A modern büntetés-végrehajtás

alapvetése Európában

A magyar jogtörténeti irodalomban szép számmal találhatunk a modern büntetés-végrehajtás kialakulásával foglalkozó színvonalas munkákat. Gazdag a választék a korabeli büntetőpolitikai elemzésekből is. A megkésett magyar reformkor szinte összeforrott a büntetőpolitika nemes, megújító szándékával. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Szemere Bertalan egyaránt sokat tett a korszerű büntetőpolitika megteremtéséért. Az 1843-as reformjavaslatokat tartalmazó törvénytervezetek azt bizonyítják, hogy az akkori vezető politikusok szerint a törvény előtti egyenlőség nem valósulhat meg egy alapvető büntetőpolitikai fordulat végrehajtása nélkül.

A jogtörténet és a büntetőpolitika hazai kincsestárában különösen értékes gyöngyszem Mezey Barna könyve a fenyítőházak forradalmáról. A fenyítőház ugyanis tőlünk nyugatra a polgári átalakulás, a városi fejlődés, a protestáns erkölcsi értékek felülkerekedésének szimbóluma, ezért a legmegfelelőbb büntetés-végrehajtási intézmény az újkori büntetőpolitikai fordulat tanulmányozására.
A fenyítőházak kialakulásának és működésének bemutatása alkalmat adott a szerzőnek arra, hogy igen pontosan elemezze azokat a társadalmi, kultúrtörténeti, gazdasági folyamatokat, amelyek szétfeszítették a középkori bosszúálló hatalom által alkalmazott gyötrő, kínzó, megsemmisítő büntetőeljárási és végrehajtási gyakorlatot. A szerző szenvedélyes és nagyon alapos forráskutató, így munkája eredményeként élvezetes olvasmány az emberi élet, a munka és a munkával megszerezhető erkölcsi és anyagi elismerés társadalmi felértékelődési folyamatának bemutatása a korabeli büntetőpolitika alakulására.

Az egyes, a nemzeti kultúrához, a korabeli adottságokhoz igazodó híres európai fenyítőházak részletes ismertetése előtt az olvasó átfogó képet kap a munka és a büntetés fokozatosan végbemenő történeti összefonódásáról. Így például megismerheti a középkori városok „kényszerített közmunkáját”, a gályarabság kincstári alkalmazásának feudális rendjét. A munkáltatás a feudális kori büntetésekben még csak nagyon kivételesen intézményesült. A feudális abszolutizmus korában kezdődött el, a polgári fejlődésben jött létre, majd a fenyítőházakban bontakozott ki az a máig tartó folyamat, amelyben a munkáltatás a szabadságelvonás-büntetés intézményes járuléka lett. (Zárójelben jegyzem meg: a globalizáció korában kialakuló társadalmi kirekesztő mechanizmusokban a munkahelyek tartós hiányával kell számolni. Ha a munka a szabad életben csak a szerencsések számára elérhető, akkor éppen mostanában szakadhat meg a börtönmunkáltatás gazdag és a büntetés céljai szempontjából sokszínű történelmi folyamata is. Egyre több börtönlakó van már most nemcsak szabadságvesztésre, hanem tétlenségre is ítélve.)

A polgári fejlődésben kialakult fenyítőházak történetének bemutatása alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy élményszerűen és hitelesen bemutassa a szegénység és a szegénygondozás máig változó megítélésének történeti előzményeit. „A szegény hol reputációval bírt, hol lenézett páriává züllött. Egyszer megbecsült célpontja volt a vallásos pártfogásnak, másszor a vallás nevében büntetendő vagy fenyítendő gazemberként üldözték”– írja a szerző (58.). A polgári értékek, intézmények előzményei messze visszanyúlnak a rendiség korszakába, ezen belül is a legendásan fejlett városokba. Ennek  

természetes következménye, hogy a városi szegénygondozásban találkozunk először a munkaképes koldusok munkakényszerével. Az angol munkástörvény 1349-ben tesz először különbséget érdemes és érdemtelen szegény között azzal, hogy az utóbbiak megregulázása a korabeli városi rendészet és igazságszolgáltatás feladata. Itt találta meg a szerző a kutatása tárgyát képező fenyítőházak előképeit.

A reformációnak köszönhetően alapvetően megváltozott a munka ethosza és – elsősorban Luther és Kálvin tanainak hatására – a korabeli büntetőpolitikában széles körben intézményesült a kényszermunkáltatás. A munka ettől kezdve a kereszténység fogalmához tartozott. A protestáns erkölcsök szerint a munkátlan csavargó, a koldus, az élősködő parazita az életmódja miatt vált büntethetővé, és a kiszabott büntetést egyre gyakrabban hajtották végre fenyítőházban. A keresztényi bűnhődésbe beiktatott munkakényszerrel, a munkára szoktatás intézményesítésével pedig a középkorban használt brutális kényszerítő elemek maradványai eltűnhettek a büntető igazságszolgáltatásból. Helyüket felválthatta a munkára szoktatás, amely a mai komplex reintegráció büntetési céljának előképe.

A fenyítőház mint állami büntetés-végrehajtási intézmény nem általános európai jelenség, de bemutatásával a szerzőnek alkalma nyílt arra, hogy tetten érje a szegénységkontroll modern büntetés-végrehajtási gyakorlatának fordulópontját. A szerző megállapítása szerint „A fenyítőházi mozgalom a reneszánsz és a reformáció befolyásolta közgondolkodásban vegyes funkciójú, rendészeti célú és egyben büntető intézetek meghonosításával a szegénység és a vele kapcsolatos bűnözés remélt problémáinak megoldását készítette elő. A kor felfogása még nem tudott szabadulni attól a középkori gyakorlattól, amely a büntetőjogot a társadalmi konfliktusok legkézenfekvőbb elintézési módjának tekintette.” (10.) Majd később így folytatja: „A protestáns társadalmak a középkor sommásan kezelt bűnözőtársadalmának irányából valamiféle kaput nyitva, a fenyítőházba terelte a ’haszontalan’ , de nem javíthatatlan elemeket.”

A rendkívül érdekes, jól olvasható könyv mának szóló tanulsága számomra az, hogy a szerző által részletesen és hitelesen bemutatott fenyítőházból kifejlődő büntetőpolitikai gyakorlat többnyire humánus, szakmailag hiteles, sokszínű és főleg előremutató folyamata napjainkban új fordulatot vett. Jó néhány országban, köztük Magyarországon, ismét a büntetőjog, a tágabb értelemben vett kriminálpolitika hatáskörébe került a szegénység, a társadalmi kirekesztettség okozta társadalmi konfliktusok feloldása. A mai szakmai tudásunk szerint azonban a hatalomgyakorlás ilyen technikái a nagyon keserves küzdelemben megteremtetett demokratikus alapintézményeket alapjaiban veszélyeztetik. Mezey Barna könyvéből az olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy az a középkori körülményekből kivezető történelmi folyamat, amelyben a civilizáció eljutott a fenyítőházból a modern, a reintegrációt és a társadalom védelmét egyaránt szolgáló és csak a legvégső esetben alkalmazott börtönig, legalább olyan keserves küzdelemben zajlott, mint amivel remélhetőleg mostanában szembesül a szakma, amikor a mai jogállami értékek „rehabilitációját” kell végrehajtania. (Mezey Barna: A fenyítőházak forradalma. A modern büntetés-végrehajtás alapvetése Európában. Bp.: Gondolat Kiadó, 2015)

Gönczöl Katalin

kriminológus, ELTE, ÁJK, Kriminológia