A természettudományok és a társadalom- vagy
bölcsészettudományok közti egyik lényeges kutatási módszertani
különbség többek között abban ragadható meg, hogy jelentősen
különbözik a tudományos diskurzus időbeli kiterjedése. Míg az
előbbiek esetében az intenzív párbeszéd néhány évnyi diakróniára
korlátozódik, vagyis egy természettudományos publikációhoz nem kell
több évtized vagy több évszázad szakirodalmát áttanulmányoznia a
szerzőnek, mivel vagy nincs a témának szakirodalma, vagy érvényét
vesztette, addig a humán tudományok, például a klasszika-filológia
esetében olykor nem pusztán több évtized publikációit kell
megismerni, hanem a földolgozás mélysége olykor több évszázadra is
kiterjed. Ha például egy római irodalmi problémát állítunk a
vizsgálódás középpontjába, akkor kiindulópontul az ide vonható ókori
megállapításokon túl érdemes figyelmet szentelni a reneszánsz
tudósok vagy a koraújkori filológusok munkáinak, amelyek súlya
természetesen elmarad a klasszika-filológia XVIII. századi
felvirágzása után született művek jelentőségétől. A XVIII. majd a
XIX. század filológusai azonban sok esetben a mai napig ható
érvénnyel tárgyalták a tudományos problémákat, így a körültekintő
tudományos vizsgálódás időhorizontja évszázadokban mérhető. S ez
nemcsak a klasszika-filológiára igaz, hanem az ókortudomány egyéb
területeire is érvényes: a klasszika-archaeológia nem nélkülözheti a
XV–XVI. századi szerzőknek az ókori épületek korabeli állapotára
vonatkozó leírásait, s – kisebb megszorításokkal – igaz ez az
ókortörténetre, filozófiatörténetre, nyelvtudományra stb. Ha
belegondolunk abba, hogy egy több évszázados tudomány esetében
mekkora szakirodalmi anyaggal kellene a modern kutatónak
megbirkóznia ahhoz, hogy kijelenthesse: (szinte) minden a kérdéssel
foglalkozó szakirodalmi publikációt olvasott, akkor mindenki számára
világos, hogy sok esetben hatalmas „kásahegyen” kell magát átrágnia,
amelyben ráadásul ízletesebb és rágósabb, emészthetetlen falatok is
egyaránt és bőségesen akadnak. A klasszika-filológia esetében emiatt
általános az a tapasztalat, hogy nagyjából már mindenről írtak,
ráadásul a kiemelt jelentőségű szerzők (például Homérosz, a görög
tragikusok és lírikusok, Vergilius, Horatius) esetében könyvtárnyi
irodalmat halmoztak össze, ezért a klasszikus ókor (hogy ismét az
evésből vett metaforát használjak) csupa „lerágott csontból” áll. A
hatalmasra duzzadt és áttekinthetetlennek tűnő szakirodalomnak a
kortárs klasszika-filológiára gyakorolt nyomása különféle válaszokra
ösztönzi a kutatókat, ami jól megfigyelhető a hazai ókortudományban
az utóbbi időben érzékelhető hangsúlyeltolódásokban. Az egyik
markáns reakció kétségkívül az, hogy az ókor mellett egyre nagyobb
hangsúlyt kap azoknak a korszakoknak a kutatása (Bizánci Birodalom
időszaka, európai középkor, egyházi latinság, itáliai és magyar
reneszánsz, koraújkori latinság), amelyek nyelvi, eszmei, irodalmi
formai stb. tekintetben is szorosan kötődnek a klasszikus ókorhoz,
és értelmezésük is lehetetlen nélküle. A másik megfigyelhető
viszonyulás továbbra is a klasszikus ókort tekinti vizsgálódása
tárgyának, fölhasználja viszont hozzá azokat a modern eszközöket,
amelyeket a XX. század az újkori irodalomra összpontosító filológiai
kutatások, nyelvtudomány, kultúratudomány, filozófia stb. terén
alkotott meg. Ezeknek a szempontoknak a megnyerése és érvényesítése
az ókortudományban szintén revelatívnak és a nemzetközi
tudományosságba illeszkedőnek tekinthető. Mindezek természetesen nem
váltják ki, csak kiegészítik a hagyományos ókortudományi kutatást,
amelynek szűkítő értelmezése, azaz a komplex megközelítés
korlátozása valamely klasszikus szempontra szintén a „lerágott
csont” problematikájára adott válasznak tekinthető.
A felsorolt problémákkal való számvetés ugyanakkor
azzal a belátással is szembesítheti a klasszikus ókor kutatóját,
hogy a hatalmasra duzzadt szakirodalom értéke változó, s bizonyosan
sok olyasmi akad benne, amelynek a fönntartása (elolvasása és
hivatkozása) fölösleges. De ki az, aki alkalmas ennek a hatalmas
szakirodalomnak a megrostálására? Illetve: kijelenthető-e, hogy az
értékítélet abszolút, s idővel nem értékelődik át a kiváló és a
csapnivaló fogalma? Vagy nem az érdektelenség, a divat vagy a
kortárs tudományos élet szimpátiái okozták-e, hogy egyesek
fölmagasztaló, mások lekicsinylő bélyeget kaptak? A kritikus
összefoglalás igénye azonban nem új. Mind a Pauly–Wissowa-féle
Realenzyklopädie szócikkei, mind az Aufstieg und Niedergang der
römischen Welt tanulmányai, mind a Reallexikon für Antike und
Christentum tanulmánnyá duzzadt szócikkei hasonló célt tűztek ki
maguk elé (de ez elmondható minden ókortudományi publikációról),
vagyis hogy egy-egy kérdéskörben kialakítsák a tudományos művek
kánonját. És ekkor még nem említettük azt a kettősséget, amely az
ókortudomány egyszerre nemzeti és nemzetközi karakteréből fakad:
vagyis hogy egyszerre figyelhető meg a nemzeti és a nemzetközi kánon
képzésére való törekvés, sőt, jól látható, hogy párhuzamosan
léteznek, éppen a tudományfelfogás pluralizmusa miatt, egymással
versengő kánonok.
Mivel mindeközben a publish or perish sürgetése,
illetve az on-line publikáció lehetősége miatt sokszorosára nőtt
minden tudományterületen a közzétett tanulmányok száma, s az a
tendencia is egyre általánosabbá vált, hogy a szaktudományi
specializáció egyre szűkebb területre központosul, természetes
következmény, hogy lehetetlenné vált a szaktudományi diskurzus
minden elemének befogadása, s a tájékozódáshoz jó segédeszköz
diakrón vagy szinkrón összefoglalások tanulmányozása. Érthetően
megnőtt tehát azoknak a publikációknak a jelentősége, amelyek
eligazítanak egy-egy problémakör kutatástörténetében, és elemző
módon írják le az aktuális álláspontokat, akár communis opinió-ról,
akár egymással
|
|
versengő értelmezésekről van szó. Nyilvánvalóan
ennek a tudományos szükségletnek a következményeként vált népszerűvé
az elmúlt évtizedben a Companion műfaja, amelynek szerényebb
változatával a német Einfürung- vagy Einleitung-típusú művekben
találkozhattunk. Ez utóbbi abban a tekintetben kétségtelenül kevésbé
ambiciózus célt tűzött maga elé, hogy a többnyire csak egyetlen
szerző leginkább általános tájékoztató összefoglalást kívánt adni, s
a témaválasztás is olyan volt, hogy nem törekedett az alapművek
kiváltására. Ezzel szemben a Companionok – úgy tűnik – azzal a
céllal készülnek, hogy áttekintést adjanak egy-egy igazán szűkre
szabott terület általános kérdéseiről, s azt az ambíciójukat sem
leplezik, amely a kánonképzésre és a korábbi szakirodalom jelentős
részének eliminálására vonatkozik. Ez utóbbi szempontból nyilván
vannak eltérések a különféle kötetek közt, és igazságtalanok
lennénk, ha egyformán rónánk föl ezt a szándékot a kötetek összes
szerzőjének és főleg szerkesztőinek. Megjegyzéseim általánosításától
tehát tartózkodom, a továbbiakban mégis két kötet bemutatásán
keresztül (amelyek tematikailag szűkebb kutatási területemhez
kapcsolódnak) próbálom meg érzékelhetővé tenni, milyen
fogyatékosságai vannak a megvalósult Companion-koncepciónak.
Az A Companion to Persius and Juvenal című kötet
Susanna Braund és Josiah Osgood szerkesztésében 2012-ben jelent meg:
a bevezető után három nagyobb egységben összesen huszonkét tanulmány
olvasható. Sajátosságuk, hogy egy-egy tanulmány egyszerre
foglalkozik a két I. századi szatíraköltővel, Persiusszal és
Iuvenalisszal. Mind a tanulmányok tematikája, mind elrendezésük
indokolt. Amit leginkább kifogásolok: a kötet egyoldalúsága, vagyis
hogy egyetlen olasz professzoron kívül nem találunk a szerzők közt
sem francia, sem német, sem spanyol vagy bármely más európai
kutatót. De ugyanez jellemző a fölhasznált vagy hivatkozott
szakirodalomra is: szembeszökő számos nagyhatású és jelentős európai
filológus hiánya vagy nem a jelentőségüknek megfelelő kezelésük. Nem
szerepel például a szakirodalomban Ettore Paratore neve, aki pedig
igen fontos tanulmányokat publikált Persiusról, vagy mindössze két
alkalommal utalnak a szerzők Walter Kisselre, aki a legrészletesebb
Persius-kommentárt (több mint 800 oldal!) publikálta. És ez csak a
jéghegy csúcsa.
Ráadásul – s ez a kötet egyik szembetűnő
fogyatkozása – hiányzik a tanulmányok közötti belső kohézió. A
szerzők nyilván tudtak arról, hogy még kik és mit írnak a kötetbe, s
talán egymás tanulmányait is megkapták, a végső verziót azonban nem
látták, ellenkező esetben ugyanis nem maradtak volna sehová sem
vezető belső utalások a szövegben: a tanulmányok forthcoming szóval
utalnak előre és vissza, a pontos lelőhelyet azonban nem adják meg.
A másik kötet, az A Companion to the Neronian Age
Emma Buckley és Martin T. Dinter szerkesztésében 2013-ban jelent
meg. A kötet átfogja mindazokat a területeket, amelyek egy ilyen
összefoglalás során szóba jöhetnek. A huszonhét szerzőtől származó
tanulmányok logikus sorban követik egymást, s az angolszász
kutatókon kívül néhány német és egy holland tudós is lehetőséget
kapott, hogy egy-egy részterületről írjon, a névsorból azonban
fájóan hiányoznak a francia, spanyol és olasz kutatók, pedig az
általuk a témában publikált eredmények korántsem elhanyagolhatók. A
kötetben épphogy megemlítik például a Neronia konferencia-sorozat
tanulmányköteteit, pedig a francia központú SIEN (Sociétè
Internationale d' Études Neroniennes) 1977 óta négyévenként tartott
konferenciái és rendszeresen megjelentetett vaskos tanulmánykötetei
nyilvánvalóvá tették, hogy a Nero-kor kutatása reneszánszát éli, s
ezeken a tematikusan szervezett konferenciákon sikerült a
legkülönfélébb problémaköröket alaposan, számos szempontot
fölvonultatva körüljárni.
A két kötet alapján – de más kötetekbe is
belekukkantva – arra a következtetésre jutottam, hogy ezeket a
Companionokat fenntartással szükséges kezelni. Szembeszökő, hogy
mind a szerzők kiválasztása, mind a hivatkozott szakirodalom
angolszász központú, s a németül, franciául, olaszul vagy spanyolul
megjelent monográfiák, tanulmányok alig kapnak helyt még a Further
reading-nek nevezett szakirodalmi kitekintésben is. Ezek a kötetek
tehát – bár ezt nem jelzi semmi a címben vagy alcímben – elsősorban
az angolszász egyetemi hallgatóknak készültek, akik e kötetek
forgatásával hamar áttekintést kaphatnak arról, hogy az angolszász
és amerikai kutatás mit tekint legfrissebb eredménynek. Mindez
persze azzal jár, hogy meglehetősen egyoldalú kép alakulhat ki az
olvasóban, ha pusztán ezekből a kötetekből kíván tájékozódni.
Mindenkinek azt tanácsolom tehát, hogy ne tudományos
összefoglalásként, hanem az angol és amerikai diákok számára
összeállított egyetemi segédkönyvként kezelje ezeket a reprezentatív
megjelenésű köteteket, s vegye számításba, hogy óhatatlan
szubjektivitása miatt minden olyan kísérlet bukásra van ítélve,
amely egy több száz éves tudományterület kutatástörténetének,
kutatási eredményeinek végső mérlegre helyezését és értékelését
célozza. Hiába óriási a földolgozandó szakirodalom, az efféle
összefoglalók csak az egyetemi fölkészülés fázisában alkalmas
mankók, amelyekre később csak bölcs fenntartással szabad
támaszkodni.
Kulcsszavak: bölcsészettudomány, ókortudomány,
klasszika-filológia, tudománytörténet, tudományos kánon,
kánonképzés, angolszász túlsúly, tudományos értékítélet,
átértékelés, (diakrón) tudományos diskurzus
|
|