Minek nekünk gazdaságpszichológia?
„Nincs semmilyen különös tehetségem, csak az, hogy szenvedélyesen
kíváncsi vagyok… Egy normális felnőtt nem töri a fejét a tér és idő
problémáin… Én épp ellenkezőleg, olyan lassan fejlődtem, hogy a
téren és időn csak később, már felnőtt koromban csodálkoztam el”
(idézi Einsteint Alice Calaprice 1996-os gyűjteményében). Garai
László címben jelzett életműkötete az előbbi, sok évvel ezelőtt
olvasott sorokat juttatta eszembe. A gazdaságpszichológus szerző
személyes fejlődéstörténetét nem ismerem, de könyvének minden lapja
arról tanúskodik, hogy szenvedélyesen kíváncsi. Tudós embereknél
természetes a kíváncsiság, Garainál azonban ez olyan hőfokon izzik,
mint a felfedezőknél. Messzi tájakra vezeti el az olvasót: az
irodalomtörténettől a közgazdaságtanig, az állatvilágra vonatkozó
megfigyelésektől a 21. század emberi rejtvényeiig.
Kíváncsiságához az is hozzá tartozik, hogy olyan
alapkérdéseken töri a fejét, amelyek mellett mások elmennek,
amelyeken befutott, szűk témakörökre specializált tudósok általában
nem szoktak gondolkodni. Triviálisnak tekintik, tényként fogadják el
őket, vagy csak egyszerűen „nincs szemük rá”. A Ki vagyok én? (vagy
inkább Kik vagyunk?) Hová tartozunk? Milyen a társadalom, amelyben
élünk, és merre tart? – tipikus ifjúkori kérdések. Érett fejjel és
olyan impozáns tárgyi tudás birtokában azonban, amilyennel a szerző
dicsekedhet, merőben másképp ragadhatjuk meg ezeket a problémákat,
mint az álmodozások korában. Zsenge ifjúságában ugyanis aligha
juthat eszébe bárkinek, hogy az identitáskeresést, ami a kötet egyik
központi problémája, a gazdasággal kapcsolja össze, ahogyan a szerző
teszi, egyik – a kötetben többször idézett – főművében, amely az
Identitás-gazdaságtan címet viseli (Tas Kiadó, Budapest), és a kötet
több írásában is. Garai megközelítése tárgyszerű, a szenvedély
azonban, amellyel a válaszokat keresi, semmit sem csillapodott az
ifjonti hévhez képest.
A könyv az életmű tekintélyes részét fogja át. A
kötet sajátossága a műfaji sokféleség (a tudományos értekezéstől a
recenzión keresztül az interjúig) és a tematikai tágasság (a
rendszerváltáskor elharapózott piramisjátéktól a nómenklatúrán
keresztül a második modernizációig). Csakúgy a kifejtés lényegéhez
tartozik, mint a lapokon felbukkanó történelmi személyek sokasága
(Joszif Sztálintól Aczél Györgyön keresztül Soros Györgyig), vagy a
hivatkozások elképesztő spektruma (Morus Tamástól Jean Baudrillardon
át Thomas Pikettyig). Némiképp megnehezíti azonban a recenzens és az
elmélyültebb olvasó dolgát is a könyvvégi hivatkozások hiánya. Így
sokkal nehezebb áttekinteni a kötet irodalmi hátterének
struktúráját, mintha a szerző e tekintetben az olvasó kényelmét
kereste volna, ha név és tárgymutató készült volna a kötethez (ami
sajnálatosan elmaradt), talán még a szerzőt is meglepte volna a
nevek és tárgyszavak számossága. Ebből könnyen arra
következtethetnénk, hogy Garai érdeklődése csapongó. Szó sincs
azonban erről! Akár a festőt, aki egész életében egyetlen témát
fest, vagy kedvenc görög költőmet, a Nobel-díjas Konsztantinosz
Kavafiszt, aki minden versét a végzetnek szentelte, Garai Lászlót is
tulajdonképpen egyetlen dolog izgatja: az ő esetében ez a humán tőke
újratermelése. Azé a humán tőkéé, amely – ahogyan a kötet első
Preambulum a félkapitalizmusról című írásának mottójában Alfred
Marshallt idézi: „the most valuble of all capital.”
Ha már régóta ismerjük Marshall igazságát,
előbukkan a miért kérdése: Miért áll annyi akadály a humán tőke
elismerésének útjában? Miért kell a szerzőnek „röpiratot”
fogalmaznia az emberrel való kufár (az én értelmezésemben
racionális) gazdálkodásért? (Lásd a 229. oldalon kezdődő hasonló
című OTKA-tanulmányt!) Miért kell még mindig amellett érvelni, hogy
„a második modernizáció időszakában az emberi potenciál lényegében
csak akkor termel hasznot, ha neki magának a termelésére,
telepítésére, karbantartására, üzemeltetésére, felújítására a
szükséges költségeket ráfordítják s e ráfordításokat többé nem
erkölcsi imperatívuszok írják elő […], hanem szolid üzleti
számítások.” (98.) Garai magyarázata szerint a vállalat és az állam
ódzkodik az emberi tőkébe való beruházástól, mert szemben az anyagi
eszközökkel, amelyeket tulajdonukba vehetnek, és hasznot húzhatnak
belőle – az emberi tőkénél ez egyáltalán nincs garantálva: „sem egy
Oklahomába disszidált, sem a Balatonnál lángost sütő diplomástól
vagy szakmunkástól nem lehet az egykori beruházás profitját
behajtani.” (285.)
Az emberi tőke tulajdonba vételének lehetetlensége
és a vele kapcsolatos tetemes kiadások közötti ellentmondás vezérli
értelmezésünkben a vállalatokat is a második modernizáció
korszakában, azaz manapság, abban, hogy csak egy szűk belső kört
tartanak meg normális foglalkoztatottként, a többi tevékenységet
outsourcer-ekre, beszállítókra, önfoglalkoztatókra (freelancer)
bízzák, és a költségeket is rájuk hárítják. A külső körösöknek
maguknak kell törődniük alkalmazottaik, illetve az önfoglalkoztatók
esetében a saját humán tőkéjükkel. Paradoxon, hogy a vállalatok és
az államok eredményessége jórészt a humán tőkén múlik, miközben az
összes tényező közül ezt tarthatják ellenőrzésük alatt a legkevésbé.
A paradoxon feloldása lehet, ha igyekeznek „konyhakész” tehetségeket
vásárolni, amelyeknek a kifejlesztését, tudással való felvértezését
korábban már valaki más fizette meg. A másik lehetséges megoldás:
mindent elkövetnek az általuk kifejlesztett humán tőke
megtartásáért, és ennek nem is a leglényegesebb része a megfelelő
(magyar szemmel sokszor elképesztően magas) díjazás, hanem az alkotó
embereknek szükséges szabad légkör és kellemes atmoszféra
biztosítása. Azok a vállalatok, illetve államok, amelyek erre nem
képesek vagy hajlandók, a versenyből való kieséssel, illetve
végzetes lemaradással, megrekedéssel számolhatnak, és még nem is
csak hosszú távon.
A könyv számtalan izgalmas okfejtése közül a
recenzenst leginkább A szociális identitás című tanulmány ragadta
meg, bár talán itt találhatjuk a legkevesebb közgazdasági okfejtést,
és itt forgatja a szerző leginkább a pszichológia fegyvereit és
szókészletét. „A szociális kategorizáció feldolgozási folyamatának –
írja – meghatározó eszköze a túlzás és kiegészítő ellentétpárja a
jelentéktelenítés. A szociális kategorizáció vonatkozásában sem az a
fontos, hogy a tulajdonságaimra nézve milyen vagyok, hanem hogy
viszonyaimat tekintve, eredetileg mindenkihez van, amiben
hasonlítok, s ugyanakkor mindenkitől van, amiben különbözöm, a
feldolgozás során pedig két olyan szociális kategória kialakítására
váltok át, amelyek egyikéhez kategorikusan odasorolom, a másiktól,
éppilyen kategorikusan elhatárolom magam.” (156–157.) Nem véletlen
talán, hogy a szerző épp akkor fejti ki a közgazdaságtanban
leghasználhatóbb (és implicite leginkább használt) tételeit, amikor
azok látszólag a legkevésbé közgazdaságiak. Amikor például a
szociális identitás kimunkálásának állatvilágbeli előzményeiről
értekezik a territórium és az identitás kapcsolatát elemezve, írása
kísértetiesen rímel egy új – a közgazdaságtan határterületén „teret
foglaló” – tudományág: a szervezeti ökológia megközelítésére. E
tudományág (matematikai, geometriai módszereket használva) azt a
folyamatot modellezi, amelyben a szervezetek betöltik a
rendelkezésére álló erőforrásteret (élettérnek is mondhatnánk, ha
nem lenne olyan rossz csengése ennek a szónak), s egymás „celláját”
érintve, netán azzal átfedésben (azaz versenyezve), illetve üres
helyeket hagyva pozicionálják magukat a piacon. De említhetnénk
Michael Spence munkapiaci elméletét a signal-okról (a diplomák és
más végzettséget igazoló tények identitásjelző szerepének a
jelentőségéről) a munkapiaci tranzakciókban (a szignálok megfelelője
Garai tanulmányában a „jelölő” terminus technicus.) Az
identitásjelzésnek éppoly nagy szerepe lehet a játékelméleti
modellekben, mint a mechanizmustervezésben vagy a nemzetközti
gazdaságtanban (a segélyezés vagy éppen az EU
konvergencia-kritériumai tárgykörében). De nemcsak a szűken vett
közgazdaságtudomány fejezeteiben hasznosulhatnak a Garai
tanulmányában megfogalmazottak, hanem még inkább a marketingben vagy
a vezetéstudományban, amely menedzsmenttanok szinte nem is szólnak
másról, mint az identitás kimunkálásáról és az „eredmény” profittá
konvertálásáról. Nehéz lenne a gazdaságban olyan területet vagy
metszetet említeni, amelyben elhanyagolható az identitás szerepe,
beleértve a gazdaságtudományok művelését magát is. Hiszen mi mások a
tudományos címek és rangok, mint identitásjelzők? Mi másért folyik a
vetélkedés egyes szakterületek között, mint a „territóriumok”
megszerzéséért és megtartásáért. Mi másról szól a tudományágunkban
ma is zajló harc az ortodoxia és a heterodoxia (vagy újabban
unortodoxia) között, mint az identitásról és az azzal való hatékony
gazdálkodásról.
Az identitásgazdálkodáshoz szorosan kapcsolódnak a
második modernizációval foglalkozó írások a könyv III. részében,
azon belül a címében is a második modernizációt viselő alfejezet. „A
kapitalista gazdaság a modernizáció általa megvalósított első
szakaszában a dolgokat olyanból, amilyenek, nagy tömegben átalakítja
olyanná, ami e gazdaságban célszerűen használható. A schumpeteri
váltás utáni második modernizáció pedig ezen annyit változtat, hogy
a dolgok mellett feldolgozás tárgyává teszi a társadalmat alkotó
személyeket is: a gazdaság ezeket is nagy tömegben átalakítja
olyanból, amilyenek, olyanná, amilyent célszerűen használni tud.”
(257.) „Ez egyszerre kellene, hogy jelentse azt a felismerést, hogy
az emberből kihozható haszon nem ingyen van, és azt, hogy az emberre
való ráfordítás nem haszontalan.” (257–258.) A szerző összeköti a
második modernizáció fenti tulajdonságát az
információgazdálkodással, az „információ-feldolgozó berendezéshez
hasonlóan az embert sem tulajdonsága minősíti erőforrásként, hanem
viszonya más emberek tudásához.” (263.)
Garai fontos megállapítása, hogy az államnak nem
valamely kegyes okból kell gondoskodnia a humán tőke termeléséről,
hanem azért, mert az az állam számára is megtérül. Hasonlóan például
egy államilag finanszírozott úthoz, amelyek mentén vállalkozások
települnek le, és amelyektől később az állam jelentős adókat
szedhet. A tudomány állami finanszírozása is ugyanígy működik, amint
azt már Michael Faraday bon mot-ja is exponálta, amikor a
|
|
laboratóriumába látogató angol király az
elektromossággal való kísérletezgetésének hasznáról faggatta: „One
day sir, you may tax it”.1 És tényleg így lett.
A globalizáció korában kicsit másképp vetődik fel
ez a kérdés is, mert lehet, hogy egy másik állam fogja majd
megadóztatni az emberi tőkébe történt állami befektetést. Ugyanennek
a résznek egy másik tanulmányában Garai a magyar második
modernizációt elemzi. Az előbbi veszély tudatában is állítja:
„Meggyőződésem, hogy amikor egy beruházás sorsa – hogy vajon hasznot
hoz-e, vagy meg sem térül – nem egyik vagy másik egyén képességén
múlik, hanem egymáshoz való illeszkedésük viszonyán, akkor a
költségek nem terhelhetők az illeszkedő felek egyikére vagy
másikára, csakis arra a szervezetre, amelyben az illeszkedés
végbemegy, s hogy jól-e vagy rosszul, ettől függ a haszon, amelyet
majd e szervezet fog élvezni. Például az állam. Amelyre ezek a humán
kiadások igen nagy terhet rónak. Ám a haszon, amelyet hoznak, a
második modernizáció időszakában szintén pénzben számolható. Mint
ahogyan a kár sem csak eszmei, amit az von az országra, ha az emberi
beruházás terheit nincs, aki vállalja.” (289.)
Hosszasan lehetne idézni még azokat a fontos
gondolatokat, amelyekkel nem ártana a közgazdász szakmának, de a
szélesebb közösségnek is megismerkednie. Ha nem is valamennyi
kötetben szereplő tanulmány, de sok közülük a társadalomtudományon
kívüliek számára is jól követhető, egyben szórakoztató, szellemes
olvasmány. Hamisítatlan Garai-védjeggyel vannak ellátva, a szerző
„identitásjelölőjét” képviselő sztorikkal, viccekkel, érdekes új
információkkal. A további tanulmányok ismertetése helyett azonban
inkább az írások három általános vonására hívnám fel a figyelmet. Az
első a naprakészség, amely – valljuk be – az életműköteteknek
korántsem általános jellemzője. A friss bevándorlási vitára a szerző
éppúgy reflektál (21.), ahogy a sikerkönyv-szerző Thomas Piketty
egyenlőtlenségek növekedésével kapcsolatos gondolataira. (75.) A
tanulmányok másik közös tulajdonsága, hogy a szerző „bekapcsolt”
állapotát tükrözik. A közgazdaságtan fontos szerzői és írásai éppúgy
nem kerülik el Garai figyelmét, mint a politikatudományé vagy az
irodalomtudományé. Lányi Gusztávtól Kornai Jánoson keresztül George
Akerlofig személyes reakciókkal, reflexiókkal kötődik a számára
fontos emberekhez (hangsúlyozandó, hogy ezek mindig olyanok, akik
nem csak számára fontosak). A harmadik dolog, ami a legtöbb írásban
tetten érhető, a filozófiai elvontságok és az egészen kézzelfogható
példák összekapcsolása. Garai szerint, ha például valakit beiktatnak
egy hivatalba, az mindjárt diszponálttá válhat olyasmikre, amik más
számára tabunak számítanak. Példája szerint ha egy férfi felszólít
egy, a szobájába belépő, először látott leányzót, hogy vetkőzzön le,
a leányzó ezen igencsak megütközne, és nem valószínű, hogy bármely
ilyen szituációba keveredő alany engedelmeskedne a felszólításnak.
Más a helyzet, ha az illető fehér köpenyt visel, és a szoba egy
egészségügyi intézményben van. Ezek a jelölők diszponálttá teszik őt
arra, amire mások, akik nincsenek „beiktatva” ebbe a pozícióba,
indiszponáltak.
Garai László „vitatkozó tisztelettel” Kornai
Jánosnak ajánlotta művét. Jelképes, hogy a vitatkozás már az
ajánlásban is szerepel, hiszen a szerző számos tétellel száll
vitába, olyanokkal is, amelyeket széles körben elfogadnak. De
annyiban is leképezi a művet a vitatkozás említése az ajánlásban,
hogy sok vitára ingerlő megállapítás, gondolat, érv található a
kötetben. Ezt én az írás erényeként tartom számon, hiszen ami nem
vitatható, az nem is lehet a tudomány tárgya. E rövid recenzióban
„helyhiány miatt” csak kettőt említenék a számos vitatható
megállapítás közül. Garai szerint „…ami világra jött, amikor a másik
20. században fennállott rendszer sírba dőlt, az nem egy
kapitalizmus. Hanem félkapitalizmus. Ebben a félkapitalizmusban a
gazdasági, a politikai, az ideológiai és a kulturális szerkezetnek
minden része s a részekből felépülő egész a fizikai tőkének
szolgálja jól rosszul a bővített újratermelését, eközben a tőke
másik felének, az emberi tőkének az egyszerű újratermeléséhez
sincsenek biztosítva még a minimálfeltételek sem.” (18.) A szerző
ezt általános megállapításként fogalmazza meg, legalábbis nem
tisztázza, hogy mely országokra tartja érvényesnek. Elmondható-e
Észtországról vagy éppen Kínáról, hogy nem fordítanak gondot a humán
tőke újratermelésére? Amikor a 2012-es PISA-felmérés szerint már nem
Svédország vagy Finnország vezeti a rangsort, hanem Kína (Sanghaj)
és Szingapúr. (URL1)
Igaz-e ez Észtországra, az ICT éllovasára, amely szintén előkelő
(11.) helyet vívott ki magának eben a rangsorban, vagy
Lengyelországra, amely annyira sikeres oktatási reformot hajtott
végre, hogy azt lengyel csodaként emlegetik a szakirodalomban is?
(Velkey, 2015)
A szerző a könyv későbbi részében sem hoz fel
meggyőző tényeket és számokat a fizikai tőke újratermelésének
elsőbbségéről az újrakapitalizálódó gazdaságokban. Annál több adat
és tény szól a valóságban az „anyagtalanodás” mellett ezekben az
országokban is. Az ipar és a mezőgazdaság, amely szektorokban a
fizikai tőke jelentős, mindenütt visszaszorul, még Oroszországban is
az ipar csak 36, illetve a mezőgazdaság 3,9 százalék, miközben a
szolgáltatásoké 60,1 (2014-es adat). Már Albániában is 62,4%-ot
képviselnek a szolgáltatások a GDP előállításában, nem is beszélve
Észtországról, ahol ez az arány 68,2%. A szolgáltatásokra pedig nem
annyira a fizikai tőke újratermelése a jellemző, bár kétségtelen,
hogy egyes szolgáltatások (például az egészségügy) esetében a
fizikai infrastruktúra is gyorsan bővül. A szolgáltatások jó része
azonban a humán tőke újratermelésével, illetve a szerző által is
fontosnak tartott infokommunikációval (amely szintén nem független
az előbbitől) van kapcsolatban. Kína, Kambodzsa sem kizárólag a
fizikai tőke újratermelését állítja stratégiája középpontjába,
amikor magasan képzett embereket toboroz. Az előbbi például
háromszoros fizetéssel csábítja haza a londoni City kínai származású
pénzügyi szakembereit (Tucker, 2008). Kétségtelen, hogy jelenleg
Magyarországon érzékelhető a törekvés a fizikai tőke mesterséges
felértékelésére és a humán tőke háttérbe szorítására, ez azonban nem
érinti az alapvető trendeket az átalakuló gazdaságokban.
Még a félkapitalizmussal kapcsolatos fenti
fejtegetéseknél is problematikusabb megítélésem szerint a Milyen
kapitalizmust akarunk? fejezetcím. Bár mögötte az a jelenség áll,
hogy a társadalom nagyobb része ma Magyarországon (és számos más
országban is) elutasítja a kapitalizmusnak nevezett gazdasági
berendezkedést, és ez valós, több felméréssel is igazolt
szociológiai tény, a cím mégis félrevezető. Egy társadalmi rendszer
koherens egész, közvélemény-kutatással sem megalkotni, sem eltörölni
nem lehet. Garai ezt nyilván nem is gondolja, bár a következő
mondatai mintha mégis ez irányba mutatnának, miszerint „Azokat, akik
egyre növekvő számban eloldották magukat a szocializmus néven
emlegetett rendszertől, ez nem ruházta fel azzal a hatóképességgel,
hogy leszavazzák ezt a rendszert. A kapitalizmus feltalálja és
feltálalja ilyesminek az eszközét: a demokráciát.” (78., kiemelés
tőlem Sz. K.) Ez a megállapítás aligha bizonyítható. Görögország
esete a példa arra, hogy hiába akarnak valami más, a kapitalizmus
kényszerei és szabályai alól kibújó rendszert a görögök, hiába
népszavazzák le a piacgazdaságban szokásos kényszereket (a kölcsönt
vissza, az adókat pedig be kell fizetni) a rendszert elvetők
stílszerűen csak pirruszi győzelmet arathatnak. Hiába érvelnek a
zöldek már évtizedek óta szimpatikusnak tűnő érvekkel a
kisközösségeken alapuló, ökogazdálkodásra épülő társadalmi modell
mellett, egyetlen ilyen országot sem tudunk még azonosítani a
világban, ez a modell legfeljebb csak zárványként létezik. Ennek az
az oka, hogy a demokrácia sem kínál alkalmas fegyvert a nemszeretem
rendszerből való kilépésre. Remélhetőleg Garai előbb idézett
félmondata csak félreérthető, és ő is inkább azon nézetek
képviselőihez tartozik, akik „nem javasolják a kilépést a
kapitalista rendszercsaládból. Azt ajánlják, hogy a jelenleg működő
rendszervariáns helyett egy másik valósuljon meg. Ez tehát nem a
kapitalizmus megdöntésére [Garai megfogalmazásában leszavazására –
Sz. K.] irányul, hanem csupán egyes intézmények, jogszabályok vagy
szokások módosítására.” (Kornai , 2007, 312.)
A sommás megállapítások vagy félreérthető
megfogalmazások mögött megítélésem szerint egy módszertani probléma
állhat. A szerző állításait legtöbbször csak logikai okfejtéssel,
szellemes anekdotikus példákkal, ritkábban egyedi kísérletekkel
támasztja alá, és nem törekszik empirikus bizonyításra. Ez azonban,
mint a fenti két vitapont is mutatja, félreviheti az elemzést.
Mindazonáltal Garai felvetései még ebben a formában is hasznosak,
hiszen ösztönzést jelenthetnek más kutatók számára, hogy járjanak
utána a dolgoknak. A kötet bőven ad azonban közvetlenül
felhasználható muníciót is. És korántsem csak a Magyarországon igen
kisszámú gazdaságpszichológusnak, hanem más társadalomtudományok
művelőinek is. Sőt, mint a szerzőnek – a kötetben is megidézett –
vita- és beszélgetőpartnerei igazolják, egykori
pénzügyminisztereknek, bankároknak, újságíróknak is. A kötet címében
szereplő – kissé provokatív – kérdésre a válaszunk nem lehet más,
csak egy állító mondat: azért kell a gazdaságpszichológia, mert
inspiráló, hasznos, és nélküle a többi társadalomtudomány sem adhat
teljes képet a valóságtól. (Garai László: Egyáltalán minek nekünk a
gazdaságpszichológia? Budapest: Napvilág Kiadó, 2015. 468 p.)
Szabó Katalin
közgazdász, egyetemi tanár
Budapesti Corvinus Egyetem
HIVATKOZÁSOK
Calaprice, Alice (coll., ed.) (1996): The
Ultimate Quotable Einstein. PUP, Princeton
Kornai János (2007): Mit jelent a
„rendszerváltás”? Kísérlet a fogalom tisztázására. Közgazdasági
Szemle. 54, 4,
Tucker, Sundeep (2008): Search Consultants
Warn about Top Talent Shortage in Asia-Pacific. The Global
Association for Strategic Talent Management. 16 June
Velkey Kristóf (2015): A lengyel oktatási
reform a PISA vizsgálatok tükrében. Iskolakultúra. 25, 4,
|
|