Az ember szexualitása magában hordozza a biológiai, a pszichikai, a szociológiai és a kulturális szféra pluralizmusát, amelyek jellegzetes szkriptek/beíródások szerint alakulnak, s tükrözik a kort, korszakot, társadalmat (Heaberle, 1996). A legtöbb emberi kultúra a múltban is és ma is keresi a módját, hogy a fiatalabb nemzedéknek miként adja át a tudást, mindazon információkat, értékeket és normákat, amelyek az emberi nemiségre, szexualitásra vonatkoznak. Ez nem mindig sikerül, sőt inkább sikertelennek mondható, mert – túl a tudományos, szakmai magyarázatokon – sok tényező befolyásolja az adott kornak megfelelő információk átadását, és mert a politikai, egyházi, általános közgondolkodás és akarat irányítja a véleményformálást.

A mai napig is sok országban problémás az állam, a közintézmény és az egyén közötti hivatalos párbeszéd a szexualitásról, még mindig nehézséget okoz a szexualitás társadalmi diskurzusa, mint ahogy fellelhető e hiány és a deficit hazánkban is. A mai aktuális helyzetünk sem jobb, mint száz évvel ezelőtt – habár a Nemzeti Alaptantervbe bekerült (jómagam kidolgoztam egy ilyen, ún. „konzerv” tantervet 1994-ben, egri gyakorlóiskolai kipróbálással), azonban a kivitelezés hatékonysága még mindig alacsony, mint ahogy a száz év előtti nagy tervek hatásai sem voltak mérhetőek a nemi betegségek visszaszorulásában. Bár a mostani közbeszéd másképpen zajlik, a módszerek változtak, és természetesen a nemi betegségeket okozó kórokozók is mások lettek, és többet is tudunk róluk. Már nem okoznak olyan jelentős gondot a bakteriális fertőződések, kellő gyógyszerek segítségével kordában tarthatóak; ma inkább a virális fertőzések dominánsak, különösen a fiataloknál, szexuális életük első próbálkozásai idején. Az alapprobléma, úgy tűnik, örök: a célcsoporthoz nem időben és nem elég hatékonyan jut el a megelőzés és a védekezés üzenete, nem csökken a kockázatos magatartás. A legújabb statisztikai adatok szerint a fiatalok körében emelkedő tendenciát mutat detektált SZTF (szexuális úton történő fertőződés vagy STI – sexually transmitted infections), valamint alig csökken az elmúlt évtizedekhez képest az abortuszok száma. Mindez fenyegető indikátora annak a jelenségnek, hogy országosan nem működik a szexuális felvilágosítás.

A szexuális nevelés sikertelenségének oka nemcsak az unos-untalan a „szégyen és az erkölcs” álarca mögé bújás, de az is nehézséget okoz, hogy a társadalomtudomány számtalan területét érinti egyszerre. Nem önálló pedagógiai probléma, hanem ütközik az egyén és a társadalom, a magánélet és a közélet érintkezésének számos pontján, sokszor antagonisztikus kérdéseket vet fel. Gondoljunk például történeti aspektusból tekintve a szexualitásra, a magánéleti kultúra, a kétneműség, kettős morál, nőkérdés, koedukáció, onánia, prostitúció, erőszak, családtervezés, születésszabályozás, védekezés, abortusz, a szexuális úton terjedő betegségek régi és mai (szifilisz, AIDS, HPV, hepatitisz B, C,) kriminális, medikális és pedagógiai vonatkozásaira.

A 18. századtól kezdve – részben a szekuláris ideológiák előretörésével, részben az állam közegészségügyi szerepvállalásának növekedésével – szaporodtak az arra utaló információk, hogy valamennyire már közügynek tekintik a szexuális nevelést. A korszak vezető gondolkodói (Jean-Jacques Rousseau, Johann Bernhard Basedow, Christian Heinrich Wolke, Christian Gotthilf Salzmann, Joachim Heinrich Campe) e téma kérdéseivel foglalkozva a szexuális nevelést mint az egyik legfontosabb pedagógiai feladatot jelölték meg, de csak két témakört kiemelve: az onániát és a nemibetegséget.

A 19. század végén elindult a reformpedagógiai mozgalom. A mozgalomban fontos szerep jutott a feministáknak, célkitűzéseik közt szerepelt a gyermekek, a nők felszabadítása, ami számos társadalmi szokás megváltozását vonta maga után. A nők munkába állása, tanulási lehetőségei, önállósodása, a házasság válsága, a válás lehetősége, a kettős erkölcs módosulása, a szerelem és házasság kapcsolatának változása, a prostitúció tiltásának megszüntetése, később az abolicionizmus stb. mind hatással voltak az újkori pedagógiai elvekre is. A reformpedagógia fő célja a koedukáció megteremtése volt. E mozgalom képviselője, Ellen Key svéd írónő, aki a szexuális nevelés alapjának az önmagunkkal és a partnerrel szembeni felelősségtudat kialakítását tekinti, s ugyanezt vonatkoztatja az anyaságra is.

Nemzetközi szakmai megmozdulások, konferenciák és az azokon hozott irányelvek kidolgozása segítették elő a nemzetközi, majd a hazai szexuális nevelés megkezdését, mint például az 1902-ben tartott brüsszeli II. Venereás Nemzetközi Értekezlet, melynek összegzése az volt, hogy az ifjúságot fel kell világosítani, különösen a szüzesség megtartásának és a nemi absztinenciának kiemelkedően fontos témáiban (Kemény, 1903; Surkis, 2006, 205.). Az 1904-ben Nürbergben megtartott I. Nemzetközi Iskolaegészségügyi Konferencia (Means, 1962, 90.) szintén ezekkel a kérdésekkel foglalkozott.

Ettől az időszaktól kezdve három nagy területe volt a szexuális nevelésnek és az ehhez kötődő társadalmi nyilvánosságnak:

• a családi nevelés és az erre vonatkozó nevelési tanácsadó könyvek stb.,

• az iskolai tevékenység,

• a közegészségügyi tevékenység.

Mindhárom szférában jelentős szerepet játszanak a történelmi egyházak, a világi értelmiség – írók, orvosok, újságíró, tanárok – és az államgépezet. Gazdasági-politikai érdekek miatt demográfiai tényezővé válik a házasság, a termékenység, a szaporodás, a halálozás és a különböző szexuális úton terjedő betegségek megakadályozása, ezek intézményes hátterének kialakítása (orvosképzés, egyetem, kórház, szakellátás, gyógyszerkutatás, biztosítás, megelőzés stb.). Mindezeket törvényi és morális előírások szabályozzák.

„A nemiség immár nemcsak a morális ítéletek tárgya, hanem az ügyintézésé. A szexualitást, amely a közhatalomnak van alárendelve és a gazdaságirányítási eljárások alkalmazási területe, az elemző diskurzusok veszik birtokukba. A nemiség a 18. században »igazgatási« üggyé válik. A 18. században »igazgatáson« nem is annyira a rendbontás elfojtását értették, mint inkább a kollektív és egyéni erők sajátos rend szerinti megszervezését.” (Foucault, 1996, 27.)

Közegészségügyi szempontból a három legelterjedtebb népbetegség (TBC, trachoma és szifilisz) közül a 19. század végén a szifilisz volt az, melynek populációs szintű megelőzését már az iskolai oktatás keretében is elindították. Az oktatás alapját az az erkölcsi szemlélet motiválta, hogy a kivárásra, a nemi hűségre való buzdítás kellően megvédi a tanuló ifjúságot a fertőződés ellen. E nemi betegség terjedésének megakadályozása Európaszerte az egészségügy egyik legnagyobb egészségi problémája volt.

Nem csupán orvosi problémaként, mert már rég túllépte azt, össztársadalmi – az akkori erkölcsöket igencsak sértő, olykor azokkal szemben álló – kérdéssé vált. A megoldására többen többféle megoldást javasoltak: testi-lelki egészségnevelés fejlesztése volt a cél főleg orvosoknak és haladó szellemű pedagógusoknak, a feministáknak, akik a társadalom megváltoztatásában és annak hatásában bíztak (Gecsei, 1999). A konzervatívok az erkölcs megszilárdításának álarca mögé bújva a nemiség társadalmi diskurzusának teljes elutasításában látták a megoldást, valamint a vallás jellemformáló erejében gondolkodtak e latin mondás szellemében: ignoti nulla cupido: amit nem ismerünk, arra nem vágyunk, vagy másképp, a tudatlannak nincsenek vágyai.

Ám egyre többen másként, reformer módon gondolkodtak, mint például a kor egyik kiemelkedő pedagógusa, Kemény Ferenc reáliskolai igazgató, az olimpiai eszmét újjáélesztő Pierre de Coubertin barátja és maga is elkötelezett sportszerető ember, a Nemzetközi és a Magyar Olimpiai Bizottság alapító tagjainak egyike. Könyvek, cikkek, tervek sokaságát írta és tette közzé, és iskolájában bevezette az akkor korszerűnek tartott szexuális felvilágosítást.

Jelen írásban iskolai oktatás keretén belül egy speciális pedagógiai módszert szeretnénk bemutatni. 1902-ben az Orvosi Hetilap Gyermekgyógyászat címmel megjelenő mellékletében (1902) látott napvilágot az a tárca, amelyben az író részletesen beszámol a tanulóifjúság nemi felvilágosításának kérdéséről. Hamburgban – a nagy kikötővárosban, ahol megnövekedett a szifiliszes betegek száma – 1901-ben egy orvosnő előadást tartott leányoknak „ezen kényes témákról”. A hamburgi polgármester az előadásban kifejtett eszméket rosszallotta, sőt, a tanítónők, akik az előadásokat szükségesnek tartva azokat lelkesen támogatták, fegyelmi eljárásban részesültek. Az ügy nagy vihart kavart a sajtóban, több cikk és ellencikk jelent meg. Egyesek szerint a felvilágosítás nem az iskola feladata lenne, hanem a családé, pontosabban az anyáé, de az egyik hozzászóló sajnálattal állapította meg, hogy a legtöbb anya „nem rátermett erre a feladatra”. A felháborodás a fegyelmi eljárás miatt oly nagy volt, hogy társadalmi összefogásra hívták fel az érintetteket: „Ha a felettes oktatásügyi hatóság a felvilágosítást fegyelmi vagy más úton akarja megakadályozni, akkor tanférfiak, szülők, polgárok, gyermekbarátok álljanak össze, hogy ezen eljárást megakadályozhassák”. Időközben a hamburgi oktatásügyi hatóság kissé enyhítette álláspontját. 1901. május 14-én a következő határozatot hozta: „Tanítás közben kerülendő az iskolás lányoknak a nemi viszonyokról való felvilágosítása: amennyiben e viszonyokat a tanítás keretében okvetlen érinteni kell, annak a legfinomabb módon [in dezentester Weise] kell történnie”, végül megtiltják a tanítóknak, hogy leánytanulóknak ajánlják a nemi viszonyokat tárgyaló előadásokon való részvételt. Rohden evangélikus lelkész is kiállt amellett, hogy a felvilágosítás – bár ez a család feladata lenne – a tanítóra hárul. Annak érdekében, hogy a család képes legyen e feladatnak eleget tenni, higiénikus kurzust ajánlott nekik.

A nemi felvilágosítás ábécéjét a kor nagy szifidológusa, Alfred Fournier (1904) meleg, baráti hangú könyvecskéjében kínálta Tizennyolcz éves fiainknak, Egy néhány orvosi tanács alcímmel. A magyar fordításban dr. Lobmayer Géza középiskolai közegészségtan-tanár és iskolaorvos a jól érthetőség kedvéért még hozzátetette: Átmenet a gyermek és felnőtt korhoz címet. Fournier ezt írja: „Egy új gondolat foglalkoztat titeket. Egy tiszta, avagy tisztátlan vágy űz, egy kívánalom nyugtalanít. Beszéljünk őszintén, a nő bírása utáni vágy ébred fel bennetek. Ne mentsétek, ne vádoljátok, és ne védjétek magatokat, mert így kívánja ezt a természet hatalmas törvénye, amelynek ti csak engedelmeskedtek ebben a pillanatban”.

Ezután az igazán rövid, tömör és őszinte baráti hang után, amelyben az akkori kor nemi életének erkölcsi megítélése is benne van, rátér a nemi betegségek orvosi ismertetésére; a lágyfekély (sankér), a kankó (gonorrhea) és a szifilisz leírására.
A szifilisz tárgyalásánál részletezi a betegségnek az egyénre háruló bajait. Ezek:

1. a feleségre háruló baj: városi vizsgálatok alapján 100-ból 19 női beteg mételyeztetett meg házassága folyamán, tehát a fertőzési arány 1:5. „Hajmeresztő, de egyúttal szívet tépő” – fogalmazza meg a szerző a szomorú valóságot;

2. az előbbi baj következménye: a válás. A férj által átadott betegség nagyon sok házasságot annyira tönkretesz, hogy az a házasélet széthullásához, váláshoz vezet;

3. anyagi tönkrejutás: a betegség egyenes következménye a keresetképtelenség, amely pénz hiányában teljes zülléshez vezet;

4. öröklődő következmény: ez sajnos nagymértékű gyermekahalandóságot, meddőséget, és a megfertőzött szülőktől öröklődésen beteg, új nemzedékeket jelent.

„Egyetlen szerencsétlen közösülés elegendő arra, hogy létrehozza a syphilist összes utóbajával, s reménytelen jövőjével egyetemben. Mentsük meg elsősorban az életben még tapasztalatlanokat, akik még nem ismerik azt. Óvva intsük gyermekeinket a nemi betegségek veszélyétől s ez lesz a legbiztosabb óvszer. Ne szorítkozzunk azonban egy egyszerű, mindennapi erkölcsprédikációra, hanem cselekedjünk többet és helyesebbet, s indokoljuk meg felszólamlásunkat, írjuk le nekik ezen veszedelmet szakorvosi szempontból, hogy önmaguk képezhessenek ítéletet arról, hogy minő veszélynek teszik ki magukat”.

Fournier így folytatja: „Ti felnőtt fiatal emberek vagytok. Ezen oknál fogva legyetek elkészülve, hogy a nő csábítás úgy zúdul reátok (ez idézet! itt nyilván a nőtől eredő csábításra gondol / női csábítással érthetőbb lenne), mint könnyen megszerezhető zsákmányra. Tudjátok meg, hogy a csábítás mindenhol jelen van, s a legkülönbözőbb alakban mutatkozik. Nemcsak estefelé s éjjel az utcasarkon fogtok vele találkozni, hanem észlelni fogjátok nappal is, s minden helyen, példának okáért; akár előkelően öltözött s a főbb utakon sétáló hölgy, akár ál-munkásleányok alakjában, akik csomaggal hónuk alatt látszólagosan munkahelyük felé sietnek, de mindenek felett csapszékekben, színházak előcsarnokában, nyilvános táncmulatságokon, cukrászdákban, zenés kávéházakban, bizonyos kesztyű-, illatszer, vagy csecsebecsüzletekben, zug boltocskákban, amelyek a legkülönfélébb ipar számára vannak rendelve, s végre a bordélyházakban, amelyek a legváltozatosabb alakban találhatók fővárosunkban, szerteszórva. Bárcások, és legveszélyesebbek a titkos prostituáltak, akik kivonják magukat az orvosi ellenőrzés alól.”

A betegség felismerése viszonylag egyszerű volt, a primer fertőződés hatására pár hetes lappangási idő után jellegzetes akut elváltozások, olykor nedvedző, folyadékkal teli fekélyek alakultak ki,

melyek pár hét múlva eltűnnek. A betegség később, a második és harmadik stádiumában kezd generalizálódni. Az August von Wassermann által fejlesztett teszt majd csak 1906-ban készül el, és lesz képes a szifiliszes megbetegedés vérből való kimutatására; a tesztet a mai napig kötelezően minden kórházban levett vérmintán elvégzik.

Fournier vizsgálatai alapján száz titkos prostituált közül huszonöt-negyvennyolc lueszes, így három érintkezésből egy biztosan betegséget terjeszt; a bárcával rendelkezők is ugyanolyan veszélyesek. Hiszen részben még nincs egységes kimutatási vizsgálat, részben a havi egyszeri vizsgálat negatív eredménye esetén is ugyanúgy továbbadhatja a fertőzést. A védekezés lehetőségét az erkölcsben, a vallásban, a nő iránti tiszteletben látja. „A szifilisztől való félelem a bölcsesség kezdete” – írja, ha azonban mindezek nem segítenek, és elkerülhetetlenné válik a fertőzés, azonnal orvoshoz tanácsolja a fiatalokat.

A századfordulón Európa egyetemein az új igényeknek megfelelően reformterveket dolgoztak ki az orvosképzéssel kapcsolatban. Ausztriában 1889. december 14-én, majd 1892 áprilisában módosított formában, a német birodalomban 1901. május 8-án új szigorlati rend lépett életbe. Hazánkban a tanterv módosításához Nékám Lajos (1900), a Bőr- és Bujakórtani Klinika igazgatója a következőket írta: „A tantervnek olyan mozgékonynak kell lennie, mint a visszhangnak. Ha felhangzik egy panasz, azonnal felelnie kell rá egy intézkedésnek. Ha a belügyminiszter jelenti a parlamentnek, hogy a trachoma, typhus, a diphteria, hogy ma a syphilis, holnap a gyermekhalandóság, a gyermekágyi láz pusztít, ha újra hallunk a pellagráról, ha rendezetlen az elmebeteg ügy, ha rossz az orvosi szakértők működése, ha kevés a higiéniás drill a körorvosokban; a tantervben 24 óra alatt ott lehetne a válasz, az orvosság; továbbá intézkedésig kötelező egyik vagy másik tárgyból a colloquium, felemeltetik ennek vagy annak a gyakorlatnak heti óraszáma.”

Az új tantervet 1901-ben vezették be Magyarországon. Az új szigorlati rend értelmében azonban – bár égető szükség volt a bőr- és bujakórtan mint új tárgy felvételére – a reformmal lemaradtunk, mert amíg a császárvárosban kötelező III. orvosi szigorlatot írtak elő, nálunk ez csupán szabadon választható tárgy lett, az elmekórtan és a gyermekgyógyászat mellett. Pedig egyértelműen kimutathatóvá vált a századfordulón az a nagyarányú megbetegedés, amely a prostitúció elterjedésével és növekedésével, már mint népbetegség fordult elő, 7%-os morbiditással. A betegek számának növekedéséhez nagyban hozzájárult a millenniumi ünnepség, mivel a nagy létszámú, népmozgalmi esemény miatt a fertőzések száma kiugróan magassá vált abban az évben.

Míg 1894-ben 1115 bejegyzett prostituált volt Budapesten, a Főváros Statisztikai évkönyve 1895 alapján számuk 1896-ban 1331-re nőtt (Thirring, 1896). A titkosakat persze nem lehetett nyilvántartani, de belátható, a nagy rendezvényre való tekintettel számuk és a betegségekkel fertőzöttek száma meredeken emelkedett. Becslések szerint ez a szám 13 310-re tehető (Bíró,1933), tehát a bejegyzettek tízszeresére. A felderített titkos prostitúció miatt előállított budapesti nők statisztikai adatain (Doros – Melly, 1930) láthatjuk, hogy milyen mértékben voltak fertőzöttek szifilisszel.

1. táblázat • A különböző foglalkozású dolgozó nők nemi betegségekkel való fertőzöttsége

A fertőződés szempontjából szinte mindegy volt, hogy hol fertőződtek meg, nyilván a nagyobb létszámú, ún. titkos kéjnők nagy valószínűséggel több alkalommal kerültek kapcsolatba a fiatal fiúkkal. A betegség gyógyítására évszázadokon keresztül rengeteg féle gyógymódot, folyadékot, kenőcsöt, diétát találtak ki, az Ehrich-féle mágikus golyókat, a csodának hitt, ám kérészéletű Salvarsant csak 1909-ben dobják majd piacra (Forrai, 2011). Magyarországon e betegség végső megoldását a második világháború után forgalomba került penicillin hozza el, mindaddig a megelőzés az egyetlen hatékony módszer.

Nem véletlenül szaporodnak a századforduló táján a fiatalokat óvni akaró javaslatok. Kiemelkedik közülük Szatmári Imre (1909) a veronai természettudós, Girolamo Fracastoro (1478–1553 orvos) tankölteményéhez írott tanulmánya. Szatmári szerint nemcsak elégtelenek a bujakór ellen addig meglévő intézkedések, de a hatóságok óvintézkedéseit is igen hiányosnak ítéli meg Európaszerte. „A mai hypocrisis a nemi kicsapongást minden úton és módon elősegíti, de hajótörötteire rásüti a Káin-bélyegét – s szerinte – vérbetegségről társaságban, vagy nyilvános előadáson beszélni nem fair. Pedig hazánk a dáridók, a lakomák, a nemi élvezetek modern Pheakjainak e klasszikus földje erősen, a nyugatnál nagyobb arányban fertőztetett ország, hol az óvatosság, az önvédelem s az erre vezető utak és módok ismerete nagyon is szükséges. Az iskola sok mindenre megtanítja a fiatalokat, csak azt nem tárgyalja előtte, amire az ifjú kornak a társadalmi kényszer miatt való coelibatusa idejében legnagyobb szüksége volna: a nemi élet egészségtanára.”

Majd rátér Fracastoro művére: „A nemi élet ismertetésére nincs alkalmasabb munka Fracastoro tankölteményénél, amely azon kívül, hogy a középkori syphilis járványt, az akkori tudományos nézeteket, a divatos kúrákat tüzetesen ismerteti, s hogy a középkori orvosi tudásnak valóságos kincsesháza, egy vergiliusi költemény összes szépségeivel ékes. Ezért azt javasolnám, hogy e mű a gimnasiumok VII. és VIII. osztályainak latin olvasmányai közé felvétessék egy-egy vergiliusi vagy horatiusi óra rovására. Az ifjúság vergiliusi dictiót s nemi egészségtant tanulna belőle: duplex li belli dos esset, azaz a hasznos egyesíttetnék a kellemessel.”

Fracastoro megfigyelései pontosak: nagy tudással, remek meglátással, részletesen és művészi fokon írja le a kór lappangási idejét, ami kb. négy hét), a fertőzés első helyének megjelenését, külső jeleket-jegyeket, majd fokozatosan a generalizált betegséget, ahogy az a testben elterjed. A betegség kórokának, etiológiájának elve szerint a testben lévő nedvek-folyadékok patológiás elváltozását okolja a diszkrázia, vagyis a humorálpatológiai szemlélet alapján: a testnedvek elromlanak, tunyává válnak, és elöntik a szervezetet, míg végül a rossz nedvek a bőr felületén jeleznek, elgennyedt, felhányt szélű makulák-papulák keletkeznek, elcsúfítva a bőr teljes felszínét, magas hőmérsékletek, ahogy a test „kifőzi” a betegséget (coctio), majd a vég felé haladva szétrágja a testet a gyilkos kór:

Bámulatos vala, hogy ha fogant immár e ragadvány,
Négyszer telt a hold és ismét elfogya négyszer,
Míg a baj biztos jeleit felszínre vetette.
…
Eltűnt a szemiből az előbb vidám elevenség
Arcáról a pír és homlokra rózsaderűje.
Nemzőszervén nyilvánula baj először
S ép környék, lágyék lassan-lassan lemaródik.
A kórság jele most mindinkább szembeszökő lesz.
…
A testhő, amely éjjel bensőnkbe törekszik,
A külső részről elszállván s nem melegítvén
A tunya nedvekkel teli végtagokat: ízületben
Kar, váll s lábszárban kínoknak kínja nyilallik.
…
A fertő a test valamennyi erében bejutván
S megrontva minden nyirkunk, megrontva leendő
Táplálékunk is, lassan felszínre kerültek
A betegült részek, kórt és épet szétkülönítvén
A természeterő, a test sűrű anyagában
Lomhán és tapadón hömpölyögteti a súly iszapját,
Majd ocsmány ótvar borítá a testet egészen
A mell undok lett, a beteg arc eltorzula tőle
Később új alakok jöttek, tüszők tele gennyel.
…
A test nyomorult módon pusztítja: nem egyszer
A hústól fosztott tagokat, kérges csúnya csontot
S tátongó szájat láttam rútul kirepedve.
Élete szép tavaszán, szép ifjúság múlásán
Sóhajtozva s borús szemmel torz testire nézve
Jajgat sok nyavalyás: mi kegyetlen az isten iránta.”

A mai, legmodernebbnek tartott versek megrázó, naturalista képei sem versenyezhetnek ezzel a remekművel.

1911-ben újabb kis füzet lát napvilágot. Iványi Ernő (1911) műve, Hasznos tudnivalók ifjak számára címmel. Közvetlen hangon, olvasóját tegezve, egyszerűen kezdi a lényegnél: „Kedves Barátom!

Nem megfélemlíteni, csak felvilágosítani akarlak. Amikor a serdülő korból a fiatalember korába lépünk, tulajdonképpen megérünk a nemi életre” (itt már többes számot használ, mintegy célozva arra, hogy a szerzőnek is hasonló problémái voltak, ő is átesett mindezeken a nehézségeken: atyai, baráti hozzáállás ez a közös problémához).

„A nemi élet kezdete azon korba esik, mikor az ivarérettség teljessé válik, mikor az ifjú önként kezd érdeklődni a nő iránt, azt nézi, szép-e? Kedves-e? Arra törekszik, hogy az a szép, kedves nő őt észrevegye, sokat foglalkozik gondolatban a neki tetsző nővel: megkívánja, módot keres a közeledésre, addig mesterkedik, míg eléri célját. Csakhogy azon nők, kiknél az ifjú hamarosan célt ér, nem tartoznak a kifogástalan erkölcsű nők közé sem, hanem nemi betegségben szenvednek és róluk ragad a betegség az ifjúra. Itt a veszély, ettől kell óvakodnunk. A természet által belénk oltott vággyal csínján kell bánni, az észnek uralkodni kell vágyaink, szenvedélyeink felett.”

Ezután – a szinte ma is helytálló – bevezető után, orvosi leírását adja a három nemi betegségnek. Amiben ez a kis brosúra újat nyújt, az a harmadik rész, amely részletesen tárgyalja a védekezés lehetőségeit:

1. tartózkodás, ez nehéz, – írja – mert a fiataloknak csak későn van módjuk nősülni,

2. korai eljegyzés – ez a tartózkodást segíti elő,

3. alkohol mértéktelen fogyasztásának elkerülése,

4. kondom használata,

5. vagy vaselinnel kenjük be nemzőszervünket (4. és 5. már orvosi segédeszközök használatára hívja fel a figyelmet),

6. közösülés utáni első negyedórában mosakodást ajánl (mint tudjuk, ezzel a kórokozót nem lehet lemosni!),

7. közösülés utáni vizelés fontosságát hangsúlyozza (ez a belső [húgyutak] tisztítását jelenti),

8. végül, ha mindezen óvintézkedés ellenére valamilyen bajt észlel az ifjú, orvoshoz kell fordulnia.

Ezek az utasítások korszerűek, álszeméremtől mentesek, és legfőként: a szerző felnőttként kezeli olvasóit. Természetesen nem tud a korszak erkölcsi ítéleteitől elszakadni, és szellemileg még erősen feudális hagyományokat őriz, így nem csoda, hogy az ifjúság védelme kizárólag a fiúk védelméből áll, hiszen egy erkölcsös leánynak ezek nem lehetnek problémái.

Megállapíthatjuk, hogy bár korábban az erkölcsök kötöttebbek, zártabbak, szigorúbbak voltak, mégis nyíltabban, nagyobb odafigyeléssel próbálták az elkerülhetetlen fertőző nemi betegségtől fiaikat megóvni, talán jobban, hatásosabban, szervezettebben, mint ahogy hazánkban ezt ma tesszük a mi gyermekeinkkel az AIDS, a HPV, a hepatitisz ellen.
 

Kulcsszavak: szifilisz, szexuális felvilágosítás, pedagógia 
 

IRODALOM

Bíró Béla (1933): A prostitúció. A M. kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, Budapest • WEBCÍM

Doros Gábor – Melly József (1930): A nemi betegségek kérdése Budapesten. (Budapesti Statisztikai Közlemények 61/1) Budapest Székesfőváros Házinyomdája, Budapest • WEBCÍM • WEBCÍM

Forrai Judit (2011): History of Different Therapeutics of Venereal Disease Before the Discovery of Penicillin. DOI: 10.5772/24205 In: Sato, Neuza S. (ed.). Syphilis – Recognition, Description and Diagnosis. InTech, Rijeka, 37–58. DOI: 10.5772/840 • WEBCÍM

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. (ford.: Ádám Péter) Atlantisz, Budapest

Fournier, Alféd (1904): Tizennyolcz éves fiainknak. (ford. Lobmayer Géza) Dobrowsky és Franké, Budapest

Gecsei Kolos (1999): A nemi nevelés a századelőn. Iskolakultúra. 6–7, 118–124. • WEBCÍM

Heaberle, Erwin J. (1996): Az emberi szexualitás fejlődésének régi és új modelljei. Szenvedélybetegségek. IV, 3, 180–188.

Iványi Ernő (1911): Hasznos tudnivalók ifjak számára. Bp.

Kemény Ferenc (1903): Az érzéki ösztönök korai ébredésé-nek leküzdésére szolgáló elvek. Egészség. febr. 18.

Means, Richard K. (1962): A History of Health Education in the United States. Lea & Febiger

Nékám Lajos (1900): Magyar orvosi viszonyaink. Orvosi Hetilap. 1, 10.

Gyermekgyógyászat. Az Orvosi Hetilap melléklete (1902): 4, 48

Surkis, Judith (2006): Sexing the Citizen: Morality and Masculinity in France, 1870–1920. Cornell University Press, Ithaca–London • WEBCÍM

Szatmári Imre (1909): Facastoro Jeromos tankölteménye a francia kórságról. I. füzet. (ford., [bev., magy. [ell.] Szatmári Imre) Franklin Ny., Budapest

Thirring Gusztáv (szerk.) (1897): Budapest Székes Főváros Statisztikai évkönyve 1896. Grill Károly kir. udvari könyvkereskedés, Budapest