A gondolkodás történetét szinte a kezdetektől fogva végigkíséri az a manapság is meg-megélénkülő vita, hogy milyen kapcsolat van a teológia és a tudományok, a teológia és a filozófia között, s hogy tudomány-e egyáltalán a teológia, és milyen értelemben az. A teológia és a filozófia (ezzel együtt a tudományok) viszonyáról folytatott eszmecsere a nagy skolasztika korszakában, a XIII. században érte el egyik csúcspontját, amikor az újrafelfedezett Arisztotelész tanításai behatoltak az egyetemekre és magába az egyetemi világ fellegvárába, a Sorbonne-ra. Sok más nagynevű tudós, filozófus és teológus mellett olyan gondolkodók játszották ebben a főszerepet, mint Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás vagy éppen a Tamás által averroistának minősített és ekképpen bírált Brabanti Sigerius. Az eszmecserének az utóbbi évtizedekben a második vatikáni zsinat állásfoglalásai, majd II. János Pál történeti jelentőségű kijelentései adtak új lendületet, melyek a tudományos megismerést és a tudománytörténet néhány nagy fordulópontját illetően új alapokra helyezték a katolikus egyház álláspontját.

A vita világszerte ismert szereplője Gánóczy Sándor, aki alapvető művekkel járult hozzá a teológia, a filozófia és a tudományok közötti dialógushoz, s elkötelezett szószólója a tudományként művelt keresztény teológiának.

Az alábbiakban – néhány lényeges problémát kiemelve – az ő hozzájárulását szeretném bemutatni.

Kezdjük a következőkkel. Bármennyire jogos arra hivatkoznunk, hogy a teológia, a filozófia és a tudományok viszonyának problémája a középkori gondolkodás középpontjában állt, s hogy a racionális argumentáció szabályait követő skolasztikus teológusok munkássága valóban tudományosan értékelhető, nem tekinthetünk el attól, hogy ma természetesen egészen másról van szó, mint amiről a modern kor tudományos forradalmát megelőző időkben szó lehetett.

Nem létezik ugyanis az a kérdés, hogy általában véve mi a tudomány és a teológia viszonya. Nem e diszciplínák általános és elvont fogalmából kell kiindulnunk, hanem abból, hogy ma mit értünk rajtuk. Erre figyelmeztet Gánóczy, amikor leszögezi, hogy ő „konkrétan és pontosítva”, a modern fizikáról, biológiáról és agykutatásról óhajt beszélni, s ezekhez méri – a felekezeti különbségektől elvonatkoztatva – a keresztény hittudományt.

Csakis ebben az evidensen történeti megközelítésben lehet termékeny módon megvitatni egyrészt a tudományok és a teológia viszonyára, másrészt a teológia tudományos státuszára vonatkozó kérdést. Hogy a teológia tudomány-e, azt nem egyszerűen az dönti el, hogy mennyire elégíti ki a racionális diskurzus hagyományos követelményeit, hanem az, hogy alkalmazhatók-e, és mennyiben alkalmazhatók rá a tudományosság adott történeti korszakban (így tehát a mi korunkban) érvényesülő kritériumai, melyeket a tudományos közösség túlnyomó része jóváhagyott.

A tudományfilozófusok az itt jelentkező problémát nevezik „demarkációs problémának”. Ennek a megválaszolása a teológia esetében, mint néhány más esetben is, nehézségekkel jár. Ahhoz, hogy más területekről hozzunk példát, nem kell messzire mennünk: gondoljunk a filozófiára, melynek tudományos értéke sokak szemében mindig is bizonytalan volt. Éppen ez a bizonytalanság a magyarázata annak, hogy már a pozitivizmus első, XIX. századi formája napirendre tűzte a tudományos filozófia (vagy ahogyan Edmund Husserl mondta, a filozófia mint „strenge Wissenschaft”) megalkotását, ami aztán elvezetett a XX. századi tudományfilozófiák, így a neopozitivizmus és a különféle posztpozitivista elképzelések megszületéséhez. Attól függetlenül, hogy a tudományos filozófia programja az egyik vagy a másik iskola révén hogyan teljesült, s hogy a filozófiának valaha is sikerült-e a tudomány eszméjét önmagára alkalmaznia, a tudományfilozófiai vizsgálódások egyik fő tétje az elmúlt több mint száz év során az volt, hogy mit is racionális a valóság megismerésére irányuló vállalkozásban a tudományosság kritériumaként („verifikálhatóság”, „falszifikálhatóság” stb.) elfogadni. A kritériumok változásainak és különféle értelmezéseinek függvényében több esetben is elmozdulni látszott a határ a tudomány, a nem-tudomány és az áltudomány, illetve az értelmes és az értelmetlen között: jusson eszünkbe, hogy a verifikációs elmélet (Bécsi kör) hogyan rostálta ki a metafizikát vagy az etikát az értelem köréből, vagy hogy Karl Popper és követői a falszifikációs kritériumra hivatkozva hogyan törtek pálcát a marxizmus és a pszichoanalízis fölött.

Az utóbbi példák azt mutatják, hogy a szűkebben vett metodológiai szabályokhoz és jelentéselméleti tételekhez való ragaszkodás túl szigorú demarkációs vonalat eredményez, mely valódi kognitív értékkel bíró területeket is kizár a tudományból. Ennek ellenére szükségünk van bizonyos általánosabb szintű, de persze nem tetszés szerint tágítható demarkációs kritériumokra.
Gánóczy pontosan ezt az elvet követve válaszolja meg a kérdést, melyet a Magyar Tudományban néhány éve megjelent cikkében így tesz fel: „milyen értelemben lehet tudomány a keresztény teológia?” (Gánóczy, 2012). E körültekintő megfogalmazás némi óvatosságot tükröz, melyet az indokol, hogy egyszerre kell tekintettel lennie a teológia különleges célkitűzéséből fakadó tartalmi követelményekre és azokra a kritériumokra, melyek teljesülése esetén egy diszciplína – Gánóczy metaforájával élve – helyet és „felszólalási jogot” kaphat a tudományok parlamentjében.

Mielőtt ezekről szót ejtenénk, feltétlenül ki kell térni arra, hogy Gánóczy mint gondolkodó és szerző, az interdiszciplináris együttműködés híve. Ahogyan maga mondja: „Számomra az interdiszciplináris eszmecsere napjainkban lényeges teológiai követelmény” (Gánóczy, 2012). A természettudományokkal foglalkozva folyamatosan együttműködött – időnként társszerzőként (Gánóczy – Jeannerod, 2013), máskor vitapartnerként, de véleményükre mindig támaszkodva – e területek mérvadó képviselőivel. Így a teológia és a tudományok viszonyának, illetve a teológia tudomány voltának a problémáját nem is lehet az ő esetében szétválasztani, hiszen a teológus csak egy tudományos igénnyel fellépő diszciplína képviselőjeként tud részt venni az interdiszciplináris együttműködésben és a többi tudóssal folytatott dialógusban. Vajon – teszi fel Gánóczy a retorikus kérdést – a teológiának „a tudományok parlamentjében birtokolt »szavazati joga« nem azon a hajlandóságán alapul-e, hogy ennek megfelelően viselkedjék?” A kérdés megfordítása is igaz: „Az a teológia, amelyik visszautasítja a dialógust, diszkvalifikálja magát mint tudományt” (Gánóczy – Jeannerod, 2013, 22.).

De aki belép a tudományos dialógusba, kiteszi magát a vélemények ütközésének, a tévedés kockázatának, a tudomány fallibilitásának. A tudományként értett teológia ezért eleve osztozik a „tudomány elégtelenségében”. E megfontolások fényében teljesen érthető tehát, hogy Gánóczy a teológusoknak ahhoz a növekvő táborához csatlakozott, akik „alapvető fontosságot tulajdonítanak a vélemények és a kontextuális interpretációk pluralitásának”, s elfogadják az elvet, melyet Karl Rahner úgy fejezett ki, hogy minden dogma előrefelé nyitott (Gánóczy – Jeannerod, 2013, 22.).

A rahneri formula alapját alkotja annak az antidogmatizmusnak, mely leszállítja a dogmát „a teológiai értékek legmagasabb fokáról”, és visszahelyezi az igazság kutatásának normális keretei közé. S ezzel tulajdonképpen adva van a tudományosság fő ismérve, mellyel összhangban vannak a Gánóczy által tárgyalt további kritériumok. Ezek közül csak a következőket emelem ki.  

Elsőként említendő az axiomatikus módszer elvetése, hiszen valóban tévednek azok, akik a formális tudományokra jellemző következtetési és bizonyítási módokban látják a tudományosság garanciáját. A teológia nem formális tudomány, persze nyilvánvaló, hogy a szó megszokott tudományelméleti értelmében nem tartozik az empirikus tudományok körébe sem, bár valamilyen értelemben a tapasztalati valóságra kell támaszkodnia. A kérdésnek ehhez a részéhez itt nem tudok hozzászólni. Amit hangsúlyozni szeretnék, az az axiomatikus gondolkodásmód kizárása és a hipotetikus módszer preferálása. Gánóczy ezen a ponton Wolfhart Pannenberget, az utóbbi évtizedek nagy teológusát idézi, aki szerint „a keresztény hagyomány tudományos teológia keretében csakis mint hipotézis juthat érvényre” (Gánóczy, 2012). „A keresztény teológia – teszi hozzá Gánóczy – csak akkor tarthat igényt sajátos tudományosságára, ha nem axiómákkal, hanem hipotézisekkel dolgozik” (Gánóczy, 2012). Kétségtelen, hogy a modern tudomány szempontjából minden azon áll vagy bukik, vajon hipotézisekként vagy vitathatatlan igazságokként terjesztjük elő állításainkat.

A Gánóczy által felsorakoztatott kritériumok közül másodszor a történeti kritika és a hermeneutika eddig felhalmozódott eredményeinek módszeres felhasználását kell említeni, melyek lehetővé teszik a keresztény teológia alapjául szolgáló szöveg, a Biblia történeti-kritikai olvasatát: egy olyan olvasatot, amely az interpretáció végtelenségének elvét tükrözve kielégíti a mindenkori jelen igényeit. Ez ma már magától értetődő követelmény, de a teológia tudományos igényének a meghatározása szempontjából felvet egy tulajdonképpen banális tudomány-rendszertani kérdést: végül is a tudományok melyik nagy csoportjába tartozik a teológia? Gánóczy válasza az, hogy „a két nagy tudománytábor, tehát a «Geistes- és Naturwissenschaft»–ok között” foglal helyet, „mindkettő felé nyitva, mindkettő nyelvét értve, mindkettő szempontjai iránt érdeklődve” (Gánóczy, 2012). A válasz érthető, de nem mond, vagy nem fejez ki többet, mint, amiről már eddig is szó volt: az

interdiszciplináris párbeszéd követelményét. Úgy vélem, a tudományos igényű teológia problémátlanul besorolható a humántudományok („szellemtudományok”) körébe, hiszen nem tudomány-rendszertani kérdés, hanem a hermeneutikai tudatosság kérdése az, hogy milyen dialóguspotenciál rejlik benne.

A teológia tudományosság-igényére vonatkozó metodológiai reflexiói mellett Gánóczy számos művében kifejtett egy saját teológiai elméletet, melyet sokszor alkalmazott az egyes természettudományok, mint például az idegtudományok, a pszichológia, az evolúciós elmélet vagy a fizika által felvetett mai problémákra (Gánóczy, 1992; Gánóczy, 1995; Gánóczy, 2008). Teológiája, mely a zsinati előkészületek során megindult teológiai megújulás része, merész és újszerű. Sok tekintetben olyan teológusok inspiráló hatását tükrözi, mint Yves Congar, Teillard de Chardin, Karl Rahner és Wolfhart Pannenberg. Teillard de Chardinről egy helyen azt írta, hogy – bár az övénél kritikusabb bibliaértelmezésre törekszik – „lényegében hasonló célokat követ” (Gánóczy, 2009b, 185.); más helyen pedig úgy fogalmazott, hogy az anyagi valóság komolyan vételét illetően „Teilhard de Chardin kritikus követőjének vallom magamat” (Gánóczy, 2009c, 237.).

Annak, hogy gondolatai teológiai szempontból mennyire merészek, annak maga is tudatában van, s néhol kifejezésre is juttatja. A káoszelmélet értelmezésére vonatkozó javaslatait például úgy kommentálja, hogy „tudatában vagyok annak, hogy merész gondolatokat fogalmaztam meg” (Gánóczy 2009c, p. 216).

Válogatott tanulmányainak magyar nyelvű kiadása azt a címet viseli, hogy Határon innen, határon túl. Ezt a sok lehetséges asszociáció mellett úgy értelmezhetjük, hogy a teológus szerző és a természettudósok párbeszédére, illetve a párbeszédük során óhatatlanul bekövetkező határátlépésekre vonatkozik (melyek – jegyezzük meg – az ő esetében sohasem vezettek a határok negligálásához). De a címet úgy is értelmezhetjük, hogy Gánóczy teológiájának ökumenikus szellemiségét fejezi ki, melynek egyik kézzel fogható megnyilvánulása a munkásságában oly nagy szerepet játszó Kálvin-kutatás. Itt csak utalni tudok arra, hogy ma Gánóczy számít katolikus részről Kálvin egyik legjelentősebb értelmezőjének (lásd Gánóczy, 1964; Gánóczy, 1966; Gánóczy, 1968; Gánóczy, 2009f).

E határokon átnyúló vizsgálódás egyik legfontosabb témája az ember értelmezése, a tudományos, filozófiai és teológiai emberképek szembesítése. A szembesítés terepe nem lehet más, mint a filozófia, vagyis a különböző eredetű emberképeknek egy közös keretben, a filozófia nyelvén való megfogalmazása. Gánóczy ezt így írja le: először meghallgatja a különböző kutatókat, s megállapítja, milyen filozófiát vallanak magukénak, majd kifejti a keresztény gondolkodás bibliai alapú emberfogalmát, végül pedig ennek olyan filozófiai megfogalmazását keresi, „amely a természet- és a szellemtudományok mai állásában párbeszédképesnek mutatkozik” (Gánóczy, 2009d, 228.). Amit a javasolt filozófiai megfogalmazás révén képvisel, az a filozófiatörténet dualista hagyományával szembeállított „holisztikus emberfogalom”, melyet szerinte „a modern tudomány éppúgy megkövetel, mint a két-háromezer évvel ezelőtt létrejött Szentírás” (Gánóczy, 2012).

Érdemes a mondottak mellett néhány vitakérdést kiemelni, melyek manapság világszerte érdeklődésre tarthatnak számot. Ezek bizonyos vallási csoportokban merültek fel, s bár a természettudósok körében is jelentkeznek, elsősorban filozófiai és teológiai állásfoglalást követelnek. A kreácionizmusról és az értelmes tervezés elméletéről van szó. De ide sorolhatjuk az időnként szintén felmerülő „antrópikus elvet” is, amely szerint az univerzum kifejezetten úgy van felépítve, hogy létrejöhessen és létezhessen benne az ember. Gánóczy mindezeket az elméleteket elveti, ami teológiai koncepciójának egészéből következik. Leszögezi: keresztény értelmezés szerint a teremtés nem egyszerűen „csoda” és nem is „értelmes tervteljesítés”, hanem „lényegesen történelem” (Gánóczy, 2009e, 267.). Isten lehetőséget teremt, és a lehetőségteremtő Istenbe vetett hit „felment egy előre meghatározott és az okkal vele adott végcél aggályos keresése alól” (Gánóczy, 2009e, 270.).

Gánóczy munkásságának egyik kutatója A szeretet fenomenológiája mint a szabadság fenomenológiája címen írt róla könyvet (Lorenz, 2007). De Gánóczy teológiáját leginkább a „bizalom teológiájának” lehetne nevezni, hiszen a „bizalom” széles értelemben vett fogalma és a bizalom jelensége fontos szerepet játszik gondolkodásában. Marc Jeannerod-val közösen írt, föntebb idézett könyvében (Gánóczy – Jeannerod, 2013) részletesen elemzi a bizalom pszichológiai, pszichoterápiai, pedagógiai, társadalmi és politikai problematikáját. A fogalom teológiai értelmezését a hit egy olyan fogalmi elemzésére alapozza, amely szerint a bizalom a hit egyik formája. Elemzésében tanulságos módon tesz különbséget a között, amit a hit episztemológiai és nem-episztemológiai formájának nevezhetünk, az előbbit a belief, az utóbbit a faith értelmében vett hitnek feleltetve meg.
Hadd tegyem hozzá: ezt a különbségtevést logikailag jól alá lehet támasztani a „hinni” és a „tudni” ige elemzésével (lásd Kelemen, 2012). Csak a „hinni”-nél maradva: más jelentést rendelünk egyfelől a „hinni valamit” vagy „hinni, hogy” („believe that”), másfelől a „hinni valamiben” („believe in”) típusú mondatokhoz. Az előbbiek a kisebb vagy nagyobb mértékkel bíró bizonyosság kifejezései, és a tudással egy skálán helyezkednek el, ahol Kant szerint a Meinen, Glauben és Wissen, azaz a vélekedés, hívés és tudás fokai különböztethetők meg (Kant, 2004, B 848, 638.). Az utóbbiakat ellenben a legalábbis szubjektív értelemben vett abszolút bizonyosság kifejezésére használjuk, melynek nincsenek fokozatai.

Mindez a hit episztemológiájának elemzéséhez tartozik. Bizonyos pontokon azonban a „hinni valamiben” túlmegy a megismerés körén, s ekkor már nem helyezhető a tudás jellegű bizonyossággal egy szintre. Kant ebben az összefüggésben morális hívésről, moralischer Glaubé-ről beszél (a die Glaube és a der Glaube közti különbségnek megfelelően), melynek a morális bizonyosság, azaz a moralische Gewissheit felel meg (Kant, 2004, B 856, B 857, 644.). A „hiszek neked” formulának úgyszintén nem-episztemológiai jelentése van. S itt nyílik meg a bizalom tere, ahogyan ezen a ponton Kant is a bizalomra (Zutrauen) hivatkozik (Kant 2004, B 855, 643.). Mindezek után hadd idézzem Gánóczy tömör formuláját, mellyel megragadja a bizalom lényegét: „a bizalom hit és nem bizonyosság” (Gánóczy, 2012).

Befejezésül illik megjegyezni, hogy a fönti kommentárok egy nem hívő filozófus tollából származnak, aki ugyanakkor messzemenően elfogadja azokat a megfontolásokat, melyek a bizalom teológiájának megalapozására is szolgálnak. Hadd legyen ez is hozzájárulás ahhoz a párbeszédhez, melyet Gánóczy Sándor a tudományos igényű teológia nevében évtizedek óta folytat a természettudósokkal és a más nézeteket valló filozófusokkal.
 

Kulcsszavak: bizalom teológiája, demarkációs probléma, emberkép, filozófia, hit, interdiszciplinaritás, keresztény teológia, teremtés, tudomány, tudományosság kritériumai
 

IRODALOM

Ganoczy, Alexandre (1964): Calvin: théologien de l’Église et du ministère. CERF, Paris

Ganoczy, Alexandre (1966): Le jeun Calvin: genèse et évolution de sa vocation réformatrice. Steiner, Wiesbaden

Ganoczy, Alexandre (1968): Calvin et Vatican II: L’Église servante. CERF, Paris

Ganoczy, Alexandre (1992): Suche nach Gott auf den Wegen der Natur: Theologie, Mystik, Naturwissenschaften. Patmos, Düsseldorf

Ganoczy, Alexandre (1995): Chaos, Zufall, Schöpfungsglaube. Die Chaostheorie als Herausforderung der Theologie. Grünewald, Mainz

Ganoczy, Alexandre (2008): Christianisme et neurosciences. Odile Jacob, Paris

Gánóczy Sándor (2009a): Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest

Gánóczy Sándor (2009b): Evolúció, folyamatos teremtés, üdvtörténés. In: Gánóczy: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest, 185–195.

Gánóczy Sándor (2009c): Káoszelmélet – kihívás a teológia számára. In: Gánóczy: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest, 204–218.

Gánóczy Sándor (2009d): „Mi az ember? Határkérdések az agykutatás, a teológia és a filozófia között”. In: Gánóczy: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest, 228 – 240.

Gánóczy Sándor (2009e): A „kreacionizmus” és az „értelmes tervezettség” a teológiai kritika mérlegén. In: Gánóczy: Határon innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest, 254 – 273.

Gánóczy Sándor (2009f): Gondolatok Kálvin hermeneutikájához. In: Gánóczy: Hatáton innen, határon túl. Teológiai párbeszédek. Szent István Társulat, Budapest, 129–131.

Gánóczy Sándor (2012): „Milyen értelemben lehet tudomány a keresztény teológia?” Magyar Tudomány. 173, 10, 1256–1268. • WEBCÍM

Ganoczy, Alexandre – Jeannerod, Marc (2013): Confiance par-delà la méfiance. CERF, Paris

Kant, Immanuel (2004): A tiszta ész kritikája (fordította Kis János). Atlantisz, Budapest

Kelemen János (2012): A hitaktus episztemológiája. Kézirat. A Regina Apostolorum pápai egyetem a Hit éve alkalmából rendezett konferenciáján 2012. november 22-én tartott előadás.

Lorenz, Dominik (2007): Phänomenologie der Liebe als Phänomenologie der Freiheit. Lit Verlag, Berlin–Münster–Wien