A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 Könyvszemle

X

Sipos Júlia gondozásában

 

A Keynes–Hayek-vita
gazdaságpolitikai alapvonalai


Nicholas Wapshott Keynes és Hayek: Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig című könyve három évvel az első kiadást követően, 2014-ben jelent meg magyarul Felcsuti Péter fordításában. A magyar kiadás előszavában a fordító megjegyzi, hogy a mű „életrajzi, de még inkább tudománytörténeti és ismeretterjesztő” (9.) könyvnek tekinthető, mely állítása több szempontból is vitatható. Egyrészt, bár Wapshott köszönetét fejezi ki több levéltár vezetőjének és munkatársainak, a hivatkozások között néhány tételtől eltekintve csak másodlagos irodalommal találkozunk, ami a tudománytörténeti kutatás mélységét erősen megkérdőjelezhetővé teszi. Másrészt a könyv műfaja sem egyértelmű. Egyes fejezetek finom szemcsézettsége és életrajzi jellege mikrotörténeti leírásra utal, ugyanakkor ezekben a fejezetekben is jellemző a szerző által javasolt egyetlen, egységes makronarratívába való beágyazottság, tehát nem tekinti kiemelt fontosságúnak, hogy többféle értelmezési lehetőségre is rávilágítson. A kötet alapos elmélettörténeti műnek is kevéssé tekinthető, hiszen meglehetősen durva szemcsézettséggel közelít a mikro- és makroökonómia közti különbségtételhez. Wapshott állítja, hogy Keynes „egy egészen új közgazdasági területet fedezett fel: a makroökonómiát”, s hogy A foglalkoztatás, a pénz és a kamat általános elméletének (a továbbiakban Általános elmélet) megjelenéséig „a közgazdaságtant »mikroökonómiának« tekintették, amely a gazdasági tevékenység különböző mozzanatait lépésenként vizsgálja” (192.). Wapshott – úgy tűnik – nem vesz tudomást arról, hogy Adam Smith, David Ricardo, James Mill, John Stuart Mill, Thomas Robert Malthus, Walter Bagehot, William Whewell és még sok más gazdasági gondolkodó egyáltalán nem mikroökonómiai perspektívát alkalmazott. Utóbbi a közgazdasági elmélettörténetben marginalista forradalomként ismert szemléletváltással, néhány, egymástól többé-kevésbé elkülönült párhuzamos felfedezéssel az 1870-es évektől vált meghatározóvá. Az új perspektíva termékenyítően hatott a később neoklasszikus iskolának nevezett irányzatra, melynek egyik vezéralakja Alfred Marshall volt. Marshall és John Maynard Keynes alapvető megközelítése között valóban nagy a különbség, és kétségkívül két, a diszciplína fejlődésére jelentős befolyással bíró közgazdászról van szó, ám a mikro- és a makroperspektíva gazdasági elemzésekre való első alkalmazása nem az ő nevükhöz köthető. Kérdéses hát, hogy a könyv mennyire alkalmas arra, hogy abból elmélettörténeti szakmai ismereteinket bővítsük. Mire használható akkor ez a kötet? Kinek ajánlható, s milyen érdemei emelhetőek ki? Utóbbiak megválaszolásához érdemes részletesebben megvizsgálnunk a könyv mondanivalóját.

A könyv elején a szerző az I. világháború alatti és annak lezárását közvetlenül követő gazdasági, társadalmi és politikai helyzetet mutatja be, meglehetősen színes képet festve Keynes személyes és szakmai hátteréről. Láthatjuk, ahogyan Alfred Marshall, a neoklasszikus iskola egyik kulcsfigurája hatására Keynes, a cambridge-i géniusz, a matematikát elhagyva a közgazdaságtan felé fordul, majd pacifista nézetei ellenére csatlakozik a háborús gépezet költségvetési szárnyához, s végül az első világégést lezáró béketárgyalások hatására végleg kiábrándul a nemzetközi politikából. Bosszantó és keserű tapasztalatai arra indítják, hogy megírja A békeszerződés gazdasági következményei (1920) című, rendkívül szellemes, kétségtelenül gúnyos és szókimondó művet, mely azonnal jelentős népszerűséget hozott számára az átlagemberek között, egyúttal kihúzta a nevét néhány igen előkelő és befolyásos társaság vendéglistájáról. A szerző hangsúlyozza, hogy az Általános elmélet óriási sikert aratott. Keynes bölcsen használta fel az idejét, és kijavította korábbi hibáit. Amíg ő az Egyesült Államokba utazott előadókörútjára, aminek során egyre befolyásosabb lett, Friedrich August Hayek elhanyagolta a küldetést, melyre eredetileg Lionel Robbins kiszemelte, s nem kezdett el recenziót írni az Általános elméletre. Helyette saját fő művén kezdett el dolgozni, ami igen nehéz feladatnak bizonyult számára. Hajlamos vagyok elfogadni Wapshott érvelését, mely szerint Hayek Pure Theory of Capital (1940) című műve azért nem volt olyan népszerű, mint Keynes Általános elmélete, mert nehézkes és száraz olvasmány, és hiányzik belőle mindenfajta optimizmus, amire viszont az embereknek szükségük volt háborús körülmények között. A közgazdaságtan és a közgazdászok szerepének megítélésében sem egyeztek nézeteik. Hayek szerint „a közgazdász kötelessége és előjoga, hogy azokat a hosszú távú folyamatokat tanulmányozza, amelyek a hozzá nem értők számára rejtve maradnak. A közvetlen teendőket a közgazdász hagyja meg a gyakorlati embereknek” (The Pure Theory of Capital, 1941, 452.). Keynesnek homlokegyenest ellentétes elképzelése volt arról, hogy mi a közgazdász feladata, mint Hayeknek. Keynes rádióműsorokban lépett fel, és napilapok hasábjain népszerűsítette gazdasági gondolatait. Ezek fényében nem meglepő, hogy a keynesi közgazdaságtan követőinek száma napról napra nőtt, míg Hayek jóval elméletibb és szárazabb gazdasági gondolatainak terjeszkedése minduntalan falakba ütközött. Hayek számára a már-már reménytelen helyzetet politikai filozófiájának kifejlesztése, és az átlagemberek meggyőzésének merőben új hangvételét megütő Út a szolgasághoz (1944) megjelenése mentette meg.

A könyv vége felé láthatjuk, ahogy Hayek egy maréknyi társadalomtudós vezetője lesz, és megalapítja a Mont Pèlerin Társaságot, ahol a hasonló gondolkodású tudósoknak lehetőségük nyílik eszmét cserélni, távol a politikától. A társaság

 

 

tagja volt Ludwig von Mises, Lionel Robbins, Frank Knight, George Stigler, Milton Friedman, Fritz Machlup, John Jewkes, Polányi Mihály és Karl Popper is. Ezen a ponton egy megjegyzést kell tennünk. Ahogy arra Wapshott is rámutatott, Keynes magát liberálisnak tartotta, és néhány gondolata kétségkívül –még annak tradicionális értelmében is – valóban liberális volt. Ennek ellenére temérdek különbséget lehetne felsorolni a klasszikus, laissez-faire-alapú liberális politikai gazdaságtan és a között, amit Keynes és követői a közvélemény tüzének oly serény felszításával kovácsoltak.

A Keynes és Hayek közötti nagy vita alapvetően az emberekhez való különböző hozzáállásukból eredt, ahogy azt Wapshott éleslátóan megjegyezte. Szerinte Hayek jóval pesszimistábban állt az emberekhez, és kétségbe vonta, hogy az önérdekkövető egyénekből álló állami bürokrácia képes nagyobb felelősséget vállalni, míg Keynes alapvetően optimista volt az emberek képességeit, jellemét és az állami beavatkozás hatékonyságát illetően. A keynesiánus gazdasági gondolatok diadalmenete Keynes 1946-ban bekövetkezett halálát követően is folytatódott több állam, köztük az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdaságpolitikáinak befolyásolásával 1946 és 1980 között. Ahogy Wapshott könyve végén jelezte, a hayekiánus gazdasági gondolatok leginkább a Thatcher- és a Reagan-adminisztrációban befolyásolták a gazdaságpolitikát. A könyv utolsó négy fejezete inkább gazdaságpolitikával, mint közgazdaságtannal foglalkozik, s bár érdekes és színes betekintést engednek a 20. század második felének politikatörténetébe és gazdaságpolitikájának dinamizmusába, nélkülözik az elméleti közgazdaságtan továbbfejlődésének legalább alapvonalak mentén történő bemutatását. Az utolsó fejezetek olyan narratívát vázolnak fel, amely az 1930-as években kibontakozó Keynes–Hayek-vita utóhatásaként értelmezi az elméleti gazdaságtan és a gazdaságpolitika máig tartó fejlődését, és nem hagyja nyitva a lehetőséget más értelmezések előtt. Olyan értelmezések előtt, melyek talán kevésbé polarizált, jóval árnyaltabb és összetettebb képet festenének a közgazdasági elmélettörténet egyik meghatározó epizódjáról. Egyetlen példa: Wapshott mindössze egyszer, a Walter Lippmann The Good Society c. könyve köré szervezett, 1938-as konferencia egyik résztvevőjeként említi meg Polányi Mihály nevét (206.). De mégis, hogyan vihetne közelebb minket egy magyar származású vegyész és filozófus munkássága a 20. század egyik legmeghatározóbb közgazdasági vitájának megértéséhez? Kevéssé ismert, de Polányi Mihály kémiai és filozófiai munkássága mellett több évtizeden keresztül foglalkozott gazdasági és gazdaságelméleti kérdésekkel is. A keynesi közgazdaságtan elkötelezett, bár korántsem feltétel nélküli híve volt, s egyszersmind Hayek jóbarátja és a Mont Pèlerin Társaság oszlopos tagja. Wapshott azt állítja, hogy „Hansen 1953-ban kiadott, A Guide to Keynes című vaskos kötete lett a keynesi forradalom első tankönyve” (167.), és könnyelműen megfeledkezik arról, hogy Polányi Mihály Full Employment and Free Trade című kötetét nyolc évvel ezt megelőzően, 1945-ben publikálta. Könyvében Polányi egyértelművé teszi, hogy széles olvasóközönség számára adja ki művét, mellyel célja a keynesi eszmék ismertségének és elfogadottságának előmozdítása. Akárcsak 1940-es Unemployment and Money: The Principles Involved című filmjével, könyvével is a gazdasági jelenségekről szóló tudás és különösen a keynesi eszmék átlagemberekhez való eljuttatását tűzte ki céljául. Ugyanarról a gazdasági gondolkodóról beszélünk, akiről Friedrich A. Hayek a következőképpen nyilatkozott James Buchanannek egy 1978-as interjú alkalmával: „Én személy szerint igen kedveltem őt. Úgy gondolom, némileg mellőzött figura volt. Mi több, úgy gondolom, hogy a szokásos problémától szenvedett: ha az ember elhagyja a saját területét, a többiek amatőrként kezelik abban, amiről beszél. De ő valójában nagyon is kompetens volt. Majdnem elmennék addig, hogy azt mondjam: ő volt az egyetlen olyan nem közgazdász, akit ismerek, és jó könyvet írt a közgazdaságtanról.” (28 October 1978, Center for Oral History Research, UCLA Library, saját fordítás)

Úgy tűnik, hogy Wapshott döntései mind a vizsgálódási tárgykör szűkítésében, mind a háttérkutatásban, mind a narratíva szemcsézettségének kiválasztásában vitathatóak. Kinek szól akkor ez a kötet, és miért érdemes elolvasni? A szerző kétségkívül rendkívül olvasmányos, érthető és élvezetes stílusban vezeti be az olvasót két igen jelentős közgazdász életébe, és mutatja be azt a társadalmi, gazdasági és politikai kontextust, amelyben a kettőjük közötti elmélyült gazdaságelméleti vita az elmúlt több mint nyolcvan év során felületesebb gazdaságpolitikai diskurzussá alakult. A kötet mindazoknak ajánlható, akik kíváncsiak arra, hogy a gazdasági elméletek hogyan és milyen tényezők hatására alakulnak gazdaságpolitikává, vagy szeretnének könnyed, rövid bevezetést kapni a Keynes–Hayek-vita vélt vagy valós politikai utóhatásaiba. A könyv élénk, lendületes stílusával kiválóan alkalmas lehet arra is, hogy a közgazdaságtan vagy a gazdaságpolitika iránt kevésbé érdeklődők figyelmét megragadja, és további hasonló könyvek olvasására ösztönözze. Kevésbé javaslom ezt a könyvet azoknak a közgazdasági elmélettörténettel foglalkozó szakembereknek, akik szakmai ismereteik elmélyítésének szándékával forgatnák, ugyanakkor elmélettörténet oktatásával foglalkozó kollégáknak igen hasznos lehet a száraz elméleti vita bemutatásának érzékletesebbé tételében. (Nicholas Wapshott: Keynes és Hayek: Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig. Budapest: Napvilág Kiadó, 2014)

Bíró Gábor István

PhD-hallgató, BME Gazdaság- és
Társadalomtudományi Kar Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskola