A Keynes–Hayek-vita
gazdaságpolitikai alapvonalai
Nicholas Wapshott Keynes és Hayek: Az összecsapás, amely
meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy
recesszióig című könyve három évvel az első kiadást követően,
2014-ben jelent meg magyarul Felcsuti Péter fordításában. A magyar
kiadás előszavában a fordító megjegyzi, hogy a mű „életrajzi, de még
inkább tudománytörténeti és ismeretterjesztő” (9.) könyvnek
tekinthető, mely állítása több szempontból is vitatható. Egyrészt,
bár Wapshott köszönetét fejezi ki több levéltár vezetőjének és
munkatársainak, a hivatkozások között néhány tételtől eltekintve
csak másodlagos irodalommal találkozunk, ami a tudománytörténeti
kutatás mélységét erősen megkérdőjelezhetővé teszi. Másrészt a könyv
műfaja sem egyértelmű. Egyes fejezetek finom szemcsézettsége és
életrajzi jellege mikrotörténeti leírásra utal, ugyanakkor ezekben a
fejezetekben is jellemző a szerző által javasolt egyetlen, egységes
makronarratívába való beágyazottság, tehát nem tekinti kiemelt
fontosságúnak, hogy többféle értelmezési lehetőségre is
rávilágítson. A kötet alapos elmélettörténeti műnek is kevéssé
tekinthető, hiszen meglehetősen durva szemcsézettséggel közelít a
mikro- és makroökonómia közti különbségtételhez. Wapshott állítja,
hogy Keynes „egy egészen új közgazdasági területet fedezett fel: a
makroökonómiát”, s hogy A foglalkoztatás, a pénz és a kamat
általános elméletének (a továbbiakban Általános elmélet)
megjelenéséig „a közgazdaságtant »mikroökonómiának« tekintették,
amely a gazdasági tevékenység különböző mozzanatait lépésenként
vizsgálja” (192.). Wapshott – úgy tűnik – nem vesz tudomást arról,
hogy Adam Smith, David Ricardo, James Mill, John Stuart Mill, Thomas
Robert Malthus, Walter Bagehot, William Whewell és még sok más
gazdasági gondolkodó egyáltalán nem mikroökonómiai perspektívát
alkalmazott. Utóbbi a közgazdasági elmélettörténetben marginalista
forradalomként ismert szemléletváltással, néhány, egymástól
többé-kevésbé elkülönült párhuzamos felfedezéssel az 1870-es évektől
vált meghatározóvá. Az új perspektíva termékenyítően hatott a később
neoklasszikus iskolának nevezett irányzatra, melynek egyik
vezéralakja Alfred Marshall volt. Marshall és John Maynard Keynes
alapvető megközelítése között valóban nagy a különbség, és
kétségkívül két, a diszciplína fejlődésére jelentős befolyással bíró
közgazdászról van szó, ám a mikro- és a makroperspektíva gazdasági
elemzésekre való első alkalmazása nem az ő nevükhöz köthető.
Kérdéses hát, hogy a könyv mennyire alkalmas arra, hogy abból
elmélettörténeti szakmai ismereteinket bővítsük. Mire használható
akkor ez a kötet? Kinek ajánlható, s milyen érdemei emelhetőek ki?
Utóbbiak megválaszolásához érdemes részletesebben megvizsgálnunk a
könyv mondanivalóját.
A könyv elején a szerző az I. világháború alatti és
annak lezárását közvetlenül követő gazdasági, társadalmi és
politikai helyzetet mutatja be, meglehetősen színes képet festve
Keynes személyes és szakmai hátteréről. Láthatjuk, ahogyan Alfred
Marshall, a neoklasszikus iskola egyik kulcsfigurája hatására
Keynes, a cambridge-i géniusz, a matematikát elhagyva a
közgazdaságtan felé fordul, majd pacifista nézetei ellenére
csatlakozik a háborús gépezet költségvetési szárnyához, s végül az
első világégést lezáró béketárgyalások hatására végleg kiábrándul a
nemzetközi politikából. Bosszantó és keserű tapasztalatai arra
indítják, hogy megírja A békeszerződés gazdasági következményei
(1920) című, rendkívül szellemes, kétségtelenül gúnyos és szókimondó
művet, mely azonnal jelentős népszerűséget hozott számára az
átlagemberek között, egyúttal kihúzta a nevét néhány igen előkelő és
befolyásos társaság vendéglistájáról. A szerző hangsúlyozza, hogy az
Általános elmélet óriási sikert aratott. Keynes bölcsen használta
fel az idejét, és kijavította korábbi hibáit. Amíg ő az Egyesült
Államokba utazott előadókörútjára, aminek során egyre befolyásosabb
lett, Friedrich August Hayek elhanyagolta a küldetést, melyre
eredetileg Lionel Robbins kiszemelte, s nem kezdett el recenziót
írni az Általános elméletre. Helyette saját fő művén kezdett el
dolgozni, ami igen nehéz feladatnak bizonyult számára. Hajlamos
vagyok elfogadni Wapshott érvelését, mely szerint Hayek Pure Theory
of Capital (1940) című műve azért nem volt olyan népszerű, mint
Keynes Általános elmélete, mert nehézkes és száraz olvasmány, és
hiányzik belőle mindenfajta optimizmus, amire viszont az embereknek
szükségük volt háborús körülmények között. A közgazdaságtan és a
közgazdászok szerepének megítélésében sem egyeztek nézeteik. Hayek
szerint „a közgazdász kötelessége és előjoga, hogy azokat a hosszú
távú folyamatokat tanulmányozza, amelyek a hozzá nem értők számára
rejtve maradnak. A közvetlen teendőket a közgazdász hagyja meg a
gyakorlati embereknek” (The Pure Theory of Capital, 1941, 452.).
Keynesnek homlokegyenest ellentétes elképzelése volt arról, hogy mi
a közgazdász feladata, mint Hayeknek. Keynes rádióműsorokban lépett
fel, és napilapok hasábjain népszerűsítette gazdasági gondolatait.
Ezek fényében nem meglepő, hogy a keynesi közgazdaságtan követőinek
száma napról napra nőtt, míg Hayek jóval elméletibb és szárazabb
gazdasági gondolatainak terjeszkedése minduntalan falakba ütközött.
Hayek számára a már-már reménytelen helyzetet politikai
filozófiájának kifejlesztése, és az átlagemberek meggyőzésének
merőben új hangvételét megütő Út a szolgasághoz (1944) megjelenése
mentette meg.
A könyv vége felé láthatjuk, ahogy Hayek egy
maréknyi társadalomtudós vezetője lesz, és megalapítja a Mont
Pèlerin Társaságot, ahol a hasonló gondolkodású tudósoknak
lehetőségük nyílik eszmét cserélni, távol a politikától. A társaság
|
|
tagja volt Ludwig von Mises, Lionel Robbins, Frank
Knight, George Stigler, Milton Friedman, Fritz Machlup, John Jewkes,
Polányi Mihály és Karl Popper is. Ezen a ponton egy megjegyzést kell
tennünk. Ahogy arra Wapshott is rámutatott, Keynes magát
liberálisnak tartotta, és néhány gondolata kétségkívül –még annak
tradicionális értelmében is – valóban liberális volt. Ennek ellenére
temérdek különbséget lehetne felsorolni a klasszikus,
laissez-faire-alapú liberális politikai gazdaságtan és a között,
amit Keynes és követői a közvélemény tüzének oly serény
felszításával kovácsoltak.
A Keynes és Hayek közötti nagy vita alapvetően az
emberekhez való különböző hozzáállásukból eredt, ahogy azt Wapshott
éleslátóan megjegyezte. Szerinte Hayek jóval pesszimistábban állt az
emberekhez, és kétségbe vonta, hogy az önérdekkövető egyénekből álló
állami bürokrácia képes nagyobb felelősséget vállalni, míg Keynes
alapvetően optimista volt az emberek képességeit, jellemét és az
állami beavatkozás hatékonyságát illetően. A keynesiánus gazdasági
gondolatok diadalmenete Keynes 1946-ban bekövetkezett halálát
követően is folytatódott több állam, köztük az Egyesült Államok és
az Egyesült Királyság gazdaságpolitikáinak befolyásolásával 1946 és
1980 között. Ahogy Wapshott könyve végén jelezte, a hayekiánus
gazdasági gondolatok leginkább a Thatcher- és a
Reagan-adminisztrációban befolyásolták a gazdaságpolitikát. A könyv
utolsó négy fejezete inkább gazdaságpolitikával, mint
közgazdaságtannal foglalkozik, s bár érdekes és színes betekintést
engednek a 20. század második felének politikatörténetébe és
gazdaságpolitikájának dinamizmusába, nélkülözik az elméleti
közgazdaságtan továbbfejlődésének legalább alapvonalak mentén
történő bemutatását. Az utolsó fejezetek olyan narratívát vázolnak
fel, amely az 1930-as években kibontakozó Keynes–Hayek-vita
utóhatásaként értelmezi az elméleti gazdaságtan és a
gazdaságpolitika máig tartó fejlődését, és nem hagyja nyitva a
lehetőséget más értelmezések előtt. Olyan értelmezések előtt, melyek
talán kevésbé polarizált, jóval árnyaltabb és összetettebb képet
festenének a közgazdasági elmélettörténet egyik meghatározó
epizódjáról. Egyetlen példa: Wapshott mindössze egyszer, a Walter
Lippmann The Good Society c. könyve köré szervezett, 1938-as
konferencia egyik résztvevőjeként említi meg Polányi Mihály nevét
(206.). De mégis, hogyan vihetne közelebb minket egy magyar
származású vegyész és filozófus munkássága a 20. század egyik
legmeghatározóbb közgazdasági vitájának megértéséhez? Kevéssé
ismert, de Polányi Mihály kémiai és filozófiai munkássága mellett
több évtizeden keresztül foglalkozott gazdasági és gazdaságelméleti
kérdésekkel is. A keynesi közgazdaságtan elkötelezett, bár korántsem
feltétel nélküli híve volt, s egyszersmind Hayek jóbarátja és a Mont
Pèlerin Társaság oszlopos tagja. Wapshott azt állítja, hogy „Hansen
1953-ban kiadott, A Guide to Keynes című vaskos kötete lett a
keynesi forradalom első tankönyve” (167.), és könnyelműen
megfeledkezik arról, hogy Polányi Mihály Full Employment and Free
Trade című kötetét nyolc évvel ezt megelőzően, 1945-ben publikálta.
Könyvében Polányi egyértelművé teszi, hogy széles olvasóközönség
számára adja ki művét, mellyel célja a keynesi eszmék ismertségének
és elfogadottságának előmozdítása. Akárcsak 1940-es Unemployment and
Money: The Principles Involved című filmjével, könyvével is a
gazdasági jelenségekről szóló tudás és különösen a keynesi eszmék
átlagemberekhez való eljuttatását tűzte ki céljául. Ugyanarról a
gazdasági gondolkodóról beszélünk, akiről Friedrich A. Hayek a
következőképpen nyilatkozott James Buchanannek egy 1978-as interjú
alkalmával: „Én személy szerint igen kedveltem őt. Úgy gondolom,
némileg mellőzött figura volt. Mi több, úgy gondolom, hogy a
szokásos problémától szenvedett: ha az ember elhagyja a saját
területét, a többiek amatőrként kezelik abban, amiről beszél. De ő
valójában nagyon is kompetens volt. Majdnem elmennék addig, hogy azt
mondjam: ő volt az egyetlen olyan nem közgazdász, akit ismerek, és
jó könyvet írt a közgazdaságtanról.” (28 October 1978, Center for
Oral History Research, UCLA Library, saját fordítás)
Úgy tűnik, hogy Wapshott döntései mind a
vizsgálódási tárgykör szűkítésében, mind a háttérkutatásban, mind a
narratíva szemcsézettségének kiválasztásában vitathatóak. Kinek szól
akkor ez a kötet, és miért érdemes elolvasni? A szerző kétségkívül
rendkívül olvasmányos, érthető és élvezetes stílusban vezeti be az
olvasót két igen jelentős közgazdász életébe, és mutatja be azt a
társadalmi, gazdasági és politikai kontextust, amelyben a kettőjük
közötti elmélyült gazdaságelméleti vita az elmúlt több mint nyolcvan
év során felületesebb gazdaságpolitikai diskurzussá alakult. A kötet
mindazoknak ajánlható, akik kíváncsiak arra, hogy a gazdasági
elméletek hogyan és milyen tényezők hatására alakulnak
gazdaságpolitikává, vagy szeretnének könnyed, rövid bevezetést kapni
a Keynes–Hayek-vita vélt vagy valós politikai utóhatásaiba. A könyv
élénk, lendületes stílusával kiválóan alkalmas lehet arra is, hogy a
közgazdaságtan vagy a gazdaságpolitika iránt kevésbé érdeklődők
figyelmét megragadja, és további hasonló könyvek olvasására
ösztönözze. Kevésbé javaslom ezt a könyvet azoknak a közgazdasági
elmélettörténettel foglalkozó szakembereknek, akik szakmai
ismereteik elmélyítésének szándékával forgatnák, ugyanakkor
elmélettörténet oktatásával foglalkozó kollégáknak igen hasznos
lehet a száraz elméleti vita bemutatásának érzékletesebbé tételében.
(Nicholas Wapshott: Keynes és Hayek: Az összecsapás, amely
meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy
recesszióig. Budapest: Napvilág Kiadó, 2014)
Bíró Gábor István
PhD-hallgató, BME Gazdaság- és
Társadalomtudományi Kar Tudományfilozófia és Tudománytörténet
Doktori Iskola
|
|