|
|
A római jog, és hatása
a modern jogok fejlődésére
A könyvről • Az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában jelent meg
Hamza Gábor akadémikus, az ELTE Római jogi tanszék tanszékvezető
egyetemi tanára legújabb tematikus- monografikus kötete, mely a
szerző korábban megjelentetett tanulmányait tartalmazza, közös cím
alá fűzve: A római jog és hatása a modern jogok fejlődésére. A kötet
olyan (al)témákat taglal, melyek egyfelől civilisztikai, magánjogi,
másfelől a civilisztika mentén közjogi jellegűek. A civilisztikai
tanulmányok köréből kiemelném az elbirtoklás és az elévülés
(11–44.), a felelősségi tan (ad 67.), a nemzetközi magánjog (ad
125.) mai intézményeire gyakorolt római jogi hatásokról szólóakat.
Ide tartozik természetesen a római magánjog 19–20. századi,
kontinentális európai, klasszikus polgári jogi kodifikációiban
(ABGB, BGB, Code civil, Codicecivile, svájci Ptk. és Kt.) az európai
polgári jogi doktrína mentén modernizált recepciója (ad 146.).
Fontos része e könyvnek a közjogiként minősíthető, a morális
teológiának szentelt fejezet (161–176.), amely a római jognak a
modern korban való továbbéléséről, az európai jogtörténet kulturális
jelentőségéről, továbbá a modern európai jogharmonizációról (239.)
és jogösszehasonlításról (konvergencia és divergencia) szól.
Közös nevezője akár a magánjogi, akár a közjogi
fejtegetéseknek, az európai és magyar jogi kultúrában mély nyomokat
hagyó jogintézmény-gondolat. A római jogi tapasztalatok a modern kor
civilisztikai doktrínája mentén ma is időszerűek, hiszen ezek
tartalmazzák a közjog területén a népek jogát, valamennyi népnél
érvényesülő jus gentium-ot (lásd Földi – Hamza, 2013, 4.), azt, amit
mai megfogalmazásban a jogi kultúra egyfelől nemzeti, másfelől
közösségi értékekként tart számon. A klasszikus német civilisztikai
irodalom a közösségi jogi értékeket Gemeines Recht-nek, a mai
európai civilisztikai irodalom ezt acquis communautaire-nek nevezi.
A római jogban fogant, a modern (polgári) korban, Hugo Grotius által
értelmezett természetjog szerint a ius naturalé-t az emberi
törvények nem ronthatják le (Földi – Hamza, 2013, 41.). Ennek
nyomait megtalálhatjuk akár Werbőczy István Tripartitum-ában (1514)
is, mely a késői középkorban európai szinten fogant jogi kultúrát
fogadta el, vagyis azt, hogy a szokásjog, ha a törvénynél nem is
„erősebb”, de a „rossz törvényt” lerontja. Ez abban az időben volt,
amikor az európai római jogi hagyományok alapján egyfelől az ún.
dekretalis (királyi) jog érvényesült, másfelől a helyi szokások. A
dekretális jogok az egyes korabeli országokban, így Magyarországon
is, nagyrészt konvergensek voltak. A dekretális jog azonban nem
szüntette meg a helyi szokásjog konkurrenciáját, sőt ezeknek
elsőbbségét támogatta (lásd erről Mezey Barna számos figyelemre
méltó könyvét és tanulmányát). Magyarország akkoriban végveszélyben
volt, és Werbőczy kódexe, mely a szokásjogot érvényesítette, hosszú
ideig a szétdarabolt országban, a „nemesi” jog helyében, a népi
szokásjogot érvényesítette (például az Erdélyi Approbaták). A magyar
polgári korban (1830, 1848, 1861, 1867. évi „állomásokkal”), a
szokásjog helyett,a jogintézmények mentén konvergens kódexjog, a
polgári törvénykönyv megalkotása került előtérbe, ami Magyarországon
is kifejezésre jutott, az európai és magyar kodifikációs doktrína és
precedenciális, jogalkalmazási tapasztalatok alapján. A modern
(polgári) korban, a XIX. és XX. századi európai kódexekben érvényre
jutott a közösségi jog, melyet minden nép elfogad, ezek ma, a XX.
század utolsó két évtizedében, és a XXI. században, folytatásként,
az emberi jogok gondolatában, az állampolgárok törvény előtti
jogegyenlőségében, a jószokások (a magyar jogban jóerkölcs), a
jóhiszem (Treu und Glauben, bonne foi) tiszteletében nyilvánulnak
meg.
Az európai jogi kultúra, azaz doktrína, mely a
polgári jogegyenlőséget tűzte ki célul, nem tartotta elegendőnek a
generálklauzulákat, polgári jogi kódexekben jogintézményi szinteken
operacionalizálta, konkretizálta ezeket. Megmutatkozott, hogy csupán
az absztrakt értékek nem elegendőek a jogviták méltányos
rendezéséhez. A generálklauzulák (konkrét) jogintézmények hiányában
nem mutatkoztak elegendőnek a jogviták megoldása tekintetében
(Flucht in die Generalklauseln). Áttételesen: a szín fogalma magában
foglalja a feketét és a fehéret egyaránt. A jogintézményi
operacionálizáció, konkretizáció közelít az egyes színekhez és azok
értékítéletéhez. Ami tegnap jónak tűnt, ma már rossznak tűnhet vagy
megfordítva. Mégis, a kétes, túl tág értelmezést lehetővé tevő,
absztrakt tartalmuk ellenére, a polgári jogi alapelvek
(akaratszabadság, jóhiszeműség és tisztesség, a polgári
jogalanyainak mellérendeltsége a polgári jogi kapcsolatokban) –
tartalmazták azokat az etikai értékeket, amelyek tartósnak
bizonyultak. Ide tartoznak azok az alapelvek, melyek az emberi élet
tiszteletét (például az öröklésnél a nasciturus pro iam nato habetur
vélelme), a személyiségi jogosultságokat, az adott szó (consensus,
pacta sunt servanda) betartásának kötelezettségét szorgalmazzák.
Igaz, a clausula rebus sic stantibus „lazításával”. Utóbbi a tartós
magánjogi szerződéseknél jutott kifejezésre. A „lazítási” feltétel
az lett, hogy a szerződés megkötésének pillanatában fennálló
körülmények teljesítés idején előre nem látható és elháríthatatlan
külső körülmények hatására elnehezítették a teljesítést (théorie de
l’ imprévision). Ami óhatatlanul a szerződés, a szorult helyzetben
levő fél kérelmére, bírói közreműködés által történő méltányos
módosítását vagy felbontását helyezte előtérbe. Ide tartoznak
továbbá az akaratszabadságot, magánautonómiát korlátozó általános
szabályok, például a közrend (ordre public), a különleges törvényi
tilalmak vagy korlátozások, melyek érinthetik a szerződés tárgyát,
jogcímét (les causes des obligations) és alaki kellékét.
A recepcióról • Az antik jog jogintézményi
szinten történő recepciója (lásd 146–180.) a modern polgári kor
európai kontinentális polgári jogi kódexeiben nemzetinek minősíthető
kódexeket egymással konvergenssé, összehasonlíthatóvá tette, azonos
jogelvi értékek mentén azonos értelmezéshez (például Wilhelm
Brauneder) vezettek. Kialakult a jogértelmezés doktrínája, köszönve
a XIX–XX. század modern civilisztikai jogelméletnek. Elsősorban az
akarati és nyilatkozati doktrínának (például Savigny, Windscheid,
Zitelmann, Thöl, Saleilles). Ezek mentén jöttek létre a kódexekben
az ún. nem tudatos akarathibás (tévedés, megtévesztés,
kényszerhatás) szerződések és a tudatos akarathibás (a színlelt és
titkos fenntartású) szerződések jogkövetkezményei. Az akarati és
nyilatkozati elmélet végül is nem csupán a belső pszichológiai
értelemben vett szubjektív jogügyleti akaratot, hanem a nyilatkozat
objektív értelmezését is figyelembe vette (Willens- und
Erklärungstheorie). A jogügyletek értelmezési doktrínája ennélfogva
figyelembe vette a nyelvi, logikai, ún. történeti, szisztematikus
értelmezés módszerét, beleértve a főszabály szerinti restriktív
(exceptiones non sunt extendendae) és kivételes extenzív
értelmezést, továbbá a precedensjogban szigorú tényállási azonosság
esetében az analógiát, mely pótolhatja a joghézagot (a régi magyar
jogi szaknyelvben: jogűrt).
Habár a kódexek nemzetiekké váltak, a
jogintézmények recepciója és a jogintézmények értelmezési doktrínája
alapján azonos jogintézmények alkalmazása a nemzeti jogokban azonos
vagy nagyon hasonló szankciókhoz, jogkövetkezményekhez vezetett.
Például a jóerkölcsbe, jószokásokba ütköző szerződések semmisek;
vagy az akarathibás (tévedés, megtévesztés, kényszerhatás alatt
létrejövő szerződések) megtámadhatóvá (relatív semmissé)
nyilváníthatóakká váltak. A szerződési akarat autonómiája tehát nem
abszolút, annak közrendi (l’ordre public) vagy magánjogi
korlátozásai (jogügyleti akaratok valós egyetértése) alakultak ki.
Az abszolút semmisség a közrendsérelmes és kényszerítő
jogszabályokat sértő szerződést sújtja. Kialakult a részleges
semmisség doktrínája, mely szerint csupán a kényszerítő joggal
szembeni szerződési klauzula nyer, bírói marasztalás alapján,
semmisségi kérelem mentén semmisséget, s amennyiben a megsemmisített
klauzula a szerződés érvényben tartása, a felek akarata szerint is
mérlegelve elfogadható, akkor a bíró az érvényben tartás mellett
száll síkra. A megtámadható, akarathibás szerződéseknél pedig a
megtámadás hiányában, a megtámadási határidő lejártával, a
konvalidáció elve, tehát a megtámadható szerződések érvényesülése,
ex lege hatályosítása jutott kifejezésre. A konverzió doktrínája
szerint a közérdeket sértő semmis szerződések egyedüli érvényben
tartási módja az, hogy a jóhiszemű szerződő fél kérelmére, a bíróság
a semmis szerződést (például tilos tárgyú adásvételt) a kölcsönös
kötelezettségek átalakításával engedélyezett (például haszonbérleti)
szerződéssé alakítsa át, természetesen a felek közreműködésével. A
feltétel és időtűzés doktrínája az akarati elmélet értelmében
lehetővé tette, hogy a felek a szerződés hatályát felfüggesszék,
vagy hatályának beálltát halasszák egy jövőbeni bizonytalan esemény
beálltától függően (bontó és halasztó feltétel).
A precedens- és kódexjogról • A polgári
korszak polgári jogi doktrínája szigorúan elválasztja egymástól a
hatalomági megoszlás doktrínájának mentén a törvényhozási funkciót,
mely kizárólag a parlament dolga, a végrehajtási funkciót, mely a
törvények megvalósításának feltételeit biztosítja, mint a kormányzat
és az ügyintézési szervek feladatát, az igazságszolgáltatási
funkciót, melynek szerepe az egyes jogviták megoldása, tehát csupán
|
|
|
a jogalkalmazás. A sztrikt hatalomági megoszlás
elmélete szerint a bíróságnak, a közigazgatásnak nincs jogalkotási
szerepe. Legalábbis olyan értelemben, hogy jogforrásként szolgáljon,
új alanyi jogok létesítése céljából. A kormányzat hozhat
rendeleteket, de kizárólag a törvény végrehajtása céljából. E
rendeletek nem lehetnek törvényen kívüli alanyi jogosultságok
forrása. Mint egykor Peschka Vilmos akadémikus jogforráselméletében,
akadémiai doktori disszertációjában, találóan kifejtette, a jog
egyedüli forrása a parlamenti törvényhozási tevékenység.
A jogforráselmélet precedensjogi változata ezzel
szemben azt vallja, hogy a jog forrása lehet a bírói állásfoglalás,
ami korábbi jogesetek mentén jött létre, és új, analóg tényállású
jogesetekre is egyaránt kiterjeszthetők. A precedensjog elsősorban
olyan jogrendszerekben jutott kifejezésre, melyeknél elmaradt a
parlament törvényhozási funkciója. A magyar történelmi jogban,
kezdetben például a (Pozsonyi) Diéta eredetileg nem törvényhozási
funkciót, hanem az igazságszolgáltatási feladatot látta el. Mint
Mezey Barna vonatkozó munkáiban kimutatta, a Diéta csupán a relatív
monarchia idején vette át fokozatosan a törvényhozási funkciót. Ez
tendenciálisan majd csak a Széchenyi törvényhozási korszakban
(1830–1844) jutott kifejezésre.
A precedensjog forrásait legfejlettebb
változataiban a mai európai jogi kultúra – melyhez az autentikus
magyar civilisztikai jogi kultúra, hosszú fejlődésmenetében,
folyamatosan tartozott és tartozik – elsősorban az angolszász joghoz
fűzi. Kevesebben gondolják azt, hogy a precedensjog eredeti forrása
gyakorlatilag a római jogban fogant. Pedig úgy tűnik, igazán így
volt. A római jogi precedensjogi gondolat abban a „kezdetleges”
római jogban fogant, amikor a törvények hiányában (például a senatus
consulta révén), az igazságszolgáltatási szervek az egyes jogvitákra
nézve ad hoc módon, a méltányosság alapján pótolták az általános
jogszabályok hiányát. Az eredeti római jog inkább volt precedensjog,
mint kódexjog, lévén, hogy a XII táblás törvény nem nyújtott
elegendő keretet a jogviszonyok konkrétabb szabályozására. A
kódexjog egyfelől a nyugati régióban indult meg, Burgundiában, majd
a birodalom szétszakadása során a Keletrómai Birodalomban,
Diocletianus (III. sz.) és Justinianus (VII. sz.) császárok
jogalkotásaiban alakult ki (lásd 113–125. old.). Ezek azonban
elsősorban kazuisztikusak voltak. A jogintézmény megalapozását majd
csak a morális teológia középkori képviselői, például Bartolus,
Baldus és mások végezték el.
A polgári korszakban, a XIX. század közepén az
európai és ebben szinkronban a magyar jogelmélet a precedensjogi
mint bírói jogi jogforrás helyett a kódexjogot, tehát a törvényi
jogot helyezi előtérbe. Következménye ez a rendi társadalmat
felváltó, jogegyenlőséget meghirdető filozófiának és annak, hogy
egymástól elvált a törvényhozói, államigazgatási-végrehajtói és
jogalkalmazási (bírói) hatalom, továbbá a jogállam fogalma. Ezeknek
mentén az egyes eseteket elemző precedens, azaz bírói jog, melynek
fogódzói a korábbi hasonló jogesetekben kimondott ítélet, a
méltányosság helyett az előre ismert törvény, a Ptk. a mérvadó, az
általános, a mindenkire egyaránt érvényes törvény. Sőt, az állami
szervekre is, amennyiben ezek az állam nevében például természetes
személlyel kötött szerződési jogi kapcsolatba lépnek. Az állam ebben
az esetben nem alkalmazhatja az adminisztratív (ügyintézési) jogra
jellemző szubordinációt (alá- és felérendeltséget), köteles a
polgári jogi koordinációt (mellérendeltséget) elfogadni. Ennélfogva
ha az állam szervei által jogellenesen, visszaélően kárt okoz
állampolgárának, köteles azt megtéríteni ugyanúgy, mintha azt
természetes személy okozta volna. Az európai kódexjogok (BGB, Code
civil, OPTK) előzetesen, nem minden diskurzus nélkül elfogadták az
általános károkozási tilalmat, ebben azt is, hogy a károkozási
jogviszonyban az állami szuverenitás örve alatt az állam nem
mentheti ki kárfelelősségét az általa, azaz szervei által
jogellenesen okozott kárért, amit az állampolgárnak okozott. A
magyar jogi gondolkodásra, akár a precedenciális, akár kódex felé
törekvés időszakában (a XIX. sz. közepétől a XX. század első
évtizedéig) nem volt jellemző az állam automatikus kárfelelősségi
kimentése. Gondoljunk csak a Széchenyi-korszakra, mely a fejlesztést
jelentő kisajátítást térítéses kárpótlás útján valósította meg. Az
állami kárkimentést a szovjet oktrojált rendszer kényszerítette
Magyarországra (1945–1989), és „természetesen”, beleértve a
Kárpát-medence egészét, az ún. utódállami „ölelésben”. Az újabb
magyar vonatkozó irodalomban a rendszerváltás idejéből lásd Kecskés
László az ún. állami kárfelelősségi immunitás „doktrínáját”
kritikusan szemlélő munkáit (1989).
Elévülés és elbirtoklás •
Elbirtoklás-elévülés. Hamza a római jogi hagyományok elemzése
alapján, a mai európai civilisztikai jogfelfogással összhangban
állapítja meg (22-45.), hogy az elévülés (praescriptio) és az
elbirtoklás (mint tulajdonképpen ún. eredeti, jogelőd nélküli és
jogelődtől történő derivatív tulajdonszerzés), az usucapio,
egymással nem párhuzamosak, tehát az elévülés egymagában nem vonja
magával az elbirtoklást. Egyiknek és másiknak külön feltételei
vannak. A mai európai jog a klasszikus polgári jogi kódexek mentén,
elsősorban az ún. kötelmi jogi követelések elévülését irányozza elő.
Ami azt jelenti, hogy a törvényben megszabott (szubjektív és
objektív) elévülési határidő múltával a kötelmi követelés
természetes kötelemmé alakul, azaz elvben bírói jogérvényesítés
lehetősége nélkül marad. Marasztaló kereseti kérelem ellenére
azonban, az alperes elévülési kifogásának benyújtása esetén, a
bíróság elutasító ítéletet hoz, ugyanis a bíróság az elévülésre
hivatalból nem ügyel, de a kifogásra (exceptio) igen. Az elévülési
kifogás hiánya esetén pedig a bíróság az alperest akkor marasztalja
el, ha megállapítást nyer a felperes keresetének jogszerű jogcíme,
jogossága. Vitatott a mai polgári jogban, hogy a dologi (tulajdoni)
jogosultságok (ún. droit éternel) elévülhetnek-e. Ám, nem vitás,
hogy az ingó dolgokon megvalósítható, jóhiszemű birtok alapján, a
törvényben megállapított határidőn belül az elbirtoklási
tulajdonszerzés. Ehhez az szükséges, hogy az eredeti tulajdonos ne
gyakorolja tulajdoni jogosultságát, a jogszerző a dolog birtoklását
háboríthatatlanul, abban a hiszemben gyakorolja, hogy ő a
tulajdonos. A rosszhiszemű birtok címzettje a törvényben megszabott,
általában hosszabb határidőn belül szerezheti meg tulajdoni
jogosultságát a birtokában levő dolgon. Bejegyzett ingatlan dolog
esetében a tulajdonos ellenében azonban az elbirtoklás nem
valósítható meg, a magyar jogban az INYT szabályai értelmében,
újabban az új magyar Ptk. ingatlan-nyilvántartási elvi
rendelkezéseinek nyomán, a bejegyzett, bekebelezett jogosultságok
erga omnes hatálya miatt.
A római jogi pönális és modern polgári jogi
kárpótlási jellegű deliktuális felelősség elválásának tendenciális
fejlődésmenetéről • Deliktuális felelősség. A római jognak egyes
részei a mai civilisztikai rendszerekben a római jogi felelősségi
rendszerhez képest csupán a terminus technicus szintjén maradtak
azonosak (delictum), egyébként jogi tartalmukban jelentős, lényeges
változást mutatnak fel (op. cit,. 80-94.). A római jog hosszú
fejlődésmenete során nem választotta el egymástól a büntető és a
polgári jogi delictumot. Ebből következett a római jogban a polgári
és büntetőjogi felelősség pönális jellege (a római jogban például a
duplum intézménye, mely szerint a károkozó akár az okozott kár
dupláját is köteles volt megfizetni). A modern kor civilisztikájában
a két felelősségi rendszer egymástól céljaiban és ennél fogva
szankcióiban is különvált: a büntetőjogi felelősség célja a delictum
okozójának közjogi büntetése, vétkességének arányában, míg a polgári
jogi felelősség rendeltetése magánjogi, a károsult vagyoni
helyzetének helyreállítása. Ezért a mai polgári jogi felelősség nem
ismeri el a punitív jellegű duplum vagy triplum fogalmát. Ehelyett
az in integrum restitutio (a károkozást megelőző helyzet
helyreállításának) szankcióját tartja helyesnek, vagyis azt, hogy a
térítés csupán akkora lehet, amekkora az okozott kár – vagyis a
damnum emergens és a lucrum cessans mértékében (Lásd Szalma, 2008,
236.).
Összegzés • Hamza Gábor és Földi András
ismert kutatói a római és a mai polgári jog kapcsolatainak. Hamza új
kötete is erről tanúskodik. Példája a magyar és európai jogi kultúra
szerves együtt tartozásának, még akkor is, ha a modern polgári jog
jelentősen eltér (a kezdetleges) római jogi hagyományoktól. Fontos
tanulmánykötet ez, mely az új magyar Ptk. hatályba lépését is
megerősíti, abban, hogy az új Ptk. az egymástól elválaszthatatlan
európai és magyar jogi kultúrát követi. (Hamza Gábor: A római jog és
hatása a modern jogok fejlődésére. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó,
2013)
Szalma József
az MTA doktora, a Károli Gáspár Református
Egyetem Polgári Jogi és Római Jogi Tanszékének tanszékvezető
egyetemi tanára
HIVATKOZÁSOK
Földi András – Hamza Gábor (2013): A római
jog története és institúciói. 18. átdolg. és bőv. kiadás. Nemzeti
Tankönyvkiadó, Budapest
Szalma József (2008): Szerződésen kívüli
(deliktuális) felelősség. ELTE ÁJK– Bíbor Kiadó, Budapest–Miskolc
|
|
