Pszichológia és társadalom

A L’Harmattan Kiadó Pszichológia és társadalom című könyvsorozatában új kötet jelent meg. Bodor Péter, a kötet szerkesztője egy fontos és jellegzetes témakörbe gyűjtött tanulmányokat hazai szerzőktől: pszichológustól, nyelvésztől, irodalomtörténésztől, esztétától, szociológustól, politológustól. A témakört az identitás és kommunikációs médiumok, az emlékezés és diskurzus fogalmi csomópontjai feszítik hálózattá.

Eredetileg interdiszciplinárisnak nevezték az ilyen vizsgálódásokat és köteteket, ma inkább a transzdiszciplináris jelzőt használják rájuk. A két elnevezés különbsége világosan megfogalmazható. A diszciplínák élesebb határainak idején inter-, vagyis határt bontó, átjáró és ágazatközi tanulmányok születtek, csakhogy, ezek a határok a 20. század utolsó negyedétől homályosak, töredezettek lettek, s ma már alig érvényesek. A tudományágak régebbi megkülönböztetésein és érvényességükön ezért mutatnak túl a jelenkori „transznemű” vizsgálódások és értelmezések.

Nemcsak a tudományági keretek változtak meg, hanem a vizsgálandó jelenségkörök, tárgyak és módszerek is. Az újabb tudományfilozófiában paradigmaváltásnak nevezett folyamat során érvénytelenek lettek fogalmak, eltünedeztek tárgykörök és elemzési szempontok, egyidejűleg viszont új fogalmak és új kutatási irányok alakultak ki, illetve új jelentést kaptak a régebbiek.

Ilyen változás figyelhető meg például a szociológiában. Ez a tudomány az identitás fogalmát a 80-as évekig nem is használta. Jellemző módon inkább pszichikumról vagy énről írtak még a „szimbolikus interakcionizmus” hívei is, miként híres könyvében tette az irányzat klasszikusa, George Herbert Mead. Később szociálpszichológusok felfedezték, és számosan kommentálták az identitás problémáit, de szinte kizárólag a társas világ szintjén értelmezték azt. Így hosszú ideig nem merült fel, hogy az identitásnak a személyes és társas világon túli, makroszociológiai vagy szociokulturális jelentőségük és fontos társadalomelméleti kontextusuk lehet. Azt a kifejezést pedig, hogy „narratív identitás”, aligha értették volna szociológusok, mielőtt a nyelvészeti fordulat (linguistic turn) a társadalomelméletben is bekövetkezett.

Jól látható ez a tudásszociológia történetében. Mannheim Károly az 1920-as évektől írta ilyen tárgyú munkáit, de nem foglalkozott sem az identitás, sem az emlékezés problémáival. Négy évtized múlva híres könyvükben (A valóság társadalmi konstrukciója) Peter Berger és Thomas Luckmann már egész fejezetet írtak internalizációról és identitásról, de egyetlen mondat sem esik diszkurzív elméletekről, hiszen a 60-as években ilyet még nem ismertek a társadalomtudományokban.

Miért nem foglalkoztak korábban ilyen kérdésekkel szociológusok? Miért szorult korábban marginális helyre az identitás problémája a szociológiában? Szerintem azért, mert a szociológia a társadalmi modernizáció tudománya volt. Művelői abból indultak ki, hogy a beleszületés jelentősége háttérbe szorul a modernizáció folyamatában, és a modern társadalmakat – melyeknek horizontját a jövő formálja – olyan fogalmak segítségével kell vizsgálni, mint a haladás és a fejlődés. Ennek megfelelően fontos módszernek vélték például a „társadalmi tervezést”, viszont a régebbi idők csökevényeihez sorolták az etnikai, nemzeti, vallási hovatartozást és a belőlük fakadó feszültségeket. A szociológusok többsége úgy gondolta, hogy az ilyen feszültségek, konfliktusok történelmi korszaka véget ért, hiszen „nincs visszaút” a modernizációból. Aligha hihették volna, hogy az unokák nemzedékében majd identitáspolitikák alakulnak ki.

Az 1970-es évek második felétől változott meg a „korszellem”. Az új szellemiség tartalmait már nem a jövő iránya, nem a társadalmi és kulturális megújulás eszméi, hanem neokonzervatív értékek és a posztmodern kultúra szempontjai határozták meg. Sokan lettek bizalmatlanok a haladás ígéreteivel szemben, a kollektív jövő pedig elhalványult a horizonton. Ezt fogalmazta meg 2011-es, A varázsát vesztett jövő című könyvében a szociálpszichológus Pataki Ferenc.

A korszellem változásának megfelelően kapott új jelentést és erős kontúrokat az identitás fogalma, s így került előtérbe a társadalmi emlékezet témája is. A téma szociológiai alapmunkája Maurice Halbwachs műve (La mémoire collective), ami eredetileg 1925-ben jelent meg, de alig ismerték akkoriban. Csak 1992-ben fordították le angolra, és ezt követően vált szélesebb körben ismertté. Az emlékezet kutatása mindaddig a pszichológiára tartozott, más tudományágak művelői alig foglalkoztak vele. Újabban viszont transzdiszciplináris vizsgálódások sokasága irányult az ide vágó és már másként megfogalmazott kérdésekre. A megváltozott korszellem jegyében nyitnak újabb és újabb múzeumokat, emlékeznek meg sűrűn régebbi eseményekről. „Az ezredvégen az európaiak, különösen a franciák egy új kultusz, az emlékezet kultuszának megszállottjaivá lettek” – olvashatjuk Tzvetan Todorov egyik, magyarul 2003-ban megjelent tanulmányában. Ezért keresik az „emlékezet helyeit”, ezért tölti meg a nyilvánosságot és a médiát az emlékezésre érdemes múlt. Így kerül előtérbe az „emlékezetpolitika” s az olyan fontos projektek, mint például az „Eleven emlékmű” Magyarországon. A jövőre irányuló modernizációs elvárások helyébe mostanra az emlékezés kultúrája, az identitás és a múlt értelmezése került. Ezért helyezhető el jelenünk korszellemének tengelyében ez a kötet. Tanulmányai a személyest értelmezik a személytelen általános szerint, szerzői élettörténeteket elemeznek a történelem háttere előtt, s a diskurzust magyarázzák a szabályok és modellek kereteiben. Illetve megfordítva: az identitást, a tipikust úgy próbálják felfogni, mint az önéletrajzokból, az életrajzi beszámolókból és emlékezésekből konstruálható alakzatot. E bonyolult témakört, a történelmi és személyes síkok megkülönböztetésének módszertani problémáit érteti meg e tanulmánykötetben Kovács Évamunkája az emlékezet „dinamikus modelljével”.

A kötetben 14 tanulmány olvasható. Témájuk és szerzőik speciálisabb érdeklődése szerint a legtöbb az életúttal és önéletrajzzal foglalkozik. Gács Anna az önéletrajzi megnyilatkozások kortárs formáiról ír, Vajda Júlia viszont narratív élettörténeti interjúkat használt nemzeti és – mint kiderült (?) – nem létező európai identitások elemzésére. Schleicher Nóra egy osztálytalálkozón elhangzott beszélgetésekből értelmezi „az élet mint út” és „az élet mint művészet” metaforáinak tartalmait, Németh Krisztina pedig olyan életvilágot rekonstruált, a sárbogárdi zsidókét, amely már csak az emlékezetben él tovább.

Többen elemeztek nyelvi és vizuális médiumokat, illetve általuk létrehozott alkotásokat. Illés Anikó kollázsokat vizsgált egy fókuszcsoportban, hogy pontosabban érthessük Európáról létező és vágyott sztereotípiáink különbségeit. Nyelvi kísérletükről számol be Halász Erna és Király Ildikó. A kísérlet eredményei megerősítik azt a gondolatot, hogy a narratív fogalmazás az utánzásnál erősebben formálja az epizodikus emlékezetet. Nyelvi konstrukciók „emblematikus” gyakorlatát, a Berlinben élt, emigráns orosz és zsidó írók irodalmi névadását vizsgálta Hetényi Zsuzsa. Kontra Miklós viszont a „lingvicizmus” eseteit és intézményes eljárásait kutatja tanulmányában; azt, ahogyan a nyelvhasználat megkülönböztet, s gyakorta társadalmi megkülönböztetésekre, diszkriminációkra is vezethet. Ez történik, amikor pedagógusok vagy más szereplők elítélik nyelvi normák és szabályok megsértését – például a „suksüközés”-t. Csabai Márta a test fogalmi és képi értelmezésének változásait elemzi, Dúll Andrea pedig környezetpszichológiai szempontokból, az átélt terek felől közelít az identitás problémáihoz. Módszertani kérdéseket, a kvalitatív kutatások érvényességének problémáit feszegeti a partikultúráról szóló beszámolók kapcsán Kaló Zsuzsa és Rácz József.

Emlékezésünket maradandóan befolyásolják tömegmédiumok is. Fokasz Nikosz és Kopper Ákos a hírfolyam működését állította egy érdekes kutatás fókuszába. Beszámolójukban kimutatják, hogy hírek miként jelennek meg és maradnak fenn egy darabig szenzációkként, majd hogyan halványulnak és tűnnek el, s válnak az emlékezet helyévé. (Bodor Péter szerkesztő: Emlékezés, identitás, diskurzus. Budapest: L’Harmattan, 2015)

Somlai Péter

szociológus, Eötvös Loránd Tudományegyetem