI: 10.1111/j.1728-4457.2012.00490.x
Qin, Bo – Zhang, Yu (2014): Note on
Urbanization in China: Urban Definitions and Census Data. China
Economics Review. 30, 495–502. DOI:10.1016/j.chieco.2014.07.008
Riskin, Carl (1998): Seven Questions about
the Chinese Famine of 1959–61. China Economic Review. 2. 111–124.
Shen, Jianfa – Chu, D. – Zhang, Q. –
Zhang, W. (1999): Developing a Census Data System in China.
International Statistical Review, 2, 173–186. DOI:
10.1111/j.1751-5823.1999.tb00425.x
Vukovich György (1996): A demográfia
forrásai. In: Klinger András (szerk.): Demográfia. KSH, Budapest
Woo, Jean – Kwok, T. – Sze, F. K. H. –
Yuan, H. J. (2002): Ageing in China: Health and Social Consequences
and Responses. International Journal of. Epidemiology. 31,
4, 772–775. DOI: 10.1093/ije/31.4.772 •
WEBCÍM
Yang, Xiushi – Xia, Guomei (2006): Gender,
Migration, Risky Sex, and HIV Infection in China. Studies in Family
Planning. 4, 241–250.
LÁBJEGYZET
1 Kínában a középfokú
oktatás ma hatéves (hároméves alsó és hároméves felső középiskolai
oktatással)
<
|
|
