A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 MIRE JÓ EGY COMPANION?

X

Takács László

CSc, tanszékvezető egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Romanisztika Intézet Klasszika Filológia Tanszék
takacs.laszlo(kukac)btk.ppke.hu

 

A természettudományok és a társadalom- vagy bölcsészettudományok közti egyik lényeges kutatási módszertani különbség többek között abban ragadható meg, hogy jelentősen különbözik a tudományos diskurzus időbeli kiterjedése. Míg az előbbiek esetében az intenzív párbeszéd néhány évnyi diakróniára korlátozódik, vagyis egy természettudományos publikációhoz nem kell több évtized vagy több évszázad szakirodalmát áttanulmányoznia a szerzőnek, mivel vagy nincs a témának szakirodalma, vagy érvényét vesztette, addig a humán tudományok, például a klasszika-filológia esetében olykor nem pusztán több évtized publikációit kell megismerni, hanem a földolgozás mélysége olykor több évszázadra is kiterjed. Ha például egy római irodalmi problémát állítunk a vizsgálódás középpontjába, akkor kiindulópontul az ide vonható ókori megállapításokon túl érdemes figyelmet szentelni a reneszánsz tudósok vagy a koraújkori filológusok munkáinak, amelyek súlya természetesen elmarad a klasszika-filológia XVIII. századi felvirágzása után született művek jelentőségétől. A XVIII. majd a XIX. század filológusai azonban sok esetben a mai napig ható érvénnyel tárgyalták a tudományos problémákat, így a körültekintő tudományos vizsgálódás időhorizontja évszázadokban mérhető. S ez nemcsak a klasszika-filológiára igaz, hanem az ókortudomány egyéb területeire is érvényes: a klasszika-archaeológia nem nélkülözheti a XV–XVI. századi szerzőknek az ókori épületek korabeli állapotára vonatkozó leírásait, s – kisebb megszorításokkal – igaz ez az ókortörténetre, filozófiatörténetre, nyelvtudományra stb. Ha belegondolunk abba, hogy egy több évszázados tudomány esetében mekkora szakirodalmi anyaggal kellene a modern kutatónak megbirkóznia ahhoz, hogy kijelenthesse: (szinte) minden a kérdéssel foglalkozó szakirodalmi publikációt olvasott, akkor mindenki számára világos, hogy sok esetben hatalmas „kásahegyen” kell magát átrágnia, amelyben ráadásul ízletesebb és rágósabb, emészthetetlen falatok is egyaránt és bőségesen akadnak. A klasszika-filológia esetében emiatt általános az a tapasztalat, hogy nagyjából már mindenről írtak, ráadásul a kiemelt jelentőségű szerzők (például Homérosz, a görög tragikusok és lírikusok, Vergilius, Horatius) esetében könyvtárnyi irodalmat halmoztak össze, ezért a klasszikus ókor (hogy ismét az evésből vett metaforát használjak) csupa „lerágott csontból” áll. A hatalmasra duzzadt és áttekinthetetlennek tűnő szakirodalomnak a kortárs klasszika-filológiára gyakorolt nyomása különféle válaszokra ösztönzi a kutatókat, ami jól megfigyelhető a hazai ókortudományban az utóbbi időben érzékelhető hangsúlyeltolódásokban. Az egyik markáns reakció kétségkívül az, hogy az ókor mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap azoknak a korszakoknak a kutatása (Bizánci Birodalom időszaka, európai középkor, egyházi latinság, itáliai és magyar reneszánsz, koraújkori latinság), amelyek nyelvi, eszmei, irodalmi formai stb. tekintetben is szorosan kötődnek a klasszikus ókorhoz, és értelmezésük is lehetetlen nélküle. A másik megfigyelhető viszonyulás továbbra is a klasszikus ókort tekinti vizsgálódása tárgyának, fölhasználja viszont hozzá azokat a modern eszközöket, amelyeket a XX. század az újkori irodalomra összpontosító filológiai kutatások, nyelvtudomány, kultúratudomány, filozófia stb. terén alkotott meg. Ezeknek a szempontoknak a megnyerése és érvényesítése az ókortudományban szintén revelatívnak és a nemzetközi tudományosságba illeszkedőnek tekinthető. Mindezek természetesen nem váltják ki, csak kiegészítik a hagyományos ókortudományi kutatást, amelynek szűkítő értelmezése, azaz a komplex megközelítés korlátozása valamely klasszikus szempontra szintén a „lerágott csont” problematikájára adott válasznak tekinthető.

A felsorolt problémákkal való számvetés ugyanakkor azzal a belátással is szembesítheti a klasszikus ókor kutatóját, hogy a hatalmasra duzzadt szakirodalom értéke változó, s bizonyosan sok olyasmi akad benne, amelynek a fönntartása (elolvasása és hivatkozása) fölösleges. De ki az, aki alkalmas ennek a hatalmas szakirodalomnak a megrostálására? Illetve: kijelenthető-e, hogy az értékítélet abszolút, s idővel nem értékelődik át a kiváló és a csapnivaló fogalma? Vagy nem az érdektelenség, a divat vagy a kortárs tudományos élet szimpátiái okozták-e, hogy egyesek fölmagasztaló, mások lekicsinylő bélyeget kaptak? A kritikus összefoglalás igénye azonban nem új. Mind a Pauly–Wissowa-féle Realenzyklopädie szócikkei, mind az Aufstieg und Niedergang der römischen Welt tanulmányai, mind a Reallexikon für Antike und Christentum tanulmánnyá duzzadt szócikkei hasonló célt tűztek ki maguk elé (de ez elmondható minden ókortudományi publikációról), vagyis hogy egy-egy kérdéskörben kialakítsák a tudományos művek kánonját. És ekkor még nem említettük azt a kettősséget, amely az ókortudomány egyszerre nemzeti és nemzetközi karakteréből fakad: vagyis hogy egyszerre figyelhető meg a nemzeti és a nemzetközi kánon képzésére való törekvés, sőt, jól látható, hogy párhuzamosan léteznek, éppen a tudományfelfogás pluralizmusa miatt, egymással versengő kánonok.

Mivel mindeközben a publish or perish sürgetése, illetve az on-line publikáció lehetősége miatt sokszorosára nőtt minden tudományterületen a közzétett tanulmányok száma, s az a tendencia is egyre általánosabbá vált, hogy a szaktudományi specializáció egyre szűkebb területre központosul, természetes következmény, hogy lehetetlenné vált a szaktudományi diskurzus minden elemének befogadása, s a tájékozódáshoz jó segédeszköz diakrón vagy szinkrón összefoglalások tanulmányozása. Érthetően megnőtt tehát azoknak a publikációknak a jelentősége, amelyek eligazítanak egy-egy problémakör kutatástörténetében, és elemző módon írják le az aktuális álláspontokat, akár communis opinió-ról, akár egymással

 

 

versengő értelmezésekről van szó. Nyilvánvalóan ennek a tudományos szükségletnek a következményeként vált népszerűvé az elmúlt évtizedben a Companion műfaja, amelynek szerényebb változatával a német Einfürung- vagy Einleitung-típusú művekben találkozhattunk. Ez utóbbi abban a tekintetben kétségtelenül kevésbé ambiciózus célt tűzött maga elé, hogy a többnyire csak egyetlen szerző leginkább általános tájékoztató összefoglalást kívánt adni, s a témaválasztás is olyan volt, hogy nem törekedett az alapművek kiváltására. Ezzel szemben a Companionok – úgy tűnik – azzal a céllal készülnek, hogy áttekintést adjanak egy-egy igazán szűkre szabott terület általános kérdéseiről, s azt az ambíciójukat sem leplezik, amely a kánonképzésre és a korábbi szakirodalom jelentős részének eliminálására vonatkozik. Ez utóbbi szempontból nyilván vannak eltérések a különféle kötetek közt, és igazságtalanok lennénk, ha egyformán rónánk föl ezt a szándékot a kötetek összes szerzőjének és főleg szerkesztőinek. Megjegyzéseim általánosításától tehát tartózkodom, a továbbiakban mégis két kötet bemutatásán keresztül (amelyek tematikailag szűkebb kutatási területemhez kapcsolódnak) próbálom meg érzékelhetővé tenni, milyen fogyatékosságai vannak a megvalósult Companion-koncepciónak.

Az A Companion to Persius and Juvenal című kötet Susanna Braund és Josiah Osgood szerkesztésében 2012-ben jelent meg: a bevezető után három nagyobb egységben összesen huszonkét tanulmány olvasható. Sajátosságuk, hogy egy-egy tanulmány egyszerre foglalkozik a két I. századi szatíraköltővel, Persiusszal és Iuvenalisszal. Mind a tanulmányok tematikája, mind elrendezésük indokolt. Amit leginkább kifogásolok: a kötet egyoldalúsága, vagyis hogy egyetlen olasz professzoron kívül nem találunk a szerzők közt sem francia, sem német, sem spanyol vagy bármely más európai kutatót. De ugyanez jellemző a fölhasznált vagy hivatkozott szakirodalomra is: szembeszökő számos nagyhatású és jelentős európai filológus hiánya vagy nem a jelentőségüknek megfelelő kezelésük. Nem szerepel például a szakirodalomban Ettore Paratore neve, aki pedig igen fontos tanulmányokat publikált Persiusról, vagy mindössze két alkalommal utalnak a szerzők Walter Kisselre, aki a legrészletesebb Persius-kommentárt (több mint 800 oldal!) publikálta. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Ráadásul – s ez a kötet egyik szembetűnő fogyatkozása – hiányzik a tanulmányok közötti belső kohézió. A szerzők nyilván tudtak arról, hogy még kik és mit írnak a kötetbe, s talán egymás tanulmányait is megkapták, a végső verziót azonban nem látták, ellenkező esetben ugyanis nem maradtak volna sehová sem vezető belső utalások a szövegben: a tanulmányok forthcoming szóval utalnak előre és vissza, a pontos lelőhelyet azonban nem adják meg.

A másik kötet, az A Companion to the Neronian Age Emma Buckley és Martin T. Dinter szerkesztésében 2013-ban jelent meg. A kötet átfogja mindazokat a területeket, amelyek egy ilyen összefoglalás során szóba jöhetnek. A huszonhét szerzőtől származó tanulmányok logikus sorban követik egymást, s az angolszász kutatókon kívül néhány német és egy holland tudós is lehetőséget kapott, hogy egy-egy részterületről írjon, a névsorból azonban fájóan hiányoznak a francia, spanyol és olasz kutatók, pedig az általuk a témában publikált eredmények korántsem elhanyagolhatók. A kötetben épphogy megemlítik például a Neronia konferencia-sorozat tanulmányköteteit, pedig a francia központú SIEN (Sociétè Internationale d' Études Neroniennes) 1977 óta négyévenként tartott konferenciái és rendszeresen megjelentetett vaskos tanulmánykötetei nyilvánvalóvá tették, hogy a Nero-kor kutatása reneszánszát éli, s ezeken a tematikusan szervezett konferenciákon sikerült a legkülönfélébb problémaköröket alaposan, számos szempontot fölvonultatva körüljárni.

A két kötet alapján – de más kötetekbe is belekukkantva – arra a következtetésre jutottam, hogy ezeket a Companionokat fenntartással szükséges kezelni. Szembeszökő, hogy mind a szerzők kiválasztása, mind a hivatkozott szakirodalom angolszász központú, s a németül, franciául, olaszul vagy spanyolul megjelent monográfiák, tanulmányok alig kapnak helyt még a Further reading-nek nevezett szakirodalmi kitekintésben is. Ezek a kötetek tehát – bár ezt nem jelzi semmi a címben vagy alcímben – elsősorban az angolszász egyetemi hallgatóknak készültek, akik e kötetek forgatásával hamar áttekintést kaphatnak arról, hogy az angolszász és amerikai kutatás mit tekint legfrissebb eredménynek. Mindez persze azzal jár, hogy meglehetősen egyoldalú kép alakulhat ki az olvasóban, ha pusztán ezekből a kötetekből kíván tájékozódni. Mindenkinek azt tanácsolom tehát, hogy ne tudományos összefoglalásként, hanem az angol és amerikai diákok számára összeállított egyetemi segédkönyvként kezelje ezeket a reprezentatív megjelenésű köteteket, s vegye számításba, hogy óhatatlan szubjektivitása miatt minden olyan kísérlet bukásra van ítélve, amely egy több száz éves tudományterület kutatástörténetének, kutatási eredményeinek végső mérlegre helyezését és értékelését célozza. Hiába óriási a földolgozandó szakirodalom, az efféle összefoglalók csak az egyetemi fölkészülés fázisában alkalmas mankók, amelyekre később csak bölcs fenntartással szabad támaszkodni.
 



Kulcsszavak: bölcsészettudomány, ókortudomány, klasszika-filológia, tudománytörténet, tudományos kánon, kánonképzés, angolszász túlsúly, tudományos értékítélet, átértékelés, (diakrón) tudományos diskurzus