Az idei nyáron súlyos veszteség érte a hazai humánkultúrát. 2015. augusztus 13-án elhunyt Poszler György Széchenyi-díjas akadémikus, esztéta, irodalomtörténész.

Humánkultúrát kell mondanunk, nem egyszerűen humántudományosságot. A magyar kultúra régivágású, manapság már egészen kivételesnek számító személyiségei közé tartozott, aki egyszerre és egymásról elválaszthatatlanul látszott tudósnak és művésznek. Meghatározó műfajának, az esszéisztikának valódi művészi értékeket teremtő művelője volt. Esszéiben elegáns egységbe olvadt tárgyszerűség és személyesség: szigorúan tárgyszerű gondolatmeneteik váratlanul vallomásos személyességgel voltak képesek megtelni, esszényelvét pedig utánozhatatlanul eredetivé avatta a prózanyelv artisztikuma: a szaggatott tőmondatok expresszivitása, az ellentétekből építkező szerkezet feszültsége, a magával ragadó gondolatritmus.

Erdélyből indult: 1931-ben született Kolozsvárott. Családjával együtt 1945-ben települ Budapestre, az első négy kolozsvári év után gimnáziumi tanulmányait már itt, Budapesten fejezi be. Balszerencsés generációhoz tartozik, egyetemi tanulmányai a legbornírtabb évekre esnek, 1949 és 1953 között lesz a Pázmány Péter Tudományegyetem – ELTE hallgatója. Tanulmányait befejezve csaknem két évtizedig nem jut tudományos ambícióit érdemileg segítő álláshoz. Előbb középiskolai tanári munkára kényszerül: Mosonmagyaróvár, majd 1960-tól Szombathely mezőgazdasági technikumának lesz történelem- és magyartanára. Utóbb a közművelődés hivatalnokaként dolgozik: átmeneti tanítóképzőbeli oktatómunka után a 1964-től a Népművelési Intézet, 1968-tól a Művelődésügyi Minisztérium munkatársa. Rá négy évre, 1972-ben köszönt be a szerencsés pályafordulat: az ELTE esztétika tanszékén esztétikát-irodalomelméletet, a Színművészeti Főiskolán irodalomtörténetet kezd tanítani. 1983-ban lesz egyetemi tanár, 1982 és 1987 között az egyetem rektorhelyettese, 2001-től professor emeritusa. A tudományos ranglétrán fölfelé haladva 1971-ben az irodalomtudományok kandidátusa, 1982-ben nagydoktor, 1990-ben az Akadémia levelező, 1995-ben rendes tagja. Résztvevője számos akadémiai testületnek: 1991 és 1995 között a Tudományos Minősítő Bizottság tagja, 1996 és 1999 között a Nyelv-és Irodalomtudományi Bizottság elnökhelyettese, a Doktori Tanács póttagja. Munkásságának két legjelentősebb elismerése a Soros Alapítvány életműdíja 1997-ből és a Széchenyi-díj 1998-ból.

A filológiailag okadatolt irodalomtörténet-írás művelőjeként indul. Legelső könyveit talán élethosszig legkedvesebbként számon tartott hőséről, Szerb Antalról teszi közzé: előbb az író-esszéista indulását (Szerb Antal pályakezdése, 1965), utóbb teljes pályáját (Szerb Antal, 1973) földolgozva. Az esztétikai nevelésnek szentelt tanulmánykötetétől (Katarzis és kultúra, 1980) és a

regényműfaj átalakulásának utána nyomozó esszégyűjteményétől (A regény válaszútjai, 1980) egy irodalomelméleti válogatáson (Kétségektől a lehetőségekig, 1983) és egy – Szerb Antal mellett gondolkodása másik meghatározójának – Lukács Györgynek emléket állító gyűjteményen (Az évszázad csapdái, 1986) keresztül jut el teoretikus főművéig. Ez az akadémiai doktori értekezéseként is szolgáló nagymonográfia két, akkor már éppen divatjamúltnak számító bölcselő, Hegel és Lukács esztétikájának műfajelméletét összevetve voltaképp a filozófiai esztétika legitimitására kérdez rá (Filozófia és műfajelmélet, 1988). Az irodalomtörténettől az irodalomelméleten keresztül a filozófiai esztétikáig ívelő munkássága előbb, a nyolcvanas második felétől bizonytalanabbul, utóbb, a kilencvenes évektől egyre határozottabban az irodalmi esszéisztika felé kanyarodik: a „tudománytól” az „irodalom” felé fordul tehát. Írásművészetében esszévé képes alakítani a hagyományosan az esszé regisztere „fölött” és az esszé „alatt” jegyzett műfajban született írásokat egyaránt, a szaktanulmánytól a kritikán át a publicisztikáig. A pályafordulat áramában született gyűjteményeit itt most csak fölsorolni tudjuk: Eszmék – eszmények – nosztalgiák (1989), Találkozások (1992), Vonzások és taszítások (1994), Fényjelek (1995), Duna-völgyi reálfantasztikum (1998), Ezredvégi palackposta (2001), Az angyal és a kard (2003), Kié ez a történelem? (2003), A „másik” város (2005). A törekvés két legjelentősebb teljesítménye az életmű reprezentatív darabjaiból összeállított két, terjedelmileg is, gondolatilag is kiemelkedő, monumentális esszéválogatás, az Ars poetica – ars teoretica (2006) és Az eltévedt lovas nyomában (2008).

Hosszú alkotói pályáján az irodalomértés két nagyszabású szemléleti forradalmát is átélte: előbb, a 60–70-es években a strukturalista-formalista, utóbb, a 80–90-es években a posztstrukturalista-hermeneutikai esztétika és irodalomelmélet eredményeivel kellett szembesülnie. A forradalmak persze az ő gondolkodását sem hagyták érintetlenül, ám korántsem vált az új irányok buzgó követőjévé. A tanulságokat a maga, egyszerre a szellemtörténettől és a marxizmustól befolyásolt, történeti szemléletébe építette be. Ebben az értelemben a kezdetektől fogva máig Szerb Antal és Lukács György követője maradt: kedves monográfiahőse és inspiráló szellemi ösztönzője egyaránt arra tanították, hogy a műalkotás nem egyszerűen önmagában álló formai struktúra vagy a befogadó által tetszés szerint továbbértelmezhető szövegvilág. Nem: a mindenkori korszak szelleme és társadalma által befolyásolt jelenség.

Alkatilag valószínűleg affirmatív személyiség lett volna: az európai kultúra elkötelezett lokálpatriótájaként, a művészetek és az irodalom értékeinek szenvedélyes birtokba vevője és hűséges számon tartója, a korszellem változásai azonban kritikus gondolkodóvá alakították. Fokozatosan „korszerűtlen elmélkedővé”, a korszellem imperatívuszainak keserű bírálójává vált.

A felvilágosodás racionalitásfogalmának megkérdőjeleződése a progresszióhitét kezdte ki, a „nagy elbeszélések” ellehetetlenülését hirdető posztmodern a történelemfogalmát provokálta, a humánkultúra veszélyeztetetté válása a kultúrfilozófiai értékszemlélete ellen indított támadást. Az utolsó években nem csupán elhatalmasodó betegségével kellett megküzdenie: az ország politikai átalakulása is kedvetlenné tette. Közelebbi ismerői megerősíthetik: kevesen vannak, akik nálánál fájdalmasabban élték meg a harmadik magyar köztársaság bukását. Távol állt tőle a közvetlen politikai szerepvállalás, nem óhajtott a direkt közéleti publicisztika művelőjévé válni. Legutolsó kötete, a 2011-es Az elszabadult hajóágyú főhősei, Goethe bűvészinasa, Thomas Mann Cipollája meg Victor Hugo „elszabadult hajóágyúja” azonban nem hagynak kétséget felőle: a mesék bizony éppen rólunk szólnak.

Tavaly télen az irodalmi portál terjedelmes életútinterjút készített vele. Az életpályáját és a munkásságát egyaránt áttekintő izgalmas beszélgetésben beszámolt róla, hogy néhány nagyesszét tervez még, amelyekben elmesélné, végül is miért kellett neki úgy élnie, ahogy élt. A sors viszont nem volt kegyes hozzá, ezek a mesteresszéi már nem születhetnek meg. Nekünk, hűséges olvasóinak is mély bánatunkra.

(A kép forrása: www.nol.hu)