Első nekifutás: a biológiai esszencializálás
A National Geographic 2005-ben mutatta be a Luc Jacquet rendezte La
marche de l’empereur (Pingvinek vándorlása) című filmjét. A
természetfilmtől szokatlan siker – Oscar- (legjobb dokumentumfilm)
és César-díj – érthető, hiszen a megjelenített „történet” lenyűgöző:
ősszel az Antarktiszon hatalmas kolóniákban gyülekeznek az ötévesnél
idősebb császárpingvinek, párokat alkotnak és párosodnak. Mire a
nőstények tojnak, addigra már két hónapja nem ettek, elveszítették
testsúlyuk felét, átadják a tojást hím párjuknak, s elindulnak a
tenger felé, élelmet gyűjteni. Ez nem egyszerű feladat, hisz a
tengert addigra már akár száz kilométeres összefüggő jégpáncél
választja el a kolóniától, de a hímek feladata sem egyszerű: a
tojást folyamatosan a lábuk és a hasuk között kell tartani, nehogy
megfagyjon a néha 40 fokos hidegben. Mire a nőstények – újabb
mintegy két hónap elteltével – visszatérnek, a nem táplálkozó,
tojással egyensúlyozó hímek is elveszítik testsúlyuk mintegy felét,
s most ők tesznek hosszú vándorutat az egyetlen táplálékforrást
jelentő tenger felé.
Nemcsak a siker volt szokatlan, hanem a
természetfíilmet követő ideológiai viták is: egyes publicisták és
közírók a monogámia, a párhoz és az utódhoz való önfeláldozó hűség
metaforáját látták a sarkvidéki madarak viselkedésében, míg mások –
intellektuálisan érthető, de időnként túldimenzionált reagálással –
arra mutattak rá, hogy egy bizonyos faj ösztönvezérelt viselkedését
kár antropomorfizálni. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt tesszük,
akkor a film nem csak a monogámia mellett fejthet ki „propagandát”,
ugyanis, mint erre egy interjújában maga a rendező is felhívta a
figyelmet, a császárpingvinek „hűsége” csak egyetlen költési
ciklusra érvényes, így, életkorukat is figyelembe véve egy-egy
madárra akár 12–15 „házasság” és „válás” is juthat élete során.
Tegyük hozzá: a magányos hím császárpingvin egyedül nagy
valószínűséggel elpusztulna, de több száz – több ezer példány áll
szorosan összebújva, folyamatosan mozgásban, ciklikusan váltva
azokat a madarakat, amelyek éppen a kolónia szélén topognak,
azokkal, akik az elfogadható hőmérsékletű centrális pozíciókat
foglalják el. A Pingvinek vándorlása „üzenete” tehát szólhatna akár
a „társadalmi szolidaritásról” is.
A bevezető két bekezdés üzenete ezen írás
kontextusában nem ideológiai, hanem intellektuális: legyünk óvatosak
az állati viselkedés példázataival, az ezeket magyarázó biológiai
összefüggések használatával az emberi viselkedés magyarázatakor,
akár analógia- vagy metaforaképpen is. Ezen érveléstípusról ugyanis
szinte „nehéz nem szatírát írni”: felidézhető például a pókfaj,
amelynek nősténye az aktus után felfalja a hímet, amely megadóan
tűri ezt; a számtalan faj, ahol a nőstény sem törődik utódaival,
vagy a fajok, ahol az alfahím háremet tart, miután elűzte a falkától
a „felesleges” hímeket, és így tovább. „Közelebbi” és nyomasztóbb
példa a legközelebbi állati rokonaink, a főemlősök között előforduló
viselkedés: a nőstény, akinek kicsinye van, elutasítja a hímek
közeledését, viszont, ha egy ezen feldühödő hím megöli a kicsit,
akkor már hajlandó az aktusra. Rendszerint a „gyilkossal” (Diamond,
2002, 85.).
Sőt: a tisztán biológiai, kizárólag az állati
testekbe „kódolt” és az ösztönök által rögzített indítékokkal
sokszor még az állati viselkedést sem tudjuk teljes mértékben
megmagyarázni. A természettudományos kutatói pályán induló, de már
hosszabb ideje egy kiterjesztett látókörű szociálantropológiát
művelő Jared Diamond remek példája egyes madarak „házasságtörő
viselkedéséről” szól. Öt, ún. telepes madárról van szó, amelyek
életmódja tehát nagyon hasonló (és amelyek csoportjait az etológusok
könnyen megfigyelhetik több száz órán keresztül), amelyek mindegyike
„névlegesen monogám hím-nőstény párok[ba rendeződve] fészkel”
(Diamond, 2002, 95.). Fontos azonosság még, hogy az őrizetlenül
hagyott fészket biztosan elpusztítják, ezért egy szülő egyedül nem
tudja felnevelni a fiókákat, illetve egy hím egynél több családról
nem tud gondoskodni.
Milyen viselkedés következik a fenti biológiai
paraméterekből? Változatos: például „a texasi Hog-szigeti nagy kék
gém” esetében a „hímek a maguk által készített fészekben maradnak,
és udvarolnak az odalátogató nőstényeknek… A tojásrakás után a
nőstény a nap nagy részét táplálékszerzéssel tölti, a hím pedig őrzi
a fészket és a tojásokat. A párosodás utáni egy-két napban a hím
sokszor nyomban udvarolni kezd minden arra járó nősténynek, mihelyt
az ő nősténye elhagyja a fészket, de nem lép HKSZ-re [házasságon
kívüli szexre]. A hím ezzel a félig hűtlen viselkedéssel alighanem
»válási biztosítást« köt, vagyis fenntart magának egy tartalék párt
arra az esetre, ha a párja elhagyná (az a beszámolók szerint az
esetek 20%-ában csakugyan el is hagyja). Az arra járó »biztonsági
tartalék« nőstények tudatlanságból elfogadják az udvarlást; …[ők
ugyanis éppen] párt keresnek maguknak, és amíg a nőstény vissza nem
tér, hogy elkergesse őket (ez is sokszor megtörténik), addig nem is
szereznek tudomást arról, hogy a hímnek már van párja. Végül a hím
teljes bizonyosságot szerez arról, hogy a párja nem fogja elhagyni,
és felhagy a más nőstények megkörnyékezésével” (Diamond, 2002, 95.).
Ugyanakkor a „Michigan-tavi ezüstsirályok párban
élő hímjeit 35%-ban kapták rajta HKSZ-en… a házas nőstény sirályok
viszont mindenkor erkölcsösen visszautasították a hímek
házasságtörési szándékkal való közeledését, és soha nem csábították
el a szomszéd hímeket a hímjük távollétében. Így minden HKSZ HESZ
[házasság előtti szex] volt a nőstények részéről” (Diamond, 2002,
96.). A mississippi kis kékgémnél viszont a – fészken ülő, többnyire
tojást még nem rakó – nőstények gyakran félreléptek a szomszédos
fészek hímjeivel, „és némely nősténynek több HKSZ-ben volt része,
mint házasságon belüliben” (Diamond, 2002, 96.). A „férjek” ebben a
periódusban a lehető leggyorsabban visszaigyekeznek fészkükbe, ezért
hűtlen nőstényeik HKSZ-ei átlagos időtartama nyolc másodperc,
szemben a „házasságon belüli” húsz másodperccel – nem csoda, hogy az
érintett fészkeknél kisebb a megtermékenyülési arány (ami tehát
evolúciós szempontból meglepően non-adaptív viselkedés).
Ne menjünk végig minden, az idézett kötetben
megjelenő madárfajon, a tanulság így is nyilvánvaló: az egyes
állatfajok még az alapvonásaiban megegyező biológiai/fiziológiai
kereteket is zavarba ejtően sokfajta viselkedéssel töltötték fel. Ha
e cikk bevezető soraiban nem helytelenítette volna az állati
viselkedés antropomorfizálását, akkor most úgy is fogalmazhatna: még
az állati viselkedést sem csak ösztönök, de „társadalmi” és
„kulturális” tényezők is befolyásolják.
S talán nem „inkorrekt” a feltételezés: az emberi
társadalmak, az emberi kultúra és az ezek befolyása alatt álló
emberi viselkedés nagyságrendekkel bonyolultabb, mint a kékgémek és
ezüstsirályok viselkedése. Sőt: a Homo sapiens számára ez a
társadalom és kultúra a releváns környezet, amelynek hatása alatt a
szó minden értelmében vett ember lesz belőle – ha sikerülne életben
tartani egy gyermeket számottevő emberi interakciók nélkül, akkor
nem lenne belőle ember (a néhány ismert „kitett gyerekből” sem
aranyos kis „Maugli” lett, hanem idomítható, de például már beszélni
sem megtanítható lény).
Sokan vélték és vélik úgy, hogy a család a
társadalom olyan alapintézménye, amely „természetes” képződmény,
azaz, átfogalmazva, elsősorban vagy kizárólag biológiai tényezők
által meghatározott – nevezzük ezt a megközelítést biológiai
esszencializmusnak. A megközelítés klasszikus érve szerint azért van
így, mert az emberi faj reprodukciójához nélkülözhetetlen, hogy
egy-egy nő, illetve férfi gyerekeket nemzzen, szüljön és neveljen
fel közösen. Mivel a nemzéshez – legalábbis a legutóbbi időkig –
elengedhetetlenül szükséges volt egy különnemű pár közösülése, a
felfogás egyúttal a heteroszexualitás normáját is esszencializálja.
A már említett Diamond azonban egy fontos – itt részletesen nem
ismertethető – érvelésében kifejti: a szexualitás az embereknél
nagyon régóta, feltehetően már a Homo sapiens kialakulása előtt más
funkciókat is betöltött, nem „csak” a reprodukcióét. Így a „legitim”
szexualitás nemzésre, vagy akár csak a monogám heteroszexuális
párkapcsolatra való „korlátozása” – egy helyhez és időhöz kötött
társadalmi norma. (Zárójelben: mindez természetesen nem implikálja a
norma „elvetését” vagy akár csak „kritikáját” sem – egyedül azt
implikálja, hogy a norma érvényességét nem lehet „a természet
törvényeire” visszavezetni. A kísérlet a norma érvényesülésének
kényszerrel való elérésére ugyanakkor már egy másik kérdés).
Kidolgozottabb érvelésre nincs tér, de hasonló a
helyzet a család intézményével is: valamennyi társadalomban
motívumok egy egész csoportja hat abba az irányba, hogy az emberek
ezen intézmény ismételt létrehozására törekedjenek, s e motívumok
közül csak az egyik az utódok vágya. (Arról nem is beszélve, hogy a
par excellence társadalmi lény, az ember világában a vágy, hogy
„legyen, aki továbbviszi a nevemet” – inkább sajátos társadalmi
preferencia, mintsem „biológiai ösztön követése”). A (nukleáris)
család létrehozására irányuló okok között a legfontosabb pedig az,
hogy ha ez intézmény létrejött, akkor kivételes hatékonysággal képes
saját magát újratermelni, illetve nélkülözhetetlenségét „időtlen”,
esszencialista normaként feltüntetni.
Második nekifutás:
a normatív esszencializálás
A (nukleáris) család létrehozására irányuló okok, tényezők,
motívumok között a premodern társadalmakban is felbukkanhatott az
intim érzelmi környezet létrehozására irányuló törekvés – csak éppen
nem túl gyakran. A „család, mint érzelmi biztonságot nyújtó kikötő,
az intim kapcsolat kizárólagos legitim terepe” – e modernizáció
folyamán született norma viszonylag lassan terjedt el. A parasztok
sokáig – Magyarországon sokszor még a 20. század első felében is
(Dupcsik, 2015) –, illetve egyes civilizációkban máig nem értik, mi
köze lenne az érzelmeken alapuló választásnak egy olyan komoly,
racionálisan mérlegelt érdekeken alapuló intézményhez, mint a
házasság és a család. Az érzelmi alapokon nyugvó házasság/család
ideája – adott korszakokhoz és társadalmakhoz kötött norma, noha
sokan „örök időktől érvényes”, dekontextualizált, esszencializált
összefüggésnek tekintik.
A valóban létezett régi családok azonban,
értékrendjüket, normáikat tekintve időnként zavarba ejtően
különbözőek lehetnek, amit elfedhet, ha formálisan ugyanúgy férfiak
dominálta monogám nukleáris családokról van szó. Nem lenne
„sportszerű” a megszámlálhatatlan nőgyűlölő, a nőket alsóbbrendű
szerepre kárhoztató, valóban tradicionális megnyilvánulásból idézni
(Dupcsik, 2015), hiszen ezeket a „tradicionális család” mai hívei
sem vállalják fel (legalábbis nyíltan nem). Idézzük inkább a „pater
familias” és a „tisztes matróna” kifejezéseket ránk örökítő
civilizáció egy revelatív jelenetét, egy olyan auktor tolla
segítségével, aki két évezreden keresztül kulcsszerepet játszott
ezen örökség terjesztésében:
„…Gladiátori játékokat tartottak; akkor még az ülőhelyek nem voltak
elkülönítve, férfiak és nők vegyesen ültek a nézőtéren. Sulla
közelében történetesen egy feltűnően szép, előkelő származású nő
ült, Messala lánya, a szónok Hortensius nővére, név szerint Valeria,
aki nemrégen vált el férjétől. Valeria, mikor Sulla háta mögött
elment, vállára tette a kezét, kihúzott egy szálat togájából, majd
továbbment a maga helyére. Amikor Sulla csodálkozva nézett rá, így
szólt: »Nem fontos, dictator, csak egy kis részt szeretnék a
szerencsédből.«
Sullának tetszett, amit Valeria mondott, és világos
volt, hogy a szavak izgalomba hozták; titokban odaküldött hozzá,
hogy megtudja a nevét, majd érdeklődött családja és életkörülményei
felől. Kölcsönös pillantásokat váltottak egymással, állandóan
egymásra néztek és mosolyogtak; a végén eljegyzést tartottak, és
házasságra léptek.
Az asszony eljárásában nem lehet kifogásolnivalót
találni, de Sullát, bármilyen erényes és nemes származású nő volt is
Valeria, nem vezették nemes és tiszteletreméltó indítóokok; mintha
éretlen ifjú lett volna, érzelmeit a testi szépség és a hízelgő
pillantások ejtették rabul, amelyekből pedig a legszégyenletesebb és
legszemérmetlenebb szenvedélyek szoktak fakadni” (Plutarkhosz, 1978,
Sulla: 35.).
Tehát: mind Plutarkhosz, mind Sulla számára a nő
nevével egyenértékű, talán még nagyobb jelentőséggel bír az asszony
státusa, amelyet elsősorban a születése és a rokonsága, másodsorban
a viselkedésével (= erényességével) kiváltott társadalmi presztízse
határoz meg (amelyet, érdemes megfigyelni, az ókori Rómában nem
befolyásol, hogy elvált). Az, hogy Róma dictatora nem egyszerűen
viszonyt kezdeményez egy amúgy független, felnőtt nővel, hanem
elveszi feleségül, a szerző számára különösebb erkölcsi
jelentőséggel nem bíró fejleménynek tűnik. Plutarkhosz legitimnek
tartja a nő eljárását, amellyel Sulla szenvedélyét próbálta
felkelteni, ugyanakkor morálisan elítéli, hogy Sulla szenvedélyt
érzett (leendő) felesége iránt. Anakronisztikus lenne azt hinni,
hogy ez a középkori kereszténység általános testiség-ellenességének
egyfajta előképe (vö. Szent Jeromos, a régészek és levéltárosok
védőszentje 5. századi megnyilatkozásával: „a házasságban kéjelgően
és mértéktelenül szeretkezni házasságtörés[sel felérő bűn]” idézi
Duby, 1987, 201.). A Párhuzamos életrajzok számos pontja mutatja,
hogy szerzője a szexualitást – akár az azonos neműek között is –
erkölcsileg semlegesnek tekinti, ám a házasság egy római polgár
számára inkább egy racionális szempontok alapján létrehozott
szövetség, mint intimitáson alapuló érzelmi kötelék. Mint pár száz
évvel korábban egy másik görög fogalmazott: „A házasság olyan
állapot, mikor valaki gyermeket nemz, s fiait beiktattatja
nemzetsége tagjai közé, lányait pedig, mint sajátjait, férjhez adja.
Mert vannak hetairáink az élvezetre, ágyasaink testünk napi
szükségleteinek kielégítésére, feleségünk pedig arra, hogy törvényes
gyermekeket nemzzünk velük és legyen, aki házi javainkat hűségesen
őrzi” (ismeretlen athéni polgár törvényszéki beszéde, Kr. e. 4. sz.,
id. Ritoók, 1999. 137.).
Sarkítva: a valóban tradicionális, valóban régi
család – tipikusan érdekházasságon alapul (Dupcsik, 2015). Az a
gondolat, hogy az intimitáson, a kölcsönös vonzalmon, esetleg a
szenvedélyen alapuló kapcsolat nemcsak különleges, érzékeny
emberekre, a szerelmespárokra jellemző (akik tipikusan nem házasok,
s akiket gyakran a sors is „megbüntet” ezért a szenvedélyért), hanem
normaként tekintenek rá, mint a család kívánatos alapjára –
viszonylag új gondolat, amely a modernitás folyamán jelent meg és
terjedt el Nyugaton.
|
|
Harmadik nekifutás:
a társadalmi esszencializálás
„Régen a nők háztartási alkalmazottal jártak vásárolni…” – „meséli”
egy idős hölgy egy néhány évvel ezelőtt futó reklámspotban.
Bravúros, hogy lehet hét szóba ennyi hamisságot sűríteni: először
is, ha „a nők” jártak háztartási alkalmazottal, akkor ez utóbbiak
talán nem nélküli lények vagy férfiak voltak? Másrészt: „régen” a
„háztartási alkalmazott” csikorgató eufémizmusa helyett
leggyakrabban a nyersebb cseléd kifejezést használták. (Zárójelben,
de korántsem mellesleg: érdemes elgondolkodni a valóban régi
családmodellről annak fényében, hogy a ’cseléd’ és a ’család’
kifejezések a magyarban közös gyökre vezethetők vissza).
Harmadrészt, főleg: a megnyilvánulás a nők = a középosztálybeli nők
képletet sugallja, amely szemszögéből a többi nőnemű magyar – az
1945 előtti korban az elsöprő többség – „nem számított”. (Ismét
zárójelben, de korántsem mellesleg: e sorok szerzője egy, a
szakmáján túl is nagy megbecsültségnek örvendő gyermekpszichológus
előadásában hallotta ugyanezt a gondolatmenetet. A szakértő azt
fejtegette, hogy „régen az anyukák nem voltak egyedül a gyerekekkel,
mert először is nagycsalád volt” – a történelmi demográfusok
Magyarországra nézve ezt nem írják alá –, „másrészt pedig ott volt a
háztartási alkalmazott”…)
„A nők” nem végeztek volna fizetett munkát a
Rákosi-korszak előtt? Valójában az 1880-as népszámlálás – amelyen
először regisztrálták a női fizetett munka mértékét – során a
statisztikusok úgy találták, hogy 636 ezer nő földművesként (segítő
családtagként), közel félmillió nő napszámosként dolgozott, és így
tovább. Csak a házicselédek száma 366 ezer volt (Gyáni, 2011, 25.) a
kevesebb mint 14 milliós országban. Utóbbiak tipikusan fiatal
parasztlányok voltak, akik a városban vállaltak munkát, elhalasztva
a házasságot és a gyerekvállalást – nyilván ők voltak a napjaink
publicisztikája által stigmatizált „emancipált karrierista nők”
előfutárai… 135 éve „a fejlett ipari országokban a nők 20–30%-a…”
vállalt „a házon-családon kívüli fizetett munk[át]” –
„Magyarországon 18–25%-a” (Gyáni, 2011, 26.). (Tegyük hozzá: a
statisztika komolyan veszi, hogy „a nők” = valamennyi nőnemű ember,
márpedig azok 55–60%-a ebben a korban gyermek- vagy idős korú volt).
Vagy, talán nem öncélú egy újabb adat felidézése: 1910-ben a Magyar
Királyságban a 15–19 éves – tehát tipikusan még nem házas, de e
korban elsöprő többségében nem diák – női korosztály háromnegyede
kereső volt (Gyáni, 2011, 27.).
Ironikus, hogy a szocializmusnak mind a hívei, mind
gyakran kritikusai is névértéken elhiszik, hogy az 1950-es évek
elején jött el a tömeges női munkavállalás kora, különösen a
nagyiparban, miközben már 1891-ben, a szorosabban vett gyáriparban
dolgozók több mint negyede (pontosan 26,8%-a, Koncz, 1984, 437.) nő
volt. A számos, itt csak töredékesen felidézett adat egyértelműen
azt mutatja: a 19. század utolsó, a 20. század első évtizedében a
magyar nők nagy többsége végzett fizetett munkát, de feltehetően egy
rövidebb életperiódusában, mint a 20. század második felében vagy
manapság. A női munkavállalás mutatói kétségkívül emelkedtek az
államszocializmus idején, de inkább e munkával töltött periódusok
megnyúlása miatt, s csak kisebb részben azért, mert „korábban nem
dolgozó” nők kerültek tömegesen a munkaerőpiacra. A „korábban nem
dolgozó” kitétel azért kívánkozik idézőjelek közé, mert a háztartási
munka – bár manapság sem jelentéktelen, lásd később – a 20. század
derekáig egészen más jellegű leterhelést jelentett a nők számára,
különösen a paraszti népességben. Márpedig a mezőgazdasági népesség
még 1949-ben is a magyar lakosság nagyobbik részét tette ki, s
ezután indult gyors és folyamatos csökkenésnek. Nem a nők által
végzett munka mértéke nőtt a szocializmus kiépülésével, hanem annak
„női munkaként” a statisztikákban megjelenő hányada.
A cikk első felében említett biológiai, illetve
értékelvű esszencializálás mellett létezik olyan megközelítés is,
amely, mintegy kombinációképpen, bizonyos társadalmi
jellegzetességeket vetít ki a múltra, amelyet a hagyományos vagy
tradicionális család kategóriájával fogalmazhatunk meg. E
tradicionális családban „a férfiak” és csakis ők vállaltak fizetett
munkát, míg „a nők” – ideáltipikus esetben – csakis a háztartásban
és a ház körül dolgoztak. A tradicionalista család (ideológiájában)
a monogámia megkérdőjelezhetetlen norma, a válás roppant ritka, a
házaspárok tehát tipikusan évtizedekig együtt élnek. Hasonlóképp
általános norma a sok gyerek. A családfő (a férj és apa) tekintélye
megkérdőjelezhetetlen, de nem implikál erőszakot, s a családon belül
a kölcsönös intim szeretet légköre uralkodott. A felfogás
tagolatlannak tekinti azt a múltat, amelyben a tradicionális család
modellje érvényesült, a változást pedig egyirányúnak és normatíve
negatívnak minősíti. Magyarán: az általában vett modernizáció, s
annak különösen olyan részfolyamatai, mint az individualizáció, az
urbanizáció és a kapitalizálódás visszaszorították, felmorzsolták,
lebontották a tradicionális családot. Ennek következtében a később
modernizálódottnak tekintett parasztság körében szorult háttérbe
utoljára a tradicionális család, a folyamat még a 20. század derekán
sem zárult le teljesen.
Jelen terjedelmi és műfaji keretek között nem lehet
módszeresen vitatkozni ezzel a konstrukcióval, legfeljebb szórványos
érvekkel szolgálhatok, mint ez pár bekezdéssel feljebb, a női
munkavállalás kapcsán már el is kezdődött. Példának okáért: a
tradicionális család modelljéből kiretusálták a magas halandósági
mutatókat, amelyek miatt pedig valójában a valóban régi családok
személyi összetétele legalább olyan instabil volt, mint manapság
(csak éppen nem a válások miatt). Hasonlóképp: a tradicionális
családban magas volt ugyan a születésszám, de ez éppen hogy
ellensúlyozta az ugyancsak magas halandósági mutatókat. Például a
18. század közepén a házas francia nők átlagosan 5,8 gyereket
szültek – de a születésüktől a tipikus házasodási korig minden
korosztályban magas halandósági mutató miatt ez a szülésszám csak
arra volt elegendő, hogy ezer lánycsecsemő helyére a következő
generációban 1043 lánycsecsemő lépjen (Dirk Jaap Noordam számításai,
in: Diederiks et al., 1995, 52–53.). A „patriarchális tekintély” és
az „intimitás és szeretet légköre” együttes emlegetése pedig két,
egymással nehezen összeegyeztethető interakciós típus, kultúra,
„nyelv” kombinációját jelenti – finoman szólva is mérsékelt sikerrel
(részletesebben lásd Dupcsik, 2015).
Befejezésképpen képeket villantok fel a Fogarasi
Klára szerkesztette A régi világ falun: A századfordulót követő
évtizedek fotográfiái (1996) című, gazdagon illusztrált könyvből.
Ezen cikk témája szempontjából a családábrázolások az igazán
érdekesek, de ebből viszonylag keveset látunk. Ha parasztok
rendeltek magukról képeket, akkor azok sokáig valamilyen alkalomhoz
kötődnek, gyakran nagy csoportképek voltak, amelyeken a családok
feloldódnak a tömegben, nem és korcsoportok szerinti csoportokba
rendeződnek. A szűkebben vett családokról készíttetett képek inkább
csak a 19–20. század fordulója körüli évtizedben terjedtek el; az
„életképek” pedig csikorgatóan mesterkéltek, szemlátomást
beállítottak (lásd még Fogarasi, 1998).
Egy, az 1900-as években, Hódmezővásárhelyen készült
kép első pillantásra kivétel: egy gyermeket vesznek körül fiatalabb
és idősebb nők. A mai néprajzos szerkesztő képaláírásában: „A
gyermeket körülvevő család szeretete, az idős asszonyok kicsi felé
irányuló gondoskodása láthatóan életszerű [kiemelés tőlem – DCs].
…[I]gazi pillanatkép született a gyermekről, aki elalvás előtt a
bölcsőben nagyanyója meséjét hallgatja” (Fogarasi, 1996, 27.).
Életszerű – a mai normatív családfelfogás szerint, hiszen az
átellenes oldalon azt olvashatjuk, hogy a „kisebb-nagyobb gyerekeket
az anyjuk vitte magával” a „munkahelyére”, vagyis „a mezőre”, ahol
többnyire az idősebb testvérre bízták, „akik közben maguk is
játszottak” (Fogarasi, 1996, 26.). Hogy mennyire vonhatták be ebbe a
kistestvért? Sokat elárul a felnőttek a „sok alvástól jobban nő a
gyerek” önigazoló ideológiája (Fogarasi, 1996, 26.), de eszünkbe
juthat a később írt szociográfia, a Viharsarok részlete is: „A
gyerek még járni sem tud s játékösztönét máris megölik. A karonülő
gyerek általában fél az idegenektől. Mégis ahány karonülő
béresgyermekkel játszani kezdtem, mind repesve jött a karomra s nem
akart visszamenni az anyjához. A magyarázat igen egyszerű: még soha
senki sem játszott velük” (Féja, 1937, 93.).
„A nagyobb gyermek több gondot jelentett.
Előfordult, hogy gödröt ástak, abba ültették a kicsit, és derékig
betemették…– írja korunk néprajzkutatója, s hozzáteszi: …de így is
az anyja közelében lehetett” (Fogarasi, 1996, 26.). Visszatérve a
„Nagyanyó mesél” képhez: a fent idézett leírás folytatásából
kiderül, hogy a kép „Tornyay János” (valójában Tornyai) egy
festményéhez készült fényképvázlat volt. Tehát egy városi művész
igényeinek beállított képről van szó, aki ráadásul még így is
elégedetlen lehetett az „életszerűséggel”, mert a „negatívba több
helyen belerajzoltak: az eredeti felvételt a festő elképzelései
szerint módosították.”
A történet nem „leleplezés” akar lenni, s különösen
nem a kiváló kötet és összeállítója kritikája. Azt azonban
jelképesnek vélem, hogy a modernizáció tipikus „termékei”, a városi
értelmiségiek nemzedékeken átnyúló „összefogása” hogyan alkotja,
konstruálja, tökéletesíti a „tradicionális család” képét.
Összegzés és kitekintés
Az utolsó több mint két évszázadban sokan érezték és érzik nagyon
gyakran úgy, hogy a modernizáció során kibontakozó változások üteme
és mértéke már elviselhetetlen, hogy „a világ hajdan szilárd
keretei” képlékennyé, cseppfolyóssá váltak. Az a megközelítés,
amelyet a cikk esszencializálásnak nevez, tulajdonképpen kísérlet
életünk kereteinek virtuális megszilárdítására; a szó tágabb
értelmében vett ideológiai erőfeszítés, amelynek ideológia jellege
sokkal rejtettebb, mint mondjuk a politikai berendezkedés
„megszilárdításának” kísérletei – ezért a politikai értelemben vett
konzervatívoknál sokkal tágabb kör számára felvállalható. Jelen cikk
ezen esszencializálás kritikájára vállalkozott, nem többre (tehát
nem a megközelítés „támadására”, s nem sugallja az ellenkező véglet,
a permanens változások ünneplését sem), de nem is kevesebbre.
Mindennek azért látom nagy szükségét, mert Magyarországon a család
terén kibontakozó változások és azok, mondjuk így, társadalmi
feldolgozottsága gyakran nincs összhangban.
Csak néhányat villantok fel a sorolható példák
tömegéből: 1.) a ma aktív generáció női felmenői hat–hét generációra
visszamenőleg nagy valószínűséggel végeztek fizetett munkát,
legalább életük egy bizonyos szakaszában; legalább három generációra
visszamenve pedig nagy valószínűséggel aktív éveik nagyobbik részét
átdolgozták – mégis, a normák és az ideológia terén gyakran úgy
bukkan elő a női munkavállalás jelensége, mint a kései modernizáció
kényszere és/vagy a kommunizmus öröksége. 2.) Magyarországon több
mint 140 éve folyamatosan csökken a születési mutató, s annak
mértéke már az 1930-as évek elején a reprodukciós küszöb alá esett
(a népesség csak a halálozási mutató javulása miatt nőtt még
évtizedeken át) – mégis, a normák és az ideológiák terén gyakran úgy
tűnik fel, mintha a Kádár-kori abortusz-liberalizáció és a
„fogyasztói hedonizmus” miatt kezdett volna csökkenni a születések
száma. 3.) A társadalmi igazságosság minimuma azt követelte volna,
hogy a női (fizetett) munka „kiterjedésével” párhuzamosan csökkenjen
a nők részesedése a házimunka és a gyereknevelés terén. Talán nem is
kell az időmérleg-kutatásokat elővenni, valószínűleg elég e sorok
olvasói mindennapi tudására alapozni, amikor konstatálom: e téren
háromnegyed évszázados késés mutatkozik. A fizetett és háztartási
munkák együttes időtartama a mai Magyarországon naponta átlagosan
több mint egy órájával hosszabb idejét tölti ki a nőknek, mint a
férfiakénak.
Minden cseppfolyós? A magyar családstruktúra és
családi/nemi szerepek változására a gleccser hasonlata tűnik
legjobbnak: olyan hőmérsékleti viszonyok között, amelyeken egy patak
már gyorsan száguld a hegyes terepen, a gleccser még őrzi annyira a
maga hagyományos alacsony hőmérsékletét, hogy mozgása szabad szemmel
nem is látható. A metaforában az esszencializálás egy olyan
attitűdnek felel meg, amely tagadja, hogy a jégfolyó mozogna, sőt,
olykor épületet tervez a gleccserre. Jelen cikk figyelmeztetés
próbál lenni: tetszik vagy nem tetszik, a jelen hőmérsékleti
viszonyaiból, a hosszú távú klimatikus előrejelzésekből és a
környező gleccserek állapotából az olvadási folyamat
feltartóztathatatlan gyorsulása prognosztizálható.
Kulcsszavak: a család intézménye, normája, megközelítései;
biológiai versus szociológiai megközelítés, esszencializmus,
tradicionális család
IRODALOM
Diederiks, Herman A. et al. (1995)
Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. A rurális
társadalomtól a gondoskodó államig [The Economic and Social History
of Western Europe]. Osiris, Budapest
Duby, Georges (1987) A lovag, a nő és a
pap. A házasság a középkori Franciaországban. (ford. Fázsy Anikó)
Gondolat, Budapest
Dupcsik Csaba (2015) A tradicionális
család konstrukciója a magyar társadalomtudományokban. socio.hu 2.
101–123. DOI: 10.18030/socio.hu.2015.2.101 •
WEBCÍM
Diamond, Jared (2002): A harmadik csimpánz
felemelkedése és bukása. (ford. Győrvári Borbála) Typotex, Budapest
Féja Géza (1937) Viharsarok. Az alsó Tiszavidék földje és népe.
Atheneaum, Budapest
Fogarasi Klára (szerk.) (1996): A régi
világ falun. A századfordulót követő évtizedek fotográfiái.
Helikon–Néprajzi Múzeum, Budapest
Fogarasi Klára (1998) Tipikus jelenségek a
magyar néprajzi fényképezés korai időszakában. Fotóművészet. 3–4,
41, 108–116.
Gyáni Gábor (2011): Női munkavállalás és a
patriarchális család a polgári kori Magyarországon. In: Aczél Ágnes
– Rényi Á. – Vásárhelyi M. – Gellériné Lázár M. – Kain P. (szerk.):
A társas szociológus. Tanulmányok Somlai Péter 70. születésnapjára.
ELTE TáTK–ELTE Eötvös, Budapest, 23–35.
Koncz Katalin (1984): A nők
foglalkoztatásának demográfiai, gazdasági körülményei Magyarországon
a két világháború között. Demográfia. 4, 425–440.
Plutarkhosz (1978): Párhuzamos életrajzok.
(ford. Máthé Elek). Magyar Helikon–Európa, Budapest, I. kötet 35. •
WEBCÍM
Ritoók Zsigmond (szerk.) (1999): Régi
görög hétköznapok. Szemelvények a görög művelődés forrásaiból.
Balassi, Budapest
|
|