1965-ben a gyakorlott szemű rudabányai geológus a bánya törmelékes felszínén észrevette, lehajolt érte, majd zsebre vágta. Két évvel később Hernyák Gábor munkahelyi fiókjából egy cukros zacskóban vándorolt Budapestre a porladó, fura állkapocstöredék. A Földtani Intézetben az akkor hatvanéves szakértő, Kretzoi Miklós asztalán kötött ki, akinek a feje elvörösödött, szemüvegét homlokára tolta, majd a tudós néhány nap múlva, a Magyar Nemzet című napilapban, 1967. október 10-én megjelent rövid interjúban közölte felfedezését: „Ez a lény már nem volt majom, de még ember sem, csupán megindult az emberréfejlődés útján, 6–10 millió évvel ezelőtt élt.” A leletet mint újonnan felfedezett emberszerű ősmajmot Rudapithecus hungaricusnak nevezte el.

2015-ben a helybéliek által csak Majomszigetként emlegetett legfontosabb Rudapithecus-lelőhely megvédésére és bemutatására Rudabánya Város Önkormányzatának európai pályázati támogatással egy 40×20 méter alapterületű, nyolc méter magas, rongálásbiztos, a „minimal design” stílusjegyeit követő betonkomplexumot kell felépítenie. A munka megkezdődött, és az alapok árkai eddig nem látott, csak sejtett-tudott földtani rétegsorokat tártak fel. Az építkezés önmagában is jelentős veszélyt jelent a még érintetlen földtani, őslénytani és az emberiség kulturális örökségének tízmillió éven át megőrzött, „kőbe zárt” információira. Ezért még a munkálatok megkezdése előtt a korábban feltárt és megvédett felszínt geofóliával, majd vastag dolomitmurva réteggel kellett lefedni. Erre azért is szükség volt, mert a legjelentősebb Rudapithecus Gabi becenevű koponyája és több csontja évekkel ezelőtt az alig 15 centiméterrel a felszín alól került elő, ott, ahol a helyi fiatalság előszeretettel ugratta motorját…

Az épület alapozásakor kirajzolódtak a tíz- vagy akár több millió évvel korábban, a középső miocénben létrejött rudabányai hegyvonulatot felszabdaló mélyedéseket kitöltő üledékek. A Majomsziget a vasérc bányászatának egyik értéktelen meddőként felhagyott területe, ahol a völgy érces oldalait már korábban lefejtették. A vöröses színű vasérces dolomit- és mészkőszirtek között a partra kifutó tó és mocsár vizében 6–10 m vastag sárgásvöröses-szürke színű mocsári tarkaagyag, majd meszes agyagok és lignitrétegek halmozódtak fel: az ősmajmok és más állatok és növények világszerte páratlan gazdagságú temetője.

A „Majomsziget” építkezésének megkezdésekor az őskarsztos sárga színű agyagos karr-kitöltéséből az első előkerült ősmaradvány, egy a rudabányai gerincesek közül jól ismert disznófaj (Propotamochoerus palaeochoerus) fiatal egyedének egymáshoz csatlakozó fogai voltak. Már a korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy a Rudapithecusszal egy időben két disznófajt lehetett kimutatni, amelyek nagyrészt a mocsár partjain nőtt fák gazdag gyökerei között éltek és táplálkoztak. A fák között valószínűleg mocsárciprusok is voltak, amelyek függőleges helyzetű légzőgyökereit a mostani leletek közelében már korábban sikerült feltárni. A völgyoldal mészkőszikláiba mélyedő gyökereknek pedig nagy szerepük lehetett az őskarszt mélyedéseinek létrejöttében. A karrokat kitöltő sárga színű mészkőmálladékban in situ körülmények között az ott élt állatok közül először ennek a kihalt malacnak a fogait lehetett kimutatni.

A beépítendő terület legfelső, már csak néhány tíz négyzetméternyi területen megőrzött lignites rétegéből pedig egy gumósfogú őselefánt, a masztodon rendkívül öreg, lekopott foga mellett igen sok, más nagyemlőstől származó csonttöredéket lehetett a helyszínen begyűjteni. A szitákon eddig átmosott mintákban, valamint a lignitből álló kőzetlapokban gyakoriak a vízben élő kolokán (Stratiotes), valamint kimutathatók a kihalt páfrányfenyő (Ginkgo) magjai. A lignitből az egykori mocsárban rögzült fák elágazó gyökerei hatolnak a mélyebben fekvő tavi és a mocsárba beszállított, majd ott leülepedett partszegélyi kőzetrétegekbe. Szemmel látható új bizonyítékok arra, hogy a rudabányai mocsár partmenti vizében gazdag, zárt, lebegő és gyökerezett növénytársulás volt.

A Rudapithecus hungaricus
és az emberré válás

Az elmúlt ötven évben közel háromszáz ősmajom maradványa került elő Rudabányáról, közöttük négy töredékes koponya: 1975-ben egy hím egyedé (RUD-44). 1985-ben egy idős nőstényé (RUD-77), 1999-ben egy fiatal nőstény (RUD-200) összetartozó koponyája, majd 2006 és 2009 között ugyanezen egyed állkapcsa, medence- és combcsontpárja, valamint néhány ujjperce és kézközépcsontja. A Rudapithecus és lelőhelyegyüttese azért hungarikum, mert Magyarország területéről került elő, és azért globális jelentőségű, mert az ember, a Homo eredetének világszerte meghatározó bizonyítéka. Természetesen máshol is vannak hasonló korú és jelentőségű leletek. Európában főleg Spanyol- és Görögországban, Afrikában pedig Kenyában és Namíbiában.

A Rudapithecusnak az emberré válásban betöltött szerepét minden kutató a saját szemszögéből és érdekviszonyai alapján ítéli meg. Kretzoi Miklós az 1970-es években közvetlenül az előemberhez vezető ázsiai kapcsolatot feltételezte, és kizárta az emberré válásból az akkor favorizált afrikai eredetet. Hatására több amerikai vezető kutatócsoport új kutatásokat kezdeményezett Pakisztánban. Egy ősorángután koponya (Sivapithecus) előkerülése után azonban világossá vált, hogy a feltételezett Rudapithecus–Ramapithecus kapcsolat nem létezik, nincs közük egymáshoz és így az ember ázsiai származásához sem. Az újabb fordulat az 1985-ben felfedezett RUD-77 számot viselő, idős nősténytől származó Rudapithecus koponyájának köszönhető. Jelen sorok írója arra a megállapításra jutott, hogy a RUD-77 koponyából az anatómiai jellegzetességek alapján mind az emberhez, mind a ma élő afrikai csimpánzhoz és a gorillához vezető leszármazási kapcsolat lehetséges. Ugyanakkor Dél-Kínában olyan mennyiségű, korábban a tudományos világ által alig, vagy egyáltalában nem ismert emberszabású ősmajomlelet került elő, amelyek újra előtérbe helyezték a 8–10 millió évvel ezelőtt élt emberszabásúak európai és ázsiai rokonsági kapcsolatairól kialakult korábbi nézeteket.

Rudabányáról nézve az 1990-es években az emberré válás korai szakaszáról a paleoantropológusok között két szélső nézet alakult ki. A 10 millió évvel ezelőtti rudabányai élővilág 7–8 millió évvel ezelőtt egy globális környezetváltozás hatására 80–90%-ban teljesen kicserélődött. A korábbi szubtrópusi, nedves erdei ökoszisztémát felváltotta a nyílt, szárazabb, szavannára emlékeztető élővilág. Egész Eurázsiából eltűntek a nem orángutánszerű emberszabású majmok, és helyettük megjelentek a Mesopithecus majmok. Ebből arra is lehet következtetni, hogy a Rudapithecus és rokonai utódok nélkül kihaltak. Mások a környezetváltozás következtében Afrikába visszahúzódó meleg, nedves erdei környezettel együtt az Afrikába visszavándorló Rudapithecus leszármazottakban látják a hominizáció genetikai folyamatosságát. A Rudapithecus megítélésének két szélső lehetősége között számtalan más nézet is megpróbálta betölteni a kínálkozó űrt. Az 1990-es években a kutatók már megunták, hogy egy-egy újabb csontleletet másnak neveznek el, miközben értékelhető különbség alig volt közöttük. Európából az első leletet 1856-ban Edouard Lartet francia kutató Dryopithecusnak nevezte el, és a nevezéktani káosz után megnyugvást jelentett az a megoldás, hogy a 9–12 millió évekkel ezelőtt Európában élt emberszabásúakat általában a Dryopithecus nemzetségbe sorolják. Ez a szemlélet egy ideig a Rudapithecus nevet is törölte a tanulmányokból, főleg akkor, amikor a nevezéktani prioritásra hivatkozva még egy ellentmondásosan megítélhető alsó bölcsességfog alapján a Rudapithecus hungaricus faji nevét is elveszítve Dryopithecus brancoi néven futott a nemzetközi szakirodalomban, majd a világhálón is. Újabb, főleg spanyolországi leleteknek (Pierolapithecus, Anioapithecus) kellett felszínre kerülniük ahhoz, hogy a linnéi nevezéktan örökmozgó játékában ma már ismét eredeti nevén nevezzük a Rudapithecus hungaricust. Az is igaz, hogy a spanyolok saját leletük alapján a Rudapithecust inkább Hispanopithecus hungaricusnak tartják. Az ezredforduló első évtizedében egyre-másra tárták fel Afrikában a Rudapithecus kortársainak tekinthető csontokat és fogakat (Nacholapithecus, Orrorion, Chororapithecus, Samburupithecus stb.). Kutatóik érdeke szerint ezek vagy helyi eredetűek vagy eurázsiai bevándorlók lennének. Az elgondolások mögött olyan jelentős, kézzelfogható, a korábbiaknál jóval több információt hordozó leletek állnak, amelyeket a kutatóik meggyőződéssel vállalhattak, miszerint ők találták meg az ember és a csimpánz vagy a gorilla közös ősét. Minden más ősmajom a bokor- vagy hálózatszerűen elképzelhető leszármazási felhő mellékága lehetett. Arról, hogy a Rudapithecus milyen módon kapcsolódik feltételezhető mai utódaihoz, ötven év alatt legalább ötször változott meg a tudomány álláspontja. Az viszont senkit sem érdekel, hogy honnan származik a Rudapithecus, és kik voltak elődei.

Milyenek voltak?

A Rudapithecus maradványokkal paleobiológiai szempontból sokan és sokféleképpen foglalkoztak. A felegyenesedett járásáról szóló kezdeti elgondolásokat hamar megcáfolták, és a legelfogadottabb nézetek szerint a Rudapithecus fán élő, négy lábon mozgó, időnként függeszkedő életmódot folytató emberszabású majom volt; farka nem lévén, annak a mozgásában sem volt szerepe. A mozgásviszonyok evolúciójára és rekonstruálására a RUD-77 számú koponyában megőrződött csontos belső fül félköríves csatornarendszer (semicircular canal) 3D mikrokomputeres vizsgálata kimutatta, hogy az anthropoidák (igazi majmok) mozgása a késő eocén megjelenésüktől kezdetben viszonylag lassú, a dél-amerikai miocén szélesorrú majmok (platyrrhinák) a korábbiakhoz képest gyorsabb mozgásúak voltak. A Rudapithecus mint a fejlett catarrhina (keskenyorrú majom) főemlősökhöz tartozó hominida (emberféle), másodlagos alkalmazkodással lett lassú mozgású. A Gabi nevű Rudapithecus csontváztöredékéhez tartozó medencecsontok háromdimenziós lézerszkenner módszerrel végzett vizsgálatából megállapították, hogy annak anatómiai részletei különböző mértékben alakultak át. Medencecsontja (pelvis) amellett, hogy több ősi, primitív karaktert megőrzött, a ma élő nagy emberszabású majmokéhoz hasonlít a legjobban, mozgásában fán élő (arboreal), az alsó ágakhoz kötődő életmódot folytathatott. A Rudapithecus a korábban, 16–18 millió évvel ezelőtt élt afrikai Proconsulnál mozgékonyabb és egyenesebb tartású hátsó lábon mozgott, de két lábon járónak semmiképpen sem tekinthető. Természetesen a kutatók fejében mindig ott motoszkál az alapkérdés, hogy leletük „lejött-e már a fáról”, és tudott-e két lábán járni. Tény, hogy a ma élő és eddig megtalált kihalt emberszabásúak mindegyike másként mozgott.

A csontmaradványokból látszólag könnyen eldönthető kérdés, hogy az adott állatfajnak melyik a hím és a nőstény példánya, milyen mértékű közöttük a nemi különbözőség, az ivari dimorfizmus. A nőstények a faj hasonló morfológiai jellegzetességei mellett általában kisebbek, gracilisabbak a hímeknél, utóbbiak szemfogai pedig jelentősen nagyobbak. Mindezek ellenére az emberré válás kutatásában többször előfordult, hogy a hím és a nőstény egyedek maradványait két külön nembe sorolták (például: Sivapithecus és Lufengpithecus Kínában; Sivapithecus és Ramapithecus Indiában és Pakisztánban). Az összehasonlító morfometriai vizsgálatok Rudabányán is kimutatták, hogy a Bodvapithecus a Rudapithecus hímje volt, egy fajba tartoznak, és méretvariációjuk a mai Pan (csimpánzok) tartományába esik. A hím példány (RUD-44) a ma élő Pan troglodytes (csimpánz) 47 kg-os, az idős kort megélt nőstény (RUD-77) a 34 kg-os Pan paniscus (törpe csimpánz vagy bonobo) átlagos testtömegének felelhet meg. A fiatal nőstény Gabi (RUD-200) mindössze 18–26 kg-os lehetett. Termete (testhosszúsága) nem haladta meg a 120–130 centimétert.

Az idős nőstény Rudapithecus (RUD-77) agykoponyája 1985-ben, felfedezése idejében különösen jelentős volt, mert ha töredékesen is, de torzulásmentesen megőrződött. Akkoriban a 16–9 millió évvel ezelőtti időszakból mindössze az afrikai Proconsul africanus és a lapossá préselődött kínai Lufengpithecus koponyáját ismerték a kutatók. Különböző számítások alapján agytérfogata 300–340 cm³, a később megtalált fiatal nőstény példányé (RUD-200) pedig 280–300 cm³ lehetett. A ma élő kisebb méretű nőstény csimpánznak és a törpe csimpánznak (bonobo) hasonló az agytérfogata. Ugyanakkor az ember kialakulásához vezető leszármazási vonalak leletei alapján 4–6 millió évvel ezelőtt az agy térfogata még csak 400 cm³, majd 600 cm³ volt. Gyors növekedése (800–1000 cm3) jóval később, csak 1,8 millió évvel ezelőttől követhető. Az első kőeszközöket 3,4–3,6 millió évekkel ezelőtt még a kis agytérfogatú („majomagyú”) lények készítették. Az agytérfogat és az agy funkcionális átalakulása az emberré válás esetében az eszközkészítéssel nem mutat közvetlen összefüggést.

Mit ettek?

Napjainkig nyitott kérdés, hogy mivel táplálkozott a Rudapithecus. Az 1990-es évek első felében több olyan új „sztármódszert” alkalmaztak a kihalt emberszabásúak táplálkozási módjának és élelemforrásának rekonstruálására, amelyek nagy része azóta vitatható közhellyé vált. A legegyszerűbb módszer abból indult ki, hogy a puha táplálékot fogyasztó majmok fogzománca vékony, a kemény növényeket rágóké pedig vastag. A törött fogakból és a fogzománc kopásával előtűnő dentinen végzett egyszerű vizsgálat alapján a Rudapithecus a vékony zománcúak közé tartozott. Az egy egyedhez tartozó Rudapithecus koponya és állkapocs (RUD-200, 212) végleges fogazatának fogzománc fejlődését, növekedésének ütemét újabban a hagyományos mikrotomográfiás és a 0,7 mikron felbontású X-ray synchrotron microtomography, Grenoble-ben elvégzett vizsgálatok további részletekkel egészítették ki. A metsző- és előzápfogak átlagos vastagsága a mai csimpánzzal megegyező, de vékonyabb az orángutánénál. Ugyanakkor a zápfogak esetében fordított a helyzet. A fogzománc külső felszínén és belső szerkezetében is kimutatható növekedési vonalak (perikymata) periódusa hét nap volt, s mindezekből számítva a Gabi nevű fiatal nőstény Rudapithecus kb. 10–12 éves korában pusztulhatott el.

Egy másik kutatási irányzat az „utolsó vacsora” fogakon megjelenő kopásvizsgálatával alakult ki. Az őrlőfogak legjobban igénybe vett rágási felületein kb. egy hónapig fennmaradnak a különböző tápláléktípusok okozta sérülésnyomok, amelyeket fokozatosan „felülírnak” az újabbak. Amikor az állat elpusztul, utolsó hetei tápláléktípusának megfelelő mikroszkopikus (microwear) vagy kisebb nagyítással (mesowear) is tanulmányozható nyomok utalnak a táplálék típusára. A puha növények, gyümölcsök sekély és vékony hálózatokat, a fűfélék erőteljes, mély vájatokat, a kemény részek (magok, kérgek) kráterszerű bemélyedéseket okoznak. A lombevők fogain élesen kiemelkedő, vágásra, aprításra alkalmas zománcredők jelennek meg, míg a mindenevők kúpos fogai rendszerint egyenletesen lekopnak. A sokféle rafinált számítógépes képalkotó és értékelési modellprogrammal kifejlesztett módszerek eredményeként a Rudapithecus alapvetően puha növényi részekkel táplálkozott. Ugyanakkor tény, hogy ősmajmunk fogain „kráterek” is vannak, és valószínűsíthető, hogy időnként vadászott és dögevő is lehetett.

A harmadik irányzat, a napjainkban közkedvelt stabilizotópos fogzománc-vizsgálatok alapján a miocén emberszabású ősmajmok evolúciójában és migrációjában új tényezőként jelent meg a „táplálkozási faktor”, ami az ökoszisztéma globális változásával a szárazföldi emlősfauna nagy részének kicserélődéséhez is hozzájárult. A Rudapithecusszal együtt élő kérődzők fogzománcának ¹³C és ¹⁸O izotópos vizsgálata alapján ezek az állatok az erdősültebb területeken a C3 típusú növényzettel táplálkoztak. A C3 asszimilációs ciklus azokban a növényekben jellemző, amelyek viszonylag kevés közvetlen napsugárzást kapnak, környezetük szén-dioxid-koncentrációja 200 ppm vagy annál magasabb, valamint biztosított a bőséges vízigényük.

Az újabban végzett 3D-vizsgálatok alapján a Rudapithecus hungaricus (RUD-200) állcsontjának morfológiája különbözik a többi ismert miocén főemlősétől, miután a puha gyümölcsevés mellett az elülső fogaik valószínűleg a növényi részek hántolására specializálódtak. Mindezekből a vizsgálatokból azonban még mindig nem derült ki, hogy valójában mit evett a Rudapithecus, és az egykori ökoszisztéma táplálék-hierarchiájában hol helyezkedett el. A valószínűsíthető legbiztosabb kiindulópont a fákon élő és esetenként a talajon is mozgó életmód, valamint a nem kifejezetten kemény növényi táplálék. Megtalálási helyük tavi-mocsári környezete nem élőhelyük, hanem az elpusztult állatok esetenként egybefüggő tetemeinek beesett-besodródott, olykor dögevők által csonkított maradványainak dögtemetője volt. A 10 millió évvel ezelőtti összefüggő rudabányai völgyrendszer lignites és márgás üledékeiből viszonylag gazdag fajszámú, összességében egységes vegetáció kis távolságon és rövid időn belül nagy eltéréseket mutató paleoflórájában kell keresni a feltehetően egyik biotopról a másikra vándorló Rudapithecus táplálékát. A 40–50 évvel ezelőtt, több lelőhelyről ad hoc módon begyűjtött és együttesen értékelt-félreértékelt revideált rudabányai paleoflóra adatok még nem elégségesek a kérdés megválaszolására.

Környezetük

Már a Rudapithecus-leletek előkerülése előtt is tudták a geológusok, hogy a lignites-márgás, mocsári-tavi és folyóvízi üledékek az egykori Pannon-tóba benyúló keskeny félsziget völgyeiben rakódtak le. A vasércbányászat mellett végzett lignitkutatás is kimutatta, hogy a völgyekben vízkedvelő fák erdei magasodtak, szegélyükön dús aljnövényzettel meleg és nedves erdők kúsztak fel a nyíltabb vegetációjú, magasabban fekvő sziklás hegytetőkre. Az 1970-es években végzett őslénytani ásatások során előkerült leletekből nyilvánvaló volt, hogy az emlősök között feltűnően gyakoriak a fiatalon elpusztult egyedek, a vízparti nedves környezetben élő kagylósrákok és a csigák maradványai is nagyrészt fiatal korukban elpusztulva halmozódtak fel a vízi üledékekben. Az elsődleges megfigyelések egyértelműen arra utaltak, hogy Rudabányán 10 millió évvel ezelőtt két évszak volt: egy hosszabb, viszonylag egyenletesen nedves és egy rövidebb, feltehetően tavaszi, igen heves, pusztító esőzésekkel jellemezhető váltotta egymást. Az évszakosság kimutatása, jellemzése, majd a 3–4 millió évvel később alapvetően bekövetkező globális változása a kutatókban valóságos „gumicica-effektusként” újabb és újabb technikákat alkalmazó „spanyolviasz” eredményeket produkált.

Vannak hagyományosabb módszerű, számokban kifejezett környezeti adatokat tartalmazó értékelések is, amelyek a pontosabb környezetrekonstrukciókhoz jó kiindulási pontokat jelentenek. A nagyemlősök fogkorona magassága, a nagy- és kisemlős fajok ökológiai igénye alapján számított rudabányai átlagos évi csapadék 1235 mm-nek adódott, a legszárazabb hónap csapadéka 84 mm. Mindez azt is jelenti, hogy az erdei környezetben nem mutatható ki a valódi száraz évszak.

A növénymaradványokból az 1950-es években végzett első rudabányai klímarekonstrukció szerint az éghajlat a mai szubtrópusi és közepesen mérsékelt éghajlatú területek határán uralkodónak felelhetett meg. A leghidegebb hónapban -1 –7 °C, a legmelegebb 22–27 °C, az évi átlag 11–17 °C, az évi csapadék 1100–1200 mm körüli lehetett. A magyarországi késő miocén flóráját revideáló újabb vizsgálatok arra az eredményre jutottak, hogy a rudabányai környezetet is magába foglaló időszakban az évi átlaghőmérséklet 10–16 °C közöttire tehető, fagypont alatti évszak nem volt, az évi csapadékmennyiség pedig 700 és 1300 mm szélső értékeken belül becsülhető.

A rudabányai csonttemető

Az 1971-ben megkezdődött rendszeres ásatások sok ezer csontmaradványa között a nemzetközi szakértőkből álló kutatócsoportok az ősmajmok (Rudapithecus és Anapithecus) mellett eddig száztíz gerinces fajt mutattak ki. Voltak közöttük nagytestű ormányosok és orrszarvúak, kisebb termetű háromujjú őslovak, kérődzők és disznók, tapírok, chalicotheriumok. Rudabánya gazdag is meg nem is ragadozókban. Eddig összesen nyolc család tizenhét faját sikerült megtalálni, de ezek a többi emlősökhöz képest csak kis számban fordulnak elő. Közülük is leggyakoribbak a többé-kevésbé vízi életmódhoz alkalmazkodott vidrafélék, és élt itt két primitív, a korai medvefélékhez tartozó Ursavus faj is. Rudabányán, annak ellenére, hogy bőségesen lett volna táplálékuk, alig fordultak elő a ragadozó-dögevő hiénák. A leghatalmasabb és legveszélyesebb rudabányai ragadozó azonban a mai barna medvénél legalább kétszer nagyobb testű „medvekutya”, az Amphicyon volt. A kistermetű emlősök magas faji diverzitása arra utal, hogy a táplálékforrások sokszínűsége tartósan biztosította a rovarevők és rágcsálók együttélését. A rudabányai faunában kevés a madár és a denevér, mindössze tizenkét, ill. három faj alkotja a hagyományosan repülő életmódot folytató gerinceseket. A szétterített bőrszárnyaikkal repülő-vitorlázó életmódot folytató ősi repülő mókusok a rudabányai állatvilág közönséges képviselői voltak.

Az állatok hulláitól, a rothadó növényektől és a gázoktól bűzlő, esetleg hidrotermális kigőzölgésekkel is terhelt, magas ásványianyag-tartalmú mocsárban alig élt hal, annál több volt a béka, amelyek mellett szalamandrák és más farkos kétéltűek is éltek. Nem lehetett veszélytelen hely, miután az ártatlan vízisiklókon kívül kobrák és viperák népesítették be a mocsárt és partszegélyét. A békacsontok és kígyócsigolyák mellett talán a teknősök páncéltöredékei a legközönségesebbek. Egyaránt megtalálhatók közöttük a gyakoribb szárazföldi (Testudo) és a Pannon-tó csökkent sósvízi körülményeihez alkalmazkodott, majd később a Kárpát-medencéből eltűnő bőrteknősök (Trionyx) mintázott felszínű csontos páncéldarabjai. Rudabánya egyik leggyakoribb állata a már akkor is vízi környezetet igénylő kistermetű hód, a Trogontherium minutum.

A csonttemetőben az egykori szűk szurdokvölgyekben a különböző környezetben élt gerinces állatok csontjai halmozódtak fel. A tavi üledékekben gyakoriak a helyben elpusztult vagy tetemként elmerülő, egy állathoz tartozó, összefüggő és esetenként épségben megmaradt csontok. Legtöbbjük azonban az uszadékfákkal sodródva, vagy az iszapban elmerülve a lágy részek elbomlása után kisebb-nagyobb távolságra „elúszott” egymástól. A Gabi nevű Rudapithecus koponyája, állkapcsa, medence és combcsontja alig néhány méterre feküdt egymástól, s a közelében egy háromujjú ősló egybetartozó lába is előkerült. Gabi koponyája azonban összetört, és nagyon valószínű, hogy tetemét a mocsárban időnként dagonyázó masztodonok és orrszarvúk megtaposták. A csontjai sem nyugodhattak békében, mert rájuk jártak a kisragadozók, a dögevők, megrágták őket a cickányok és csigák. Gyakori, hogy az időszakosan kiszáradt mocsáron talaj képződött, és az ott megtelepedő növények gyökerei mély nyomokat hagytak a csontok felszínén. A tízmillió évvel ezelőtti dögtemetőben azonban később sem volt nyugalom. Az olykor több tíz méter vastagságú tavi-mocsári-folyóvízi eredetű agyag-lignit és homokréteg nyomására, mozgásuk következtében a csontok megrepedtek, összepréselődtek, eltávolodtak egymástól, a lazább csontszöveteket feloldotta a mocsári környezetből származó savas víz.

Múlt és jövő

Bányászat nélkül nem ismernénk a Rudapithecust. A hosszú múltra visszatekintő ércbánya, különösen 1985. évi bezárása előtt a kutatók szeme láttára hordta meddőhányóra a majmokat is tartalmazó sok ezer köbméternyi lignites agyagot. Az első Rudapithecus lelőhelye 1972-ben egy földcsuszamlással gyakorlatilag megsemmisült. A rudabányai fauna 90%-a a közeli II. sz. lelőhely alig 800 négyzetméternyi felületű és 2–3 m vastag üledékből került elő. Az 1977-ben természetvédelmi területté nyilvánított lelőhelyen a rendszerváltásig a kutatásokat az állami költségvetés finanszírozta. 1991-ben jelen sorok írója úgy látta, hogy egy ilyen nemzetközi csúcsérdeklődést kiváltó helyen csak a világ vezető kutatóinak bevonásával szabad és lehet kutatni. Kisebb kihagyásokkal 1992 és 1996 között több kétoldalú és nemzeti–nemzetközi, valamint magánalapítvány támogatásával – azoktól függve – amerikai, majd azt követően 1997–1999 és 2006–2010 között kanadai szervezésben asszisztáltuk (vezettük) a rudabányai kutatásokat. 2011-től a kanadai csoport önállósodva, hazai kontroll nélkül végez ásatásokat. Az elmúlt huszonöt évben a rudabányai II. sz. lelőhelyen dolgozó külföldi szakértő és diákcsoportok alapvető célja minél több majom megtalálása („Apes now, please”) volt. A Rudapithecus az 1980-as években bekerült (napjainkra kikerült) a hazai közoktatásba, és nincs olyan, az emberré válással foglalkozó nemzetközi kézikönyv, ahol Rudapithecus vagy Dryopitheus név alatt Rudabányával ne foglalkoznának. 2015 augusztusában az internetes kereső a Dryopithecus kulcsszóra 89 300, a Rudapithecusra pedig 8 920 találatot jelzett.

A rudabányai kutatások kezdetére a leletmentés, az alapvető földtani, szénkőzettani értékelés és a minél többirányú őslénytani feldolgozása (makroflóra, pollen, kagylósrákok, puhatestűek, ősgerincesek) volt jellemző. A kezdeti meghatározó évtized kutatásait Kretzoi Miklós, vezette és eredményeit 2002-ben monográfiában foglalta össze (Kretzoi , 2002). A természetvédelmi kiépítést követően, az 1980-as években a Magyar Állami Földtani Intézet tervkutatásai már a napjainkig használt négyzethálós dokumentációs rendszerben történtek, és az ásatásokat a bánya és környékének többi lelőhelyére is kiterjesztették. Az 1992–96 évek közötti magyar–amerikai kutatások célja a gazdag gerinces fauna rendszertani értékelése, a földtani kor pontosítása és a tafonómiai-szedimentációs folyamatok kiderítése volt. Az eredmények két monográfiában és több mint száz vezető szaklapban közzétett publikációban jelentek meg (Bernor et al., 2003, 2005). A kanadai Rudabánya Field School vezetője és képzetlen diákjai nem hoztak magukkal alapvetően új ásatási szemléletet és módszereket, azokat a hazai régészeti gyakorlatban már régóta alkalmazták. Csak a csontleletekre koncentráltak, s a lelőhely eredeti produktív rétegét „túlásva” azt minimális méretűre zsugorították. A kutatások ugyanakkor jelentős felfedezésekhez vezettek, Gabi koponya- és végtagcsont töredékei életben tartották a széles nemzetközi szakmai érdeklődést (Begun,2007). Már az 1990-es évek végén egyértelművé vált, hogy Rudabányán klasszikus értelemben vett ásatást nem szabad végezni, mert az eredeti rétegek legkisebb megbontásával is az addig 10 millió éve földbe zárt információk 99%-át kidobjuk. További kutatás csak a megalapozott tudományos kérdések megválaszolásához szükséges mintavétellel és módszerekkel, szakterületüket nemzetközi szinten művelő, magyar irányítás alatt dolgozó kutatóknak lehetséges.

A jövő számára Rudabányán a II. sz. lelőhelyen kívül további potenciális kutatási területek ismertek. A közeli Alsótelekes egykori gipszbányájának fedőrétegében az 1993-ban megkezdett ásatásaink idején kiderült, hogy ott Rudabányával egykorú, azokkal összefüggő, ősmaradványokban gazdag mocsári-tavi-folyóvízi rétegek vannak, amelyekből, mint az ember származása kutatásának új távlatokat nyitó lelőhelyről már 1997-ben ki lehetett mutatni a Rudabányáról is ismert Anapithecus ősmajom fogát (Kordos, 1997).
 

Kulcsszavak: Rudabánya, Alsótelekes, Rudapithecus, Dryopithecus, miocén, paleobiológia, human origin, miocene great apes
 

IRODALOM

Az áttekintő kritikai tanulmány nem tartalmaz hivatkozásokat. További források az alábbiakban nagyrészt megtalálhatók.

Begun, D. R. (2007): Fossil Record of Miocene Hominoids. In: Henke, W. – Rothe, H. – Tattersall, I. (eds.): Handbook of Palaeoanthropology Vol. 2.: Primate Evolution and Human Origins. Springer, Berlin, 921–977.

Bernor, Raymond L. – Kordos L. – Rook, L. (eds.) (2003): Recent Advances on Multidisciplinary Research at Rudabánya, Late Miocene (MN9), Hungary: a Compendium. Palaeontographia Italica (Pisa). 89, 3–36.

Bernor, Raymond L. – Kordos L. – Rook, L. (eds.) (2005): Multidisciplinary Research at Rudabánya. Palaeontographica Italica (Pisa). 90, 1–313.

Kordos László (1997): Environmental and Hominoid History in the Carpathian Basin During late Miocene. Climatic and Environmental Change in the Neogene of Europe. ESF Workshop, Siena, 13–14.

Kretzoi Miklós (2002): The Fossil Hominoids of Rudabánya (Northeastern Hungary) and Early Hominization. Hungarian National Museum, Budapest, pp. 287.