A művészet eredete
Kultúra, evolúció, kogníció

Horváth Márta 2014-ben megjelent, A művészet eredete. Kultúra, evolúció, kogníció című könyve a Typotex Kiadó Az evolúciós gondolat sorozatának kilencedik kiadványa. Ahogyan a cím is utal rá, a kötet a művészi alkotás és befogadás, valamint az esztétikai problémákról való gondolkodás biológiai aspektusait állítja a fókuszba.

A 2000-es évektől egyre erőteljesebben jelentkező biológiai kultúratudomány, mely Karl Eibltől származik, szakít a korábban elfogadott szellemtudományok azon nézetével, miszerint kulturális meghatározottságunk kizárólag az emberi viselkedésformák társadalmi-kulturális szimbólumrendszereinek megnyilvánulásaként értelmezhető. A korábbi állásfoglalás legnagyobb hibája abból eredeztethető, hogy a kulturális jelenségek biológiai gyökereit teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. Kiemelendő, hogy azon képességek, készségek és hajlamok melyek „a történetmesélés, verselés, hangszeres zene, ének vagy képi ábrázolás” viselkedési mintázatait lehetővé teszik, kognitív algoritmusok alapján működnek. (9.) Ebből kiindulva megállapítható, hogy a szelekciós nyomás nem feltétlen a művészetre irányult, hanem sokkal inkább egy ma művészinek tartott magatartásformára. A nemzetközi szakirodalom legismertebb teoretikusainak írásai a fentebb idézett témaköröket dolgozzák fel.

A biológia és kultúra kapcsolatának egyik legismertebb metaforája Richard Dawkins, Az önző gén című könyvében tárgyalt mém modell, mely a kultúra fejlődését az evolúció elméletének fogalmával írja le. Tézise értelmében a kulturális átadás folyamata megfeleltethető a genetikai átadáséval, ám 1986-os érvelését ma már csak pontosításokkal együtt fogadhatjuk el. A válogatás első írásának szerzői Peter Richerson és Robert Boyd, akik kimondják, hogy a kulturális mintázatok átadását nem lehet egy az egyben megfeleltetni a gén általi öröklődésnek, ugyanis ebben az esetben figyelmen kívül hagyjuk a pszichológiai tényezőket. Rámutatnak arra, hogy ezen összefüggés ignorálásával nem tudunk választ adni arra, hogy bizonyos kulturális egységek iránt miért érzünk nagyobb vonzerőt. A válogatás szerkesztőjét dicséri, hogy a Nem csak gének által című fejezettel lefekteti a könyv egész struktúrájára vonatkozó alapvető fogalmakat és elméleteket.

A kumulatív kulturális fejlődés alapjai az információátadás és -tárolás meglétéhez kötöttek. Az előző fejezetet átvezető tézis ebből kifolyólag a nyelv kialakulásának eredetére ad egy alternatív magyarázatot, miszerint ezt a folyamatot a természetes szelekció termékének ugyanúgy tekinthetjük, mint a kulturális felfogás eredményének. Karl Eibl, az előbbi naivista felfogást hátrahagyva, az adaptív funkció tézise felől közelíti meg a nyelv kialakulását. Csatlakozva Karl Bühler elméletéhez, a nyelv háromfunkciós jellemzéséből (a kommunikáció célja lehet a kifejezés, a felhívás és az ábrázolás), az ábrázoló funkciónak tulajdonít jelentőséget. Tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy amennyiben az állatvilág és az emberiség kommunikációja között éles határvonalat akarunk húzni, valószínűleg erőfeszítéseink hiába valóak lesznek, ugyanis a nyelvünk előzetes változatai minden esetben már fellelhetőek. Eibl szerint a vázolt problémára a „kiválasztódás” és az ábrázolás kapcsolata adhat magyarázatot, ugyanis az állatvilág a nyelvvel kizárólag a környezetükben lévő tárgyakra tud utalni (ábrázolni), míg az emberek „az érzékileg nem adott világról” is tudnak nyilatkozni.

A könyv struktúráját tekintve a harmadik tanulmány főbb tézisei az esztétika evolúciós kialakulásának kérdésével foglalkoznak. Leda Cosmides és John Tooby központi kérdése arra irányul, hogy bizonyos, a túléléshez effektíve hozzá nem járuló tevékenységek miként válhattak általánosan elfogadottá. Ilyen kultúraformáló viselkedésként említik a fiktív történetek mesélését, a verselést és az éneklést. Elméletük szerint az emberekben kialakult az esztétikai preferenciarendszer, amely azon tevékenységeket jutalmazza örömérzettel, melyek az egyén kognitív fejlődése érdekében hasznosnak bizonyultak.

Winfried Menninghaus a szépség definiálását az idealista filozófia és az evolúciós esztétika elméletén keresztül közelíti meg. Darwin gondolatmenetét követve azt mondhatjuk, hogy az egyedfejlődés során a szépségnek adaptív előnye volt, mindez viszont szembemegy a kanti felfogással, miszerint „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. A szerző párhuzamot állít fel a két gondolkodó elmélete között, rámutatva Darwin elméletében a változatosságért felelős mutációra, illetve Kantnál a szépségérzet kognitív és érzelmi működéstől való függésére.

Kis kitekintő után a kötetben szereplő ötödik tanulmány újból a történetmesélés evolúciós gyökereihez kapcsolódik. Katja Mellman figyelme a fikció paradoxonára épül, tézise szerint nem szükséges hinnünk egy dolog létezésében ahhoz, hogy érzelmeket fűzzünk hozzá. Úgy látja, hogy a valós és a képzeletbeli alakok is valamilyen jól

azonosítható tulajdonságuknak köszönhetően hatnak a lelkiállapotra. A tulajdonságok mint indikátorok egyfajta ingert váltanak ki a szemlélőben, melyre automatizált válaszként megszületik az érzelem, ez a folyamat az állatokra ugyanúgy jellemző. Azonban mégis vannak olyan helyzetek, amikor a testi reakció visszaszorul, ekkor átgondoljuk, mérlegeljük a minket ért impulzusokat, és visszatérünk normál fizikai állapotunkba, ezért a késleltetési fázis felel. Mellman szerint tehát az érzelmek kiváltódása fiktív és valós körülmények között is megtörténik, a lényegi különbség a cselekvés bekövetkezésében, avagy be nem következésében keresendő.

A következő fejezetben Lisa Zushine, a Miért olvasunk kitalált történeteket? Elmeteória és a regény című publikációja mintha az előző fejezet folytatása lenne. A szerzőnek az az elképzelése, hogy a fikcionális szövegek olvasásának elsődleges funkciója az elmeolvasás és az empátia fejlesztése. A képzeletbeli karakterek helyébe belehelyezkedve folyamatosan elméleteket gyártunk arról, hogy viselkedésük hátterében milyen emóciók, döntési struktúrák találhatóak meg. Számos alkalommal úgy érezhetjük, hogy a regények jellemábrázolásai által mintha ismernénk a főhőst, ezt a folyamatot akár a való életre való felkészítő tréningnek is tekinthetjük.

Friedrick Turner és Ernst Pöppel az időmértékes verselés temporális érzékelésre vonatkozó univerzális voltát kutatták. Megállapították, hogy ezen irodalmi forma minden kultúrában megtalálható, ennek alapja az agyműködéssel, a hallással és az időtartammal áll összefüggésben. Az emberi agy számára a három másodperces verssorok befogadása azt a küszöbértéket jelenti, mellyel még fel is tudja dolgozni a hangzó információt. Ezen intervallum az ember számára az idegi jelen. Az időmértékes verselést azért tartjuk szépnek, mert az időtartamok összhangban állnak az idegi jelen három másodperces hosszával.

Az ábrázolás múltjára visszatekintve azt láthatjuk, hogy a természet adta modelleket az emberek absztrahálták és szimbolikus módon örökítették meg, csak később alakult ki a valósághű grafika. Christina Sütterlin ezen tézisre a fejlődéspszichológia, a neuropszichológia és humánetológia diszciplínái segítségével válaszolt Jel, séma, ikonikus reprezentáció. Az ábrázoló művészet evolúciós esztétikája című munkájában. A leleteken látható egyszerűsített rajzjelek arról tanúskodnak, hogy egy konceptuális fejlődés eredményeként jöhetett csak létre napjaink művészete. Azonban ezen egyszerűsítő ábrázolásmódnak biológiai, perceptuális okai vannak, a külvilágról alkotott képünket az agyunk úgy alakítja ki, hogy az megbízható reprezentációja legyen a valóságnak. Éppen ezért észlelésünk nem a tökéletes mását képezi le a látottaknak, hanem mérlegelve, elemezve készít egy felülírt másolatot. Ehhez kapcsolódik a szépségről alkotott eltérő fogalomképünk, ugyanis a szerző megállapítása szerint a teljesen szabálytalan, értelem nélküli ábrák nem keltik fel az érdeklődésünket, míg a szándékosságot sugalló alkotások tetszetősek a szemlélőnek, hiszen így könnyebben tulajdonítanak az obszerváltaknak jelentést.

A könyv zárófejezetét tanácsosabb lett volna Az időmértékes verselés, az agy és az idő című tanulmányra felfűzni, ugyanis W. Tecumseh Fitch A zene evolúciója összehasonlító szemszögből című munkája szervesen kapcsolódik a hallás, a ritmusérzékelés fejlődéstörténetéhez, így a verselés univerzális voltához is. A zene, hasonlóan a nyelvhez, minden kultúrában megtalálható, éppen ezért számos kutatás (madárdalok vizsgálata) feltárta a legösszetettebb vokalizációs rendszerük genetikai alapjait. Azonban nem szenteltek ez idáig elég figyelmet a dobolás és a hangszeres zene között húzódó homológia feltárására, pedig a zene adaptív funkciójára és a törzsfejlődési múltjára vonatkozó elméletek sokban hasonlítanak a nyelvre vonatkozókra. E tanulmány felvázolja azokat a még megválaszolatlan problémákat, melyek kutatása még várat magára.

A szerkesztett kötet hazánkban kuriózumnak számít, hiszen nem jelent meg ilyen specifikus témákat feldolgozó válogatás, ezért a lektorálást feltehetően azon érdekek motiválták, hogy koherens képet adjon a diszciplínáról, viszont ebből kifolyólag a benne szereplő tanulmányok többségét régen publikálták. A legújabb kutatási eredményeket Winfried Menninghaus írása közli. A gyűjtemény több fordító munkája, ennek ellenére stílusát tekintve koherens, könnyen olvasható mű. Olvasóként néha joggal érezhetjük úgy, hogy az állítások nem kellően megalapozottak, esetleg csak egy lehetséges kutatási irányt vázolnak. Horváth Márta erre reflektálva ajánlóját a következő gondolattal zárja „mindez azonban nem kell, hogy elriasszon bennünket attól, hogy rálépjünk erre az új, a kultúratudományokat immár a természettudományokkal is összekötő interdiszciplináris útra.” (26.) (Horváth Márta: A művészet eredete, Kultúra, evolúció, kogníció. Budapest: Typotex Kiadó, 2014)

Csordás Hédi Virág

doktorandusz, BME Tudományfilozófia
és Tudománytörténet Doktori Iskola