Pagoda és krizantém

A Buda Attila szerkesztésében megjelent Pagoda és krizantém sorozat utolsó kötete a Japánnal foglalkozó, magyar nyelvű forrásokat összegyűjtő, háromrészes Messziről felmerülő, vonzó szigetek kötetek záró darabja. Az ebben felsorakoztatott írások talán a legizgalmasabbak a már megjelentek közül, hiszen a Meidzsi után egyre nőtt a Japánba utazó magyarok száma is, és ezért ezek a szövegek – szemben az eddig megjelentekkel – helyszíni megfigyeléseken, tapasztalásokon alapulnak.

A sorozat egészét nézve meg kell jegyezni, hogy mennyire erőteljes a magyarok Japán iránti érdeklődése. Ez így van ma is, ám figyelemre méltó a tény, hogy a XIX. század végén, a XX. elején ilyen sokféle és ilyen részletes információk voltak elérhetőek. Továbbá talán Buda Attila könyvtárosi tapasztalatai csodálhatók abban a fáradságos munkában, amellyel ezeket a mélyen eltemetett forrásokat ily módon előásta. E sorok írója is a magyar–japán kapcsolatok kutatója, foglalkozott tehát Japánra vonatkozó magyar nyelvű írások gyűjtésével, közzétételével, ezért amikor az itt először látott neveket és cikkeket olvasta, kiderült számára, hogy a Japán-kutatás számára rendkívüli jelentőségű sorozatról van szó.

A kötet anyagául szolgáló források elég sokszínűek mind a szerzőket, mind útjaik körülményeit tekintve, ezért praktikus az előszóban található rövid összefoglaló. A szerzők között volt hadiorvos, egyházi személy, tudós, újságíró, beszámolóik ennek megfelelően sokféle látásmódot tükröznek. Mivel nagy mennyiségű szövegről van szó, ezért igen fontos szerep jut a szerkesztői válogatásnak is.

A szerkesztő a legkülönfélébb témákat válogatta a kötetbe: kezdve Meidzsi császár audienciájával vagy fontos kormányzati szereplőkkel való találkozásokkal, a politikai életen, társadalmi problémákon, valláson, oktatásügyön át a mindennapi élet legapróbb történéseiig, az étkezés, lakhatás témájáig, valamint az úti élményekig sokszínűek a leírások. Buda Attila igyekezett kiválasztani a jellegzetes részeket, ezért ezeken a mozaikokon keresztül a maga teljességében rajzolódik ki a változásnak indult Japán képe a 19. század második felétől a 20. század elejéig.

Az utazók közül ketten részesültek abban a kegyben, hogy Meidzsi császár fogadta őket: gróf Vay Péter katolikus püspök és az író, Kozmutza Kornélné. A találkozásokról fennmaradt feljegyzések nagyon értékes történelmi források, például kiderül belőlük, hogy mi iránt érdeklődhetett Meidzsi császár. Vay háromszor is járt Japánban, nevezhető saját korában Japán egyik legjobb ismerőjének is. Minél többször volt alkalma meglátogatni a szigetországot, annál kritikusabban szemlélte a nagyütemű nyugatiasodást: „Sajnálatomra az amerikanizmus és elsősorban a jenki modor még gyorsabban lett általánossá. A múlt finom tradiciói napról napra jobban kivesznek. A művészi érték mind teljesebben eltompul az élet hétköznapi küzdelmei közepett, fönnköltebb eszmények a kereskedő szellem és nyerészkedési vágynak adnak helyet. Japán régen megszünt festői vagy költői lenni. Színe és bája a teljes átalakulás közepett megsemmisült. Az élet költészetét és a lét művészetét, melynek olyan ritka mesterei voltak – keserű próza és fáradságos küzdelem váltotta fel.” (310.)

Magyarországon ritkának számítottak akkoriban a női írók, talán a szerkesztő ezt is figyelembe véve közöl több szemelvényt Kozmutza Kornélnétól. Ő – nem meglepő módon – vizsgálta a nők helyzetét Japánban, és képet adott a korok változásával maguknak új társadalmi szerepet kiharcoló japán nőkről. Az 1913-as Atarashiki onna (magyarul: Az új nő) című cikkében részletesen bemutatja a nők megjelenését számos foglalkozási ágban, a női egyetemek alapítását, valamint az ottani háztartástan-tanszék létrehozását, továbbá a japán feminista mozgalmakat. (390–392.) A császári családról szóló cikkében európai szemmel is érthetően ismerteti a gyermektelen császárné és a trónörökös hercegnek életet adó nő nem mindennapi kapcsolatát. (388–389.)

Érdekes a kontraszt azon írások között, melyek érvényességük szempontjából akár ma is íródhattak volna, és azok között, amelyek teljesen megváltozott vagy eltűnt jelenségekről szólnak. A nikkói, kiotói hagyományos ünnepekről, a híres templomokról, szentélyekről írtak majdhogynem teljesen megállják a helyüket a jelenben is, s az emberek életével, gondolkodásmódjával kapcsolatban ugyancsak olvashatók ma is érthető részek, de például az akkori közlekedés, az ipar, a mindennapi élet viszonyai egy letűnt korról mesélnek.

Érzékletes képet kap az olvasó a japán benyomulás utáni ázsiai állapotokról, a kor atmoszférájáról. Hű leírás beszéli el, hogy milyen változásokon estek át az oroszoktól Japánhoz átkerült területeken a vasút épületei és üzemeltetése: amint a fennhatóság megváltozott, a környék tiszta és rendezett lett. (362–363.) Ezek is értékes történelmi emlékeknek számítanak.

Belekerült a neves politikus, Ókuma Sigenobu egy magyar szerzőnek küldött levele is a kötetbe. Itt szembeötlik egy érdekes részlet, ami a korabeli japán–magyar kapcsolatról regél: „Én nem kételkedem, hogy dr. Bezdek József tanár úr munkája Japánról sokat szolgáltat egy nyugati népnek, mely a japániakkal némileg vérrokonságban van, s így bőven talál benne karakterbeli és ízlésbeli kellemes vonatkozásokat.” (394.)

A legtöbb szerző élvezte japáni tartózkodását és kedvező képet fest az országról, de voltak páran, akik honvágytól szenvedve mihamarabb haza akartak térni: „Utolsó napon szinte ellenállhatatlan erővel fogott hatalmába a honvágy. Egyszerre tűrhetetlenül hidegnek és érthetetlenül üresnek találtam az ottani élet sokféle tarkaságait, és igazi örömmel hagytam ott a ridegen számitó, józan filozófusok különös világát, hogy elvitorlázzam szép hazám jól ismert tájai felé, hol tudtam, hogy vannak akik a jöttömet igaz szeretettel várják.”(322.) Vajon a manapság Japánba utazó magyarokkal is hasonló lehet a helyzet?

A kötetet a japán irodalomban jártas Kolozsy-Kiss Eszter lektorálta. A jegyzetek és a mutatók az összes tulajdonnév azonosítását elvégzik, a japanológiai jegyzetek segítik a megértést, ami kiegészül a japán nyelv sajátos jelenségeinek magyarázataival. Ahogy a szerkesztő is említi, a tulajdonnevek azonosítása időnként igen komplikált és erőt próbáló feladat volt, hiszen a megnevezések is gyakran változtak az idők során, s a félreolvasások, félreírások és félreértések mellett ráadásul olyan kor anyagairól van szó, amikor nem voltak egységes helyesírási szabályok sem. A főszövegben mindenhol megmaradt az eredeti közlemény (japán) névírása, mert a szerkesztő ezt a nyelvi recepció részének tartja, s a helyes alakokat a mutatóban közli, de a jegyzetekben felfedezhető pár apró hiba. Például nem Hakone, hanem Hikone (130.), szanba jözeijo helyesen szamba jószeidzso (sanba yoseijo, 産婆養成所227.) – ez nincs javítva lábjegyzetben –, vagy nem Hiaratsuka Aikó, hanem Hiratsuka Akiko (Hiracuka Akiko, 392.). Ezek az elírások azonban nem zavarják az olvasást, sőt, külön értékelendő, hogy nagyrészt megfelelően vannak írva a tulajdonnevek.

Ennek a könyvnek a segítségével közelről és sok oldalról ismerhető meg Japán a Meidzsi-kortól a Taisó-éráig tartó időszakban, szemelvényei fontos források a Távol-Kelet és Japán megismeréséhez. Érdekes az is, hogy a maitól mennyire különbözött a két ország kapcsolata: a nyugati hatalmak között helyet foglaló, fejlett kulturális élettel rendelkező és Japánt vizsgáló Magyarország, valamint az akkor még a nyugati vívmányokkal ismerkedő, fejlődésnek és változásnak induló Japán. Ha valaki még jobban szeretne elmélyülni a szövegekben, a bibliográfia segítségével az eredeti forrásokat is meg tudja keresni. Az egész sorozat és utolsó kötete egyaránt a magyar művelődéstörténet fontos állomásait tárja az olvasók elé. (Összeállította, sajtó alá rendezte, bevezető és jegyzetek Buda Attila: Messziről felmerülő, vonzó szigetek III. Japánban járt magyar utazók beszámolói az első világháború végéig. Budapest: Ráció, 2014, 494 p.)

Umemura Yuko

adjunktus, ELTE Japán Tanszék