A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

Minek nekünk gazdaságpszichológia?


„Nincs semmilyen különös tehetségem, csak az, hogy szenvedélyesen kíváncsi vagyok… Egy normális felnőtt nem töri a fejét a tér és idő problémáin… Én épp ellenkezőleg, olyan lassan fejlődtem, hogy a téren és időn csak később, már felnőtt koromban csodálkoztam el” (idézi Einsteint Alice Calaprice 1996-os gyűjteményében). Garai László címben jelzett életműkötete az előbbi, sok évvel ezelőtt olvasott sorokat juttatta eszembe. A gazdaságpszichológus szerző személyes fejlődéstörténetét nem ismerem, de könyvének minden lapja arról tanúskodik, hogy szenvedélyesen kíváncsi. Tudós embereknél természetes a kíváncsiság, Garainál azonban ez olyan hőfokon izzik, mint a felfedezőknél. Messzi tájakra vezeti el az olvasót: az irodalomtörténettől a közgazdaságtanig, az állatvilágra vonatkozó megfigyelésektől a 21. század emberi rejtvényeiig.

Kíváncsiságához az is hozzá tartozik, hogy olyan alapkérdéseken töri a fejét, amelyek mellett mások elmennek, amelyeken befutott, szűk témakörökre specializált tudósok általában nem szoktak gondolkodni. Triviálisnak tekintik, tényként fogadják el őket, vagy csak egyszerűen „nincs szemük rá”. A Ki vagyok én? (vagy inkább Kik vagyunk?) Hová tartozunk? Milyen a társadalom, amelyben élünk, és merre tart? – tipikus ifjúkori kérdések. Érett fejjel és olyan impozáns tárgyi tudás birtokában azonban, amilyennel a szerző dicsekedhet, merőben másképp ragadhatjuk meg ezeket a problémákat, mint az álmodozások korában. Zsenge ifjúságában ugyanis aligha juthat eszébe bárkinek, hogy az identitáskeresést, ami a kötet egyik központi problémája, a gazdasággal kapcsolja össze, ahogyan a szerző teszi, egyik – a kötetben többször idézett – főművében, amely az Identitás-gazdaságtan címet viseli (Tas Kiadó, Budapest), és a kötet több írásában is. Garai megközelítése tárgyszerű, a szenvedély azonban, amellyel a válaszokat keresi, semmit sem csillapodott az ifjonti hévhez képest.

A könyv az életmű tekintélyes részét fogja át. A kötet sajátossága a műfaji sokféleség (a tudományos értekezéstől a recenzión keresztül az interjúig) és a tematikai tágasság (a rendszerváltáskor elharapózott piramisjátéktól a nómenklatúrán keresztül a második modernizációig). Csakúgy a kifejtés lényegéhez tartozik, mint a lapokon felbukkanó történelmi személyek sokasága (Joszif Sztálintól Aczél Györgyön keresztül Soros Györgyig), vagy a hivatkozások elképesztő spektruma (Morus Tamástól Jean Baudrillardon át Thomas Pikettyig). Némiképp megnehezíti azonban a recenzens és az elmélyültebb olvasó dolgát is a könyvvégi hivatkozások hiánya. Így sokkal nehezebb áttekinteni a kötet irodalmi hátterének struktúráját, mintha a szerző e tekintetben az olvasó kényelmét kereste volna, ha név és tárgymutató készült volna a kötethez (ami sajnálatosan elmaradt), talán még a szerzőt is meglepte volna a nevek és tárgyszavak számossága. Ebből könnyen arra következtethetnénk, hogy Garai érdeklődése csapongó. Szó sincs azonban erről! Akár a festőt, aki egész életében egyetlen témát fest, vagy kedvenc görög költőmet, a Nobel-díjas Konsztantinosz Kavafiszt, aki minden versét a végzetnek szentelte, Garai Lászlót is tulajdonképpen egyetlen dolog izgatja: az ő esetében ez a humán tőke újratermelése. Azé a humán tőkéé, amely – ahogyan a kötet első Preambulum a félkapitalizmusról című írásának mottójában Alfred Marshallt idézi: „the most valuble of all capital.”

Ha már régóta ismerjük Marshall igazságát, előbukkan a miért kérdése: Miért áll annyi akadály a humán tőke elismerésének útjában? Miért kell a szerzőnek „röpiratot” fogalmaznia az emberrel való kufár (az én értelmezésemben racionális) gazdálkodásért? (Lásd a 229. oldalon kezdődő hasonló című OTKA-tanulmányt!) Miért kell még mindig amellett érvelni, hogy „a második modernizáció időszakában az emberi potenciál lényegében csak akkor termel hasznot, ha neki magának a termelésére, telepítésére, karbantartására, üzemeltetésére, felújítására a szükséges költségeket ráfordítják s e ráfordításokat többé nem erkölcsi imperatívuszok írják elő […], hanem szolid üzleti számítások.” (98.) Garai magyarázata szerint a vállalat és az állam ódzkodik az emberi tőkébe való beruházástól, mert szemben az anyagi eszközökkel, amelyeket tulajdonukba vehetnek, és hasznot húzhatnak belőle – az emberi tőkénél ez egyáltalán nincs garantálva: „sem egy Oklahomába disszidált, sem a Balatonnál lángost sütő diplomástól vagy szakmunkástól nem lehet az egykori beruházás profitját behajtani.” (285.)

Az emberi tőke tulajdonba vételének lehetetlensége és a vele kapcsolatos tetemes kiadások közötti ellentmondás vezérli értelmezésünkben a vállalatokat is a második modernizáció korszakában, azaz manapság, abban, hogy csak egy szűk belső kört tartanak meg normális foglalkoztatottként, a többi tevékenységet outsourcer-ekre, beszállítókra, önfoglalkoztatókra (freelancer) bízzák, és a költségeket is rájuk hárítják. A külső körösöknek maguknak kell törődniük alkalmazottaik, illetve az önfoglalkoztatók esetében a saját humán tőkéjükkel. Paradoxon, hogy a vállalatok és az államok eredményessége jórészt a humán tőkén múlik, miközben az összes tényező közül ezt tarthatják ellenőrzésük alatt a legkevésbé. A paradoxon feloldása lehet, ha igyekeznek „konyhakész” tehetségeket vásárolni, amelyeknek a kifejlesztését, tudással való felvértezését korábban már valaki más fizette meg. A másik lehetséges megoldás: mindent elkövetnek az általuk kifejlesztett humán tőke megtartásáért, és ennek nem is a leglényegesebb része a megfelelő (magyar szemmel sokszor elképesztően magas) díjazás, hanem az alkotó embereknek szükséges szabad légkör és kellemes atmoszféra biztosítása. Azok a vállalatok, illetve államok, amelyek erre nem képesek vagy hajlandók, a versenyből való kieséssel, illetve végzetes lemaradással, megrekedéssel számolhatnak, és még nem is csak hosszú távon.

A könyv számtalan izgalmas okfejtése közül a recenzenst leginkább A szociális identitás című tanulmány ragadta meg, bár talán itt találhatjuk a legkevesebb közgazdasági okfejtést, és itt forgatja a szerző leginkább a pszichológia fegyvereit és szókészletét. „A szociális kategorizáció feldolgozási folyamatának – írja – meghatározó eszköze a túlzás és kiegészítő ellentétpárja a jelentéktelenítés. A szociális kategorizáció vonatkozásában sem az a fontos, hogy a tulajdonságaimra nézve milyen vagyok, hanem hogy viszonyaimat tekintve, eredetileg mindenkihez van, amiben hasonlítok, s ugyanakkor mindenkitől van, amiben különbözöm, a feldolgozás során pedig két olyan szociális kategória kialakítására váltok át, amelyek egyikéhez kategorikusan odasorolom, a másiktól, éppilyen kategorikusan elhatárolom magam.” (156–157.) Nem véletlen talán, hogy a szerző épp akkor fejti ki a közgazdaságtanban leghasználhatóbb (és implicite leginkább használt) tételeit, amikor azok látszólag a legkevésbé közgazdaságiak. Amikor például a szociális identitás kimunkálásának állatvilágbeli előzményeiről értekezik a territórium és az identitás kapcsolatát elemezve, írása kísértetiesen rímel egy új – a közgazdaságtan határterületén „teret foglaló” – tudományág: a szervezeti ökológia megközelítésére. E tudományág (matematikai, geometriai módszereket használva) azt a folyamatot modellezi, amelyben a szervezetek betöltik a rendelkezésére álló erőforrásteret (élettérnek is mondhatnánk, ha nem lenne olyan rossz csengése ennek a szónak), s egymás „celláját” érintve, netán azzal átfedésben (azaz versenyezve), illetve üres helyeket hagyva pozicionálják magukat a piacon. De említhetnénk Michael Spence munkapiaci elméletét a signal-okról (a diplomák és más végzettséget igazoló tények identitásjelző szerepének a jelentőségéről) a munkapiaci tranzakciókban (a szignálok megfelelője Garai tanulmányában a „jelölő” terminus technicus.) Az identitásjelzésnek éppoly nagy szerepe lehet a játékelméleti modellekben, mint a mechanizmustervezésben vagy a nemzetközti gazdaságtanban (a segélyezés vagy éppen az EU konvergencia-kritériumai tárgykörében). De nemcsak a szűken vett közgazdaságtudomány fejezeteiben hasznosulhatnak a Garai tanulmányában megfogalmazottak, hanem még inkább a marketingben vagy a vezetéstudományban, amely menedzsmenttanok szinte nem is szólnak másról, mint az identitás kimunkálásáról és az „eredmény” profittá konvertálásáról. Nehéz lenne a gazdaságban olyan területet vagy metszetet említeni, amelyben elhanyagolható az identitás szerepe, beleértve a gazdaságtudományok művelését magát is. Hiszen mi mások a tudományos címek és rangok, mint identitásjelzők? Mi másért folyik a vetélkedés egyes szakterületek között, mint a „territóriumok” megszerzéséért és megtartásáért. Mi másról szól a tudományágunkban ma is zajló harc az ortodoxia és a heterodoxia (vagy újabban unortodoxia) között, mint az identitásról és az azzal való hatékony gazdálkodásról.

Az identitásgazdálkodáshoz szorosan kapcsolódnak a második modernizációval foglalkozó írások a könyv III. részében, azon belül a címében is a második modernizációt viselő alfejezet. „A kapitalista gazdaság a modernizáció általa megvalósított első szakaszában a dolgokat olyanból, amilyenek, nagy tömegben átalakítja olyanná, ami e gazdaságban célszerűen használható. A schumpeteri váltás utáni második modernizáció pedig ezen annyit változtat, hogy a dolgok mellett feldolgozás tárgyává teszi a társadalmat alkotó személyeket is: a gazdaság ezeket is nagy tömegben átalakítja olyanból, amilyenek, olyanná, amilyent célszerűen használni tud.” (257.) „Ez egyszerre kellene, hogy jelentse azt a felismerést, hogy az emberből kihozható haszon nem ingyen van, és azt, hogy az emberre való ráfordítás nem haszontalan.” (257–258.) A szerző összeköti a második modernizáció fenti tulajdonságát az információgazdálkodással, az „információ-feldolgozó berendezéshez hasonlóan az embert sem tulajdonsága minősíti erőforrásként, hanem viszonya más emberek tudásához.” (263.)

Garai fontos megállapítása, hogy az államnak nem valamely kegyes okból kell gondoskodnia a humán tőke termeléséről, hanem azért, mert az az állam számára is megtérül. Hasonlóan például egy államilag finanszírozott úthoz, amelyek mentén vállalkozások települnek le, és amelyektől később az állam jelentős adókat szedhet. A tudomány állami finanszírozása is ugyanígy működik, amint azt már Michael Faraday bon mot-ja is exponálta, amikor a

 

 

laboratóriumába látogató angol király az elektromossággal való kísérletezgetésének hasznáról faggatta: „One day sir, you may tax it”.1 És tényleg így lett.

A globalizáció korában kicsit másképp vetődik fel ez a kérdés is, mert lehet, hogy egy másik állam fogja majd megadóztatni az emberi tőkébe történt állami befektetést. Ugyanennek a résznek egy másik tanulmányában Garai a magyar második modernizációt elemzi. Az előbbi veszély tudatában is állítja: „Meggyőződésem, hogy amikor egy beruházás sorsa – hogy vajon hasznot hoz-e, vagy meg sem térül – nem egyik vagy másik egyén képességén múlik, hanem egymáshoz való illeszkedésük viszonyán, akkor a költségek nem terhelhetők az illeszkedő felek egyikére vagy másikára, csakis arra a szervezetre, amelyben az illeszkedés végbemegy, s hogy jól-e vagy rosszul, ettől függ a haszon, amelyet majd e szervezet fog élvezni. Például az állam. Amelyre ezek a humán kiadások igen nagy terhet rónak. Ám a haszon, amelyet hoznak, a második modernizáció időszakában szintén pénzben számolható. Mint ahogyan a kár sem csak eszmei, amit az von az országra, ha az emberi beruházás terheit nincs, aki vállalja.” (289.)

Hosszasan lehetne idézni még azokat a fontos gondolatokat, amelyekkel nem ártana a közgazdász szakmának, de a szélesebb közösségnek is megismerkednie. Ha nem is valamennyi kötetben szereplő tanulmány, de sok közülük a társadalomtudományon kívüliek számára is jól követhető, egyben szórakoztató, szellemes olvasmány. Hamisítatlan Garai-védjeggyel vannak ellátva, a szerző „identitásjelölőjét” képviselő sztorikkal, viccekkel, érdekes új információkkal. A további tanulmányok ismertetése helyett azonban inkább az írások három általános vonására hívnám fel a figyelmet. Az első a naprakészség, amely – valljuk be – az életműköteteknek korántsem általános jellemzője. A friss bevándorlási vitára a szerző éppúgy reflektál (21.), ahogy a sikerkönyv-szerző Thomas Piketty egyenlőtlenségek növekedésével kapcsolatos gondolataira. (75.) A tanulmányok másik közös tulajdonsága, hogy a szerző „bekapcsolt” állapotát tükrözik. A közgazdaságtan fontos szerzői és írásai éppúgy nem kerülik el Garai figyelmét, mint a politikatudományé vagy az irodalomtudományé. Lányi Gusztávtól Kornai Jánoson keresztül George Akerlofig személyes reakciókkal, reflexiókkal kötődik a számára fontos emberekhez (hangsúlyozandó, hogy ezek mindig olyanok, akik nem csak számára fontosak). A harmadik dolog, ami a legtöbb írásban tetten érhető, a filozófiai elvontságok és az egészen kézzelfogható példák összekapcsolása. Garai szerint, ha például valakit beiktatnak egy hivatalba, az mindjárt diszponálttá válhat olyasmikre, amik más számára tabunak számítanak. Példája szerint ha egy férfi felszólít egy, a szobájába belépő, először látott leányzót, hogy vetkőzzön le, a leányzó ezen igencsak megütközne, és nem valószínű, hogy bármely ilyen szituációba keveredő alany engedelmeskedne a felszólításnak. Más a helyzet, ha az illető fehér köpenyt visel, és a szoba egy egészségügyi intézményben van. Ezek a jelölők diszponálttá teszik őt arra, amire mások, akik nincsenek „beiktatva” ebbe a pozícióba, indiszponáltak.

Garai László „vitatkozó tisztelettel” Kornai Jánosnak ajánlotta művét. Jelképes, hogy a vitatkozás már az ajánlásban is szerepel, hiszen a szerző számos tétellel száll vitába, olyanokkal is, amelyeket széles körben elfogadnak. De annyiban is leképezi a művet a vitatkozás említése az ajánlásban, hogy sok vitára ingerlő megállapítás, gondolat, érv található a kötetben. Ezt én az írás erényeként tartom számon, hiszen ami nem vitatható, az nem is lehet a tudomány tárgya. E rövid recenzióban „helyhiány miatt” csak kettőt említenék a számos vitatható megállapítás közül. Garai szerint „…ami világra jött, amikor a másik 20. században fennállott rendszer sírba dőlt, az nem egy kapitalizmus. Hanem félkapitalizmus. Ebben a félkapitalizmusban a gazdasági, a politikai, az ideológiai és a kulturális szerkezetnek minden része s a részekből felépülő egész a fizikai tőkének szolgálja jól rosszul a bővített újratermelését, eközben a tőke másik felének, az emberi tőkének az egyszerű újratermeléséhez sincsenek biztosítva még a minimálfeltételek sem.” (18.) A szerző ezt általános megállapításként fogalmazza meg, legalábbis nem tisztázza, hogy mely országokra tartja érvényesnek. Elmondható-e Észtországról vagy éppen Kínáról, hogy nem fordítanak gondot a humán tőke újratermelésére? Amikor a 2012-es PISA-felmérés szerint már nem Svédország vagy Finnország vezeti a rangsort, hanem Kína (Sanghaj) és Szingapúr. (URL1) Igaz-e ez Észtországra, az ICT éllovasára, amely szintén előkelő (11.) helyet vívott ki magának eben a rangsorban, vagy Lengyelországra, amely annyira sikeres oktatási reformot hajtott végre, hogy azt lengyel csodaként emlegetik a szakirodalomban is? (Velkey, 2015)

A szerző a könyv későbbi részében sem hoz fel meggyőző tényeket és számokat a fizikai tőke újratermelésének elsőbbségéről az újrakapitalizálódó gazdaságokban. Annál több adat és tény szól a valóságban az „anyagtalanodás” mellett ezekben az országokban is. Az ipar és a mezőgazdaság, amely szektorokban a fizikai tőke jelentős, mindenütt visszaszorul, még Oroszországban is az ipar csak 36, illetve a mezőgazdaság 3,9 százalék, miközben a szolgáltatásoké 60,1 (2014-es adat). Már Albániában is 62,4%-ot képviselnek a szolgáltatások a GDP előállításában, nem is beszélve Észtországról, ahol ez az arány 68,2%. A szolgáltatásokra pedig nem annyira a fizikai tőke újratermelése a jellemző, bár kétségtelen, hogy egyes szolgáltatások (például az egészségügy) esetében a fizikai infrastruktúra is gyorsan bővül. A szolgáltatások jó része azonban a humán tőke újratermelésével, illetve a szerző által is fontosnak tartott infokommunikációval (amely szintén nem független az előbbitől) van kapcsolatban. Kína, Kambodzsa sem kizárólag a fizikai tőke újratermelését állítja stratégiája középpontjába, amikor magasan képzett embereket toboroz. Az előbbi például háromszoros fizetéssel csábítja haza a londoni City kínai származású pénzügyi szakembereit (Tucker, 2008). Kétségtelen, hogy jelenleg Magyarországon érzékelhető a törekvés a fizikai tőke mesterséges felértékelésére és a humán tőke háttérbe szorítására, ez azonban nem érinti az alapvető trendeket az átalakuló gazdaságokban.

Még a félkapitalizmussal kapcsolatos fenti fejtegetéseknél is problematikusabb megítélésem szerint a Milyen kapitalizmust akarunk? fejezetcím. Bár mögötte az a jelenség áll, hogy a társadalom nagyobb része ma Magyarországon (és számos más országban is) elutasítja a kapitalizmusnak nevezett gazdasági berendezkedést, és ez valós, több felméréssel is igazolt szociológiai tény, a cím mégis félrevezető. Egy társadalmi rendszer koherens egész, közvélemény-kutatással sem megalkotni, sem eltörölni nem lehet. Garai ezt nyilván nem is gondolja, bár a következő mondatai mintha mégis ez irányba mutatnának, miszerint „Azokat, akik egyre növekvő számban eloldották magukat a szocializmus néven emlegetett rendszertől, ez nem ruházta fel azzal a hatóképességgel, hogy leszavazzák ezt a rendszert. A kapitalizmus feltalálja és feltálalja ilyesminek az eszközét: a demokráciát.” (78., kiemelés tőlem Sz. K.) Ez a megállapítás aligha bizonyítható. Görögország esete a példa arra, hogy hiába akarnak valami más, a kapitalizmus kényszerei és szabályai alól kibújó rendszert a görögök, hiába népszavazzák le a piacgazdaságban szokásos kényszereket (a kölcsönt vissza, az adókat pedig be kell fizetni) a rendszert elvetők stílszerűen csak pirruszi győzelmet arathatnak. Hiába érvelnek a zöldek már évtizedek óta szimpatikusnak tűnő érvekkel a kisközösségeken alapuló, ökogazdálkodásra épülő társadalmi modell mellett, egyetlen ilyen országot sem tudunk még azonosítani a világban, ez a modell legfeljebb csak zárványként létezik. Ennek az az oka, hogy a demokrácia sem kínál alkalmas fegyvert a nemszeretem rendszerből való kilépésre. Remélhetőleg Garai előbb idézett félmondata csak félreérthető, és ő is inkább azon nézetek képviselőihez tartozik, akik „nem javasolják a kilépést a kapitalista rendszercsaládból. Azt ajánlják, hogy a jelenleg működő rendszervariáns helyett egy másik valósuljon meg. Ez tehát nem a kapitalizmus megdöntésére [Garai megfogalmazásában leszavazására – Sz. K.] irányul, hanem csupán egyes intézmények, jogszabályok vagy szokások módosítására.” (Kornai , 2007, 312.)

A sommás megállapítások vagy félreérthető megfogalmazások mögött megítélésem szerint egy módszertani probléma állhat. A szerző állításait legtöbbször csak logikai okfejtéssel, szellemes anekdotikus példákkal, ritkábban egyedi kísérletekkel támasztja alá, és nem törekszik empirikus bizonyításra. Ez azonban, mint a fenti két vitapont is mutatja, félreviheti az elemzést. Mindazonáltal Garai felvetései még ebben a formában is hasznosak, hiszen ösztönzést jelenthetnek más kutatók számára, hogy járjanak utána a dolgoknak. A kötet bőven ad azonban közvetlenül felhasználható muníciót is. És korántsem csak a Magyarországon igen kisszámú gazdaságpszichológusnak, hanem más társadalomtudományok művelőinek is. Sőt, mint a szerzőnek – a kötetben is megidézett – vita- és beszélgetőpartnerei igazolják, egykori pénzügyminisztereknek, bankároknak, újságíróknak is. A kötet címében szereplő – kissé provokatív – kérdésre a válaszunk nem lehet más, csak egy állító mondat: azért kell a gazdaságpszichológia, mert inspiráló, hasznos, és nélküle a többi társadalomtudomány sem adhat teljes képet a valóságtól. (Garai László: Egyáltalán minek nekünk a gazdaságpszichológia? Budapest: Napvilág Kiadó, 2015. 468 p.)

Szabó Katalin

közgazdász, egyetemi tanár

Budapesti Corvinus Egyetem
 


 

HIVATKOZÁSOK

Calaprice, Alice (coll., ed.) (1996): The Ultimate Quotable Einstein. PUP, Princeton

Kornai János (2007): Mit jelent a „rendszerváltás”? Kísérlet a fogalom tisztázására. Közgazdasági Szemle. 54, 4,

Tucker, Sundeep (2008): Search Consultants Warn about Top Talent Shortage in Asia-Pacific. The Global Association for Strategic Talent Management. 16 June

Velkey Kristóf (2015): A lengyel oktatási reform a PISA vizsgálatok tükrében. Iskolakultúra. 25, 4,