1. A közgazdászok és a magyar tudományos élet

A Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös alapításától az Akadémia 1949. évi „átalakításáig” a szervezetben a legkisebb elitcsoportot a közgazdászok alkották. Mindösszesen harminchat közgazdász került be az ezerháromszázkilenc MTA-tag közé. A gazdaságtudományi akadémikusok egyharmada is tudományos határterületeken (agrárközgazdaság, statisztika, gazdaságpolitikai író) folytattak kutatásokat, illetve politikai tisztség és gazdasági befolyásuk alapján lettek az Akadémia közgazdász tagjai.

Az Akadémia történetének első időszakában a közgazdászok alulreprezentáltságának elsősorban tudománytörténeti okai voltak. Nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi tudományos életben is az önálló közgazdaság-tudomány a XIX. század elején alakult ki, illetve kezdődött el a közgazdaságtan önállósodása az agrár-, illetve államtudományoktól, a jogtól, a statisztikától, illetve más tudományterületektől. Nagyváty János, Pethe Ferenc és Balásházy János agrárgazdasági elemzései után Széchenyi István munkássága már az önálló magyar közgazdaságtan kialakulását jelzi. A XIX. századi magyar gazdaságtudomány történetének értékelésénél meg kell említeni még, hogy Trefort Ágostonnak kimagasló művelődéspolitikai tevékenysége mellett a pénzügyi, valamint nemzetgazdasági rendszerek kutatásával kapcsolatos munkássága is említésre méltó teljesítmény volt.

A kapitalizmus kialakulása Magyarországon is nagy hatással volt a magyar közgazdasági gondolkodás fejlődésére. Kautz Gyulának a költségvetéssel, az államadósság ügyeivel és a nemzetgazdasági eszmékkel kapcsolatos kutatásai, valamint Keleti Károly közgazdasági statisztikai elemzései és demográfiai munkái, továbbá Ráth Zoltánnak a közgazdaságtan és az etika viszonyát feltáró tanulmányai már arra utalnak, hogy kialakult a magyar közgazdaság-tudomány. A közgazdász szakma presztízsét növelte, hogy Wekerle Sándor, a merkantil közgazdaságtan magyarországi képviselője háromszor töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, nevéhez fűződik többek között az új adó- és pénzügyi rendszer bevezetése, az államháztartás egyensúlyának megteremtése is.

A Horthy-korszak magyar közgazdaságtudománya is igyekezett a nemzetközi közgazdaságtan színvonalával lépést tartani. Értékesek Kenéz Bélának az európai földbirtok-politika a háború előtti és utáni időszakra vonatkozó elemzései, valamint Surányi Unger Tivadarnak a gazdasági rugalmasságra vonatkozó kutatásai. A két világháború közötti időszak nemzetközileg legismertebb közgazdásza azonban Heller Farkas volt. A cambridge-i iskolához közelálló Heller konjunktúrakutatásai, valamint a jövedelemelosztási elméletében a társadalmi-hatalmi tényezők hangsúlyozásán már érződik John Maynard Keynes hatása. Heller Keyneshez hasonlóan szintén elemezte a háború közgazdasági összefüggéseit, az I. világháború utáni időszak gazdasági kérdéseit, és választ igyekezett találni a problémák megoldására.

Több magyar származású közgazdász külföldön járult hozzá a közgazdaság-tudomány fejlődéséhez. A cambridge-i iskola képviselője, Káldor Miklós (Nicholas Kaldor) a gazdasági növekedés, a jövedelemelosztás és a jóléti közgazdaságtan területén kifejtett munkásságával vált világhírűvé. Ugyancsak Nagy-Britanniában tett szert világhírre Balogh Tamás (Thomas Balogh). A két világháború közötti külföldön élő magyar származású közgazdászok közül nemzetközileg ismertté vált a Szovjetunióban élő Varga Jenő. Varga széles körű tudományszervező tevékenysége mellett a modern kapitalizmus gazdaságával, a konjuktúraciklusok vizsgálatával szerzett magának hírnevet a közgazdászok körében (Fekete, 1975; Pach, 1975; Kenyeres, 1967–1968; Beck, 1990). Gazdaságszervező tevékenységével kiemelkedő munkásságot mondhat magáénak Baranyai Lipót.

Nemcsak a közgazdaság-tudományi elit volt a legkisebb tudományos elitcsoport az MTA-n, hanem a közgazdász hallgatók is a legkisebb létszámot alkották a magyar felsőoktatásban. A II. világháború előtt közgazdászképzés a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen folyt, ahol az összmagyarországi hallgatói létszámnak mindösszesen 4,6%-át jelentették (Ladányi, 1981). A területrevízió után a gazdaságtudományi képzésben részesülők aránya annyiban módosult pozitívan, hogy a kassai és újvidéki kereskedelmi főiskolákon is képeztek gazdasági szakembereket, de ez a közgazdászok arányát lényegesen nem módosította.

A II. világháború után a különböző tudományos elitcsoportok – így a közgazdászok – nagy kihívások elé kerülnek. Kihívás éri őket a rendszerváltás miatt a politika részéről, de tudományos kihívás éri az egyes csoportokat az MTA és az egyetemek részéről is.

Dolgozatunkban arra keresünk választ, hogy az új, demokratikus Magyarországon a politikai pártok milyen szerepet szántak – ha szántak -, a közgazdászoknak és a közgazdaság-tudománynak. Továbbá feladatunknak tartjuk annak bemutatását is, hogy az eddig kevésbé preferált közgazdászképzés milyen hangsúlyt kap a felsőoktatási reformokban. A tudománytörténet részéről feldolgozást igényel továbbá az is, hogy a háború utáni felsőoktatási-akadémiai vitákban részt vettek-e a közgazdászok.

2. Egyetemi reformjavaslatok
és a közgazdászok

A magyar felsőoktatás nagy része – így a közgazdászképzés is –, az ország demokratizálásának kezdetén nagy kihívás elé kerül, mert a magyar egyetemi-főiskolai rendszer sem a szakmai-tudományos szempontok alapján, sem ideológia-politikai okok miatt nem felelt meg a kor kívánalmainak. A Horthy-rendszer egyik legnagyobb negatívuma volt, hogy csak részben biztosította a munkás-paraszt fiatalok továbbtanulásának lehetőségét (Földes, 1967, 40–45.). Egyes társadalmi rétegek alulreprezentáltsága mellett a magyar felsőoktatás diszkriminatív jellegű is volt, mert az 1920. XXV. Tc. következményeként a zsidó vallásúak aránya csak igen korlátozott lehetett az egyetemeken – főiskolákon. A numerus clausust követő numerus nullusszal a zsidó vallásúakat teljesen kizárták a felsőoktatásból (Ladányi, 1981; Heksch, 1962).

1945-ben ezért a magyar felsőoktatásban – így a közgazdászképzésben – olyan reformokra volt szükség, amelyek révén a rendszer megfelel a demokratikus átalakulás és a színvonalas képzés követelményeinek. Mindazok a politikai erők, amelyek demokráciát kívántak megvalósítani és Magyarországot modernizálni akarták, szükségesnek érezték az egyetem-főiskolai rendszer megváltoztatását. A demokratikus gondolkodású tudósok is indokoltnak tartották a reformokat. Az első reformelképzelések 1945 áprilisában a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) kezdeményezésére, a debreceni nevelők szakszervezetének értekezletén hangzottak el (Párttörténeti Intézet Archívuma [PTI. Arch.] 274-21/72). A tanácskozáson a felsőoktatás átalakítását érintő javaslatok érintették a legtöbb ágazatot. Mivel a háború után a közoktatás demokratizálása volt a legfontosabb feladat, a pedagógusképzés került a reformtörekvések centrumába, és ekörül a kérdés körül alakult ki a legnagyobb polémia. Mivel a felsőoktatás ágazatai közül a pedagógusképzéssel szemben érkezett a legnagyobb kihívás, ezért a koalíciós pártok is erre a területre összpontosították erőfeszítéseiket.

A Vallás- és Közoktatási Minisztérium (VKM) szintén a pedagógusképzést tartotta a leglényegesebb kultúrpolitikai feladatnak. Annak ellenére, hogy a szellemi újjáépítés a közgazdasági felsőoktatást is időszerűvé tette volna, mégis ezen a területen volt a legkisebb reformaktivitás. A debreceni tanácskozáson a közgazdasági képzést még csak meg sem említették. A különböző pártok lapjai és a sajtóorgánumok a kérdéssel nem foglalkoztak. Az 1945 nyarától kibontakozó politikai küzdelmekben, a választási harcban és a pártok konferenciáin a közgazdászképzés szintén nem volt téma. A politikai erők programjait tanulmányozva azt kell, hogy megállapítsuk, hogy egyetlen párt sem foglalkozott a közgazdasági felsőoktatással (Balogh – Izsák, 1977). A politika sem szerepeltette a közgazdaságtudományi elitet. Két politikai pártban viszont fontos pozíciókat kaptak a politikus közgazdászok. A Nemzeti Parasztpártban Erdei Ferenc agrárközgazdász az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-i alakuló ülésétől kezdve meghatározó szerepet játszott a parlamenti küzdelmekben, és belügyminiszterként is igen aktív kormánytag volt. Hasonló szerepet töltött be a Magyar Kommunista Pártban Nagy Imre agrárközgazdász, aki kezdettől parlamenti képviselő és az ideiglenes kormány földreformot megvalósító földművelésügyi minisztere volt.

A közgazdászképzéssel kapcsolatos első és egyetlen reformelképzelés a Független Kisgazdapárt (FKGP) lapjában került a nyilvánosság elé. 1945. július 15-én a Kis Újságban megfogalmazódik egy önálló közgazdasági egyetem felállításának igénye. Polzovics Iván szerint a demokratikus Magyarországon a társadalomtudományok művelése nem történhet a felsőoktatás küszöbén (Kis Újság, 1945. július 15.). A kultuszkormányzat is tisztában volt azzal, hogy a Közgazdasági Karon az elmúlt évtizedekben végrehajtott nem éppen szerencsés változtatások revízióra szorulnak. A VKM ezért a gazdaságtudományok súlyának növelése érdekében szükségesnek tartotta, hogy a kassai és újvidéki kereskedelmi főiskolák helyett új főiskolák létesüljenek (Köznevelés, 1945, 1–2, 9.).

A felsőoktatás átalakításáról a legkülönbözőbb képzésekkel kapcsolatosan Magyarországon 1945-ben nagy viták folytak. A közgazdászképzésről azonban sem a szakmai szervezetek, sem a politikai pártok nem tettek közzé javaslatokat, elképzeléseket, csupán egy rendelet jelent meg 1946. február 10-én, amely szabályozta a Közgazdasági Karon működő Keleti Intézet működését. A szabályzat az intézet legfontosabb feladatát a Balkán, a Közel- és Távol-Kelet népeinek, nyelveinek, történetének, földrajzának, néprajzának gazdasági és jogi berendezkedésére vonatkozó ismeretek tanulmányozásában látta (Magyar Közlöny, 1946, 34.).

3. Igazolás – bélista

Annak ellenére, hogy egyes pártok vezetésében tudós közgazdászok is megtalálhatók voltak, a demokrácia kiépítésekor nemcsak a közgazdászképzés reformja, de a közgazdaság-tudományi elithez való viszony értelmezése sem kapott fontosságot a politika részéről. Hiába volt megtalálható az MKP vezetésében Nagy Imre agrárközgazdász és Friss István közgazda, a Szociáldemokrata Pártban Vajda Imre közgazdász, a Nemzeti Parasztpártban Erdei Ferenc agrárközgazdász és Farkas Ferenc közgazdász-újságíró, a Független Kisgazdapártban Bognár József, a közgazdaság-tudomány nem kapott tudománypolitikai támogatást a pártoktól, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy támadás sem éri a közgazdaság-tudományi elitet. Ennek a „passzivitásnak” akkor lett jelentősége, amikor a különböző tudományos elitek ellen támadások indultak. Ennek alapját az Ideiglenes Nemzeti Kormány a közalkalmazottak, majd a magánalkalmazottak igazolásáról szóló rendeletének megjelenése biztosította (Magyar Közlöny, 1945, 1.). Az első igazolásokra a Pázmány Péter Tudományegyetemen került sor, ami már közgazdászt is érintett. 1945. március 7-én az egyetemi tanács a Budapesti Nemzeti Bizottság kezdeményezésére hét professzort állásvesztésre ítélt (Sinkovics, é. n.). Köztük volt Balás Károly közgazdász is. Balás professzorral kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az eltávolításra kijelölt egyetemi tanár széles körű kutatásokat végzett a népesedési és jövedelemelosztási kérdések, valamint a tőke és kamatelmélet, a szociálpolitika és a pénzügytan területén. Színvonalas szakmai tevékenysége mellett a professzor ugyanakkor politizált. Balás Károly a Magyar Élet Pártjához kötődött, programjával 1939-ben országgyűlési képviselővé is választották. A közgazdaság-tudományi elitet ezután több mint egy évre elkerülte a politika érdeklődése. A pártok közül az igazolásokkal, így a közgazdaság-tudományi elittel kapcsolatosan csupán az MKP mutatott aktivitást, mert a kevésbé eredményesnek tartott igazolások után a bélistázástól a baloldal, különösen a kommunista pozíciók javulását remélte az egyetemeken. A párt Értelmiségi Bizottsága 1946. július 11-i ülése a bélista kérdését is tárgyalta, és úgy döntött, hogy felszólítja az összes értelmiségi szakszervezetet, készítsenek személyes javaslatokat a bélistázással megüresedő pozíciókra (PTI. Arch. Titk. Fi. 636).

A bélistázások a ,,felsőoktatásban júliusban kezdődtek, a kérdés a nyár folyamán az érdeklődés előterébe került. Kommunista párti nyilvános véleményt először azonban csak július 24-én hallott a közvélemény. A párt egyik országgyűlési képviselője támadást intézett a nemzetgyűlésben a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem két professzora, köztük az agrárközgazdász Czettler Jenő ellen.

Gyenes Antal nemcsak a két professzorról nyilatkozott negatívan, hanem az egyetemi igazolásokról általában. Ezek között is a műegyetemi igazolásokat tartotta a legrosszabbaknak. Helytelenítette, hogy a Műegyetemen már 90%-ban lezajlottak az igazolások, de még egyetlen embert sem távolítottak el. Az igazolásoknak ezt a formáját elfogadhatatlannak tartotta, ezért azok igazságügyi minisztériumi és népbírósági felülvizsgálatát követelte (Nemzetgyűlés Naplója, 1948, 429–430.). Ezt követően augusztus elején az MKP Tudományos Bizottsága javaslatot készített a tudományegyetemi bélista ügyében (PTI. Arch. 274-24/2). Az elkészített javaslat nem áll rendelkezésre, de részben helyettesíti ezt az, hogy az MKP nyilvánosan is állást foglalt a Szabad Népben. A párt nem volt megelégedve a bélistával, illetve eredményeivel. Augusztus 15-én Igazi tisztogatást az egyetemeken című cikkében a kommunista lap megfogalmazza azt az álláspontot, hogy a sikertelen igazolási eljárás után a tisztogató bizottságra vár a feladat, hogy eltávolítsák az oda nem való tanárokat (Szabad Nép, 1946. augusztus 15.).

Az egyetemek többségén, így a közgazdaság-tudományi elit szempontjából fontos Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a bélista igazoló bizottságok nehezen kezdték el munkájukat. A műegyetemi igazolásoknál kiéleződtek az ellentétek a professzorok között. A bizottságok működésének eredményeként a Közgazdasági Karon bélistán maradt Kaas Albert, Deér József, Erdődi Harrach Béla és Rónay András, a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán pedig Kunz Ödön (Szabadság, 1946. augusztus 20.).

A bélistára került közgazdászokkal kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy szakmai-tudományos szempontból átlagszínvonalat képviselő professzorok mellett magas szintet kizárólag Czettler Jenő agrárközgazdász képviselt, aki az előző rendszer vezető agrárpolitikusa is volt. Ugyancsak kiváló szakember volt Kunz Ödön jogász-közgazdász. Kunz professzornak a részvényjogban kifejtett tudományos munkássága mellett múltjában az volt „kompromittáló”, hogy szakértőként az Igazságügyi Minisztérium megbízásából több kodifikációs tervet készített és tett közzé.

Az 1945–1946-os igazolásokhoz és a bélistázásokhoz tartozott, hogy a politikai pártok és sajtójuk néhány esetben megpróbálták az elitcsoportokkal kapcsolatos bizottsági döntéseket befolyásolni. A közgazdaság-tudományi elit esetében azonban csak egy, a Műegyetemen tanító közgazdász, Bud János ellen történt sajtótámadás. A kommunista párti Szabad Nép június 20-i száma szerint az egyetemeken háborítatlanul tanítanak az elmúlt huszonöt esztendő politikai vezetői, volt miniszterek, ezért lehetnek egyetemi tanárok Bud János és Varga József, Bethlen miniszterei (Szabad Nép, 1946. június 20.). A megtámadott professzorok valóban a két világháború közötti nagybirtokos – nagytőkés csoport angolszász orientációjához álltak közel. Miniszteri kinevezésükre azonban elsősorban szaktudásuk alapján került sor. Ami Bud János tevékenységét illeti, a kiváló statisztikus-közgazdász fontos szerepet játszott a bethleni pénzügyi konszolidációban. Tudományos tevékenységéhez tartozott a Közgazdasági Szemle szerkesztése és hat közgazdaság-tudományi szakkönyv megírása. A Horthy-korszakban politikai szerepet vállaló közgazdászok közül azonban nem éri támadás a szakmai szempontból nagyon kiváló, ugyancsak statisztikus közgazdászt, Laky Dezsőt. Laky professzor kimagasló tudományos munkája mellett miniszteri tisztséget is betöltött a Teleki- és Bárdossy-kormányokban.

4. Professzori kinevezések, egyetemi vezetők

A tudományos elitcsoportok közül az igazolások és a bélisták negatív döntései a legkevésbé a közgazdászokat érintették. A közgazdász elit az egyetemek vezetésében is megőrizte pozícióit. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora az 1945–1946-os tanévtől Heller

Farkas lett, a Közgazdasági Kar dékánja pedig Huszár Géza (Magyar Közlöny, 1945. 119.). Heller Farkas rektori kinevezése megkérdőjelezhetetlen, mivel a professzor a legnagyobb tekintélyű közgazdász volt Magyarországon. Huszár Géza pedig a kereskedelmi és politikai számtan, valamint a biztosítási matematika és interpolációszámítás európai hírű kutatója volt. 1945 végén több közgazdász professzor kinevezésére is sor került. Egyetemi tanár lett a Közgazdasági Karon Marky Hugó (Magyar Közlöny, 1945, 154, 165.). A Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara Közgazdaságtan és Pénzügyi Tanszékén pedig Varga István (Magyar Közlöny, 1945, 173.). 1945 decemberében egyetemi tanári kinevezést kapott továbbá a Szegedi Tudományegyetem Jog és Államtudományi Kara Statisztikai Tanszékére Schneller Károly, valamint a Közgazdasági Tanszékre ifjú Beér Elek (Magyar Közlöny, 1945, 203.).

1946-ban lett egyetemi tanár a Magyar Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Osztálya Közgazdasági Tanszékén Heller András (Magyar Közlöny, 1946, 101.). Nem volt közgazdász, de a nemzetközi közgazdászképzés szempontjából fontos volt, hogy a Közgazdasági Kar Keleti Intézetének professzora lett Germanus Gyula, a világhírű orientalista (Magyar Közlöny, 1946, 101.). A professzori kinevezéseket értékelve megállapítható, hogy Heller András és Marky Hugó megfelelt az egyetemi tanári kinevezések követelményeinek. Germanus Gyula és Varga István tudományos hírneve vitathatatlan. Igen kiváló szakember volt Schneller Károly statisztikus is, aki továbbfejlesztette a standardszámítás módszerét, újszerű népsűrűségi és termelésszínvonal-mérési arányokat dolgozott ki, és eredményeket ért el a kollerációszámítás területén.

A tudományos elit utánpótlása szempontjából az akadémikusok megválasztása és a professzori kinevezések mellett fontos szerepet töltenek be a magántanári habilitációk. A II. világháború utáni egy-két évben a rendszerváltás, valamint a tudományos előmenetelt akadályozó numerus clausus és nullus miatt Magyarországon igen sokan szereztek egyetemi magántanári fokozatot. A legtöbben az orvostudomány területén habilitáltak. A források és dokumentumok tanulmányozása közben a közgazdaság-tudomány területén azonban habilitációt nem fedeztem fel (Magyar Közlöny, 1945–1946).

A közgazdaságtudományi elit egyetemi pozíciói illetve a vezetői beosztások az 1946/ 1947-es tanévben annyiban módosultak, hogy Heller Farkas helyett a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora Csűrös Zoltán vegyész lett, a Közgazdaságtudományi Karon Huszár József dékánt Márffy Ede, a közigazgatás és a pénzügyi jog professzora követte (Magyar Közlöny, 1946, 188, 202.).

5. Akadémiai reform és a közgazdászok

A magyar tudományos élet a két világháború között nemzetközi mércével mérve átlagosan közepes színvonalat képviselt. Egyes területek jóval a nemzetközi színvonal alatt álltak, voltak viszont olyan természet- és bölcsészettudományi ágazatok, amelyek kimagasló eredményeket produkáltak. A II. világháború előtti tudományos életet negatívan értékelő – elsősorban természettudósok és műszakiak – úgy látták, hogy a rendszerváltással bekövetkező átalakulással hatalmas távlatai nyílnak a tudománynak. Úgy gondolták, hogy a tudomány vezető szerepet fog játszani az új Magyarországon. Szent-Györgyi Albert például úgy vélte, hogy hazánk újjáépítésének legfontosabb és leglényegesebb tényezője a mindeddig csak kis százalékban kihasznált agyvelőállomány (Szabad Nép, 1945. április 1.; N. Szabó, 1988).

Az akadémiai élet újraindulása már 1945. március 8-án elkezdődött, azzal, hogy Melich János nyelvész összehívta az MTA elérhető tagjait, hogy megbeszélje a szervezet újraindítását. Első intézkedésként működőképessé kívánták tenni a Magyar Tudományos Akadémiát. Egyetértettek abban, hogy az eltávozott József főherceg helyett Kornis Gyula filozófus vegye át az Akadémia vezetését. Az ideiglenes elnök az április 26-i összgyűlésen célul tűzte az MTA megújhodását, beilleszkedését a demokráciába, a részvételét az újjáépítésben és bekapcsolódását a nemzetközi tudományos együttműködésbe. Mivel Kornis az akadémiát demokratikus intézménynek tartotta, annak modernizálását a régi keretek között alapvető szervezeti átalakítások nélkül is megoldhatónak gondolta (Tilkovszky, 1975).

A természettudósok számára a megújhodás a természet- és műszaki tudományok súlyának növelése és a humán tudományok súlyának csökkentése lett volna. Szent-Györgyi Albert ilyen értelemben sürgette a változást. A két tudóscsoport közti vitában a közgazdászok nem vettek részt. Az Akadémia eredeti funkciójához ragaszkodó, többséggel rendelkező humán csoport azonban visszautasította a természettudományok igényeinek megfelelő átalakításokat. A reformot szorgalmazó természettudósok a május 28-i nagygyűlésen viszont komoly áttörést értek el a tagválasztásban. A harminchét új levelező tagból tizennégy fő képviselte a természettudományokat, a tizenöt rendes tag között hét természettudós volt található, a hét tiszteleti tag sorában három fő volt a természettudományok képviselője. Az újonnan megválasztott akadémikusok közé két közgazdász, Theiss Ede és Varga István is bekerült. Mindketten a legrangosabb tudományos testület levelező tagjai lettek. Varga István a közgazdaságtan és a gazdaságföldrajz összefüggéseit feltáró elemzései alapján megérdemelten lett levelező tag. A dinamikai közgazdaság-tudomány és társadalmi folyamatok viszonyát feltáró kutatásai szintén érdemessé tették Theiss Edét a levelező tagságra.
A legfelső vezetői szinten lényegében nem történt áttörés a természettudósok javára. A háború utáni akadémia elnökévé Kornis Gyula filozófust, másodelnökévé Vendl Aladár geológust, főtitkárrá Voinovich Géza irodalomtörténészt választották (Fekete, 1975, 549.). Az MTA megújhodásáért küzdő természettudományi csoport a magyar tudományos élet problémáinak megoldását a régi keretek között nem tartotta megoldhatónak, ezért a modernizálás érdekében a konfliktust is vállalta a hagyományokhoz ragaszkodó humán tudósok csoportjával. Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán vezetésével 1945. július 30-án megalakították a Természettudományi Akadémiát (Tilkovszky, 1975, 352.).

Az első modernizálási kísérletek, az MTA átalakítása olyan problémákat vetett fel, amilyenekre a politika nem volt felkészülve, de nem is érezte illetékesnek magát a beavatkozásra. Mivel a modernizálás a pártok programjában megfogalmazódott, ezért képviselőik és sajtójuk támogatta a tudományos élet reformját (Balogh – Izsák, 1977; Kemény 1945.; Szabad Nép, 1945. ápr. 19., jún. 12., szept. 26.; Kis Újság, 1945. május 3., május 6., július 27.; Szabad Szó, 1945. április 22., Népszava, 1945. május 4.).

Mivel a magyar tudományos élet problémái 1945 nyaráig nem oldódtak meg, a természettudósok elvárásainak megfelelően a kérdésről különböző fórumokon folyt a vita. A tudományos élet modernizálásának politikai jellege is volt, mert az átalakításért küzdők azokkal kerültek összeütközésbe, akik tudományos pozícióikat még a háború előtt szerezték. A tudomány autonómiájához ragaszkodó természettudós csoport az eredménytelennek ítélt kezdeményezések után hajlandóságot mutatott a tudomány területén politikai eszközök felhasználására is.

A modernizálást sürgető tudósok a demokratikus átalakulásra és a gazdasági fejlődésre hivatkozva nyomást gyakoroltak a humán tudósok csoportjára, akiknek az MTA-n és az egyetemeken belül nagyobb szavuk volt, mint a reformmal síkra szállóknak. A reformcsoportnak kedvezett, hogy a természettudósok és a műszakiak egy olyan tudományos élet mellett érveltek, amely az országot és a magyar tudományt a tudományos fejlődés meghatározó trendjeihez kívánta kapcsolni. A természettudományi csoport helyzetét az is javította, hogy olyan – elsősorban baloldali – politikai erők támogatták, akik a Magyar Tudományos Akadémia átalakítását ambicionálták. A tudományos élet reformjáról ezért tovább folyt a vita. A Társadalomtudományi Társaság ankétján, 1946. január elején Moór Gyula jogász, a budapesti tudományegyetem rektora kifejtette, hogy vannak súlyos hibák, ezért mélyreható reformokra van szükség, ugyanakkor úgy látta, hogy Szent-Györgyi Albert túlságosan a természettudós szemszögéből nézi a kérdést. Moór Gyula szerint a tudománypolitika társadalmi kérdés, ezért a problémát kompromisszummal meg lehet oldani. A meglévő adottságokból, emberekből kell kiindulni, ezért a gyökeres reform helyett a meglévő intézményrendszer javítását szorgalmazta (Kis Újság, 1946. január 6.).

A Társadalomtudományi Társaság által rendezett összejövetelen megütköztek a hagyományokhoz kötődő koncepciók és a radikális átalakítást sürgetők elképzeléseivel, a problémák azonban nem oldódtak meg.

A Magyar Tudományos Akadémia életére a politikai pártok direkt befolyást nem tudtak gyakorolni, viszont a modernizálási törekvésekre hatással voltak a tudománypolitikai viták, annak ellenére, hogy a megoldásnak a szervezeten belül kellett eldőlnie. A természettudósokat és a műszakiakat támogatta az a Magyar Kommunista Párt, amely nem értett egyet a tudomány teljes autonómiájával, ezért a reform érdekében külső, a politika részéről kezdeményezett beavatkozást is indokoltnak tartott (Szabad Nép, 1946. április 2.). Az MKP Értelmiségi Bizottsága július 11-i ülésének egyik napirendi pontjaként szerepelt az MTA kérdése. Lukács György nemzetközi hírű kommunista filozófus elkészítette az akadémiai tagok listáját, s ezt Fogarasi Béla, a párt tudománypolitikusa adta át a bizottságnak, a Szociáldemokrata Párttal való tárgyalás és a közös álláspont kialakítása céljából. (PTI. Arch. Titk. Fi. 636. Az ülés anyagáról és a lista sorsáról nincs információnk.) A nyár folyamán a Magyar Kommunista Párt Tudományos Bizottsága is tárgyalt a tudományos élet kérdéseiről (PTI. Arch. 274-24/2).

A természettudósok és a politika felől érkező kihívások miatt a humán csoport engedményekre kényszerült, de a Természettudományi Akadémia sem akarta az MTA-t felszámolni, csak a megújhodást elérni, ezért a két akadémia között folytatódnak a tárgyalások. Az 1946. július 1-i összülésen Moór Gyula beszámolt arról a megállapodásról, hogy az esedékes nagygyűlésen beválasztják a III. osztályba a Természettudományi Akadémia azon tagjait, akik nem tagjai az MTA-nak, és ezt követően a Természettudományi Akadémia megszűnik.

Arról is döntöttek, hogy az MTA III. osztályát kettéválasztják. Ezentúl a III. osztály matematikai, fizikai, kémiai, a műszaki tudományok osztálya lesz, míg a IV. osztály a biológia és az orvosi tudományok osztálya. Megegyeztek abban is, hogy a III. és IV. osztály taglétszáma egyenlő lesz az I. és II. osztály együttes taglétszámával. Közös egyetértéssel megállapodtak arról, hogy az elnöki tisztségre Kodály Zoltánt, másodelnöknek Szent-Györgyi Albertet jelölik, főtitkár pedig Voinovich Géza marad. A szervezeti reformot úgy próbálják megoldani, hogy az Akadémia tagjai számát 160-ra csökkentik, s minden szakosztálynak 20 rendes és 20 levelező tagja lesz (Népszava, 1946. július 1., Szabadság, 1946. július 4.). Az MTA tagválasztó és tisztújító nagygyűlésén egyhangúlag Kodály Zoltánt választották elnökké, Szent-Györgyi Albertet másodelnökké, főtitkár ismét Voinovich Géza lett (Szabad Nép, 1946. július 27.).

1946. július 24-én került sor az új levelező, rendes, és tiszteleti tagok megválasztására. A huszonhat levelező tagból mindössze négyen képviselték a humán tudományokat, közgazdász nem volt közöttük. A kilenc új rendes tag közé viszont beválasztották Laky Dezső közgazdászt. Kijelenthetjük, hogy Laky Dezső kimagasló tudományos munkássága alapján megérdemelten került az MTA rendes tagjai sorába.

A II. világháború utáni magyar közgazdaság-tudományi elit helyzetét értékelve megállapíthatjuk, hogy a tudományos eliten belül a közgazdászok nemcsak a legkisebb létszámú csoport volt a Magyar Tudományos Akadémián és a felsőoktatás rendszerében, hanem azt is, hogy az elemzett időszakban a legvisszafogottabb érdeklődés e körül az elitcsoport körül alakult ki. Az is megállapítható, hogy az Akadémia reformjával kapcsolatos vitákban és az egyetem átalakításával összefüggő polémiákban a közgazdászok nem játszottak fontos szerepet.

A közgazdászokkal kapcsolatos érdeklődés elmaradásának egyik magyarázatát abban látjuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia átszervezésével összefüggő elképzelések elsősorban a természettudományi és humán elitek összecsapásában nyilvánult meg, amitől viszont a gazdaságtudományi elitek magukat távol tartották. A közgazdászok szerepe ebben a harcban azért is „leértékelődött”, mert létszámukból kifolyólag sem jelentettek olyan erőt, amely a küzdelem kimenetelét befolyásolhatta volna. A közgazdász professzorok a felsőoktatásban – elsősorban az egyetemeken – szintén nem képviseltek olyan erőt, amely a két nagy, egymásnak feszülő tudóscsoport küzdelmébe érdemben beleszólhatott volna.

A közgazdaság-tudományi elit nemcsak az MTA-n és a felsőoktatásban maradt passzív, hanem a tudományos életet érintő vitákat befolyásolni igyekvő civil szervezetek, tudományos társaságok tevékenységében is visszafogott volt, illetve nem vett részt. A közgazdászok tudományos „passzivitása” nemcsak a tudománypolitikai vitákban volt tetten érhető, hanem abban is, hogy ezen a tudományterületen nem volt fokozatszerzés, és hogy a korszakban – szemben más tudományterületekkel – közgazdász habilitációra nem is került sor.

Mivel a politikai pártok nem tulajdonítottak nagy fontosságot a közgazdaság-tudományi elitnek, ezért a professzori kinevezések és az akadémiai tagság körül sem alakult ki konfliktus vagy sajtópolémia. A gazdaságtudományi elit egyes képviselőivel kapcsolatosan a baloldali pártok – elsősorban az MKP – indítottak támadást a csoport egyes tagjai ellen. E támadás elsősorban a Horthy-korszakban politikai szerepet vállalt agrár-közgazdászok ellen irányult.

Meglepő, hogy a demokratizálást és modernizálást meghirdető pártok a közgazdászokkal és a gazdaságtudományi elittel nem foglalkoztak tudományos és gazdaságpolitikai fontosságuknak megfelelően, ugyanakkor egy új Magyarország megteremtése és a világra való nyitás minden politikai erő programjában szerepelt. Az átalakulást, a fejlődést előmozdító közgazdaság-tudomány 1945–1946-ban a politika számára nem vált fontossá. Tudományosan megválaszolandó kérdés, hogy politikai hegemóniára törekvő, a demokrácia játékszabályaival 1946 őszétől szakító Magyar Kommunista Párt, illetve a kommunisták vezető szerepét elfogadó koalíciós pártok baloldala mikor és milyen szerepet szánt a közgazdaság-tudományi elitnek, illetve támaszkodni szándékozott-e a „régi” közgazdászokra egy tervgazdaságban gondolkodó politika, vagy csak kizárólag egy „új” szemléletű közgazdasági elittel kívánta megvalósítani az ország gazdasági átalakítását, illetve az egyetemi reformban a közgazdászképzést.
 

Kulcsszavak: Magyar Tudományos Akadémia, közgazdaságtan, értelmiségi elitek
 

IRODALOM

Balogh Sándor – Izsák Lajos (1977): Pártok és pártprogramok Magyarországon, 1944–1948. Tankönyvkiadó, Budapest

Beck Mihály (főszerk.) (1990): Akadémiai Kislexikon. Akadémiai, Budapest

Fekete Gézáné (főszerk.) (1975): A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–1973. MTA Könyvtára, Budapest

Földes Ferenc (1976): Válogatott írások. Kossuth, Bp.

Heksch Ágnes (1962): Adatok a numerus clausus történetéhez. Pedagógiai Szemle. 7–8, 613–619.

Kemény Gábor (1945): Demokratikus iskolareform. Embernevelés. 1–2, 19–20.

Kenyeres Ágnes (főszerk.) (1967–1968): Magyar Életrajzi Lexikon, I–II. Akadémiai, Budapest

Ladányi Andor (1981): A felsőoktatás helyzetének fő vonásai 1945–1948. In: Molnár János (szerk.): Tanulmányok a MEFESZ történetéből 1945–1948. Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont, Budapest, 129–134.

N. Szabó József (1988): Viták a tudományos élet és az MTA modernizálásáról 1945–1946. Kutatás-Fejlesztés. 2, 121–131.

Nemzetgyűlés Naplója (1948): Nemzetgyűlés Naplója Hiteles Kiadás, Második kötet, Athanaeum. Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvkiadó, Budapest

Pach Zsigmond Pál (főszerk.) (1975): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1925–1975. Akadémiai, Budapest

Sinkovics István (szerk.) (é. n.) Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története, 1945–1970. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest

Tilkovszky Lóránt (1975): A Magyar Tudományos Akadémia a felszabadulás után. 1945–1948. In: Pach Zsigmond Pál (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1925–1975. Akadémiai, Budapest, 349–350.
 

LÁBJEGYZETEK

1 A tanulmány egy nagyobb kutatási téma része, amely feltárja a II. világháború utáni magyar tudományos elitcsoportok helyzetét. <